Vegyes érzésekkel gondolok vissza a negyedik évadra, egyrészt kaptunk néhány rendkívül erős, megrázó epizódot és továbbra sem lehet elvitatni a sorozattól az egyik legjobb dráma a tv-ben jelzőt, azonban az évad második felében mintha arány tévesztettek volna az alkotók. Azt, hogy ezalatt pontosan mit értek, a kép alatt, spoilerek társaságában fejtem ki.

Nagyjából a nyolcadik résztől kezdődően a borús hangulat már-már depresszióba csapott át és a drámai részek feloldás nélkül maradtak. Kevés kivételtől eltekintve - leginkább a Lions győzelmét számítom ide - a legtöbb történetszál búskomor zárást kapott, melyet nem minden esetben éreztem helyénvalónak. Ennek köszönhetően megbomlott az egyensúly, és odáig jutottunk, hogy adott esetben az egyébként jól megírt és hitelesen eljátszott drámai jelenetek sem tudtak kellőképp letaglózni minket. A kérdés az, hogy ezt vajon Katims-ék hibájaként kell-e felróni, vagy csak arról van szó, hogy a biztos ötödik évad tudatában szándékosan így építették fel a történetet. Természetesen erre majd csak a záró szezon során fogunk választ kapni.

Azt viszont nem lehet elvitatni, hogy idén is kiváló karakterizációt láthattunk. Ezúttal is el kellett köszönnünk két szereplőtől, Matt sztorija majdnem az egész évadon átívelt, míg Lyla-t csak egy rész erejéig láthattuk (előtte még a temetésen tűnt fel rövid időre). Míg a harmadik évad során Smash és Street búcsúját kezelték bravúrosan, idén az egykori Panthers QB kapcsán mondhatjuk el ugyanezt. Tudatosan építették fel a sztoriját, Dillon egyre szűkebb mozgásteret biztosított számára és szinte csak a barátnője, valamint a nagyija tartotta otthon. Aztán elérkeztünk a 4x05-ös The Son-hoz, mely nem csak az évad, hanem összességében is az FNL egyik legerőteljesebb epizódjának bizonyult.

Zach Gilford élt a felkínált lehetőséggel, az apja elvesztését, valamint a viszontagságos kapcsolatukat feldolgozni igyekvő Matt szerepében lenyűgöző alakítást hozott. Nem sokkal később a távozás mellett döntött, azonban csak az évadzáróban látott visszatérésével lett teljes a sztorija és így már mi is könnyebben engedtük el őt. Lyla esetében a Riggins szálat kellett elvarrni, ugyan csak egy részt szántak rá, de én elégedett voltam a végeredménnyel. Az írók mellett ez talán leginkább a két színész, Kelly és Kitsch közötti chemistry-nek volt köszönhető. Ugyan apróságról, egy pár másodperces jelenetről volt szó, de én kifejezetten értékeltem azt, amikor Smash-t hozták szóba, a már emlegetett The Son-ban láthattuk, amint Taylor edző a tv-ben figyeli Brian egyik egyetemi meccsét.

A Dillon-ban maradt régi csapatból leginkább Tim-et sajnáltam, az egykori 33-as a bátyja helyett is elvitte a balhét, természetesen pont akkor, amikor úgy tűnt, hogy végre sínen van az élete. Az évad forgatása közben derült ki, hogy Taylor Kitsch filmes kötelességei miatt jövőre már nem lesz állandó szereplő, bár ez valószínűleg az évadzáró egyik utolsó jelenetéből szintén kikövetkeztethető volt. Gilford mellett az idei szezon felfedezettje számomra Aimee Teegarden volt, aki egészen kiváló alakítással jelentkezett. Kétségtelen, ez utóbbit nagyban elősegítette, hogy olyan történetszálakat kapott az íróktól, amiben lehetősége volt kibontakozni, de a felkínált eséllyel tudni kell élni is.

Matt-el való kapcsolata, majd az azt követő rendkívül hitelesen átadott szakítást követő depresszió, illetve a mit kezdjek az életemmel című ugyan sablonosnak mondható, de annál életszerűbben bemutatott élethelyzetekben mutatott produkciója miatt csak elismerés illeti Aimee-t. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a negyedik évad során végérvényesen kinőtt a csak egy eyecandy szerepkörből. Vele ellentétben Landry karaktere évek óta egy helyben toporog, és folyamatosan az erőltetett, az írók általi 'kell vele valamit kezdenünk' érzést hozza ki belőlem. Jess-el való kapcsolatának végét már előre láthattuk, azért viszont piros pont jár, hogy végre legalább a focipályán nem elkapó, hanem a hozzá sokkal jobban illó kicker posztot kapta meg.

Taylor edző és Tami talán az eddigi legnehezebb időszakon mentek keresztül, előbbinek a semmiből, számos hátráltató tényező mellett kellett felépítenie egy új csapatot, míg utóbbinak az abortusz-ügy miatt kellett megaláztatást, végül munkahelyváltást elviselnie. Kyle Chandler-t nem lehet eleget dicsérni, a megszokott manírok mellett idén is tudott újat/valami mást belecsempészni a coach karakterébe, és Connie Britton teljesítményét is csak dicsérni lehet. Az abortusz-szálat egyébként rendkívül jól kezelték Katims-ék, az egyéni drámák mellett - Becky, Luke, a szülők és Tammy - a bűnbakkeresést és a túlbugó vallásosságot szintén életszerűen tudták ábrázolni.

Idén négy új szereplőt kaptunk, akik közül egyelőre csak Vince karakterét tudták igazán elkapni. Az igazság kedvéért hozzáteszem, hogy a legtöbb lehetőséget is ő kapta, a nehéz sorsú gettógyerek, közel sem zökkenőmentes felemelkedése sztoriszálnak köszönhetően. Luke-ban van potenciál, remélhetőleg a következő évadban ezt ki is tudják majd aknázni, míg a két hölgyemény sajnos semmilyen szempontból nem tudták helyettesíteni a távozó Lyla-t, valamint a valószínűleg jövőre pár részre visszatérő Tyra-t (idén épp egy filmet forgatott az FNL felvételei idején). Közülük is Becky karaktere volt az, akivel sehogyan sem tudtam zöld ágra vergődni, ami részben a karakter, részben az őt alakító színésznő hibájának róható fel.

A tavalyival összehasonlítva a negyedik évadot, az epizódokat önállóan vizsgálva tán erősebbnek, az összképet tekintve pedig valamivel - az első néhány bekezdésben említett okok miatt - gyengébbnek éreztem, összességében pedig azzal egyenrangúnak értékelem. A következő fejezet pedig egyben az utolsó is lesz, az eddigiek alapján minden reményünk megvan arra, hogy méltóképp búcsúzunk majd el Dillon-tól és attól az utánozhatatlanan hangulattól, amit Katims és csapata teremtett.

Értékelés: