Nem tudok még egy olyan sorozatot mondani a jelenlegi kínálatból, melyben ennyire kevés szerep jutna a szüzsének (valamely mű cselekménye) és helyette inkább a realisztikus ábrázolásmódjával, valamint a semmivel sem összehasonlítható atmoszférájával fogná meg a nézőjét. Szó se róla, a Treme-ben szépen kidolgozott, sok szálon futó történetszövést láthatunk, de a sorozat összetartó ereje nem ebben, hanem a rendkívül gazdag karakterekben, az elsőrangú színészgárdában és a a New Orleans-i, zenei motívumoktól hemzsegő életképekben van.

David Simon (Homicide, The Wire, Generation Kill) New Orleans tablója hétfőn fejezte be a második évadját, melyről a kép alatt, már spoilerek társaságában fejtem ki a véleményemet.

Az első évad egyik legváratlanabb és egyben legtragikusabb jelenete Creighton öngyilkossága volt, melynek családra gyakorolt hatását tavaly még főként Toni szemszögéből láthattuk. Idén a hangsúlyt áttevődött Sofia-ra, a tinédzser lány külsőleg ugyan közönyösnek tűnt, de felelőtlen viselkedése, az éjszakai kimaradások, alkohol fogyasztás és marihuána használat, sokkal inkább az apja elvesztéséből származó dühnek volt köszönhető. Eleinte bizalmatlan voltam ezzel a szállal, nagyon könnyű lett volna klisékbe belefutni, de szerencsére ez nem történt meg.

Simon és az írógárda nagyon szépen végigvitte azt a folyamatot, ahogy az önmagát hibáztató, haraggal teli lány visszatalál a helyes útra, mindezt pedig hatásvadász jelenetek nélkül tették. Ez a hosszú út egészen az évadzáróig tartott, de a csúcspontja korábban, Toni és Sofia nyolcadik részben látott egymásra találása volt, külön kiemelve Melissa Leo alakítását a válasz nélküli, fájdalomtól elgyötört anya szerepében.

Ha már apa-gyermek kapcsolat, akkor meg kell emlékeznünk Delmond és Albert viszonyáról is, mely tavalyhoz képest komoly változáson ment keresztül. Delmond-nak nehéz munkával ugyan, de sikerült kimozdítania édesapját a letargikus állapotból, sőt a végén még azt is elérte, hogy együtt zenéljenek, mindez pedig számos emlékezetes jelenetet eredményezett. Desmond-dal szemben tavaly még ambivalens érzésekkel viseltettem, de ezúttal nagyobb teret kapott és az önzetlensége, valamint a zene iránti tisztelete miatt sikerült megkedvelni, míg a 'Nagyfőnök' kapcsán elmondható, hogy sokkal jobb benyomást tett rám az évad második felében látott mindenkit kritizálok, életvidám emberként.

Idén két karakterünk is együttest alakított, ami kezdetben sikeres vállalkozásnak bizonyult, de a problémák sokasodásával a tervük végül kudarcba fulladt. Antoine Batiste és Davis McAlary azonban elfogadta a helyzetet, előbbi a gyerekek oktatásában, utóbbi pedig régi szakmájában és, ez a hangsúlyosabb az Annie iránti szerelemben keresett vigaszt. Mindez pedig azt is mutatja, hogy talán végre kezd felnőni ez a két bohókás ember. Davis és Annie párosáról külön is meg kell emlékeznem, nagyon szépen ábrázolták kettejük viszonyát, Annie megnövekedett játékidejének pedig minden bizonnyal nem csak én örültem.

Talán őt viselte meg a legjobban Harley halála, egyrészt mert szemtanúja volt a gyilkosságnak, másrészt ő állt a legközelebb hozzá, barátjának és egyben mentorának tekintette az utcai zenészt. Sajnos nem ez volt az évad egyetlen tragikus fordulata, LaDonna megerőszakolása és annak következményei mély nyomot hagytak bennem és valószínűleg a nézők többségében is. Khandi Alexander játékát tavaly a kellemes meglepetés kategóriába soroltam, őszintén meglepett a karizmatikus alakításával. A második évad során a karakter változatlan, a szerep viszont már más volt, megalázottságot, a félelem, düh és a kiszolgáltatottság érzését kellett vászonra vinnie, tette mindezt hibátlanul.

LaDonna esete az egyéni dráma mellett az igazságszolgáltatás gyengeségeire is rámutatott, amit egy másik ügy, az idén állandó szereplővé előlépett Terry történetszála kapcsán is tapasztalhattunk. David Morse remek karakterszínész és ezúttal sem okozott csalódást, maga az eset azonban felemás érzéseket hagyott bennem. A végjáték ugyan elnyerte a tetszésemet, viszont az évad eleji, főként Toni-hoz köthető vizsgálódások nem tudták lekötni a figyelmemet és az évad kevés negatívumai közé kell sorolnom. Ide tartozik a Jon Seda által alakított Nelson Hidalgo is, azt értékeltem, hogy a segítségével jobban beláttunk a politikai játszmákba, itt inkább a karakterábrázolással voltam elégedetlen.

Ha az első évad kapcsán antipatikus szereplőt kellene keresnünk, egyszerű dolgunk lenne, hiszen Sonny magától értetődő választásnak mondható. Mostanra azonban sikerült levetkőznie ezt a nem túl hízelgő jelzőt, az írók ugyanis más irányba vitték el a karaktert, lassan és egyúttal hitelesen ábrázolták a holland srác marihuánáról való leszokását és egy új szerelem kialakulását. Szót kell még ejteni Janette-ről is, aki 'a városon' kívülre kalauzolt minket, a New York-i karrierjét kísérhettük figyelemmel. Élmény volt nézni Kim Dickens élettel teli játékát és örömmel vettem tudomásul, hogy a nagy almában tett kirándulás után visszatér Louisiana-ba.

David Simon-nak és stábjának köszönhetően ismételten egy fantasztikus utazás részesei lehettünk, New Orleans egyedülálló világába, zenei tradíciójába, a helyi politikába, oktatásba, vagy éppen bűnüldözésbe az ott élő emberek életén keresztül nyerhettünk betekintést. Az HBO-nak hála jövőre is folytatódik a sorozat, szerencsénkre ezúttal is a minőséget helyezték előtérbe és a gyenge nézettség dacára berendelték a harmadik évadot.

Értékelés: