A címet nemes egyszerűséggel azért kapta a cikk (ami ahogy nézem hiánypótló is lesz a blogon), mert a Firefly mellett szeretnék a Serenity-ről is megemlékezni, hiszen az egy évadot megélt sorozat és a mozifilm közösen teszik csak teljessé Joss Whedon scifi/western agymenését. Ezen felül a  részleteket gyorsan le szeretném tudni – bár nehezen hiszem, hogy van olyan aki még nem tudja kívülről, de hátha -, hogy aztán ténylegesen a shownak szentelhessem a maradék bekezdéseket. A kép alatt folytatom. 

"- That sounds like something out of science fiction.
 - We live in a spaceship, dear."

Whedon első hallásra talán abszurd látomását a Fox prezentálta a közönségnek 2002-ben. A sorozat azonban a pénteki halálzónában elfoglalt helye, a rossz promóció vagy éppen a részek össze-vissza való leadása miatt csúfosan megbukott, a kimaradt részeket a rajongók pedig a későbbi DVD kiadásnak köszönhetően tekinthették meg. Mert voltak rajongók szép számmal, még ha ez nem is volt tettenérhető a nézettségben. A különösen magas (vagy talán megnőtt) érdeklődés miatt az Universal Whedonnak vágott negyvenmillió dollárt, hogy forgasson le egy lezáró mozifilmet. Ez már önmagában is csodának számított, sokan már azt pedzették, hogy a ezzel ismét beindíthatná a franchise-t akár sorozat, akár további mozifilmek formájában, ám sajnos nem így történt. Ugyanis a film a pénztáraknál csúnyán elhasalt… aztán pedig ismét a DVD eladási listák élére tört.

Azóta pedig nem jött folytatás, ugyan képregények formájában bővült az univerzum, ám mégis tudjuk, hogy ez nem egészen ugyanaz. Majd talán egy napon a Hollywood-I körökben egyre feljebb törő Whedon vagy a sorozat egyik legnagyobb rajongója, a Reynoldss kapitányt meszemélyesítő Nathan Fillion ismét életet lehell a scifibe. Addig is nekünk, rajongóknak marad a reménykedés, valamint a szinte tökéletes, kb. tizenhat órában elmesélt sztori egy harmadosztályú űrhajóról és annak már-már pofátlanul szeretnivaló legénységéről.

Az szerintem rögtön leszögezhető, hogy a karaktereket senki sem azért szerette mert olyan borzasztóan összetettek, komplexek lettek volna, nem. A készítők a pilotban lefektetett főbb jellemvonások mentén vezették (és néhol kicsit alakították) őket, ezt azonban tették úgy, hogy teljesen hihetőek, valamint igaziak voltak, a rájuk osztott történetszálak és képernyőn töltött idejüktől függetlenül. Ennek tudható be, hogy akárhogy is tették párba a karaktereket, szinte mindig jól jöttek ki belőle. A szereplők azonban nem lettek volna elegek az üdvösséghez, esszenciális volt mindezek mellé egy történet, amire reflektálódhattak a különböző személyiségjegyek, amelyek megadták a részeknek azt a bizonyos, csak a Firefly-ra jellemző dinamikát. Ami mellé szinte minden esetben hamisíthatatlan űr-western hangulat és (a relatív kis költségvetéshez képest) pofás akciójelenetek társultak.

Ami szintén jót tett az epizódoknak, hogy a néző mindig mást kapott: hol az alien-filmek hangulatát megidéző, horror jegyekkel ellátott negyven percnek lehettünk szemtanúi, hol buddy-comedy elemekkel tarkított élménnyel lettük gazdagabbak… vagy éppen egy olyan bottle epizódot kaptunk az arcunkba amelyre még hosszú évek múlva is emlékezni fogunk (vagy legalábbis a tökéletesség határát súroló zárójelenetre mindenképpen). És bár inkább epizodikus sorozatról beszélünk, mégis egy (a reavers-ekkel együtt két) főszálra volt felhúzva a cselekmény, nevezetesen a Szövetség abszolút uralmától való szabadulni akarás históriájára, amihez szervesen kapcsolódott River története. Ezeket a szálakat azonban éppen csak kibontották, kezdeni nem sokat kezdtek velük, tekintve hogy a Fox elkaszálta a sorozatot. 

A fenti kép azt hiszem tökéletesen ábrázolja miért is egyszerre áldásos és átkozott dolog is, hogy elkészült a Serenity mozifilm. Áldásos, mert többé-kevésbé lezár minden cselekményszálat, kellően elmélyíti az egésznek hátteret adó univerzum történetét, ezenkívül csak kapunk még két órát kedvenceinkkel. Hisz mind visszatérnek, kezdve Mallel és Jayne-nel (Adam Baldwin), a Wash-Zoë (Alan Tudyk és Gina Torres), illetve a Simon-River (Sean Maher és Summer Glau) pároson át, Kaylee-vel (Jewel Staite), Shepard Bookkal (Ron Glass), valamint Inarával (Morena Baccarin) bezárólag.

Ugyanakkor kicsit keserédesre is sikerült a dolog, hisz (nézzetek a képre) nem egészen azt az érzést kaptuk vissza, amire emlékeztünk. A film tónusa – természetesen önmagához képest – jóval sötétebb, depresszívebb, ezenkívül visszaköszön az a fajta Malcolm Reynolds akivel utoljára a pilotban találkoztunk: nem feltétlenül rosszabb, de mindenképpen másabb, kevésbé szerethető, mint a maradék tizenhárom részben megismert. A legfájóbb mégis a családias hangulat hiánya, ami végig velünk volt a Firefly-ban a karakterek helyzetétől függetlenül. Arról nem is beszélve, hogy bizony nem mindenki élte túl az utolsó nagy kalandot. Viszont mivel minden más klappolt – látvány, keleti nyelven előadott káromkodások, zene -, elégedett voltam a filmmel, felkészültem hogy felemás búcsút vegyek a Szentjánosbogártól és legénységétől.

Aztán jött az utolsó pár perc és Whedon gondoskodott róla, hogy ez kicsit több legyen. Visszatért az a bizonyos hangulat, még egyszer utoljára végigpásztázhattuk belülről a hajót, majd az egészre feltették a koronát a kapitány Riverhez intézett beszédével, amihez még hozzácsaptak egy apró kis gaget, ezzel érzékeltetve hogy ez bizony egy kissé másmilyen kaland volt, mint amilyet a zsánertől megszokhattunk.

“Love. You can learn all the math in the 'verse, but you take a boat in the air that you don't love, she'll shake you off just as sure as the turn of the worlds.
Love keeps her in the air when she ought to fall down, tells you she's hurting before she keels. Makes her a home.”