Rendkívül telítettnek tűnik az HBO 2012-es menetrendje, így nem ért meglepetésként, hogy a fizetős kábelcsatorna elküldte a 'cancel manót' egy kis Karácsony előtti bevetésre. Négy dramedy szénája állt a legrosszabbul, végül Michael Lombardo programigazgató a Richard Plepler társelnökkel való egyeztetést követően úgy döntött, hogy a Hung, How to Make It in America és a Bored to Death hármas kapja meg a kaszát, míg az újonc Enlightened-et megújították.

Elsőre tán furcsának tűnhet a döntés, hiszen a felsorolt sorozatok közül az Enlightened bír a leggyengébb nézettséggel, de mint tudjuk, az HBO esetében nem feltétlenül a nézettség a döntő tényező. Mike White alkotása a felemás kezdést követően komoly formajavuláson ment keresztül és belopta magát a kritikusok szívébe, ráadásul múlt héten két fontos kategóriában (legjobb komédia és legjobb női főszereplő komédiában) is Golden Globe jelölést kapott. Mindehhez még hozzávehetjük azt is, hogy az első évad nem a csatorna által már rég befuttatott vasárnapi napon, hanem hétfőn került adásba (2012-ben már nem próbálkoznak a hét első napjával), így nyugodtan mondhatjuk, hogy eleve hátrányból indult a több esetben is indie filmes hatást keltő sorozat. 

Az elkaszált szériák közül a Hung kreatív és nézettségi szempontból is kiégett, utóbbihoz annyit, hogy bár a négyesből a legjobb nézettséggel bírt, de ez csalóka, pályafutása során egyszer sem tudta jól megtartani a felvezetését. A Bored to Death-et és a How to Make It in America-t sajnálom ugyan, viszont figyelembe kell venni, hogy eddig is csak az HBO jóindulatának köszönhetően tudtak képernyőn maradni és most bizony kellett a hely az újoncoknak. Az HBO az említett dramedyk közül csak egyet tarthatott meg és szakmailag megalapozott döntésnek tartom, hogy a minden téren fejlődőképes, díjakra esélyes Enlightened-re esett a választásuk.

Végezetül nézzük meg, hogy melyek azok a már többször emlegetett újoncok, melyeknek helyet kellett szorítani. Január végén debütál David Milch és Michael Mann drámája a Luck, tavasszal a Game of Thrones-t követően két ígéretes dramedy, a remek politikai szatírának ígérkező Veep, valamint Lea Dunham és Judd Apatow közös alkotása, az újságírók által eddig szinte kivétel nélkül dicsért Girls kerül bemutatásra. Nincs egyelőre premier dátuma, de jövőre érkezik Aaron Sorkin várva várt új sorozata, a Newsroom is. Nem szabad arról sem elfelejtkeznünk, hogy a csatornánál rengeteg projekt van előkészületi állapotban, így a mostani döntésben a hosszú távú tervek is szerepet kaptak.

Múlt héten az évad legjobban várt újoncaként harangoztam be David Milch és Michael Mann közös sorozatát a Luck-ot. Milch jó szokásához híven in medias res kezdést alkalmazott, ezzel alaposan megnehezítve a nézők dolgát, de az expozíció ezzel együtt is jól sikerült, beszippantott az egyébként tőlem távol álló szubkultúra, a pilotot kiválóan kidolgozott dialógok, elsőrangú színészi alakítások és hasonló jelzővel illethető képi világ jellemezte.

Kritikára ezúttal nem vállalkozom, mindenképp szükség van néhány részre, amíg átfogó képet lehet alkotni a sorozatról, mely január 29-én veszi kezdetét. A pilot nézettsége sajnos elmaradt a (nem túl magas) elvárásoktól, a Boardwalk Empire második évados fináléja után műsorra kerülő dráma 1.1 millió nézőt ültetett le a képernyők elé, a 18-49-es korosztályban pedig 0.4-es rating elérésére volt képes. Nem kell azonban félteni a Luck-ot, egyrészt ez még csak egy 'elővetítés' volt, másrészt az HBO esetében nem feltétlenül a nézettség az elsődleges szempont egy sorozat megújításakor.

Ahogy ahhoz már hozzászokhattatok, ha HBO újoncról van szó, akkor külön foglalkozunk a főcímmel is, a csatornától megszokott módon minőségi intrót kaptunk, a képsorok alatt a "Splitting the Atom" hallható a Massive Attack előadásában.

Azt kell mondjam, hogy az évadzáró utolsó tíz perce tökéletesen leképezte az egész sorozatot. Lassú, de következetesen végigvitt építkezés, erős, a nézőből komoly érzelmi hatást kiváltó jelenetsor, majd jön egy olcsó, hatásvadász fordulat, mely keserű szájízt hagy maga után. Ez a fajta kettősség végig megfigyelhető volt az évad során és bár a Boardwalk Empire-nek egyértelműen ott a helye a minőségi drámák között, továbbra sem tudja kihozni magából a benne rejlő teljes potenciált. A kép alatt spoilerek társaságában folytatom.

A sorozatnak a hatalmi játszmák bemutatása áll a legjobban, így nem azon csodálkozni, hogy az évad egyik főszálának tekinthető Nucky-Jimmy szembenállás végig lekötötte a figyelmemet. Élmény volt nézni a karakterek - Nucky és Jimmy mellett Capone, Rothstein, Horvitz és a sort még lehetne folytatni, közötti viaskodást, melybe beletartoztak a politikai machinációk, a megfélemlítések és adott esetben gyilkosságok is. Ebben a tekintetben az első évadhoz képest mindenképp előrelépés történt, különböző személyiségjegyekkel/habitussal felvértezett bűnözők és jól kidolgozott történetvezetés jellemezte a sorozat úgynevezett maffia-szálát.

A karakterizáció esetében már vegyes képet kapunk, de nézzük először a pozitív példákat. Jimmy esetében ugyan az Atlantic City-ért folytatott küzdelem állt a középpontban, a háttérben azonban fontos lelki folyamatok játszódtak le, ezen belül a szüleihez való kapcsolatát, valamint a háború miatt átélt borzalmakat és annak utóhatásait kell kiemelnem. Mindez az utolsó két részben tetőzött, elsőként az egyetemi évekre való visszatekintést láthattuk, majd jött az évadzáró ügyesen kivitelezett fordulata. Szintén dicséret illeti az írókat a jelenlegi sorozatpaletta egyik legérdekesebb figurájának Richard Harrow-nak az elmélyítéséért, mint ahogy Chalky White és Nucky jellemrajzával is elégedettek lehettünk.

A problémák Van Alden-nel kezdődtek, minden tiszteletem Michael Shannon-é, kihozza a szerepből a maximumot, sajnálatos, hogy az írók nem tudnak felnőni hozzá és egy teljességgel érdektelen alakot vetettek papírra. A legnagyobb probléma azonban Margaret-tel volt, amennyiben létezne sorozatos szakkifejezéseket értelmező szótár, akkor az antipatikus bejegyzésnél őt kellene felhozni szemléltető példaként. Sajnálatos módon a második évadban is kiemelt szerephez jutott és bizony szenvedés volt minden vele együtt eltöltött perc. Tele van bizonytalansággal, sokszor önmagát is becsapja, de természetesen közben piedesztára emeli magát... egész egyszerűen hidegen hagyott a folyamatosan mélabús ábrázatú nő sorsa, melyért az írók mellett Kelly Macdonald halovány játéka is hibás.

Itt most visszautalnék a bevezetőben említett gondolathoz, Terence Winter és stábja elsőrangúan mutatta be Jimmy halálát, az odavezető út, majd a háborús emlékmű közelében történt leszámolás végén elégedetten csettintettem, ráadásul Nucky utolsó mondata is a helyén volt. Itt kellett volna befejezni, de nem, Terence Winter úgy gondolta, hogy csavar még egyet a sztorin és megszületett egy teljesen felesleges, kilométerekről látszó fordulat, mely természetesen Margaret nevéhez fűződik. Ez mintegy keretbe zárta az egész évadot, melynek voltak ugyan kiemelkedő pillanatai, de sajnos mindig volt valami, ami lehúzta az összképet és így a sorozat továbbra sem tud kilépni a saját árnyékából. 

Értékelés:

Dana Walden és Gary Newman, a 20th Century Fox TV két vezetőjének az elmúlt években szokásává vált, hogy év végén meglátogatják az egyik sorozatuk stábját és egy humoros videóval köszönik meg a színészek munkáját, valamint a nézők figyelmét. 2009-ben a Modern Family, tavaly a Glee volt soron, idén pedig a Sons of Anarchy-ra esett a választásuk. Ugyan a negyedik évad, főként a gyenge évadzáró okán komoly csalódást jelentett, de ettől függetlenül minden SoA nézőnek bátran ajánlom a mostani, rendkívül szórakoztatóra sikerült jelenetsort. A beszélgetés középpontjában a fizetések voltak, Katey Sagal Ed O'Neill-ra tett megjegyzésén még mindig nevetek.

A Netflix nem csinál titkot abból, hogy a sorozatpiac egyik komoly tényezője szeretne lenni, mindezt pedig tettekkel is bizonyítják, egy év leforgása alatt a már a negyedik sorozatukat kérték be. Márciusban adtunk hírt arról, hogy a népszerű online DVD-kölcsönző, illetve online streameket kínáló Netflix berendelte az első saját gyártású sorozatát, a David Fincher és Kevin Spacey fémjelezte House of Cards-ot. A megrendelés egyből két évadra szólt, ez 26 részt és természetesen nagy kockázatot jelent.

A következő sorozatuk Jenji Kohan-től, a Weeds alkotójától érkezett, az Orange is the New Black esetében sem vesződtek a pilottal, a 13 részes első évad már biztosnak mondható. A dramedy Piper Kerman emlékirataiból készült, a rendkívül őszinte és meglepően humoros könyvben a börtönben töltött éveiről számol be. November közepén következett az újabb nagy dobás, felélesztették a 2003-2006 között három évadot megélt kultsorozatot, az Arrested Development-et. Az előző kettővel ellentétben itt már egy hozzávetőleges premier dátummal is tudunk szolgálni, a 9-10 epizódból álló új évad, mely egyébként a mozifilm előzményeként szolgál, 2013 elején kerül bemutatásra.

Politikai dráma, keserédes dramedy, vígjáték - mi jöhet ezután? Természetesen egy horror elemekkel tarkított thriller. A Hemlock Grove egy jövő márciusban könyvesboltokba kerülő (azonos című) regényen alapszik, a misztikus elemekkel tarkított történetben egy kisvárosi gyilkosság áll a középpontban. A fiatal lány gyilkosa utáni kutatás számos titokra derít fényt, az idő múlásával pedig egyre biztosabbá válik, hogy nem emberi lény végzett a középiskolás diákkal. A Hemlock Grove a hírek szerint rövid időn belül megkapja a 13 részes berendelést, az első epizód rendezését Eli Roth (Hostel, Cabin Fever) vállalta el, aki emellett produceri státusszal is rendelkezik. A forgatókönyvet a regényt jegyző Brian McGreevy írja, állandó szerzőtársával Lee Shipman-nel. 

A Netflix-ről és a sorozatvilágban betöltött helyéről a közeljövőben érkezik egy hosszabb írás, melyet a tábortűz blogon kell majd keresni.

Az HBO a Boardwalk Empire évadzárója előtt bemutatta a jövő tavaszi kínálatát. A Game of Thrones második évadja, valamint két újonc komédia, a Veep és a Girls előzetesét vetítette le a csatorna. A George R. R. Martin regényciklusából készített fantasy nem szorul bemutatásra, viszont a két, egyaránt női főszereplőt alkalmazó vígjátékról egy-egy bekezdés erejéig megemlékezünk.

A Veep-re leginkább a készítő Armando Iannucci miatt érdemes odafigyelni, akinek a nevéhez a politikai Office-ként emlegetett, egészen kiváló The Thick Of It című brit sitcom, valamint az In the Loop című mozifilm fűződik. A Veep-ben Selina Meyer szenátorasszonnyal ismerkedhetünk meg, akit a sorozat kezdetén kineveznek alelnöknek, üröm az örömben, hogy az új pozíció számos kellemetlen meglepetéssel jár együtt. Az alelnöknőt Julia Louis-Dreyfus (The New Adventures of Old Christine, Seinfeld) alakítja, a további szerepekben pedig Anna Chlumsky, Tony Hale, Sufe Bradshaw, Reid Scott, valamint Matt Walsh látható. Remélhetőleg egy újabb ironikus hangvételű, kínos pillanatokkal teli sorozatot kapunk Iannucci-tól.  

A Girls Judd Apatow és a 24 éves Lena Dunham projektje, előbbi mielőtt sikeres mozifilmes karrierbe kezdett volna, olyan kultsorozatokat készített, mint a Freaks and Geeks és az Undeclared, míg Dunham eddig főként független filmeken dolgozott. A Girls három, a 20-as évek elején járó szingli barátnő életébe enged betekintést, az írói ambíciókkal rendelkező főszereplőt Dunham alakítja, míg a másik két barátnőt, a szexis, céljai elérése érdekében mindenre hajlandó Marie-t Allison Williams, a művészlélek Jessa-t pedig Jemima Kirke játssza. Mellékszereplőként Adam Driver, valamint David Mamet lánya, Zosia Mamet (Mad Men) tűnik fel.

A tovább mögött mindhárom tavaszi sorozat előzetese megtekinthető.

Amikor Gaines kollégával összeállítottuk a 2011/12-es évad legjobban várt újoncainak listáját, egy pillanatra sem lehetett kérdés, hogy az első helyet a Luck-nak fogjuk fenntartani. A mostani bejegyzés apropóját a közelgő premier adja, ugyan a sorozat csak január 29-én kezdődik, de a pilotot már ma este (magyar idő szerint hajnalban) műsorára tűzi az HBO. Nézzük meg, hogy miért is vagyunk nagy reményekkel a lóversenyek világát bemutató produkció kapcsán.

Elsőként a két készítőt kell kiemelnem, akik a saját területükön a közvetlen élmezőnyhöz tartoznak. David Milch dialógjai, legyen szó a gyönyörűen megszerkesztett, barokkos körmondatokról, vagy éppen a durva, de soha nem öncélú nyelvezetéről, élményszámba mennek, a forgatókönyvei kivétel nélkül rendkívül magas minőséget képviselnek. Milch korábbi showrunner-ként végzett munkái között megtaláljuk az országos csatornára készített NYPD Blue-t, az élete főművének tekinthető, sajnos lezáratlan Deadwood-ot, valamint a vitatott megítélésű John From Cincinnati-t.

Michael Mann kétségkívül az egyik legjobb vizuális érzékkel bíró rendező, akinek a nevéhez olyan kiváló alkotások fűződnek, mint Az utolsó mohikán, a Szemtől szemben, a Bennfentes, vagy éppen a Collateral. Azt gondolhatnánk, hogy nem is létezhet ennél jobb párosítás a Luck számára, Milch a szkriptért, Mann pedig a sorozat rendezőjeként a képi világért felel. A forgatás ennek ellenére nem volt zökkenőmentes, a két makacs, saját igazát hajtó zseni nem tudott kijönni egymással, egyikük sem volt képes elfogadni az alá-fölé rendeltségi viszonyt. Ennek eredményeként a munkálatok lassan haladtak és az HBO esetében megszokott 10-12 részes berendelést le kellett vinni 9 epizódra.

Nem kell azonban aggódni, bár Milch és Mann nem lettek puszi pajtások, a hírek szerint a kezdeti nehézségek után sikerült egy olyan munkamódszert kialakítaniuk, mely során mindketten a maximumot tudták nyújtani és így a kész produkción nem látszik meg kettejük kakaskodása. Nem csodálkozhatunk, hogy Milch szívügyének tekintette a Luck-ot, imádja ugyanis a lóversenysportot, több versenylóval is rendelkezik, melyek többek között az 1992-es Breeders' Cup Juvenile és a 2001 Breeders' Cup Mile versenyeket is megnyerték. A sorozat elsősorban a lóversenysport árnyékos oldalát mutatja majd be, a tulajdonosok, szerencsejátékosok és zsokék életére fókuszálva.  

Nagy hangsúlyt helyeztünk a két készítőre, de a színészekre is ki kell térnünk, a jelenlegi felhozatal talán legimpozánsabb szereplőgárdáját sikerült összehozni: élete első tévés szerepét vállalta el a kétszeres Oscar-díjas Dustin Hoffmann, de Nick Nolte, Dennis Farina, Kevin Dunn, Kerry Condon és Michael Gambon neve is garanciát jelent az elsőrangú színészi teljesítményre.

Az HBO rendkívül bízik a sorozatban, melyet jól mutat, hogy az amerikai tévés szakírók számára jövő héten az egész első évadot kipostázzák. Általában csak 2-3 részt szoktak kiküldeni, a csatorna története során eddig két alkalommal fordult elő, hogy az egész szezont megtekinthették előre a kritikusok. A The Wire negyedik évadja és a Band of Brothes esetében látunk erre példát, a megelőlegezett bizalom mindkettő esetében kifizetődött, bízom abban, hogy hamarosan a Luck kapcsán is elmondhatjuk majd ugyanezt.

Végül egy pozitív hír a sorozat jövőjével kapcsolatban: az HBO ugyan még nem rendelte be a második évadot, de a kiszivárgott hírek szerint erre nagy esély mutatkozik (még gyenge nézettség mellett is). Érdekesség hogy Milch-el múlt héten hosszabbított szerződést az HBO, melynek értelmében a Nobel-díjas Wlliam Faulkner életművéből válogat és készít sorozatokat, illetve filmeket, de ettől függetlenül a Luck (esetleges) második évadában is szerepet vállal majd.

A tovább mögött a legfrisebb előzetest lehet megtekinteni.

Elvesztettem a hitem Kurt Sutterben. Aki követi a heti sorozatfelhozatalt összegző power rankingset, minden bizonnyal meglepődik a kijelentésen, hiszen az utóbbi másfél hónap során a Sons of Anarchy egy alkalomtól eltekintve folyamatosan a legjobbnak bizonyult. Sutter az utolsó lépcsőfoknál botlott el és azt kell mondjam, nem is eshetett volna ennél nagyobbat, sikerült ugyanis lerombolnia az elmúlt 13 rész munkáját, mely kijelentés egyaránt vonatkozik a történetvezetésre és a karakterizációra.

Az évadzáró nézése közben olyan érzés fogott el, mintha csak egy szürreális álomról lenne szó, amiből az ember szeretne minél előbb felébredni, de sajnos ez elmaradt és helyette szembesülnöm kellett a valósággal: Sutter becsapott minket, a szívemhez közel álló sorozatra pedig ezt követően már soha nem tudok úgy tekinteni, mint korábban. A kép alatt spoilerek társaságában folytatom.

Ne kerteljünk, Sutter hülyének néz minket, más magyarázatom nincs arra, hogy egy egész évadon keresztül aprólékosan felépített történetszálat egy tollvonással semmissé tegyen. Természetesen a kartellről van szó, akik nagy szerepet játszottak a klubon belüli viták kiéleződésében és karakterek sorsát határozták meg, példaként Lincoln Potter -t, Juice-t, vagy éppen Tara-t felhozva; mint kiderült CIA-sokról van szó és ezzel mehetett a levesbe a RICO, a klub pedig egy szempillantás alatt megmenekült.

Hiába vezetett fel új szálakat Sutter, gondoljunk csak Romeo és Jax alkujára, illetve Tig ámokfutásának várható következményeire, ezek már teljességgel hidegen hagynak, hiszen tudjuk: felesleges izgulni, semminek nem lesz már igazi tétje, ugyan évad közben hőseink egyre nagyobb bajba kerülnek, de a végén úgyis gyorsan megoldódik a probléma. A finálénak persze nem ez volt az egyetlen gyenge pontja... Hadd kérdezem meg, így visszagondolva, mi értelme volt a Juice szálnak, a poklok poklát járta meg, kénytelen volt elárulni a saját klubját és megölte az egyik társát is, aztán a záró jelenetnél a korábban öngyilkossági kísérlettel is próbálkozó karakter kijelenti, hogy minden rendben van.

Kedves Mr. Sutter, a karakterizáció nem csak azt jelenti, hogy 'a pontból eljutunk b-be', a köztes folyamatot is aprólékosan be kell mutatni, Juice esetében az út elejét végigjártuk, az utolsó néhány métert azonban vakon tettük meg és nem igazán értettük, hogy miként értünk célba. Emlékszem, az évadnyitó kapcsán írt kritikámban Lincoln Potter-t az egyik legizgalmasabb új karakterként vezettem fel, sajnos azonban később ez már nem realizálódott. Inkonzisztens jellemábrázolást kaptunk, az évad elején még kiismerhetetlen figura a szezon közepére egy céljai eléréséért mindenre hajlandó, gerinctelen figurává vált, majd a fináléban egyszerre csak felvette a jó fiú szerepkört és egy egyértelműen pozitív, (elcsépelt monológokkal jelentkező) hőssé vált. Sutter alárendelte a karaktert a történetnek, Potter mindig olyan szerepet vett fel, amilyent épp akkor a sztori megkívánt.

Az évad egyik legfontosabb szála a klubon belüli feszültség bemutatása volt, melyet sokáig kiválóan kezelt az írógárda, a 'To Be, Act 1' záró 15 perce, vagyis Gemma és Jax, valamint a később becsatlakozó Tara párbeszéde pedig az évad egyik legemlékezetesebb jelenetsora volt. A végeredmény, miszerint Jax elfoglalja az asztalnál az őt megillető helyet elégedettséggel töltött el, az viszont már kevésbé, hogy Sutter-nek nem volt elég vér a pucájában ahhoz, hogy megszabaduljon Clay-től. Hiába jön a nagyobb jó elvével, Clay-nek annyi volt már a számláján - a túlvilágra küldte Jax és Opie édesapját, előbbi feleségét megpróbálta megöletni, utóbbinál pedig sikerrel is járt, hogy mennie kellett volna, egész egyszerűen nem lehetne helye már az asztalnál.

A záró epizódot tulajdonképpen tökéletesen szimbolizálta Bobby gitározása a börtönben, logikátlan, hatásvadász jelenet, mely jelzők sajnos a 42 perces epizód egészére is kivetíthetők. Pozitívumként Charlie Hunnam erőteljes alakítását tudnám kiemelni, aki egyébként az évad során végig rendkívül érett játékot mutatott be. Rajta kívül meg kell emlékezni Ryan Hurst és Maggie Siff elsőrangú teljesítményéről is. 

A Sons of Anarchy negyedik felvonása jól példázza, hogy bármennyire is dicsérjük az adott sorozatot szezon közben, egy összecsapott, a korábbi történések jó részét átíró finálé, melyben ráadásul rossz irányba elvitt karakterizációval is találkozhatunk, rossz szájízt hagy az egész évadra vonatkozóan (a magas értékelést is alaposan lehúzta). Ennek az összecsapott, harmatgyenge epizódnak az egyik legsúlyosabb következménye, hogy pont a sorozat egyik lényegi pontja, a karakterekhez fűződő emocionális kötődés veszett el. Hatalmasat csalódtam és ugyan ott leszek ugyan az ötödik évad kezdésénél, de már jóval kisebb elvárásokkal fogok leülni elé.

Értékelés:

Rövid megtorpanást követően ismét élre állt a Sons of Anarchy, és hozzá kell tennem, hogy egyelőre kevés esélyt látok arra, hogy a jövő heti power rankings-ben bárki is megtudja majd előzni az évadzáróval jelentkező drámát. A hét kellemes meglepetését a Boss szolgáltatta, a részről-részre fejlődő politikai dráma egészen a második helyig jött előre.

Örömmel vettem, hogy a nagy fordulatokat az utolsó részre tartogatta Sutter és sokkal inkább a karakterek közötti interakciókra helyezte a hangsúlyt, ezzel tökéletesen megágyazva a két nap múlva esedékes finálénak. A kissé irreálisnak tűnő autópályás üldözést leszámítva nem tudok belekötni a részbe, melynek a fénypontja a záró tizenöt perc volt. Sokszor elképzeltük már ezt a beszélgetést és őszintén bevallom, egy kicsit féltem attól, hogy csalódást fog okozni. Szerencsére nem ez történt, mindez pedig a kiváló forgatókönyvnek, valamint Hunnam kimagasló játékának köszönhető, utóbbinak nagyon meg sem kellett szólalnia, elég volt látni a szemében tükröződő érzelmeket, legyen szó fájdalomról, gyűlöletről, vagy éppen szenvedésről. Azt hittük, hogy az anya és fia közötti dialóggal elértünk a tetőpontra, de ez végül pár perccel később, Tara klubházban való megjelenése és Gemma-val való rövid, de annál hatásosabb diskurzusa során történt meg.

Nem volt egyszerű dolgom a második helyezett kiválasztásakor, a Sons of Anarchy toronymagasan a mezőny fölé nőtt, a dobogóra pedig több, hasonló teljesítmény nyújtó sorozat is pályázott. Végül csak nüanszok döntöttek, a Boss azért kerülhetett a második pozícióba, mert hetek óta folyamatosan felfelé ível a formája, a története, annak ellenére, hogy szinte csak és kizárólag antihősökkel találkozunk, végig fenntartja az érdeklődésemet és nem mellesleg a jelenlegi mezőny egyik legátütőbb színészi teljesítményét (Kelsey Grammer) láthatjuk benne.

A(z egyébként remekül sikerült) félévadzáró kapcsán egy hagyományostól eltérő kritikával jelentkeztem, mely azt fejtegeti, hogy van-e valóságalapja és ha igen, akkor mennyi a The Walking Dead-et ért negatív kritikáknak.

Karikázzuk be gyorsan a naptárunkban a január 17-i napot, ekkor tér ugyanis vissza a modernkori westernhős Raylan Givens, de a Justified mellett a Los Angelesi rendőrök mindennapjait bemutató Southland új etapja is ekkor veszi kezdetét. A sorozat, melyet anno az NBC egy rendkívül inkompetens lépés keretében elkaszált, a TNT-n lelt új otthonra és jövőre már a negyedik évad kerül képernyőre.

Remélhetőleg sikerül majd megugrani a tavaly magasra állított lécet, a harmadik felvonásban az írók nagyot léptek előre a karakterizációban, kivétel nélkül érdekfeszítő történetszálakkal dolgoztak, ráadásul a sorozat nem veszített semmit a tőle megszokott realista ábrázolásmódból. A negyedik évad során három új állandó szereplővel ismerkedhetünk meg, Lydia társát Dorian Missick alakítja, de nála nagyobb nevek, így Lou Diamond Phillips, valamint Lucy Liu is tiszteletét teszi a sorozat következő szezonjában. 

Régóta érlelődött bennem ennek a bejegyzésnek a gondolata, a mostani félévadzáró pedig tökéletes alkalom arra, hogy kiírjam magamból. Ezúttal nem a hagyományos értelemben vett kritikára kell számítani, sokkal inkább egyfajta elmélkedés arról, hogy vajon miért születnek ilyen szélsőséges vélemények napjaink legsikeresebb kábelsorozata kapcsán. 

A Robert Kirkman képregénye alapján készült The Walking Dead-nek sok ellenrajongója akad, a szakírók többsége ugyan kiáll a zombisorozat mellett, de a nézői visszajelzések, itthoni és külföldi egyaránt, már közel sem mutatnak ilyen pozitív képet. A népszerűség átka, vagy jogos kritika, netalán a sorozat totális félreértelmezése áll a dolog mögött? A kép alatt megpróbálok választ adni a kérdésre.

A The Walking Dead-et már közvetlenül a sorozatberendelés után hatalmas érdeklődés kísérte, ennek számos oka volt: a többszörös Eisner-díjas alapanyag, a high concept jelleg, az AMC-be vetett, akkor még feltétlen bizalom, valamint a rendkívül elhivatott, szakmai tudását korábban számtalan alkalommal bizonyító Frank Darabont személye miatt. Nagyok voltak tehát az elvárások, mely azt kell mondjam az esetek többségében nem túl szerencsés, hajlamosak vagyunk már a bemutató előtt túlmisztifikálni az alkotást, melynek eredménye gyakran csalódás lesz. A pilot esetében szerencsére erről szó sem lehetett, kis túlzással egyöntetű vélemények születtek, kiváló kezdést láthattunk.

A nézettségen ugyan ez egyáltalán nem látszott meg, de a pilot utáni részek során már egyre több elégedetlen nézővel 'találkozott' az ember, a legtöbb kritika a lassú tempóra, a túlnyújtott párbeszédekre, valamint az antipatikus szereplőkre vonatkozott, illetve a nézői véleményeket olvasva jó néhányan a jellemábrázolás, történetvezetés kárára történő előtérbe helyezését sem tudták megemészteni. A kérdés az, hogy ezek az észrevételek vajon mennyire jogosak.

A tempó kapcsán nem érheti szó a ház elejét, az AMC korábban is a lassú folyású sorozatairól volt híres, aki a The Walking Dead esetében mást várt, saját magát csapta be, ergó nem megfelelő elvárásokkal ült le a képernyő elé. Azt, hogy Darabont-ék, illetve később Mazzara-ék kiemelt szerepet szántak a karakterizációnak, csak üdvözölni tudom, hiába van egy ígéretes alapsztorink, jelen esetben egy kilátástalannak tűnő, zombikkal megtűzdelt apokaliptikus világ, ha ezt nem a szereplők oldaláról közelítjük meg, nem mutatjuk be az egyéni drámájukat, hosszútávon érdektelenné válik az alkotás. Erre tökéletes példa a TNT által nyáron bemutatott Falling Skies, ahol rendkívül gyengén kidolgozott, papírmasé figurákat kaptunk, nem csoda, hogy egy idő után már teljesen hidegen hagyott a sorsuk.

Jelen írás tárgya ezzel szemben megpróbálja elmélyíteni a karaktereit és az esetek többségén sikerrel teszi, lásd Shane második évados szála. Mégsem lehetünk azonban teljesen elégedettek, az írók ugyanis gyakran túlzásba esnek, úgy is fogalmazhatok, eltévesztik az arányokat, néha akkor is a jellemábrázolással vannak elfoglalva, amikor a történetnek kellene előrehaladnia. Mindez túlírt dialógusokat, monoton jeleneteket eredményezett, a kevesebb több lett volna tipikus esetével találkozhattunk.

A sorozat egyébként akkor él igazán, amikor a szereplők komoly stresszhatás alá kerülnek és döntéskényszerben vannak (nem feltétlenül kell ehhez zombi), erre jó példa volt a legutóbbi, Pretty Much Dead Already címre hallgató epizód, mely a második évad legjobbjának tekinthető. Térjünk ki még a megvalósításra, ami egyértelműen a pozitív serpenyőbe kerül, az elsőrangú képi világ főként David Boyd operatőr érdeme, de a rendezők is minden dicséretet megérdemelnek, külön kiemelve Michelle MacLaren félévadzáróban nyújtott teljesítményét. 

A bevezetőben feltett kérdésre nem lehet egyértelmű választ adni, a The Walking Dead kapcsán elhangzó kritikák egy része ugyan jogosnak tekinthető, de sokan hajlamosak túlzásokba esni, ráadásul egyfajta csordaszellem is megfigyelhető - értsd: divat lett rossz színben feltüntetni a sorozatot. A The Walking Dead az eddigi 13 része során hullámzó teljesítményt mutatott, de még van ideje levetkőznie a gyerekbetegségeit (az epizódszám alapján mintha csak egy évad ment volna le) én mindenesetre kitartok mellette.

A hét folyamán már foglalkoztunk nézettségi adatokkal, akkor az országos sorozatokat vettük górcső alá és érdekes, nem mindennapi statisztikai mutatókat vonultattunk fel. Ezúttal a kábeleseken a sor, viszont itt maradunk a száraz tényeknél, az idei év legnézettebb sorozataival (18-49-es ratingek, valamint össznézettség) foglalkozunk. Fontos kiemelni, hogy nem átlagokról van szó, mindegyik alkotás a 2011-ben elért legjobb eredményével kvalifikálta magát a versenybe.

2011-es kábeles nézettségi toplista (18-49 rating):

1. The Walking Dead (AMC) 3.8

2. The Game (BET) 3.6

3. True Blood (HBO) 3.1

4. Sons of Anarchy (FX) 2.5

5. Falling Skies (TNT) 2.0

6. Hell on Wheels (AMC) 1.9

7. American Horror Story (FX) 1.8

7. Beavis and Butt-Head (MTV) 1.8

7. South Park (Comedy Central) 1.8

10. Army Wives (Lifetime) 1.7

10. Burn Notice (USA Network) 1.7

10. Royal Pains (USA Network) 1.7

13. Entourage (HBO) 1.6

13. Suits (USA Network) 1.6