Nem könnyű összeszedni a gondolataimat egy ilyen finálé után... egy pillanatnyi szünetet sem engedett nekünk, végig feszültséggel teli epizód volt, mely végül egy döbbenetes képsorral zárult. Azonban hozzá kell tenni, hogy ez csak a betetőzése volt egy egészen kiváló évadnak, mely talán a legjobb volt Dex eddigi pályafutásában. A kép alatt már spoileresen folytatom.

A harmadik évad nélkül nem tartanánk itt. Ez a kijelentésem főként annak fényében tűnhet meglepőnek, hogy a tavalyi évad, főként az első kettőhöz viszonyítva kisebb csalódást okozott. A skinner-ügy teljesen érdektelen volt, Dex államügyésszel való csatározása ugyan hozott néhány remek momentumot, de a benne rejlő lehetőségeket nem sikerült teljes mértékben kihasználni. A karakterizáció viszont új szintre lépett, az eddigieknél is többet foglalkoztak Dexter jellemének változásával. Kifejezetten tetszett, ahogy ezt kezelték, de érezhető volt, hogy még csak az út elején járunk. A negyedik évad sikeresen továbbfűzte ezt, és teljessé tudta tenni a kedvenc sorozatgyilkosunkban elindult folyamatokat.

Minden elismerésem az íróké, folyamatosan vékony jégen táncoltak, gondoljunk csak bele, miképp lehet, egy érzelemmentes, gyilkos ösztönök által hajtott emberből úgy szerető családapát faragni, hogy ne vigyenek bele karakteridegen jegyeket és a vége ne fejcsóválás legyen. Dexter esetében sikerrel vették az akadályokat, hosszú utat jártunk be idáig, de szinte minden egyes jellemváltozás helyénvalónak tűnt. Olykor egy monológ, vagy egy Harry-val folytatott vita kellett hozzá, de szinte minden egyes történetszálba sikerült belevinni olyat, ami valamilyen formában kihatással lett Dexter személyiségfejlődésére. Gondoljunk csak bele, a Trinity-szál is erről szólt, nem volt véletlen, hogy már az évad közepén összeeresztették kettejüket. Dexter tanulmányozta a több, mint 30 éve ügyködő sorozatgyilkost, próbálta megfejteni a titkát, egészen addig, míg meg nem látta Arthur valódi énjét, mely ugye a hálaadásos részben végül felszabadító hatással volt rá.

Rita-val, a gyerekekkel, vagy éppen a Debra-val való kapcsolatában bekövetkezett változásai fokozatosan jöttek elő és mindegyik egy hosszú és kellően megalapozott folyamat eredménye volt. Az okosan felépített karakterizáció mellett a történetbe is megfelelő mennyiségű feszültséget tudtak belevinni. Dexternek érthető módon ezúttal kevesebb "egy részes" áldozata volt, melyek közül talán a rendőrnővel való kis macska-egér játéka tetszett a legjobban, elsősorban annak köszönhetően, hogy megmutatták, ebbe a már elvileg ismert formulába is tudnak új színt vinni.

Az évadot viszont egyértelműen a Trinity-szál uralta, melyet szerencsére okosan, türelmesen bontottak ki. Részről-részre egyre jobban ismertük meg Arthur Mitchell-t: szépen lassan összeállt a 30 éve ügyködő sorozatgyilkos története. A gyilkosságok után láttuk őt férjként és családapaként, döbbenten hallgattuk végig, ahogy gyermekkori traumájáról mesél, majd szembesültünk vele, hogy egyáltalán nem valós a családi idill. Lassan már mindent tudtunk róla, az utolsó két részre pedig a Dexter-rel való végső összecsapás maradt hátra. Ha nincs az utolsó néhány perc, azt mondhattuk volna, hogy a várakozások szerint ért véget kettejük párharca...az utolsó képsorok viszont újraértelmeztek ezt, és így az ezt megelőző Dex-Trinity párbeszéd is más értelmet nyert (via Hetedik).

Michael C. Hall-t már korábban is dicsértem, és lehetne akár azt is mondani, hogy ez már megszokott egy-egy Dexter évad után. Azonban nem csupán a szokásos tiszteletkörről van, ugyanis még a negyedik évadban is, a karakterhez hasonlóan újat tudott mutatni nekünk. John Lithgow személyében pedig, akinek már az első jelenete során libabőrös lettem, tökéletes játszópartnert kapott. A torz, de egyúttal rendkívül összetett személyiségű Arthur Mitchell szerepe egyáltalán nem volt könnyű, de Lithgow parádés alakítást hozott.

Többek között arcjátékáva, valamint az adott helyzetekben rendkívül precízen megválasztott hanghordozása is hozzájárult ahhoz, hogy létrejöjjön ez a hátborzongató karakter. Nagy szerepe van abban, hogy ilyen erős évad tudott le a sorozat és nem lepődnék meg rajta, ha alakítását jövő évben egy (újabb) Emmy-vel díjaznék majd. Essen szó azért a többiekről is, elsőként az évad egyik kellemes meglepetésének számító Jennifer Carpenterről. Az első néhány részben még a szerelmi háromszög miatt önmagával való viaskodását láthattuk, de a Lundy-gyilkosságot követő trauma bemutatásakor vívta ki igazán az elismerésemet. Az utolsó részben látható, bátyjával való párbeszéde pedig feltette az idei teljesítményére a pontot.

Rita, illetve az ő történetszála kapcsán többször fogalmaztam meg idén negatív véleményt, de az egész képet látva el kell ismernem: nagy részük nem időhúzó céllal került be a történetbe, mind a Dexter-rel szembeni bizalom elvesztésének, a szomszéddal való "véletlen" csóknak és a kibékülésüknek is megvolt később a szerepe. Laguerta és Angel párosa egy kicsit kényszeredettnek tűnt, mintha csak a mit kezdjünk velük? kérdésre ez lett volna az írók első válasza. Ugyan az alaphelyzet kifogásolható, de végül összességében nem kezelték rosszul ezt a szálat, így ezt nem tartom igazán negatívumnak. Quinn viszont egyértelműen az, már tavaly sem tudtam mit kezdeni a karakterrel, ahogy ez idénre is áll.

A Showtime tavaly egyből két évadot rendelt be, így nem kérdéses, hogy jövőre jön az ötödik évad, melyben érdekes felállással találkozhatunk majd. Dexter, mint egyedülálló apa, három gyerek, és nem tudhatjuk, hogy a sötét énjére Rita elvesztése miként fog kihatni. A negyedik évad pedig beváltotta, sőt a tavalyit figyelembe véve túl is szárnyalta az előzetes várakozásaimat.

Értékelés: