Ki hitte volna még 2006-ben, hogy ma elmondhatjuk: az ötödik évaddal véget ért az utóbbi évek legjobb országos csatornán vetített sorozata, a Friday Night Lights? Manapság, amikor az alacsony nézettségű, minőségi sorozatokra néhány rész után könyörtelenül lecsap a kasza, amikor egy underdog széria örülhet, ha végig tudja vinni az első évadját, egészen rendkívüli, hogy az FNL, amely igazán soha nem tudta megtalálni a nagyközönséget, megadhatta a rajongóknak azt a lezárást, amire vágytak, s mindezt ráadásul öt remekbe szabott évad után tehette (na jó, csak négy, a 2. évadot felejtsük el). Mert Jason Katimsék a véghajrában feltették a koronát sorozatukra.

Pedig kicsit aggasztóan indult az utolsó évad. A többé-kevésbé rebootnak vehető negyedik szezon első epizódja szenzációs volt, mely határozottan, hatalmas energiákkal indított el egy csomó cselekményszálat, pontosan kitűzve az évad – és az új csapat, Coach, stb. – céljait. Ezzel szemben kifejezetten céltalannak, lagymatagnak éreztem az ötödik évad kezdését.  Nem volt egy erős, jól megragadható narratívája, íve a sztorinak, nem láttuk, mik lesznek a szezon fő konfliktusai, ellenben kaptunk néhány kifejezetten gyenge mellékszálat, Mrs. Coach tanácsadói törekvéseitől – amit láttunk már többek közt Tyrával is – a felháborítóan sablonos Julie-tanársegéd viszonyig.

Közrejátszhatott a gyenge indításban az is, hogy tizenegy-néhány rész után még mindig nem álltak közel hozzánk az új szereplők, talán az egy Vince kivételével. A negyedik évadban még sok időt „elvett” néhány régi kedvenc búcsúztatása, amit persze a világért sem cserélnék el másra, így viszont kevesebb játékidő jutott az újoncokra – egy 22 részes évaddal valószínűleg már hamarabb kötődtünk volna hozzájuk. Az ötödik szezonra szinte már csak ők maradtak, de még így is kellett négy-öt rész, mire Katimsék lendületet vettek.

A „Kingdom”-tól kezdve azonban hirtelen megugrott a színvonal – sokat segített, hogy az írók elvitték a csapatot „osztálykirándulni”, az egyszerűsége miatt csodálatos erkélyjelenetben formálódtak olyan csapattá, akikért szurkolni lehet. Vince családi drámája, Luke útkeresése, Becky családra találása, de még Jess segédedzői szárnybontogatása is tökéletesen működött, súlyuk volt, a Lions pedig még a poklot is megjárta, mielőtt újult erővel feltámadt volna. A színészgárda is kitett magáért, nem nagyon lehet gyenge láncszemet találni (kiemelném Taylor Kitsch megtört, cinikus Tim Rigginsét), sőt, még olyan szereplők is kedvencekké nőtték ki magukat, akikről sosem hittem volna: Billy és Mindy házassága, mellékszála végig az évad egyik fénypontja volt, örülök, hogy Derek Phillips és Stacey Oristano lehetőséget kapott brillírozni.*

*Akadtak azért kihasználatlanul maradt szereplők is, Hastingst így utólag például teljesen felesleges, elpazarolt karakternek tartom, főleg, hogy főszereplői státuszt is kapott – Tinker, sőt, még Buddy Jr. is körülrajzoltabb, jelentősebb volt nála; illetve Landryből örültem volna még többnek.

Az utolsó előtti három-négy részben már lényegében egymást követték az érzelmi csúcspontok, azok a meghitt, intim, valóságból elcsent pillanatok, amik az FNL-t igazán különlegessé teszik (hogy csak egyet mondjak: Devil Town), hogy aztán a sorozatzáró egyórás epizóddal elérjük a teljes katarzist. A váratlan cold opentől kezdve túlcsordultak az érzelmek, nem egyszer könnyek között néztem az epizódot. A korábbi évadzárók alapján inkább kicsit keserédes fináléra számítottam, ám mindenkinek happy enddel zárult a története (egyedül Luke-é lett némiképp ambivalens, kicsit előzmény nélkülinek is éreztem a döntését), és jól esett, hogy az összes kedvenc, akiknek a boldogságáért éveken át szurkoltunk, révbe ért. Feldobott a rész, s utána nem maradt bennem hiányérzet.

Hosszan sorolhatnám, mi minden tetszett a sorozatzárásban, de most csak a két, talán legerősebb momentumot emelném ki. Az egyik a döntő meccs, és itt le a kalappal a rendező, Michael Waxman előtt. Választhatták volna, hogy a szokott módon mutatják a mérkőzést, de láttunk már elégszer a sorozatban döntő fontosságú meccset ahhoz, hogy az már ne jelentsen új élményt. A dialógus nélküli, lassított képsorok W. G. Snuffy Walden szívfacsaró, légies zenéjével emelkedett, ha úgy tetszik, magasabb szférába emelték a sorozat tetőpontját, átéltük, ahogy a csapat vérét és verejtékét is otthagyta a pályán, mi is a lelátókon drukkoltunk az utolsó nagy passzért. Fantasztikus montázs, a „Mud Bowl” óta a legszebb focis jelenetsor.

A másik, természetesen, a Taylor-házaspár eddigi legnagyobb krízise. Bátran állítom, hogy soha nem került még tévéképernyőre – de moziba sem nagyon – olyan hiteles, izgalmas, humoros és szerethető házaspár, mint Taylorék. Az írók minden hatásvadász buktatót kikerültek (szeretők! eltitkolt gyerek! tányércsapkodós veszekedések!), és bebizonyították, hogy egy szilárd alapokon nyugvó, valódi házasság dinamizmusa sokkal lebilincselőbb tud lenni, mint egy évadokon át rángatott will-they-won’t-they. Utoljára még egy nagy próbatétel, válaszút elé állították őket, szó szerint fájdalmas és nyomasztó volt nézni a kettejük közt nyíló szakadékot. Connie Britton és Kyle Chandler soha nem voltak még ilyen jók**, pedig ezt a mondatot már nem egyszer kimondtam korábban is.

**Kyle Chandler különösen kimagaslott, a döntés meghozatalakor meg sem kellett szólalnia, a teljes belső folyamat lejátszódott a tekintetében és az arcán. Még mindig megdöbbent, mekkora belső intenzitással tudja feszíteni ezt a halk szavú karaktert – ezért is volt olyan döbbenetes, amikor a „Fracture” végén kirobbant belőle a düh.

Az FNL végén Taylorék felszedik a sátorfájukat, és továbbállnak egy új városba, ám az alatt az öt év alatt, amit Dillonban töltöttek, megváltoztatták a kisváros és lakóinak, közösségének életét. Coach becsületes, büszke, jó embereket nevelt játékosaiból a futballpályán és azon kívül, mi pedig együtt lélegezhettünk a szereplőkkel, akik még a melodramatikusabb szálakban is valósak maradtak, átélhettük velük örömeiket és csalódásaikat. Az FNL véget ért, de rengeteg emléket hagyott nekünk, éjszakai labdadobálásokról az üres pályán, barátok között, közös imáról egy elesett csapattársért, első szerelmekről, anya és lánya őszinte beszélgetéséről, egy vérző, vert, de küzdeni kész seregről, egy gyászával birkózó fiúról, egy stadionban mementóul hagyott koszos stoplis cipőről.

Clear eyes, full hearts… a többit úgyis tudjátok.