Emlékszem mennyire szkeptikus voltan a sorozat indulásakor, az alaptörténet - három, ötvenes éveihez közeledő barát mindennapjainak bemutatása, valamint az általam nem túl nagyra tartott TNT miatt már eleve kedvetlenül vágtam neki. Ehhez képest a tavalyi év legkellemesebb meglepetését okozta, egy őszinte, emberközeli drámát kaptam, amelyben a megfelelő pillanatokban a humort is tökéletesen adagolják, mindezt pedig szerethető, igazi hús-vér karakterek szemüvegén keresztél láthatjuk. Sajnos a Men of Certain Age-nek mindössze két évad, összesen 22 rész adatott meg, így rövid, de annál értékesebb pályafutást hagyott maga mögött. A kép alatt a második évadot vesszük górcső alá.

A 20-as éveiben járó korosztály kapcsán viszonylag sűrűn használják az útkeresés kifejezést, amikor a hogyan továbbról, legyen az éppen a munkahely, vagy a társas kapcsolataink hozunk döntéseket. Ez azonban nemcsak erre a generációra igaz, a Men of a Certain Age közel három évtizeddel idősebb szereplői is számba veszik a lehetőségeiket, mindig valami újra, az addiginál jobbra törekednek. A második évad kezdetén Joe feltett szándéka, hogy elindul a senior pro golf sorozaton, Owen átveszi édesapjától az autókereskedés vezetését, míg Terry végre megkomolyodni látszik és a biztos munkahely mellett a barátnőjével is hosszú távra tervez.

Igen, tervek, amelyek nem feltétlenül úgy sülnek el, ahogy azt előzetesen elképzeltük. Hőseinknek rögös utat kell végigjárnia a második évad során, de a Mike Royce-Ray Romano kettős okosan odafigyelt arra, hogy az egyensúly megmaradjon, a drámaibb részek mellett rengeteg örömteli pillanatot kapunk és végig azt érezzük, hogy a készítők hiteles összhatásra törekednek. Mindezt elősegíti a Friday Night Lights-ban látottakhoz hasonló, a kis rezdüléseket és finom színészi játékot tökéletesen leképező kameramozgás, az életszerű helyzetek (az elmaradhatatlan közös reggeli) és dialógusok, valamint a szerepeiket elsőrangúan megformázó Braugher, Romano, Bakula hármas. 

A TNT két részletben adta le a második évadot, hat epizódot télen, míg a második hatost nyáron vetítették le, ami nézettség szempontjából (a 2x06 3.3 millió, míg a 2x07 1.8 millió nézőt vonzott) kifejezetten rossz ötletnek bizonyult. Minőség tekintetében az évad második felét éreztem erősebbnek, mely főként annak tudható be, hogy beért az évad eleji aprólékos munka, a szépen felvezetett történetszálakat ekkor tudták kibontani Royce-ék. Joe a bizonytalanság mintaszobra pont az önmagába vetett hit hiányának köszönhette, hogy visszatért a szenvedélybetegsége, Terry megtapasztalta, hogy milyen áldozatokkal jár egy komoly kapcsolat, míg Owen-t a külső tényezők mellett a saját édesapja is hátráltatta az autókereskedés sikeres működtetésében.

Owen történetszálában a családdal kapcsolatos részek mellett a csapatépítéshez kötődő jeleneteket kell kiemelnem, ahogy először magát elfogadtatta a többiekkel, majd a két szembeálló csapatot, szerelők és eladók próbálta kibékíteni. Egy hosszú folyamatról van szó, hol jobb, hol rosszabb periódusokkal, melyet végül a kilencedik részben látott, sokáig emlékezetes és egyben a sorozat csúcspontjaként is értékelhető softball meccs zárt le. Úgy tűnt innen minden sínen lesz, Royce-ék azonban még tartogattak számunkra meglepetést.

Terry volt az évad egyik kellemes meglepetése, nem vártam volna, hogy az írók képesek lesznek ilyen erős sztorit írni a sorozat kezdetén még egydimenziósnak tűnő karakter köré. Az utóbbi jelzőt azonban gyorsan felejtsük is el, idén új oldaláról ismerhettük meg, a nagy nőcsábászból felelősségteljes, dolgozó ember lett, akire rátalált a szerelem... majd a szakítás után már egy megtört, keserédest karaktert láttunk. Terry azonban valóban sokat változott az elmúlt időszakban, így képes volt lábra állni, mi pedig szurkoltunk ennek az élete során sok hibát elkövető, de éppen ezért nagyon emberi és szimpatikus karakternek.

Joe esetében szépen végigvitték  a szenvedélybetegségével kapcsolatos történéseket, de engem a családdal, főként a két gyermekével való kapcsolatának bemutatása még ennél is jobban lenyűgözött. Az i-re a pontot az utolsó részben látott golfmérkőzés tette fel, a fiával való diskurzus a pályán, a győzelem utáni öröm pillanatai, valamint a a lányával való beszélgetés a kocsiban. Az általam kiemelteken kívül még jó pár aspektusára kitérhettünk volna a második évadnak, a nagyszerű mellékszereplők mellett külön bejegyzést érdemelne a fantasztikus alakítással előrukkoló Ray Romano, Andre Brauger, valamint Scott Bakula, mint, ahogy a sorozat okosan összeválogatott zenei világát is dicséret illeti.

A TNT által meghozott szomorú döntésről, miszerint a sorozat nem kapta meg a harmadik évados berendelést, korábban már megemlékeztem, egyben ott a kasza miatti elkeseredettségemnek is hangot adtam. A mostani, kissé hosszúra sikeredett posztban a szomorú hangnem helyett inkább a szép emlékekre koncentráltam és megpróbáltam a sorozat által közvetített értékeket átadni. Mindennapos problémák, vagy éppen az élet kis örömei, mindezt illúziómentesen, hitelesen ábrázolva, többek között ezt adta nekünk a Men of a Certain Age a bántóan rövid két szezonja alatt.

Értékelés: