Első írásomként a blog berkein belül a Maffiózók című sorozatról szeretnék megemlékezni, amiről eddig még nem sok szót ejtettek Donnie-ék. Persze ezt a tényt csak indoknak használom, hogy ennek apropóján megoszthassam gondolataimat a kultikus szériáról, ami legalább akkora – ha nem nagyobb – hatást gyakorolt rám, mint az etalonnak tartott Drót, vagy éppen a fájóan alulértékelt The Shield, alias Kemény Zsaruk. Akkor nem is szaporítanám tovább a szót, inkább belevágok a mondandómba.

Azzal szerintem mindenki tisztában van, hogy az HBO név garancia a minőségre. Ez a tendencia az előző évezred utolsó éveiben született, mikor is útjukra indították első sorozatukat az Oz-t, ami a kritikusok és a szűk rajongói kör szemében hatalmas sikert aratott, ám a csatorna számára nem hozta meg az áttörést.

Ezzel párhuzamosan a gengszterfilmek csillaga leáldozni látszott: elkészítették a legnagyobb darabokat a témában (a Keresztapa trilógia, a Nagymenők és a Casino, csak hogy a legismertebbeket említsem), képtelenségnek tűnt újat vagy maradandót alkotni a témában. A főleg tévés körökben mozgó David Chase azonban szerette volna megalkotni a maga gengszter sagáját, így elkezdett fejlesztgetni egy ötletet, ami egy maffiózóról szól, aki két családja között őrlődik. És pszichiáterhez jár. Azonban televíziós múlt ide vagy oda, Chase mindig is megvetette a tévét, méghozzá nyíltan. Engedjétek meg, hogy tőle idézzek:

 “There is something about a motion picture. I think Bertolucci said a movie is like a cathedral. The faces are 40 feet high. It's a more magical experience. In television you're sitting there in your own home, on your crummy couch and it takes away -- there's something missing.”

Akkor mégis hogy vált Chase alapötlete az HBO máig legistenítettebb sorozatává? A válasz mindössze ennyi: menedzsere rávilágított, hogy bizony jobban jár, ha sorozatként próbálja eladni az ötletet. Ám ezután sem mentek zökkenőmentesen a dolgok. A sorozatért először a Fox kezdett érdeklődni, ám elrettentette őket a rengeteg brutalitás és vulgárisság – országos tévén akkor sem adtak szabadkezet a készítőknek -, Chase pedig (szerencsére) nem volt hajlandó kompromisszumot kötni, azt meg végképp nem nyelte le, hogy a tévéadó beépített FBI ügynököt akart csinálni a főhősből. A tervek végül az HBO asztalán landoltak, akik potenciált láttak a történetben, és az azóta is az antihős fogalmának példás megtestesítőjében, Tonyban (James Gandolfini). A többi pedig mára már történelem: megkezdődött a szereplőválogatás, rengeteg más hasonló témájú alkotásból sikerült szerezniük arcokat (legtöbbjük a Nagymenőkben/Goodfellas-ban fordult meg), ’97-ben leforgatták a pilotot, aztán két év múlva bemutatásra került az első évad, és a The Sopranos megindult televízió arculatot formáló, díjözönnel megáldott útján, amit nyolc évbe tellett végigjárnia.

A fenti képen látható irodában kezdődik a sorozat, rögtön tudatosítva bennünk: egy kicsit mást, ha úgy tetszik kicsit mélyebb dolgot kapunk, mint ahogy azt megszokhattuk a zsánertól. A legtöbb maffiasztori addigra bemutatta milyen hatalommal bírnak a tagok, mik a privilégiumok ami ezzel az élettel jár, illetve mik a hátulütők, amelyek legtöbbször véres leszámolások formájában mutatkoznak meg. De egyedül a The Sopranos foglalkozott ilyen mélyen és behatóan – ha úgy tetszik 86 órán keresztül -, hogy valójában mit is jelent maffiózónak lenni. Egy véres és kegyetlen, pénz és árulás, valamint étel által irányított hatalmi rendszerbe nyerhettünk bepillantást, ami viszont néha fájóan hétköznapi és kicsinyes is egyben.

Carmela (Edie Falco) a feleség, AJ és Meadow a két gyerek, Christopher (Michael Imperioli), Paulie (Tony Sirico), Silvio (Steven Van Zandt) a Szervezet oszlopos és szinte mindig a színen lévő tagjai, valamint a két családot valahol összefogó, a múltat magukba foglaló három személy: Janice (Aida Turturro), Livia (Nancy Marchand), illetve Junior (Dominic Chianese) mind-mind csodálatosan kidolgozott karakterek. És még szót sem ejtettem Dr. Melfiről (Lorraine Bracco), vagy az évadok alatt feltűnő remek vendégszereplőkről.

De tudjátok mit? Nem is kell, hiszen végső soron nem is számítanak. Lehet elsőre kegyetlennek hangzik, de gondoljunk csak bele. Minden más cselekedet, esemény és személy Tony karakteréhez adott hozzá, vett el belőle. Míg a The Wire-t el lehetett képzelni McNulty nélkül (lásd: komplett 4. évad), vagy akár a Lost-ot (tessék megkapaszkodni) Locke vagy Jack nélkül, addig a The Sopranos célját vesztetté vált volna Tony nélkül. Mindezekkel együtt Chase más utat választott bejárásul főhősének: míg a Breaking Badben Walter morális hanyatlását, a SoA-ban Jax lassú transzformációját követhetjük nyomon, addig a Maffiózók egyszerűen leír egy kört. Egy nagy, elegáns kört. 

Az anyja és nagybátyja ellene való fordulása, feleségével történő ideiglenes elválása, fia öngyilkossági kísérlete, a több tucat halott ami a munkával járt, a szeretők garmadája, a több évnyi terápia, álmok és pánikrohamok… végül egyik sem számít. Ugyanattól a Tonytól búcsúzunk el az étteremben, miközben a Don’t Stop Believing szól a háttérben, mint akit első pszichiátriai kezelése előtt üldögélve ismetünk meg a pilotban. Egy lényeges különbségre mégis felfigyelhetünk. A hat évad, a sorozat univerzumában töltött nyolc év után talán először látjuk őt boldognak, mikor kihozzák a hagymakarikákat, és betoppan felesége valamint fia az étkezdébe. Sikerült kialakítani egy kapcsolatot velük, amit munkája, a gyerekkori trauma és önutálata miatt addig sohasem jött neki össze. És ebbe az eszményi zárómontázsba zavar bele Chase egy hirtelen vágással, emlékeztetve a nézőket az élet hirtelenségére… valamint arra, hogy éveken keresztül kinek is szorítottak folyamatosan. Mert azt mindenkinek el kell ismernie: Anthony Soprano kicsit talán több is volt mint egy sima sorozatkarakter. A pocakos ember a szomszédból, a férfi az üzletből, a példakép vagy az elrettentő morális csődtömeg. Mindenkinek más. De a lényeg hogy valaki.

Zárásként a (számomra) legemlékezetesebb idézet a sorozatból:

 “Everyday's a gift, but does it have to be a pair of socks?”