Minden adott volt. Az HBO biztosította az anyagi feltételeket és a kreatív munkába sem szólt bele, a piloton Martin Scorsese dolgozott, a showrunner-i tisztséget pedig a The Sopranos egykori állandó írója (a David Chase mögötti második ember) Terence Winter kapta meg. Az 1920-as évek szervezett bűnözését bemutató történetben hatalmas lehetőségek rejlettek, a szereplőgárda pedig impozáns volt, elég csak az olyan kiváló karakterszínészekre gondolni, mint Steve Buscemi, Michael Shannon, Kelly Macdonald, Michael Pitt, vagy Gretchen Mol. Mindezek ellenére az első évad, főként a nagy elvárásokhoz képest csalódást jelentett.

A külsőségeket tekintve kiemelkedő, a korszellemet remekül visszaadó sorozatról van szó, és emellett még a rendezés és az operatőri munka is dicséretet érdemel, azonban a történetvezetés (feleslegesen behozott, vagy kiszámítható, unalmas szálak) és olykor a jellemábrázolás (Margaret Schroeder) kapcsán találunk hiányosságokat. A első szezon során végig azt lehetett érezni, hogy egy minőségi, igényesen elkészített drámát kaptunk, mindent a nagy könyv szerint csináltak a készítők, de nem volt meg a saját, egyedi hangja a sorozatnak. Nézzük meg, hogy vajon a második évad nyitányában sikerült-e kijavítani a fent említett hibákat.

Az új évadban belülről érkezik a veszély, az egyik központi téma a Nucky és az ellene szövetkezők (Commodore, valamint Jimmy és Eli) közötti harc lesz. Ezen a téren szép munkát végzett Winter, a Jimmy és Nucky múltjára való utalások, a Commodore által elkezdett aknamunka, valamint a végén látott fordulat megerősített abban, hogy ebben a történetszálban komoly lehetőségek rejlenek. Ugyanez elmondható a Chalky-val kapcsolatos eseményekre is, mely ismételten rávilágított a korabeli társadalom egyik legnagyobb problémájára, de emellett a politikai manőverezéseket, gondoljunk Nucky két eltérő tartalmú beszédére, is remekül ábrázolta.

Al Capone-nek és a chicago-i barátainknak egyelőre kevés játékidő jutott, de mindenképp meg szerettem volna emlékezni róla, hiszen az üzleti tárgyalás eredménye a későbbiekben még alaposan felkavarhatja az állóvizet. A problémák ott kezdődtek, amikor Winter a szereplők magánéletével kezdett el foglalkozni. Félreértés ne essék, a jellemábrázolás egyik legfontosabb eleméről van szó, a gond ott van, hogy a Boardwalk Empire esetében ez sokszor egyhangú és unalmas, ráadásul bizonyos témákat már az első évadban is alaposan körüljártunk. Gondolok itt Nucky és Mrs. Schroeder kapcsolatára, egy elnyújtott és teljességgel érdektelen szál, de Michael Shannon kiváló alakítása ellenére a Van Alden körüli huzavona is rendesen próbára teszi a türelmemet.

Ezúttal Jimmy Darmody-t, illetve az őt alakító Michael Pitt-et is szürkének éreztem, míg a felesége a tavaly látottaknak köszönhetően antipatikussá vált számomra, így teljességgel hidegen hagy az anyósával való viaskodása. A Jack Huston által kiválóan megformált Richard Harrow viszont továbbra is a sorozat egyik, ha nem a legérdekesebb karaktere, a borzalmas tragédián átesett ex-katona története magával ragadó.

Visszatérve a második bekezdésben felett kérdésre, miszerint a sorozat képes volt-e túllépni az első évadban látott hibákon, a válasz sajnos nem, bár a törekvés megvan, az esetek többségében Winter nem képes megfelelően árnyalni a karaktereit és ez kihatással van a sorozat tempójára is, az érdekesebb szálak mellett időt 'kell' szánni a gyengén megírt, érdektelen karakterekkel kapcsolatos történésekre is. Ritkán szoktam kitérni az értékelésre és annak mikéntjére, de ezúttal megteszem: az egy pillanatra sem lehet kérdés, hogy a Boardwalk Empire jobb/minőségibb sorozat, mint például a hasonló értékelést kapott Revenge, de az HBO sorozatával szemben érthető módon jóval nagyobb elvárásaim vannak, amelyeknek, mint azt az írás is mutatja, csak részben tud megfelelni.

Értékelés: