A hét legjobb epizódjai:

1. Justified (4x12 - Piece of Mind)
Hiába, hogy a változatosság gyönyörködtet, az első helyen nincs újdonság, a kalapos rendőrbíró megtartotta az első helyét. Az előző rész tömény adrenalinbombája után ez most egy meditatív, komorabb darab, de nem kevésbé feszült. Le a kalappal az írók előtt, amiért bevállalták, hogy egy jelentéktelen mellékalakot, Ellen Mayt teszik meg az évad érzelmi kulcsfigurájává, az ő (fizikai és lelki) megmenekülése a tét, legalább annyira szorítottam érte, mint annak idején Lorettáért. Számomra ebben a részben kristályosodott ki az évadon végigvonuló legfőbb kérdés - ki irányítja a sorsunkat, ki a felelős a döntéseinkért és azok következményeiért: egy felsőbb hatalom, vagy mi magunk? -, ami utólag a kurtán-furcsán lezárt Billy prédikátor-féle szálnak is értelmet ad. A zárójelenetet látva pedig enyhe gyomorgörccsel nézek a finálé elébe.

2. Vikings (1x04 - Trial)
Már a múlt héten is hajszál híja volt csak, hogy felkerüljenek a toplistába, ám ezúttal senki nem állhat a vikingek útjába. Ha nagyon szőrösszívű lennék, az epizód valamivel lejjebb végezne a listán, mert a második fele, ahol a kalandvágyó, rebellis Ragnarnak felelnie kell egy társa haláláért (tanulság: ne húzz ujjat egy pajzsfeleséggel), leül egy kissé, de az első felével kivívta magának az ezüstérmet. Kaptunk egy újabb, a lindisfarne-inál is fordulatosabb fosztogatást - amikor Rollo kiszámíthatatlanabb, mint a puskaporos hordó Floki, az elég nagy szó -, majd egy zseniálisan megrendezett csatajelenetet, aminek láttán a Trónok harca koreográfusai elbújhatnak szégyenükben: a nézőt a csata sűrűjébe röpítve a vikingek taktikusan, okos harcmodorral verték vissza a túlerőben lévő ellent, és közben még egy vérbő harci dalra is futotta az energiájukból.

3. Southland (5x07 - Heroes)
A héten uborkaszezon volt, az országos sorozatok java még a sweeps utáni pihenőjét tölti, a kábelesek egy része kifutott (az elkövetkezendő hetekben bezzeg jön a dömping), így aztán jutott időm némi kitekintésre. A Southlandből két évadot láttam, és a pozitívumai (a járőrök, a realista megközelítés) nem tudták ellensúlyozni a negatívumokat (túl sok érdektelen szereplő és klisés nyomozás), az elismerő kritikai hangok és egy kedvenc karakterszínészem, Gerald McRaney feltűnése viszont kíváncsivá tett, ezért belenéztem az ötödik évadba. Meg kell mondjam, nem bántam meg: a zsarusorozat sokkal kiforrottabb és magabiztosabb, mint a kezdetekkor volt, nagy előnye, hogy elsősorban a járőrök hétköznapi ügyeire koncentrálnak, jók a színészek közötti interakciók - McRaney és Michael Cudlitz utolsó jelenete egészen döbbenetes -, és még most, napok múltán is felvillannak belőle emlékképek, a hangulata velem maradt.

4. The Good Wife (4x18 - Death of a Client)
Szerencsére sikerült felhoznom magam az évek óta az országos mezőny legjobb drámájával - szerencsére, mert bosszantott volna utólag, ha lehagyok egy különösen szórakoztató epizódot a listáról. A főügy ezúttal nem a bíróságra vezetett, hanem egy Szent Patrik napon különösen kedélyes és felbolydult rendőrőrsre, és Alicia megint személyesen lett érintve benne, bár nem úgy, ahogy azt először gondolnánk; ezzel párhuzamosan végre feléledt kicsit az eddig meglehetősen fantáziátlan választási szál is. Ugyan nem győzöm dicsérni a sorozatban megforduló vendégszereplőket (ezen a héten John Noble hozott ki sokkal többet öt perces szerepéből, mint amihez joga volna), nem szabad megfeledkezni az állandó szereplők brillírozásáról sem, legyen szó Julianne Margulies elcsukló hangjáról, vagy a Christine Baranski arcán átsuhanó ezerféle érzelemről egy váratlan ajánlat hallatán.

5. Top of the Lake (1x03)
Nem kell sokat képzelni a visszaesés mögé, Jane Campion minisorozata tartja az első duplarész színvonalát, éppen csak akadtak most kiemelkedőbb egyéni epizódok. Maradt a nyomasztó légkör, a kiváló cselekményvezetés, a határozott karakterépítés: a nyomozás természetes tempóban halad, nincs rétestésztahúzás, a szereplők egyre szebben árnyalódnak, és az első blikkre furának ható hangulati elemeknek - mint pl. a drogos trip - mind megvan a szerepük. És ígérem, többször nem hozom fel a The Killinget, de ez most kikívánkozik: Rosie Larsen üres Macguffin volt csupán, ezzel szemben Tui Mitcham élő, lélegző személy; mivel az első részben megismerhettük a karakán kislányt, aki erős benyomást tett ránk, most a hiányát is annál inkább érezzük, súlyos veszteségnek, ahogy annak egy valamirevaló krimiben lennie kell - a videófelvételeket látva nekünk is elszorul a torkunk.

Távirati stílusban: Az, amit a Top of the Lake-nél mondtam, hatványozottan igaz az Archerre, a frenetikusan aktuális vatikáni küldetésben visszatér a rég nem látott drogfüggő Woodhouse, míg az apácajelmezbe bújt Pam zseniális terepügynöknek bizonyul... leszámítva, hogy ráejt egy tükröt a pápára. De hát ez bárkivel előfordulhat. A The Walking Dead rendszeresen eléri, hogy tövestül kitépjem a hajam a szereplők teljesen logikátlan döntései láttán, és a készítők lelkesen írják ki a sorozatból a legérdekesebb színészeiket és karaktereiket - valami azért nincs rendjén, ha megsiratunk egy rasszista parasztot, míg a jófiúkért egy könnyet sem ejtenénk. A BBC Americán bemutatkozott az Orphan Black, méghozzá elég biztatóan, a pilot tartogat néhány ügyes csavart, és a tök ismeretlen Tatiana Maslanyből még akár az új Jennifer Garner is lehet. A sassy gay friend nélkül azért meglennék.

A hét karaktere:

A kormányzói választást ugyan még nem nyerte meg, de a magam részéről megelőlegezem Peter Florricknak a kiütéses győzelmet. A csalfa férj sosem tartozott a kedvenc karaktereim közé, de amikor olyan tökös, hogy egy jótékonysági eseményen képes lecsapni a családját besározó Chandler Binget, mint egy taxiórát, majd ravaszul úgy intézni, hogy ő kerüljön ki jobban a helyzetből, nos, akkor könnyű megérteni, mit lát benne Alicia, és miért tart ki még mindig mellette (ahogy persze azt is, hogy hirtelen temperamentuma miatt talán mégsem ideális partner).

A hét idézete:

Jazz hands! (Archer 4x11 - Krieger)