"FX trusts the storyteller" - ezt mintegy két hónappal ezelőtt írta a blogján Kurt Sutter, a SoA showrunnere. Nem alaptalanul, ugyanis tavaly a gyenge nézettség dacára az FX elengedte a kezét (a negyedik rész után) és szabadon, kreatív megkötöttség nélkül alakíthatta a sorozata sorsát. A SoA egyre jobb részeket produkált, sőt az évad második fele már egészen kiváló minőséget hozott.

A nézettség azonban nem sokat javult, de az FX megújította a sorozatot és a Sutter-be vetett bizalom végül kifizetődött nekik. A második évad végig remek számokat hozott, gyakran még az NBC-n futó Jay Leno Show-t is sikerült elkapnia. A színvonal pedig... talán mindennél többet mond, hogy mostanra már nem túlzás a Shield méltó utódjának nevezni. A kép alatt spoileresen folytatom.

A két sorozat párhuzamba állítása már az első évados kritikámban is helyet kapott, a csatorna, Kurt Sutter személye, valamint a morális szempontból több esetben megkérdőjelezhető döntéseket hozó főhősöket illetően. Van azonban még egy tényező, aminek kapcsán hasonlóságot lehet felfedezni közöttük. A történetmesélés módjáról van szó, több szálon futó, már önmagukban is megfelelő feszültséget hordozó sztoriszálakat indítanak el, amik ráadásul nem csak külső, hanem az adott csapaton (Strike Team, SoA) belüli problémákat is rejtenek. Az egyes tagokat külön, valamint a klubot együttesen is veszélyeztető nehézségek ezek, melyeket a megfelelő időpontban összeeresztenek és az adott történetszálak kereszteződése után komoly döntési kényszer elé állítják a szereplőket.

Könnyű leírni, megvalósítani annál nehezebb... azonban olyan emberek álltak a produkciók mögött - Shawn Ryan, Kurt Sutter - akik képesek arra, hogy a sok szálon futó cselekményeket kezelni tudják és emellett még a jellemábrázolás terén is kiemelkedőt alkossanak. Az első évad vége már előrevetítette nekünk az egyik fő bonyodalmat - Jax nem ért egyet Clay módszereivel, azzal, hogy milyen irányba viszi a SAMCRO-t, Donna megölését követően pedig végleg betelik a pohár, az apja nyomdokain haladva változásokat szeretne. Tisztában van vele, hogy ez nem megy majd könnyen, a lassú, megfontolt utat választja. A belső viszály ennek ellenére egyre csak fokozódik, Sutter mesterien mutatja be nekünk, ahogy a tagok közötti feszültség folyamatosan növekszik és szinte minden pillanat magában hordozza a Jax és Clay közötti összecsapást.

Az egykor egyhangúlag megszavazott döntések már a múlté, a klub két részre szakad, az ebből eredő szituációk, az egymás közötti utalások, félig kimondott mondatok pedig csak tovább növelik a bizonytalanságot. Az évad talán legerősebb történetszála volt ez, talán önmagában is elégnek bizonyult volna, de Sutter még nagyobb tételben akart játszani. A klubnak ismét meggyűlik a baja a Mayans-al, az IRA-val való kapcsolat is érdekes fordulatot vesz, valamint az ATF sem tágít, de a háttérben valójában az Amerikai Nacionalista Liga keveri a kártyákat.

Zobelle és neonáci bandája megpróbálják ellehetetleníteni a klubot, mindent bevetnek, gazdasági kapcsolatokat, megfélemlítést - Gemma megerőszakolása, gyilkossági kísérletet - Chibs és Juice, valamint a fent említett Mayans és az IRA, klub ellen fordítása is sikerül nekik. Clay elhamarkodott döntéseinek köszönhetően pedig az alapító charter nagy része a börtönben köt ki... a klub megpróbáltatásainak azonban még koránt sincs vége, ezt vetítette előre az a jelenet, melyben szabadulásukat követően Jax nem ment a klubházba a többiek után. Gemma is tudja, csak úgy gátolhatja meg fia nomáddá válását, ha elmeséli, hogy mit tettek vele Weston-ék. Ezzel tulajdonképpen hidat teremt a Clay és Jay között, akik így ideiglenesen félretolják addigi sérelmeiket és mint férj, valamint gyermek kezdenek el gondolkozni/érezni.

Mikor úgy érezzük, hogy enyhül a klubon belüli feszültség, egy váratlan helyzetben fény derül Donna meggyilkolásának körülményeire. Tig, aki egész évadon át küzdött a teherrel ugyan nem vallja be, de az Opie-nak mondott szavait nem lehet másképp értelmezni... Sutter nehéz feladat elé állította magát, de ismét jó döntést hozott, Opie reakciója számomra teljes mértékben hitelesnek tűnt, a klubbal szembeni viszonyát, valamint az évad egyik legerősebb jelenetét, a Stahl-al folytatott beszélgetését is okosan oldotta meg.

A SAMCRO belső forradalma lecsöndesedett, Weston-t elkapták, a nácik és velük együtt a kábítószerek és minden más mocsok is távozott a városból, de végül túl nagy árat fizettek érte: Abel-t elrabolta a félrevezetett Cameron, Stahl ügyeskedésének Gemma is áldozatul esett, gyilkossággal vádolják és szökevénnyé vált, Zobelle-nek sikerült elmenekülnie, Half-Sack pedig meghalt... néhány logikai baki sajnos becsúszott, de így is döbbenetes zárást kaptunk és összességében méltó volt az addig láttottakhoz. Néhány, elsősorban a fináléval kapcsolatban felmerülő kérdésre pár hete már válaszolt Sutter, ebben a Sepinwall által készített interjúban lehet erről olvasni.

A remekül felépített történet azonban csak úgy tudott igazán ütni, hogy mellette Sutter-ék a jellemábrázolásra is nagy hangsúlyt fektettek. Jax esetében ismét sikerült eltalálni a megfelelő arányt az úgymond jó fiú, intelligens, valamint az adott esetben egy pillanatra sem habozó, a klubért és a családjáért bármire képes karakter között. Ugyan legtöbb esetben Jax és az általa kijelölt iránnyal értünk egyet, de szerencsére figyeltek arra, hogy ne higgyük azt, hogy mindig neki van igaza és kizárólag jó döntéseket hoz. Bármennyire álszent is Clay mondata, de volt benn igazság: Otto feleségének, Luanne-nek a halála részben az ő lelkén is szárad. Hunnam-et dicséret illeti, ezúttal is meggyőző alakítást hozott - hol van már a tavalyi hó, amikor a furcsa járása miatt kárhoztattam.

A második évad során rajta, valamint Clay-en és Opie-n kívül a klub többi tagját is jobban megismertük egy kicsit. Persze eddig is volt egy-egy sajátságos jellemvonásuk, de ezt most sikerült egy érdekes történetszállal, vagy adott esetben háttérsztorival megspékelniük. Többek között megismerkedhettünk Chips fájdalmas írországi múltjával, láthattuk, hogy Bobby számára a klub jövője az elsődleges és Jax mellé áll, valamint szembesülhettünk azzal, hogy Tig-et ha lassan is, de kikezdte Donna megölése. Opie pedig... Ryan Hurst arcára volt írva mindaz a fájdalom amin keresztül ment az első évad vége óta.

Nem bír a gyermekei szemébe nézni, úgy érzi számára csak a SoA maradt és bármit képes lenne bevállalni értük. Lassan sikerül megnyílnia Lyla-nak - Winter Ave Zoli behozataláért egy külön pacsi Sutter-nek - de a tragikus sorsú karaktert újabb csapás éri, mikor kiderül, hogy felesége haláláért az imádott klubja a felelős. Ahogy azt már fent írtam, Sutter-ék jól kezelték ezt a helyzetet, de mindehhez szükség volt Hurst remek játékához.

A második évadban a női karakterekre sem panaszkopdhattunk: a Gemma-t alakító Katey Sagal-t nehéz feladat elé állította férje (Sutter): az erős, a családjáért bármire képes anyatigrist a lehető legaljasabb módon sebzik meg.... azonban az évad jó részében titkolja ezt és Sagal elsőrangúan oldja meg a feladatot: hitelesen mutatja be a továbbra is határozottnak, büszkének mutatkozó karaktert, aki valójában belülről emészti magát és nehezen tudja feldolgozni a vele történteket.

Kifejezetten tetszett Unser-rel való kapcsolatának - a bizalom fokozatos elnyerésének, valamint a közös fájdalom megosztásának - bemutatása. Ennek köszönhetően idén végre a rendőrfőnököt alakító egykori Deadwood-os Dayton Calkie karaktere is kiteljesedhetett. Tara is támaszt nyújtott Gemma-nak, az egymást sokáig ellenségként kezelő két nő viszonya komoly változásokon ment keresztül. Jax barátnője egyre közelebb került a klubhoz is és mikor válaszút elé érkezik, határozott lépésre szánja magát: Maggie Siff pedig talán a tavalyi Kohn halálával végződő jelenetét is felülmúlta a kórházi ügyintézővel való kis "beszélgetésével".

A tavalyi vendégszereplők közül visszatért Ally Walker, aki nem meglepő módon ezúttal is a senkivel sem törődő, szart keverő ügynök figuráját hozta. Azért ügyeltek arra is, hogy valamelyest emberivé tegyék a karaktert, néhány jelenete legalábbis erre engedett következtetni. Az újak közül Adam Arkin-t kell elsőként kiemelnem, kiválóan alakította Zobelle-t, a neonáci vezetőt, akiről meglepő dolgok derültek ki az évad végén. Azt már jó ideje tudtuk, hogy nem a meggyőződése, sokkal inkább a pénz hajtja őt, de az már nagyobb meglepetést okozott, hogy FBI informátor és, hogy magyar... lányának karakterével már kevésbé voltam kibékülve, persze szívesen elnézegettük őt, de kissé céltalannak éreztem a jelenlétét.

Henry Rollins-ról vegyes kép alakult ki bennem, az egyébként megjelenését tekintve tökéletes választásnak bizonyuló színész ingadozó teljesítményt hozott, de azt mindenképp az ő javára kell írni, hogy az utolsó, talán legfontosabb jelenetében hozta magát. Az írók mellett ugyanis az ő érdeme is volt, hogy bármennyire ellenszenves karaktert hozott, halálakor, főleg annak körülményeit nézve egy kis sajnálatot is éreztünk iránta.

Meg kell említeni még Tom Arnold-ot, aki Luanne ellenfelét alakította és mivel története nem lett lezárva, könnyen lehet, hogy viszontlátjuk még a pornóban utazó emberünket. Kellemes meglepetéseként ért Kenneth Johnson (Lem - The Shield) feltűnése, bízom benne - főleg a Tig-el való múltbéli nézetkülönbség tisztázásából kiindulva - hogy még viszontlátjuk Kenneth Johnson-t a későbbiekben. A Sutter által játszott Otto kapcsán pedig jegyezzük meg, hogy nem csak feleségének, de önmagának is hálátlan szerepet írt.

Többek között az első évad remek második felének, valamint a kritikusok egyöntetű dicséretének köszönhetőn nagy elvárással ültem le a második SoA évad elé. Nem is kellett csalódnom, beváltotta az előzetes várakozásaimat, egy tudatosan felépített, lebilincselő történetet kaptunk, melyben a karakterizáció is elsőrangúra sikerült. A finálék tekintetében az első évad, összességében viszont a második jött ki győztesen, bízom benne, hogy Sutter-nek még bőven maradt puskapora a későbbiekre is.

Értékelés: