Új, állandó rovattal jelentkezik a blog, minden hét utolsó napján power rankings, magyarul leginkább erősorrendre fordítható összeállítást tekinthet meg az olvasó. A kifejezés leginkább az amerikai sportokban használatos, én természetesen az adott hét általam legjobbnak vélt sorozatait veszem górcső.

Köszönjük Shawn Ryan! Aki esetleg kételkedett abban, hogy országos tévén is lehet minőségi zsarusorozatot csinálni, annak ez a kopasz, közel sem barátságos kinézetű, de a sorozatkészítéshez remekül értő úriember megmutatta, hogy nagyot téved. A pilot gyorsan behúzott, de Ryan ezután még egy fokozattal feljebb kapcsolt és egy pazar második részt tett le elénk. Országos tévén ritkán hallani ilyen jól megszerkesztett dialógokat, ehhez jön a nagy lehetőségeket magában rejtő átívelő szál, az érdekesen megírt karakterek és az azokat hitelesen átadó színészek, melyek közül Jason Clarke teljesítményét külön ki kell emelnem. A külső helyszínek alkalmazása szintén jó pont, Ryan pedig le sem tagadhatná, hogy mennyire imádja Chicago városát. És végül köszönjük Fox! Az idei évad három legjobb országos újonca (Lone Star, Raising Hope, The Chicago Code) a csatorna nevéhez fűződik.

Úgy tűnik Dan Harmon és csapata nem akar kifogyni az ötletekből. A mostani epizódban egy dokumentarista stílusban felvett epizódot kaptunk, mely Pierce bosszúját és a tanulócsoport erre adott reakcióját mutatta be nekünk. A nagyszerű poénok mellett markáns karakterizációt kaptunk, a rész után pedig ismét kicsúszott a számból a nem túl gyakran használt, de ez esetben abszolút megérdemeltnek tűnő zseniális jelző. Nem mellesleg a hét idézetét szintén a Community tudhatja magánénak.

Me and Abed have an agreement. If one of us dies, we stage it to look like a suicide caused by the unjust cancellation of Firefly. We're gonna get that show back on the air buddy!

Pedig milyen egyszerűnek tűnt a megbízatás... természetesen Raylan Givens esetében ez semmit nem jelent, egy terhes rab nőgyógyászhoz való szállítása is okozhat kellemetlen meglepetéseket. Lassú, de rendkívül élvezetes történetmesélés és kiváló párbeszédek jellemezték az eheti epizódot is, Raylan pedig jó szokásához híven egy emlékezetes monológgal ajándékozott meg minket az aktuális rossz fiú kiiktatása előtt. A The Life Inside-ban ezúttal kevés játékidőt kapott a Bennett család, az átívelő szál főként a karakterek magánéletét érintette. Szerencsére most hosszabb ideig láthattuk a képernyőn Walton Goggins-t, kíváncsi vagyok, hogy az írók merre viszik tovább Boyd karakterét.

Az utolsó előtti részéhez érkezett a Spartacus előzménysorozat, melynél úgy gondolom már a finálé előtt megelőlegezhetjük a 'felért az elvárásokhoz' jelző használatát. A Gods of the Arena az eredeti szériához hasonlóan tele van elsőrangú gladiátor viadalokkal, kissé öncélú szex jelenetekkel, az igazi erőssége azonban a főként hatalomvágyból fakadó intrikákból, a fordulatos cselekményszövésből, valamint a hiteles jellemábrázolásból ered. A remekül felépített Reckoning az utolsó öt percben küldött minket végleg a padlóra, a végkifejlet talán nem volt meglepő, a hogyan viszont annál inkább.

Ingadozó formát mutat eddig Lights barátunk, a jó kezdést követően egy kis visszaesést figyelhettünk meg, majd az utóbbi két résznél ismét felfelé ível az FX új drámája. A sport mérkőzések szervezése közben megfigyelhető ügyeskedések érdekes téma ugyan, de egyelőre nem ez adja a sorozat igazi erejét, sokkal inkább az egykori nehézsúlyú bokszoló családi élete fogott meg, főként az apa-fia, valamint a lányaival való kapcsolatot sikerült életszerűen bemutatni. Közeledik az El-Diablo elleni ütközet, a felvezetés jól sikerült, várjuk a sokat ígérő összecsapást.

Kevés olyan 2010/11-es országos újonc van, melyet fenntartás nélkül dicsérhetünk, a Fox egykamerás sitcomja viszont mindenképp köztük van. A mostani részben először az új videokamera, majd a baktériumoktól való félelem szült poénos szituációkat, és azt kell mondjam, hogy az írók szinte minden helyzetből kihozták a maximumot. Ráadásul nemcsak a humor, hanem az epizód végi, úgymond kötelező tanulság is a helyén volt. A Raising Hope kapcsán csupán egy félelmem van, Greg Garcia előző alkotása, a My Name is Earl a remek első évadot követően erőteljesen visszaesett... mindenesetre legyünk pozitívak és bízzunk benne, hogy ez nem ismétlődik meg a mostani sorozatánál.

John Dahl rendezésében láthattuk az amerikai Gallagher család újabb eseménydús napját, ezúttal a Frank és a behajtók, Lip és a pénzért megírt tesztek, valamint Carl iskolai viselkedése adta a történet alapját. A szokásoknak megfelelően ezúttal is kaptunk ugyan néhány hatásvadász jelenetet, de az egyedi atmoszféra, a remek dialógok és a színészi játék miatt ez könnyen megbocsájtható volt. Az évad felénél már nyugodtan kijelenthető, hogy hosszú idő után végre sikerült a Showtime-nak egy minőségi újonc drámával előállnia, John Wells és Paul Abbott (az eredeti is az ő nevéhez fűződik) stábja hétről-hétre remek szórakozást biztosít számunkra.

Úgy tűnik nem tett jót a hosszú hiátus a Parks and Recreation stábjának, egyelőre nem képesek a második évad okán magasra helyezett elvárásoknak megfelelni. Nem lenne ugyan elegáns mindent a tavaly év végén behozott, Rob Lowe és Adam Scott által alakított karakterek nyakába varrni, de azt be kell látni, hogy csak az akkori vendégszerep erejéig voltak érdekesek, hosszútávon kiszámíthatóak és az általunk már megkedvelt szereplők elől veszik el a helyet. A nekik jutott időben Andy és Ron szerencsére kárpótol minket, a mostani, Media Blitz címre hallgató epizódban is számos emlékezetes jelenetet köszönhettünk nekik.

A Modern Family-nél az írók mintha egymásra licitáltak volna az utóbbi időben, egymást követték a jobbnál jobb epizódok. Sajnos ez a hét kivételt képezett, gyorsan hozzátéve, hogy a jelenleg műsoron lévő sitcomok többsége örülne az ehhez hasonló 20 perceknek. Matt Dillon feltűnésének, főleg úgy, hogy jól megírt karaktert kapott örültem, és összességében a nagyi feltűnéséhez kapcsoló sztorival is elégedettek lehetünk. Jay és Gloria hozta a tőlük megszokott szintet, a részt leginkább a Cameron-Mitchell duó és a kissé már fárasztó civakodásuk húzta le.

Joshua Jackson pár nappal ezelőtti nyilatkozata szerint: "the show has gotten very Romeo and Juliet-ish in the last weeks, but the will go back to some straight Fringeiness very soon”. Remélhetőleg valóban így lesz, a remekül induló harmadik évad ugyanis az utóbbi néhány rész során rossz irányba indult el. A romantikus szállal alapvetően nincs problémám, de az egyértelműen kiderült, hogy központi történetszálként nem működik. A 6B ígéretesen indult, a weak spot (gyenge pont) hallatán egy emlékezetes 40 percben bizakodtam, az ügy megoldása azonban komoly fejcsóválást eredményezett. Ezzel együtt a főszálat szépen továbbfűzték, a mi univerzumunkban is megjelenő anomáliák komoly potenciál rejtenek magukban, kérdés, hogy sikerül-e ezeket kiaknázni.