Rövid megtorpanást követően ismét élre állt a Sons of Anarchy, és hozzá kell tennem, hogy egyelőre kevés esélyt látok arra, hogy a jövő heti power rankings-ben bárki is megtudja majd előzni az évadzáróval jelentkező drámát. A hét kellemes meglepetését a Boss szolgáltatta, a részről-részre fejlődő politikai dráma egészen a második helyig jött előre.

Örömmel vettem, hogy a nagy fordulatokat az utolsó részre tartogatta Sutter és sokkal inkább a karakterek közötti interakciókra helyezte a hangsúlyt, ezzel tökéletesen megágyazva a két nap múlva esedékes finálénak. A kissé irreálisnak tűnő autópályás üldözést leszámítva nem tudok belekötni a részbe, melynek a fénypontja a záró tizenöt perc volt. Sokszor elképzeltük már ezt a beszélgetést és őszintén bevallom, egy kicsit féltem attól, hogy csalódást fog okozni. Szerencsére nem ez történt, mindez pedig a kiváló forgatókönyvnek, valamint Hunnam kimagasló játékának köszönhető, utóbbinak nagyon meg sem kellett szólalnia, elég volt látni a szemében tükröződő érzelmeket, legyen szó fájdalomról, gyűlöletről, vagy éppen szenvedésről. Azt hittük, hogy az anya és fia közötti dialóggal elértünk a tetőpontra, de ez végül pár perccel később, Tara klubházban való megjelenése és Gemma-val való rövid, de annál hatásosabb diskurzusa során történt meg.

Nem volt egyszerű dolgom a második helyezett kiválasztásakor, a Sons of Anarchy toronymagasan a mezőny fölé nőtt, a dobogóra pedig több, hasonló teljesítmény nyújtó sorozat is pályázott. Végül csak nüanszok döntöttek, a Boss azért kerülhetett a második pozícióba, mert hetek óta folyamatosan felfelé ível a formája, a története, annak ellenére, hogy szinte csak és kizárólag antihősökkel találkozunk, végig fenntartja az érdeklődésemet és nem mellesleg a jelenlegi mezőny egyik legátütőbb színészi teljesítményét (Kelsey Grammer) láthatjuk benne.

A(z egyébként remekül sikerült) félévadzáró kapcsán egy hagyományostól eltérő kritikával jelentkeztem, mely azt fejtegeti, hogy van-e valóságalapja és ha igen, akkor mennyi a The Walking Dead-et ért negatív kritikáknak.

Nem sikerült ugyan felérni a legutóbbi epizódhoz, de azért így sem panaszkodhatunk. Jeff és Shirley összepárosítása ugyan meglepő húzás volt, de szerencsére kifizetődött az írók bátorsága, a csocsó és a gyerekkori emlékek újra átélése vicces és egyben megható pillanatokat eredményezett. Mindeközben a sitcomok által legtöbbször eljátszott sablon - "a secretly replace, broken, priceless item" is kifigurázásra került az Annie, Troy, Abed/Batman trióak köszönhetően.

Ne legyen igazam, de van egy olyan érzésem, hogy most láttuk utoljára együtt ezt a három ütődöttet, a harmadik évad záró epizódja sajnos könnyen lehet, hogy egyben a sorozat hattyúdalát is jelentette. Legfeljebb annyi vigaszunk lehet, hogy méltóképpen búcsúztak tőlünk, Jonathan újbóli megmentése alatt rendesen megdolgoztatták az írók a rekeszizmainkat, a boldog végkifejlet pedig már csak ráadás volt.

Ennek is el kellett jönnie, a Homeland a múlt hét során egy filler résszel jelentkezett, ráadásul annak is inkább a gyengébbik fajtájából. Carrie nyomozása kiszámíthatóra és egyúttal érdektelenre sikerült, ráadásul ehhez még hozzájön, hogy a megoldás túlságosan kézenfekvő volt. Brody sztoriját ugyan kissé túlnyújtották, de szerencsére itt azért bőven találunk pozitívumokat is. Az írók jól ráéreztek, ahhoz, hogy ne váljék antipatikussá a karakter, mindenképp szükségünk van a flashback-re, ami egyben Brody motivációját is megismertette velünk.

Terence Winter sorozata az egész évad során szépen építkezett, több alkalommal is írtam, hogy egyértelmű fejlődést mutat az első felvonáshoz képest, viszont kétségeim vannak afelől, hogy vajon képes lesz-e aratni a babérokat. A hatalomért vívott, egyre szövevényesebbé és egyre kíméletlenebbé váló harc ábrázolását csak dicsérni tudom, de sajnos a köztes időben néha látványosan szenved a sorozat. Mindezért pedig elsősorban Margaret a felelős, nem szerethető és - ez a nagyobbik baj, rendkívül unalmas a karakter, melyen Kelly Macdonald vérszegény játéka sem segít.

Az elsöprő évadkezdést követően az utóbbi két rész során kisebb visszaesés figyelhető meg kedvenc pawnee-i közalkalmazottainknál. Mindez összefüggésben áll a Ben-Leslie szállal, melyet lassan már rétestészta nagyságúra nyújtanak az írók. Remélhetőleg most már tényleg pontot raktunk a történet végére.

Az utolsó jelenetig egy Dexter-től szokatlanul lagymatag, unalmas epizódot láttunk, aztán a végén kaptunk egy fejletevős, az eddigi történések nagy részét felülíró cliffhangert. Ez azonban már későn jött és nem volt képes feledtetni velem az azt megelőző 50 percnyi szenvelgést.

A hét idézete:

Gemma: What are you doing?

Tara: Everything you taught me. He's mine. (Sons of Anarchy)

A hét jelenete: