True Detective - 1. évad

A tévésorozatok és a filmek világa között úgy 15 éve egyre inkább halványodni látszik az a bizonyos határvonal. A forradalom természetesen a Maffiózókkal indult, s míg a kétezres évek elején úgy tűnt a trendet az országos csatornák műsorai fogják folytatni (24, Lost, A szökés), lassan nyilvánvalóvá vált, hogy a feladat bizony a kábeltévékre marad, melyek egyre nagyobb számban kezdtek beszállni a sorozatkészítésbe.

HBO.

Ezzel a névvel kezdődött minden. A Tony Soprano életét bemutató remekművükkel nézők millióinak bizonyították, hogy igenis megéri bizalmat szavazni a sorozatoknak. Ugyanakkor a csatorna árnyéka éveken keresztül a többi, jóval kisebb csatornára vetült, amelyek nem is tudtak kibújni alóla, egészen addig, mígnem a tévés monstrum el nem ért ún. aranykora végére. Ekkor megindult a harc azért a bizonyos első helyért, minőségi tartalmak árasztották el a háztartásokat, hála az FX, Showtime, AMC, vagy éppen a Starz hathatós segítségének és akkor a sorozatozásba eddig éppen csak belekóstoló Netflix-ről még nem is beszéltem.

Mégis, annak ellenére, hogy a The Shield és a The Wire óta tudjuk, hogy igazi, dickens-i és shakespeare-i történetek 200 milliós költségvetés nélkül is megelevenedhetnek előttünk, valami akkor is hiányzott, nem mondhattuk ki teljes meggyőződéssel, hogy a filmek már semmivel sem nyújthatnak többet a sorozatoknál. Aztán néhány éve ismét feltűnt a színen a gödörből éppen kilábalni látszó HBO, és elindította a Trónok Harcát, ami a dolgok anyagi és rajongói vonzatát nézve ugyan átütő siker lett, de szerintem objektív gondolkodású ember nem mondaná rá, hogy sikerült az HBO második The Sopranos-ává válnia, hiába toltak elénk sárkányokat és az eget karistoló várakat a széria készítői. Az igazi áttörés bizony a kritika tárgyát képző True Detective-vel látszik megkezdődni.

Az antológia jelleg, az A-listás főszereplő sztár páros és a produkció mögött álló anyacsatorna ellenére könnyen bukással is végződhetett volna a dolog, de most, nem egész egy héttel a 8 részes első etap fináléja után, nagy valószínűséggel számos éves top lista első helyezettjéről, és az idei év majdani legtöbb Emmy díjával gazdagodó sorozatáról beszélhetünk. S bár a siker nagyrészt mindig a készítőn múlik, nem tudom elképzelni, hogy a széria ekkora siker lehetett volna bármilyen másik - akármilyen tehetséges - író, illetve showrunner keze alatt, aki nem Nic Pizzolatto. Érdemes elmélyedni a vele készült interjúkban, munkamoráljában egyik főhőse megszállotsága és precízsége érhető tetten, s ez bizony meglátszik az elkészült művön is.

Ugyanis a sorozat már az első részével a figyelem középpontjába került hála a lassú, de következetes és céltudatos írásnak, valamint a Matthew McConaughey által megformált Rust szájába adott filozófikus elmélkedéseknek. Pizzolatto saját bevallása szerint is klisékkel dolgozik, már bejáratott sémákra épít - elég ha csak a sorozat alapvetésére, vagy az évek alatt unalomig ismételt flashback-es szerkezetre gondolunk -, mégis megvalósításában annyira újszerű és megfogó, hogy efelett bizony kénytelenek vagyunk szemethunyni. További érdeme, hogy a gondosan adagolt misztikum és feszültség mellett karaktereket is bravúrosan ábrázol, még akkor is, ha csak a két főszereplővel jár el 100%-ig következetesen; míg Rust jellemét a hosszú, barokkos hegyibeszédekkel, valamint az életről alkotott groteszk elképzeléseinek előadásával szkeccseli fel, addig Marty karaktere az apró kis nüanszok, a különböző helyzetekre adott apró reakciók által elevenedik meg előttünk.

Azonban botorság és egyben felelőtlenség lenne megfeledkezni a True Detective másik fontos aspektusáról, a látványról, a szemetkápráztató fényképezésről és a merész rendezői megoldásokról - ezalatt szerintem mindenki érti, hogy pontosan mire gondolok. Cary Fukunaga rendezte az összes részt, ezzel valami olyasmivel gazdagítva a sorozat kultuszát, ami (szintén) egyedülálló a tévézés világában, mivel ehhez hasonló vizuális koherenciát csak filmekben érthetünk tetten. Legalábbis ezidáig.

"(...) all your life, all your love, all your hate, all your memories, all your pain, it was all the same thing. It was all the same dream, a dream that you had inside a locked room. A dream about being a person. And like a lot of dreams, there's a monster at the end of it. "

A lehengerlő színészi játékok mellett sem mehetünk el szó nélkül természetesen, egyszerűen csak az elmúlt hónapok egyöntetű dicshimnuszai után nehéz bármi újat is mondani. Míg a magát a karrierje mélypontjáról visszavonszoló McConaughey 8x50 perc alatt egy Walter White karakteréhez mérhető figurát teremt meg felfoghatatlanul brilliáns módon, addig Woody Harrelson játszi könnyedséggel asszisztál ehhez zseniálisan, s teszi ezt úgy, hogy az utolsó részre minden szempontból sikerül felnőnie partneréhez.

"There’s a feeling – you might notice it sometimes – this feeling like life has slipped through your fingers. Like the future’s behind you – like it’s always been behind you."

A lassan ömlengéssé alakuló "kritikám" ezen pontján, azonban szót kell ejtenem arról, hogy a True Detective bizony minden erénye ellenére nem tökéletes. Ugyanis valami az ötödik rész vége után menthetetlenül megtört: megváltozott a struktúra, a jelenkorba értünk, lassan beindult a nyomozás, igaz, véleményem szerint emiatt nem csúszott el a fókusz a karakterekről. Egyszerűen csak kevésbé megkapó történeti felépítettségre váltottunk, mely kikövezett utat jelentett a fináléhoz, s ahhoz a bizonyos szörnyhöz az álom végén. A valamikori Lost-hoz hasonlóan természetesen Pizzolatto mesterműve sem tudott felérni a rajongók által csillagos egekbe tornázott elvárásokhoz, közel sem merültünk el olyan mélyen az utolsó órában Carcosa, a rituális gyilkosságok és a Sárga Király mitológiájában, mint ahogy azt sokan elvárták volna.

Ehelyett egy áll-leejtős csavarokat mellőző, feszült, de különösebb katarzist nélkülöző zárást kaptunk, mely - sokak meglepetésére - viszonylagos hepienddel zárult. A csillagos ég alatt a látóterünkből lassan kiballagó Marty és Rust sokkolóan durván ellentéte az eddigi finoman szólva is nihilista hangvételnek, az utolsó mondatok pedig igazi, kézzelfogható optimizmust hordoznak magukban, s tesznek pontot a történet végére. Vagy ha úgy tetszik, bezárul a kör általuk.

"- You’re looking at it wrong, the sky thing.
 - How’s that?
 - Well, once there was only dark. You ask me, the light’s winning."

Értékelésem: