Tizenkét két rész (a karácsonyi külön kiadásokkal együtt tizennégy). Mindössze ennyiszer fél órából áll minden idők legrealistább sorozata. Ez a kijelentés valószínűleg minden Drót rajongó önérzetét sérti, pedig a baltimore-i emberek hétköznapjai sem érték el azt a hatást, amit Ricky Gervais és Stephen Merchant közös alkotása. Ugyanis miközben a Wernham Hogg dolgozóinak mindennapjait szemléljük az őket figyelő (ál)dokumentarista csoport kameráin keresztül, valamit mindannyian érzünk. Valamit, ami sokkal valósabb, mint a több millió rajongó csalódott sóhaja, vagy éppen könnytől párás szeme a Lost fináléja után; valami sokkal őszintébbet, mint a fejüket vesztő Game of Thrones fanok, mikor végre mozgóképen is megelevenedett előttük a Vörös Nász; megszánjuk ezeket az embereket, irtózunk attól a szürkeségtől, amelyekben tengetik mindennapjaikat, és velük egyszerre rezzenünk össze, mikor belép az ajtón a főnök, David Brent. És mindezt azért, mert valahol tudjuk: magunkat nézzük.

Talán először úgy tűnhet, hogy ellentmondok magamnak a következővel, de ezt a bizonyos, szinte csak a The Office-ra jellemző hatást, nevezetesen, hogy némely jelenetet látva kirohannánk a szobából, vagy éppen elfordulnánk kezünket az arcunkba temetve, csak úgy mint a szereplők, annak a görbetükörnek köszönhető, amit a sorozat nagyon ügyesen tart az általa bemutatni kívánt világ elé. Néhol torzít, máshol megkötéseket nem ismerve felnagyít. Akkor meg mégis hol marad az általam fentebb említett realizmus? A válasz a formátumban keresendő. Ugyanis végig éreztetik velünk, hogy Brent és csapata napjának csak egy részét látjuk, mikor átvált a kamera az éppen egyik abszurd párbeszédjét valakivel befejező Keithről Garethre, tudjuk, hogy az előbbi folytatja dolgát: billentyűket ver a számítógépén. És pont ez teszi néha zsigerien fájdalmassá ezt a száraz komédiát: hogy tudjuk, nem Brent monológja az előző esti kocsmázásról a legrosszabb, amivel a dolgozóknak szembe kell nézniük – habár minden kétséget kizáróan a legkínosabb. Erre az érzésre csak rásegítenek azok a néhány másodperces snittek, mikor az asztalok mögött görnyedő emberek unott arcát pásztázza a kamera.

És mindennek a központjában egy személy, a főnök, a már többször is megemlített David Brent áll. Gervais részéről merész húzás volt, hogy magának osztott a főszerepet, hiszen mint tudjuk, az ilyesminek szinte elkerülhetetlen hozadéka, hogy az alkotón felülkerekedik a saját egója (az egyik legékesebb példa a jelenségre a Rescue Me Tommy Gavin-je, aki Denis Leary ön-centrikusságának esett néhányszor áldozatul az évadok alatt), ennek köszönhetően pedig elcsúszik a fókusz a lényegről. Nos, itt ilyesmiről szó sincs. Gervais karaktere azért áll a központban, mert ott kell állnia, a The Office szinte minden reakciója illetve interakciója az ő személyéhez köthető. Lehet utálni és megvetni, vagy éppen együtt érezni vele, bármelyiket is válasszuk, el kell fogadnunk: Merchanték megalkották a televíziózás egyik legrealisztikusabb ember-karcolatát. Csak éppen kicsit saját ízlésükre szabták a körvonalait.

Ugyanakkor a széria készítői is megérezhették, hogy kell egy ellenpont, így fogták a legkézenfekvőbbet, nevezetesen a munkahelyi románcot… amit olyan őszintén, ízlésesen és hihetően mutattak be szinte végig, hogy az valami egészen félelmetes. Tim (Martin Freeman) és Dawn (Lucy Davis) történetszálai amellett, hogy a sorozat szinte egyetlen emocionális aspektusát adták, remekül funkcionáltak más karakterekkel – példának okáért a mindig nevetség tárgyává való Garethtel. És kettejük kapcsolatának (majdnem) végállomása, a The Office rövid történelmének egyik legvisszafogottabb, ugyanakkor legnagyobb drámai erővel bíró jelenetéhez vezetett.

A második évad végeztével a karakterek mindegyike amúgy is elérte személyre szabott mélypontját, amit a karácsonyi speciális duplarész első fele továbbfűzött, és ha lehet még lejjebb ásott az amúgy is mély gödörben. A sorozatfinálé megírásakor azonban történhetett valami: először remegett meg Gervaisék keze, aminek eredményeként egy (saját magukhoz képest) szirupos befejezés született. Ez utóbbi jelzőt pedig ezúttal a lehető legpozitívabb értelemben használom, a készítők pont annyit engedtek meg maguknak, amennyit a műfaj korlátai megkövetelnek. Véleményem szerint pedig pont ebben rejlik a zárás ereje: a David poénján talán először nevető alkalmazottak gyűrűjébe zárva egy kicsit mi magunk is megéljük a pillanatot. Aztán jön a stáblista és a végefőcím, mi mégis tudjuk, hogy az élet megy tovább. Csak éppen nem forog a kamera.

Zárásként szokásomhoz híven egy idézet:

“The people you work with, are people you were just thrown together with. You don't know them. It wasn't your choice. Yet you spend more time with them than you do your friends or your family. But probably all you've got in common is that you walk on the same bit of carpet for eight hours a day.”