Az idő egy lapos kör, és mindaz, ami egyszer megtörtént, újra meg fog történni a fény és sötétség örök harcában. Ennek örömére az Epizodisták podcast pár hónapos hiátus után visszatér a második évaddal, melynek első epizódjában mi másról beszélnénk bő másfél órán keresztül, mint a True Detective-ről, azaz a sorozatról, amely elérte, hogy az év elején, gyakorlatilag néhány rész után másról se szóljanak az internetek.

Megnézzük, mitől jött mindenki tűzbe-lázba, és hogy használt-e ez a sorozatnak, vitatkozunk arról, hogy a karakterek vagy a történet volt-e fontosabb, és hogy a forgatókönyv, a rendezés vagy a színészek felelősek-e a sorozat sikeréért; ennek kapcsán szót ejtünk a McConnaissance-ról, latolgatjuk a sorozat Emmy-esélyeit (az adást még azelőtt vettük fel, mielőtt bejelentették volna, hogy a TD nem minisorozat kategóriában indul), illetve megosztjuk az álomszereposztásainkat a második évadra.

Az adás értelemszerűen spoileres, szóval csak azok hallgassák, akik már végignézték az első évadot. És érdemes odafigyelni minden szavunkra, mert a beszélgetés során elrejtettünk rengeteg obskúrus utalást és nehezen megfejthető irodalmi párhuzamot, és ezekből rá lehet jönni, hogy melyikünk a gyilkos.

A tizenegyedik adást letölthetitek MP3 formátumban, vagy meghallgathatjátok az alábbi lejátszóban, feliratkozhattok az RSS csatornánkra, vagy az iTunes oldalunkra.

2x01 - Igazi Podcastelők by Epizodisták on Mixcloud

UTÓIRAT: Az évadnyitó után általában le szoktak adni egy előzetest a következő részekről, úgyhogy most mi is így teszünk. (Belső konfliktusok! Tűzharc! Szerelem! Váratlan fordulatok!) A következő adásunk témája már megvan: az HBO múltjáról, jelenéről és jövőjéről fogunk beszélgetni, és várjuk a javaslatokat, kívánságokat, hogy miről ejtsünk szót a témában. Az adások felépítésében is lesz némi változás az első évadhoz képest: a top 3 rovattól bizonytalan időre elbúcsúzunk, de lesz majd helyette új rovat, szóval nem kell aggódni, hogy a sophomore slump csapdájába esünk.

Ha megkérdezünk egy, a tévésorozatok világában akár csak kicsit is jártas embert, hogy mi az első, ami eszébe jut arról, hogy „humorra specializálódott csatorna”, ötből négyen valószínűleg a Comedy Centralt fogják válaszként rávágni. Ebben nyilván közrejátszik az is, hogy itthon a legnépszerűbb szitkomok nagy százaléka a CC-n kerül adásba, de az amerikai anyacsatorna önmagában is legendás hírnévre tett szert. Ha folytatjuk a fent említett, hipotetikus tesztalanyunkkal a beszélgetést, a „mit adott nekünk a Comedy Central” kérdésre elég három címet felelni – The Daily Show, The Colbert Report, South Park –, és máris egyértelművé válik, hogy a csatorna központi szerepet játszott a mai komikus színtér kialakításában. (Hipotetikus tesztalanyunk persze azt is felelheti a kérdésre, hogy „vízvezetéket”, amely szintén adekvát válasz.)

Éppen ezért furcsa, hogy egyes csatornák jóval markánsabb komikus brandet alakítottak ki az elmúlt tíz év során, mint a Comedy Central. Ez nem feltétlenül a CC-t minősíti, inkább a többi csatornát dicséri, de ott van például az FX: a kábelcsatorna 2002-es színre lépése óta nem csak a drámák berendelésekor képvisel haladó gondolkodásmódot, hanem az It’s Always Sunny in Philadelphiára alapozva rendkívül erős, egyedi, sokszínű brandet épített fel a szitkomok terén. Vagy említhetnénk az Adult Swimet, ami tíz évvel rövidebb múltra tekint vissza, mint a CC, de a műsoraik egységesebb, jellegzetesebb, felismerhetőbb képet mutatnak.

A CC maga is érezhette, hogy vérfrissítésre szorul, és nem lovagolhatják meg az idők végezetéig a fenti szentháromság töretlen népszerűségét: szükség van az utánpótlásra, különösen a websorozatok és online szkeccsek, a Funny or Die, a Between Two Ferns vagy a College Humor által dominált mezőnyben. A 2010-ben bekövetkezett váltás már a külső imidzsben is megmutatkozott: a csatorna híres felhőkarcolós logóját egy letisztultabb verzióra cserélte. Ennél is fontosabb, hogy a vezetőség is teljesen megújult, és a CC Kent Alkerman személyében új programigazgatót kapott.

A fazonigazítás óta látványosan megszaporodtak a kritikailag elismert, remek nézettséggel bíró, ötletgazdag komédiák a csatornán, és nevesebb humoristák mellett rengeteg új hang is lehetőséget kapott a bemutatkozásra. Saját sorozatot készített a The League-ben és a Parks and Recreationben is feltűnő Nick Kroll, és vetélkedőt indított Chris Hardwick podcast- és nerd-pápa, de helyet kapott a palettán a nagyközönség számára kevésbé ismert standupos, Amy Schumer is, aki női oldalról közelít meg egyes témákat. Vagy épp a Key & Peele, amely szórakoztatóan, innovatívan, mainstream stílusban beszél faji kérdésekről, és bizonyítja, hogy a SNL után is van még élet a szkeccssorozatokban.

A CC új műsoraiban közös az erős alkotói kézjegy: a Louie mintájára szerzői sorozatokról beszélhetünk, egyedi látásmóddal, a készítők saját tapasztalatain és személyiségén átszűrt élmények komikus, szürreális vagy épp drámába hajló ábrázolásával. Nem állítom persze, hogy a csatorna ezzel feltalálta volna a spanyolviaszt, hiszen korábban éppen ők tűzték műsorra Dave Chappelle, Sarah Silverman vagy Demetri Martin agymenéseit. Így is figyelemreméltó azonban, hogy röpke három év alatt milyen ütős csapatot toboroztak. Nem véletlen, hogy Judd Apatow részben közülük verbuválja két új filmje szereplőgárdáját.

Egy ideje már érzékeltem ugyan, hogy izgalmas dolgokat kotyvasztanak a CC konyháján, de igazán a két idei újoncukkal nyertek meg maguknak, olyannyira, hogy rögtön el is kezdtem pótolni az előbb felsorolt sorozataikat. A Broad City és a Review néhány rész alatt kötelező programmá váltak, és máris bebiztosították a helyüket az év végi újoncokat számba vevő toplistámon. Már csak azért is megérdemlik a kitüntetett figyelmet, mert mindkét sorozat pont ezen a héten rukkolt elő az eddigi legjobb epizódjával.

A Broad City két fiatal New York-i komikus, Abbi Jacobson és Ilana Glazer websorozatából nőtte ki magát. A szinopszis alapján – két huszonéves barátnő kalandjai a nagyvárosban – adja magát, hogy rögtön elkezdjük hasonlítgatni a Girlshöz, pedig a Broad City inkább az HBO egy régebbi, két évadot megért kultsorozatával, a Flight of the Conchordsszal mutat hasonlóságokat: a sorozat egy borzasztóan összeszokott, egy hullámhosszon mozgó, kreatív páros összhangján alapul, és azok a helyzetek, amelyekbe a kissé neurotikus Abbi és a harsány Ilana keverednek, gyakran fordulnak át abszurdba – csak ők nem olyan egykedvűen és fapofával fogadják ezeket, mint az új-zélandi duó. (Mondjuk, nekik van egy megfelelőjük a Broad Cityben, Hannibal Burress személyében. Mindannyiunk életébe kellene egy Hannibal Burress.)

A sorozat iszonyú vicces, és amikor az összes sztori és geg működik, akkor kevés jelenlegi szitkom érhet a nyomába. Márpedig a 9. rész, az „Apartment Hunters” szinte hibátlan. Elvileg nem tartozom a sorozat célcsoportjába – nem vagyok huszonéves csaj, és New Yorkot is csak a filmekből meg sorozatokból ismerem –, de tegye fel a kezét, aki nem szenvedett még lakáskereséssel, vagy sosem próbált átkozódva átvergődni a kábelszolgáltatója gépi menüjén egy telefonos ügyintézőig. Abbi ingatlanügynökében gyakorlatilag felismertem azt a rettenetes ingatlanost, akivel tavaly egyszer megvert a sors (majdnem ugyanúgy parkolt, mint a sorozatbeli szereplő). Így aztán nem nehéz azonosulni a két főszereplővel, még úgy is, hogy néha elviselhetetlenek vagy fárasztóak.

Nem tudom, min röhögtem jobban: a Drake számára komponált, Missy Elliottot és Nicki Minajot parodizáló nyitójeleneten, az egyre szürreálisabb lakásokon – a falon lévő vérfolt talán nem ideális, de remek a hangszigetelés! –, vagy az olyan apró, karakterformáló poénokon, mint amikor kiderül, hogy Abbi gusztustalan lakótársa Julianna Marguliesre veri ki, de nem a Vészhelyzet, hanem The Good Wife kimerevített képe van a tévéképernyőn. A főszállal feldobott magas labda lecsapása pedig úgy tud váratlan lenni, hogy igazából végig számítunk rá.

A Comedy Central másik idei újonca, a Review nem kevésbé vicces, de a kínos, fekete humor felé tendál, és a harmadik epizód, amiről a külföldi kritikusok jó előre belengették, hogy az év egyik legjobb sorozatrésze lesz (az is lett), különösen sötét vizekre evezett. A sorozat Forrest MacNeil (Andy Daly) kritikust követi nyomon, aki belefásul abba, hogy filmeket és könyveket elemez, és úgy dönt, mostantól a nagybetűs életet fogja kritizálni. A nézők kérdéseket küldenek be a műsorába az élet dolgairól, Forrest pedig beleveti magát az adott témába, majd öt csillagos rendszerben értékeli a tapasztalatait (mivel nulla csillag nincs, a rasszizmus is kap fél csillagot). Méghozzá nem külső szemlélőként, hanem aktív résztvevőként. Ha az a kérdés, milyen függőnek lenni, Forrest rászokik a kokainra; ha egy tini kíváncsi, milyen lesz a szalagavatója, a negyvenes Forrest elmegy egy bankettre… egy kamaszlánnyal.

A Review egy ausztrál sorozat feldolgozása, de nehéz elhinni, hogy ezt a szerepet nem Andy Dalyre írták. A színész Amerikában a komikus témájú podcastek egyik első számú szereplője, aki főleg arról híres, hogy merőben eltérő, összetett, általa kitalált/rögtönzött karakterek bőrébe tud pillanatok alatt, valódi kaméleonként belebújni. A tévés áttörése viszont sokáig váratott magára, a hazai nézők leginkább az Eastbound and Downból ismerhetik, ahol Kenny Powers riválisát, áhított csaja új férjét, az iskolaigazgatót alakította. Hasonló figura Forrest is: olyan joviális, feszülten mosolygó, nyakig begombolt ingű, tweedzakós fickó, akin érezni, hogy bármelyik percben idegösszeomlást kaphat, de aztán erőt vesz magán, és természetfilmes narráció kíséretében, elszántan folytatja a küldetését.

Az első két részben komolyabb következmények nélkül megússza az élménygyűjtést, a frenetikus harmadik epizódban viszont olyan feladatot kap, amely alapjaiban és visszafordíthatatlanul megváltoztatja az életét, és nem jó értelemben. Nem akarok spoilerezni (bár az epizódcím megteszi helyettem), de sokat elárul, hogy az epizódban Forrest messze nem akkor kerül mélypontra, amikor 15 gigantikus palacsinta együltőben való elfogyasztása után az étterem előtti parkolóban percekig rókázik. Az ominózus feladat bejelentésének pillanatától kezdve olyan az egész, mintha lassított felvételben látnánk egy karambolt, de miközben szűkölve kérleljük a főhőst, hogy ne tegye meg, amire készül, betegre röhögjük magunkat. Bár a sorozat eddig is vicces volt, mostantól már tétje is van, és lenyűgöző lesz nézni, ahogy Forrest tönkremegy az élet értelmének módszeres kutatásába.

A Broad City már csak egy évadzáróval adós (amiben a sorozat producere, Amy Poehler fog vendégszerepelni), de pár hete megkapta a második évados berendelést, míg a Review még csak most kezd igazán belelendülni, és nehezen tudom elképzelni, hogy ne térne vissza jövőre. És ha csak egy része is megvalósul azoknak a projekteknek, amelyek jelenleg várnak elbírálásra a csatornánál (többek között Ben Stiller, Hannibal Buress és Chris Gethard is készített nekik pilotot), akkor egy darabig nem fogunk szűkölködni izgalmas komédiákban.

A tévésorozatok és a filmek világa között úgy 15 éve egyre inkább halványodni látszik az a bizonyos határvonal. A forradalom természetesen a Maffiózókkal indult, s míg a kétezres évek elején úgy tűnt a trendet az országos csatornák műsorai fogják folytatni (24, Lost, A szökés), lassan nyilvánvalóvá vált, hogy a feladat bizony a kábeltévékre marad, melyek egyre nagyobb számban kezdtek beszállni a sorozatkészítésbe.

HBO.

Ezzel a névvel kezdődött minden. A Tony Soprano életét bemutató remekművükkel nézők millióinak bizonyították, hogy igenis megéri bizalmat szavazni a sorozatoknak. Ugyanakkor a csatorna árnyéka éveken keresztül a többi, jóval kisebb csatornára vetült, amelyek nem is tudtak kibújni alóla, egészen addig, mígnem a tévés monstrum el nem ért ún. aranykora végére. Ekkor megindult a harc azért a bizonyos első helyért, minőségi tartalmak árasztották el a háztartásokat, hála az FX, Showtime, AMC, vagy éppen a Starz hathatós segítségének és akkor a sorozatozásba eddig éppen csak belekóstoló Netflix-ről még nem is beszéltem.

Mégis, annak ellenére, hogy a The Shield és a The Wire óta tudjuk, hogy igazi, dickens-i és shakespeare-i történetek 200 milliós költségvetés nélkül is megelevenedhetnek előttünk, valami akkor is hiányzott, nem mondhattuk ki teljes meggyőződéssel, hogy a filmek már semmivel sem nyújthatnak többet a sorozatoknál. Aztán néhány éve ismét feltűnt a színen a gödörből éppen kilábalni látszó HBO, és elindította a Trónok Harcát, ami a dolgok anyagi és rajongói vonzatát nézve ugyan átütő siker lett, de szerintem objektív gondolkodású ember nem mondaná rá, hogy sikerült az HBO második The Sopranos-ává válnia, hiába toltak elénk sárkányokat és az eget karistoló várakat a széria készítői. Az igazi áttörés bizony a kritika tárgyát képző True Detective-vel látszik megkezdődni.

Az antológia jelleg, az A-listás főszereplő sztár páros és a produkció mögött álló anyacsatorna ellenére könnyen bukással is végződhetett volna a dolog, de most, nem egész egy héttel a 8 részes első etap fináléja után, nagy valószínűséggel számos éves top lista első helyezettjéről, és az idei év majdani legtöbb Emmy díjával gazdagodó sorozatáról beszélhetünk. S bár a siker nagyrészt mindig a készítőn múlik, nem tudom elképzelni, hogy a széria ekkora siker lehetett volna bármilyen másik - akármilyen tehetséges - író, illetve showrunner keze alatt, aki nem Nic Pizzolatto. Érdemes elmélyedni a vele készült interjúkban, munkamoráljában egyik főhőse megszállotsága és precízsége érhető tetten, s ez bizony meglátszik az elkészült művön is.

Ugyanis a sorozat már az első részével a figyelem középpontjába került hála a lassú, de következetes és céltudatos írásnak, valamint a Matthew McConaughey által megformált Rust szájába adott filozófikus elmélkedéseknek. Pizzolatto saját bevallása szerint is klisékkel dolgozik, már bejáratott sémákra épít - elég ha csak a sorozat alapvetésére, vagy az évek alatt unalomig ismételt flashback-es szerkezetre gondolunk -, mégis megvalósításában annyira újszerű és megfogó, hogy efelett bizony kénytelenek vagyunk szemethunyni. További érdeme, hogy a gondosan adagolt misztikum és feszültség mellett karaktereket is bravúrosan ábrázol, még akkor is, ha csak a két főszereplővel jár el 100%-ig következetesen; míg Rust jellemét a hosszú, barokkos hegyibeszédekkel, valamint az életről alkotott groteszk elképzeléseinek előadásával szkeccseli fel, addig Marty karaktere az apró kis nüanszok, a különböző helyzetekre adott apró reakciók által elevenedik meg előttünk.

Azonban botorság és egyben felelőtlenség lenne megfeledkezni a True Detective másik fontos aspektusáról, a látványról, a szemetkápráztató fényképezésről és a merész rendezői megoldásokról - ezalatt szerintem mindenki érti, hogy pontosan mire gondolok. Cary Fukunaga rendezte az összes részt, ezzel valami olyasmivel gazdagítva a sorozat kultuszát, ami (szintén) egyedülálló a tévézés világában, mivel ehhez hasonló vizuális koherenciát csak filmekben érthetünk tetten. Legalábbis ezidáig.

"(...) all your life, all your love, all your hate, all your memories, all your pain, it was all the same thing. It was all the same dream, a dream that you had inside a locked room. A dream about being a person. And like a lot of dreams, there's a monster at the end of it. "

A lehengerlő színészi játékok mellett sem mehetünk el szó nélkül természetesen, egyszerűen csak az elmúlt hónapok egyöntetű dicshimnuszai után nehéz bármi újat is mondani. Míg a magát a karrierje mélypontjáról visszavonszoló McConaughey 8x50 perc alatt egy Walter White karakteréhez mérhető figurát teremt meg felfoghatatlanul brilliáns módon, addig Woody Harrelson játszi könnyedséggel asszisztál ehhez zseniálisan, s teszi ezt úgy, hogy az utolsó részre minden szempontból sikerül felnőnie partneréhez.

"There’s a feeling – you might notice it sometimes – this feeling like life has slipped through your fingers. Like the future’s behind you – like it’s always been behind you."

A lassan ömlengéssé alakuló "kritikám" ezen pontján, azonban szót kell ejtenem arról, hogy a True Detective bizony minden erénye ellenére nem tökéletes. Ugyanis valami az ötödik rész vége után menthetetlenül megtört: megváltozott a struktúra, a jelenkorba értünk, lassan beindult a nyomozás, igaz, véleményem szerint emiatt nem csúszott el a fókusz a karakterekről. Egyszerűen csak kevésbé megkapó történeti felépítettségre váltottunk, mely kikövezett utat jelentett a fináléhoz, s ahhoz a bizonyos szörnyhöz az álom végén. A valamikori Lost-hoz hasonlóan természetesen Pizzolatto mesterműve sem tudott felérni a rajongók által csillagos egekbe tornázott elvárásokhoz, közel sem merültünk el olyan mélyen az utolsó órában Carcosa, a rituális gyilkosságok és a Sárga Király mitológiájában, mint ahogy azt sokan elvárták volna.

Ehelyett egy áll-leejtős csavarokat mellőző, feszült, de különösebb katarzist nélkülöző zárást kaptunk, mely - sokak meglepetésére - viszonylagos hepienddel zárult. A csillagos ég alatt a látóterünkből lassan kiballagó Marty és Rust sokkolóan durván ellentéte az eddigi finoman szólva is nihilista hangvételnek, az utolsó mondatok pedig igazi, kézzelfogható optimizmust hordoznak magukban, s tesznek pontot a történet végére. Vagy ha úgy tetszik, bezárul a kör általuk.

"- You’re looking at it wrong, the sky thing.
 - How’s that?
 - Well, once there was only dark. You ask me, the light’s winning."

Értékelésem:

Mielőtt rátérnék a toplistám első öt helyezettjére (a poszt előző része a 6-10. helyezettel itt olvasható), még gyorsan néhány cím (és kép), amelyek épphogy lecsúsztak a listáról.

Az American Horror Story (mind az Asylum 2013-as epizódjai, mind a Coven) sokáig biztos befutónak tűnt 2013-ra is, aztán addig vaciláltam 3-4 beállítás között, amíg szépen kioltották egymást. Volt például egy hatásos belső vágásos montázs, de említhetném ezt a Grimm-mesékbe illő beállítást, sőt, erősen gondokoztam a harmadik évad főcímének egyik snittjén, melynek nehezen tudok szabadulni a hatása alól.

A tavalyi győztes, a Game of Thrones is közel járt, hogy helyezést érjen el, ez a – spoileres – meglehetősen morbid beállítás érzékletesen ábrázolja az évad egyik kulcssszereplőjének pokoljárását. Emlékezetes volt még egy, a szó valamennyi értelmében vérbő snitt a Spartacus utolsó évadjából, és a The Walking Dead is bizonyította párszor, hogy a vizuális elbeszélés tekintetében sokkal sikeresebb, mint a párbeszédek terén.

A Girls újhullámos hangulatú, Woody Allen filmjeire emlékeztető, kísérletező epizódjában, a „One Man’s Trash”-ben is akadtak emlékezetes snittek, például ez. Végezetül, a tavalyi listánál utólag bosszankodtam, hogy a Bunheads egyik, vágás nélkül felvett táncjelenetéről tökéletesen megfeledkeztem a listaállításkor, így legalább a honorary mentionök közé beválogattam egy hasonlót.

És akkor most lássuk az öt befutót!

5.

Enlightened 2x04 – Follow Me
Fényképezte: Xavier Pérez Grobet

Az Enlightened már az első évadban is egy, a legapróbb részletekig átgondolt, gyönyörű, komplex vizuális palettával dolgozott, és a második – egyben utolsó – évad olyan egyedi látásmóddal rendelkező rendezők bevonásával emelte a tétet, mint Todd Haynes. A sorozat atyja, Mike White, valamint Xavier Pérez Grobet operatőr a fakó kertvárosi házaktól a lélektelen vállalati irodahelyiségeken át a hawaii-i tengerpartig mindenütt a szépséget kereste, és találta is meg.

A második évad fő motorját Amy Jellicoe-nak a munkáltatója, az Abaddon óriásvállalat ellen folytatott harca szolgáltatja, melyben egyszerre fűti az etikai szabálytalanságok feletti igazságérzet, a jóért való tenni akarás és saját személyes sértettsége. Ezt a harcot, Dávid és Góliát küzdelmét sűríti egyetlen képi metaforába (úgy tűnik, az idei lista ilyen sűrítős lett) Grobet, amikor Amy a betondzsungel alatt, szélkorbácsolta papírok között próbálja harcra buzdítani a részlege kisfőnökét, hogy aztán a kamera a magukra utalt kisemberektől a vállalat fekete, titáni, ledönthetetlen üvegtornyáig svenkeljen.

4.

Hannibal 1x05 – Coquilles
Fényképezte: James Hawkinson

Mindig is tudtuk, hogy Bryan Fuller készítőnek nem kell a szomszédba mennie virtuóz képekért, de a Hannibalban egy olyan valóságtól elemelt, operai magasságokba törő, barokk képi világot tett le az asztalra, melynek jelenleg nincsen párja sorozatos fronton.

A „Coquilles” című epizódban James Hawkinson operatőrt ráadásul nem más rendezte, mint Guillermo Del Toro házi operatőre, Guillermo Navarro, így kettejüket teszem felelőssé ezért a hátborzongatóan gyönyörű, szimbólumokkal átitatott tablóért. Minden emberalak – nyomozó és áldozat – fekete sziluett csupán a beteges, túlvilági fényben, de a kompozíció szimmetriája és az állványzat rúdjai a glóriával övezett, angyalszerű hulla felé vezetik a tekintetet. Hiába mozog, fártol hátrafelé a kamera Laurence Fishburne karakterével, mi Will Grahammel együtt ott rekedünk ebben a pokolban, már-már vallásos áhítattal és félelemmel tekintve fel a lidércnyomásra.

3.

Top of the Lake 1x02
Fényképezte: Adam Arkapaw

Kevés sorozat engedheti meg magának, hogy külső helyszíneken forgathasson, és ne Los Angelesszel, New Yorkkal vagy Vancouverrel és környékével helyettesítse a világ összes táját. Pedig kifizetődik, ha egy stáb kimozdul a megszokott hollywoodi forgatási helyszínekről: a Vikings sokat nyert Írországgal, a True Detective Louisianával, a Top of the Lake pedig Új-Zélanddal.

Új-Zéland szerves alkotóeleme Jane Campion minisorozatának, vagy ahogy mondani szokás: a táj az egyik főszereplő. És ez az Új-Zéland nem A gyűrűk ura mesebeli szépségű világa: Adam Arkapaw lencséjén keresztül a szigetország rideg, könyörtelen vidéke bekebelezi, megrágja, majd kiköpi az ártatlanokat, és súlyos, vészjósló titkokat rejt.

A történet egy eltűnt kislány keresése körül forog, és időnként az az érzésünk támad, mintha tűt keresnénk a szénakazalban. Amikor Elizabeth Moss nyomozónője helikopterre száll, Arkapaw lélegzetelállítóan szép, impozáns légifelvételek sorát mutatja, köztük ezt a döbbenetes snittet: az ember alkotta jármű apró ponttá zsugorodik, szinte elenyészik a végtelen, egybefüggő masszává olvadó erdőség háttere előtt. Kevés alkalommal ábrázolták ennél érzékletesebben a tévéképernyőn az ember kicsinységét a természet közönyös hatalmával szemben.

2.

Rectify 1x06 – Jacob’s Ladder
Fényképezte: Paul M. Sommers

Ray McKinnon lassú sodrású, meditatív, egzisztencialista drámája, a Rectify 2013 legjobb újonca volt a számomra, és összesítésben is dobogós helyen végezne. A siralomházból szabaduló, tékozló fiú hazatérésének története talán az első példa arra, hogy a tévésorozatok felépítése a független filmek érzékenységével, szemléletmódjával párosul, és ehhez nagyban hozzájárulnak Sommers leheletfinom képsorai.

A szabadban játszódó, napfényben fürdő, bukolikus pillanatokkal szöges ellentétben áll a halálsor steril, szinte teljesen hófehér, klausztrofób környezete, és nem véletlen, hogy az első évad a betetőzésnek szánt nagyjelenet után még egyszer visszatér a börtönbe, és flashbackkel, néma, dialógus nélküli záróképpel ér véget.

Felülnézetből, középen fekete csíkkal elválasztva két, identikus cellát látunk: az egyikben Daniel ketrecbe zárt állatként járkál fel-alá, majd végén a falnak fordulva az ágyára kuporodik, míg a szomszédos cellában a takarító tünteti el egy élet nyomait. A kettéosztott felvételen teljessé válik Daniel bezártsága: fizikai valójában kiszabadulhatott ugyan a rácsok mögül, de a fejében még mindig az időből kizökkenve, felfüggesztett állapotban, sztázisban maradt, arra várva, hogy újrainduljon az élete.

1.

Hannibal 1x06 – Entrée
Fényképezte: James Hawkinson

Ahogy tavaly, úgy idén is teljesen egyértelmű volt, melyik beállítás végezzen az első helyen: a Hannibal jött, látott és győzött. Nem elég, hogy új jelentkezőként rögtön duplázott, de pimaszul még a lista élére is röpült.

Az angyalos snittnél egyedül a barokk pompára tértem ki, pedig a Hannibal fényképezéséről kisebb tanulmányokat lehetne írni (egyesek meg is tették, meg itt is, meg itt is). A sorozat minden lehetséges eszközzel megpróbálja beszippantani a nézőt Will Graham bomlott elméjébe, hogy az ő szemén keresztül lássuk a világot: a tudatalattira ható, zajokból és zörejekből álló, nyugtalanító kísérőzenétől a hipnotikus díszleteken át a tudatosan választott perspektívákig.

Hawkinson leghatékonyabb fegyere azonban a fókusz. Azzal, hogy a sorozat domináns plánjain, a félközeliken a háttér szinte mindig elmosódott, az emberi alakok (különösen Will) pedig tűélesek, mi magunk is elveszítjük a fogódzót, csapdába esünk. Olyan érzésünk támad, hogy a környezet életveszélyes, mintha valami mindig odakint leselkedne, és ránk fenné a fogát. Márpedig a hatodik részben, Anna Chlumsky proto-Clarice karakterénél ez szó szerint beteljesül.

A Hannibal több hideglelős jelenettel is „megajándékozott”, de egyik sem volt rám olyan hatással, mint ez a pár másodperces snitt. Amikor először láttam, majdnem kiugrottam a bőrömből, és azóta sem tudom úgy újranézni, hogy ne akarnék szűkölve fedezékbe bújni. Tudjuk, sejtjük, mi fog történni, de amikor Hannibal az életlen háttérben, némán lesiklik a lépcsőn, az maga a horror, rémálmaink szürke homályban ólálkodó démonjainak megtestesülése.

Most pedig ti jöttök. Nektek mik voltak a kedvenc 2013-as tévésorozatos képeitek?

Most, hogy már rég mindenki kiheverte az év végi toplistadömpinget, ideje pótolnom egy elmaradásomat. Talán még emlékeztek rá, hogy tavaly januárban összeállítottam egy top 10-es listát a legjobb tévésorozatos snittekről; az ötletetet Kristopher Tapley-től loptam, aki immár évek óta szedi össze a kedvenc filmes beállításait zseniális rovatában. Gondoltam, majd én is megpróbálok rendszert csinálni belőle… aztán majdnem nem lett az egészből semmi.

Az év első felében még szorgosan gyűjtöttem a pillanatképeket, de aztán csúnyán ellustultam, és egyre kevésbé figyeltem oda az éppen nézett sorozatok fényképezésére, snittelésére. És hát utólag kissé nehezebb komplett évadokat újranézni hatásos beállításokat keresve, mint az éves filmtermésben böngészni. Szóval – bár valószínűleg senkit nem izgatnak az ilyen háttérsztorik/nyavalygások – majdnem kukáztam az éves rovat ötletét, aztán végül mégiscsak erőt vettem magamon, és elkészítettem a 2013-as listát.

Talán a fentebb elmondottaknak is köszönhető, hogy az év első felében futott sorozatok erősen túl vannak reprezentálva a listámon, de az is igaz, hogy a 2013-as kedvenceim java az első félévben került képernyőre. Az évösszegző bejegyzéseinkben – meg az Epizodisták podcastben – többször is említésre került, hogy 2013 elképesztően sok remek újonccal gazdagította a tévés palettát, ez is megmutatkozik a snittes listámon. És ami még érdekes lehet, hogy a tavalyi helyezettek közül mindössze két sorozat tudott idén is labdába rúgni.

De elég is a szóból, jöjjenek a beállítások, amelyek 2013-ban a legnagyobb hatást gyakorolták rám.

10.

Parks & Recreation 5x14 – Leslie and Ben
Fényképezte: Tom Magill

A szitkomok kicsit mostoha sorsra jutottak tavaly is, és idén is, miközben a listát válogattam – részben, mert a komédiákra nem jellemző annyira a látványos, emlékezetes operatőri munka, bár egy-egy frappánsabb vizuális geg alighanem megérdemelné, hogy felkerüljön egy ilyen listára.

Ami azt illeti, a Parks and Recreation sem a virtuozitása miatt érdemelte ki a tizedik helyet, hanem azért, mert ebbe az egy snittbe sikerült belesűríteni a sorozat leglényegét, egyszerű, szívből jövő őszinteségét – nem véletlen, hogy a csatorna is ezt használta promóanyagnak. A főszereplő, Leslie Knope esküvője után, alig néhány másodpercre bevágott kép a virágos háttér és a téma ellenére mentes a giccstől, a szereplők testtartása, a kép elrendezése harmóniát, békét, szeretetet sugároz – márpedig ha van sorozat, amely nem akar mást, mint hétről hétre boldoggá tenni a nézőit, akkor ez az.

9.

Southland 5x09 – Chaos
Fényképezte: Dana Gonzales

A TNT zsarudrámája rengeteget köszönhet a képi világának: ahhoz, hogy úgy érezzük, a járőrökkel és nyomozókkal együtt mi magunk is benne vagyunk a sűrűjében, legalább annyira kellett a profin kivitelezett kézikamerázás, mint a természetes dialógusok és a hétköznapi ügyek. Dana Gonzales kamerája végig a járőrök közvetlen közelében marad, akár futva üldöznek egy gyanúsítottat, akár személyes problémáikkal küszködnek.

És akkor is, amikor két félőrült gengszter túszul ejti őket: kevés olyan feszült, idegileg és lelkileg is kimerítő epizódot tudnék mondani az utóbbi évekből, mint a „Chaos”, pontosan azért, mert testközelből tapasztalhatjuk meg a szereplők traumáját. Az általam választott, nem hivalkodó, de annál hatásosabb, fél perces snitt alatt a kamera végig a platós kocsi rakterében marad, a gúzsba kötött szereplők lábánál, nyomasztó közelségben, és csak egy-egy pillanatra mutatja meg az ablakon át, hogy a bűnözők hová viszik őket, átragasztva a nézőkre is a teljes kiszolgáltatottság érzését.

8.

 The Good Wife 4x18 – Death of a Client
Fényképezte: Fred Murphy

Annyit éltetjük a The Good Wife-ot a szenzációs forgatókönyv és a pazar színészi gárda miatt, hogy hajlamosak vagyunk elsiklani afelett, milyen eszméletlenül profi és országos drámákhoz képest meglepően innovatív a sorozat technikai megvalósítása, elsősorban a vágás és a fényképezés együttese: gondoljunk csak egy-egy fergeteges, epizódzáró smash cut-ra, vagy az ötödik évad legjobb epizódjainak szenzációs, feszes, lendületes kamerakezelésére és ritmusára.

A kedvenc negyedik évados snittem is a vágó (Matthew Kregor) és az operatőr közös érdeme: Peter Florrick békaperspektívából, a földre küldött ellenfele nézőpontjából látszó, fenyegetően tornyosuló alakja azért hökkenti meg úgy a nézőt, mert előtte, amikor behúz egyet politikai vetélytársának, egy hirtelen vágással egy pillanatra elsötétül a kép, mintha filmszakadás lenne. Kreatív, váratlan, felvillanyozó és vicces stílustörés, egyből tudtam, hogy helye lesz a listán.

7.

 Treme 4x02 – This City
Fényképezte: Ivan Strasburg

Ezzel el is érkeztünk az első visszatérőhöz: David Simon sorozata tavaly egy elegáns, vágás nélküli kocsizós beállítással képviseltette magát a listán. A rövidre szabott utolsó évadból több jelöltem is volt, a sorozat záróképe például tökéletes tematikai összefoglalását adja a New Orleansban játszódó történet legfőbb motívumainak és üzenetének.

Végül aztán egy szerényebb, megkapóan szép beállításra esett a választásom, amely éppen az egyszerűségénél fogva mélyen megérintett. A makacs törzsfő és a nem kevésbé akaratos bártulajdonos csendes, meghitt kompozíciója az egész évadot belengő, elégikus hangvételt tükrözi; a felülnézeti kép bennsőséges, de nem tolakodó, és a két alak szoros összetartozását még a környezet is hangsúlyozza, olyan, mintha a párnák és bútorok óceánjának közepén lebegnének kis szigetet alkotva, egymásba kapaszkodva. Utólag ugrott be, hogy mire emlékeztet: a cannes-i filmfesztivál gyönyörű 2013-as plakátja jutott róla eszembe.

6.

 Breaking Bad 5x16 – Felina
Fényképezte: Michael Slovis

Egy percig sem volt kérdéses, hogy a Breaking Bad idén is képviseltesse magát az év beállításai előtt tisztelgő listán. Tavaly két helyet is sikerült megkaparintania; bár az ötödik évad második fele jóval erősebb lett, mint a 2012-es etap, az idei mezőnyben nem tudott duplázni (ellentétben egy másik sorozattal…), de azt hiszem, Michael Slovisnak így sincs oka panaszra.

A lista összeállítása előtt újranéztem (részben átpörgetve) az utolsó nyolc részt, mert ezúttal nem égtek bele az agyamba olyan ikonikus képek, mint tavaly, és kíváncsi voltam, hogy megakad-e a szemem valamelyik beállításon. A finálé végéhez érve aztán egyértelmű lett, melyik képnek kell bekerülnie: az utolsóelőtti snitt szavak nélkül összegzi Walter White sorsát, karakterét, teljes életútját. A férfi, aki a kiteljesedést és titkos vágyait hajszolva önmaga elmosódott, eltorzult énjévé vált, és a fémtartály, mely megváltást és pusztulást hordozott a számára, és amit – akárcsak minden mást a környezetében – végérvényesen bemocskolt. Ecce homo.

Holnap jön az 5-1. helyezett, ne hagyjátok ki!

A televíziózáson belül legtöbbször pejoratív értelemben használják a ’note’ kifejezést, melyet magyarba leginkább körülírással lehet átültetni: a csatorna által a sorozatkészítőnek (a műsorba kerülés előtt) küldött kreatív tanácsokról, észrevételekről van szó. Természetesen a fent ismertetett fogalom sem fekete-fehér és a leegyszerűsítés elkerülése érdekében el kell mondani, hogy bizonyos esetekben jogos a fentről jövő tanács és valóban segít jobbá tenni a produktumot. Nem mindegy, hogy milyen és mennyi note érkezik a főnököktől, egy hozzáértő szakember, példának okáért John Landgraf az FX elnöke, vagy Michael Lombardo az HBO programigazgatója szabad kezet ad az alkotóinak és csak akkor szól bele a kreatív folyamatba, ha az elkerülhetetlen.

Aztán ott van a másik oldal, amikor a csatorna vezetői túl gyakran és feleslegesen küldenek jobbító szándékúnak tartott üzeneteket, melyek sok esetben nem egyeznek a készítő által kigondolt irányvonallal. Ez egy idő után rendkívül destruktív lehet és végeredményben a nézők isszák meg a levét a két fél közötti nézeteltérésnek. A bejegyzésben azokat a note-okat szedtem össze, melyek mindenféle racionalitást nélkülöztek és nevetségesnek hatottak.

Jó rekeszizom edzést! (forrás: @TvNetworkNotes twitter oldal)

(Az egyik The Mindy Project epizód note-ja)

„Olyan munkahelyi sztorit szeretnénk, ami kevésbé munkahely centrikus.” – ABC

„Ez túl vicces. Nem fognak nevetni az emberek” – CBC

„Meg tudnátok csinálni úgy, hogy jobban hasonlítson egy valódi időgépre?” – Disney

„Mi az a Jemen?” – UPN

„Butítsd le egy kicsit a karaktert. Ő nem ennyire okos” – VH1

(Miután a lány átesett egy nagyon kemény kemoterápián) „Van lehetőség arra, hogy kicsit szexisebbé alakítsuk ezt a jelenetet?” – ABC

„Add/adasd össze a számokat, ne a nézőknek kelljen kiszámolni” – Spike

„A történetbe most pontosan illene egy tini által elkövetett öngyilkosság” – Fox

„Prince túl öreg. Mi lenne ha helyette Madonnát raknánk be?” – NBC

„Kiváló sorozat. Szeretnénk, ha a végén meghalna a láb nélküli srác” – Military Channel

„Miért érdekelné egy rapet hallgató srácot, hogy meghal a kutyája?” – Comedy Network

„Szeretném szenvedni látni. Mi lenne ha tolószékbe kényszerítenénk?” – BBC

"Ez nem egy boszorkánytörvény." – WB

„Tudjuk, hogy ezt mi kértük tőled…. de nem kell mindent megtenned, amit mi kérünk.” – CMT

„Jobb lenne, ha multikamerásabbra vennénk. Ezek a poénok túl kifinomultak és eszesek." – FOX

„Meg tudnánk oldani, hogy jóval keserűbbnek tűnjön a karakter és így könnyebben elfogadnák a nézők a haldoklását?”– NBC

„A felméréseink alapján a nők kiválóan reagálnak az erőszakra. Távolítsuk el az életmentőt és rakjuk be egy olyan jelenetbe, ahol megerőszakolják.” – NBC

„A Taxi (sorozat) azért nem működött, mert egy rakás szerencsétlenről szól” – NBC

Miután a képernyőn egy 7 méteres, zöld színű, karmokkal és hatalmas, eldeformálódott fejjel bíró nő tűnik fel: „Honnan jövünk rá, hogy ő idegen?” – SyFy

„Megtaláltam a sikeres komédiák titkát: egy szavas címek. Gondoljatok bele…Seinfeld, The Office, The Cosby Show.." – ABC

„Nem láttam ugyan a Moneyball-t, de nem tudnátok úgy alakítani a sorozatot, hogy jobban hasonlítson a filmre?” – FOX

„Ez a történelmi rész túl lassú és unalmas. Vágjuk ki és tegyünk be egy újabb montázst a motorok készítéséről” – History

„Az ötlet teszik, de mi nem készítünk zene központú programokat” – Country Music Television

„Ezek a popsi viccek ízléstelenek a nőkkel szemben (két sorral lejjebb) Légy szíves tegyetek be több bikinis csajt a tengerparti jelenetbe” – Travel

„Tudnánk neki adni egy menő állást? Mi lenne ha Netflix kézbesítő srác lenne?” – MTV

„Ez pont annyira nem az, amit mi keresünk, hogy a végén még kikötünk ott, hogy ez lesz, amit keresünk.” – Starz

„Az operatőr látott már leszbikusokat? Fontos, hogy legyen benne tapasztalata.” – HBO

„Ez a kabát nem közvetít semmi félelmet. Hol van a másik dzseki?” – CW

„Nem akarunk unalmas Jézust. Amire igazán szükségünk van, az egy rock and roll Jézus. Pörgessétek fel egy picit.” – National Geographic

„Nem csinálunk több pilotszezont” – Kevin Reilly

Élt 1986 és 2013 között... Kevin Reilly, a Fox programigazgatója a csatorna tegnapi TCA panelján bejelentette, hogy megszűnik számukra a pilotszezon. Nem túlzás azt állítani, hogy történelmi pillanatnak lehettek szem és fültanúi a pasadenai Langham Hotelben helyet foglaló újságírók, hiszen a Fox döntése már rövidtávon is alapvető változtatásokat fog hozni a sorozatiparban. A cikk során megvizsgálom a bejelentés előzményeit, részletesen utánajárok az okoknak és természetesen a várható következményekről is szót ejtek.

(Kevin Reilly, a Fox programigazgatója)

A döntés előzményei, avagy ismét bevállalós lett a Fox:

A tavalyi év során több ízben említettem, hogy a csatornavezetők közül Reilly-nál látom azt a fajta elkötelezettséget és szakmai hozzáértéssel párosuló bátorságot, amellyel ténylegesen változtatni szeretne a fennálló struktúrán, ami lassan, de biztosan megfojtja az országos csatornákat mind kreatív, mind nézettségi szempontból. A Fox a tavaly májusi upfronts bemutatójakor a drámák esetében letette a voksát a 13 epizódos évadok mellett. A Sleepy Hollow, az Almost Human, a 24: Live Another Day, a Wayward Pines és Gang Related a (basic) kábelcsatornákhoz hasonló epizódszámmal bír, ami jó eséllyel pozitív változásokat eredményez a minőség terén.

Emellett ügyesen felismerték, hogy már nincs értelme szeptembertől-májusig tartó szezonról beszélni, ki kell használni a nyári hónapokat, az Under the Dome példája bizonyította, hogy ekkor is lehet kiemelkedő eredményeket produkálni. Ennek megfelelően több sorozatuk premierjét májusra időzítették, így először lecsökkentik az uborkaszezon időtartamát, néhány év múlva pedig teljesen megszüntetik az országos csatornáknál évtizedek óta használt fogalmat. Reilly a legnagyobb bejelentését a TCA-turnéra hagyta, persze már voltak jelek arra vonatkozólag, hogy el szeretné hagyni a pilotszezont. Több 2014/15-ös sorozat, az ókori Egyiptomban játszódó Hieroglyph, a DC/Batman univerzumban játszódó Gotham és egy Tina Fey komédia is pilot nélkül került berendelésre, februárban pedig további sorozatokkal, többek között a Ben Affleck-féle The Middle Man, gyarapodik majd a lista.

Hozzá kell tenni, hogy korábban is előfordultak egyből, szkript alapján bekért országos sorozatok. A legemlékezetesebb az 1985-ös Amazing Stories volt, mely a sorozatban közreműködő Steven Spielberg miatt kapott egyből 44 részes berendelést a CBS-től. Közelebbi példa a szintén a csatornához kapcsolódó Under the Dome, az idén érkező Extant és Battle Creek, illetve az NBC-s Michael J. Fox Show. A nagy változás az, hogy most már a Fox esetében nem a kivétel jelzőt használjuk az ilyen alkotásokra, hanem ez lesz a megszokott.

(A Fox-ot már kihúzhatjuk innen)

Mit jelent és mivel jár a pilotszezon megszüntetése?

Mielőtt megvizsgálnánk a döntés mögött meghúzódó okokat, nézzük meg, hogy pontosan mit is értett Reilly a tegnapi hangzatos kijelentésén. Őt idézem: „Mi a pilotszezont szüntetjük meg és nem magukat a pilotokat, utóbbi még mindig nagy segítség lehet, főként a komédiák esetében. Tulajdonképpen a kábeles modellt fogjuk követni, a korábban megszokotthoz képest jóval kevesebb pilotot rendelünk be, a célunk az, hogy jobb arányszámokkal dolgozzunk. Ne az legyen, hogy a tíz pilotból mindössze kettőből készül sorozat, hanem kérjünk be csak kettőt (ez csak példálózás, ennél több lesz természetesen - a szerk.), de azokat meg is valósítjuk.”

Reilly elmondása alapján a Fox nem az első epizód alapján fog dönteni a sorozatberendelésről, ahogy az évtizedekig jellemző volt az országos tévékre. Tény, hogy ez nagyobb elkötelezettséget és bizalmat jelent, de számos pozitív hatása lehet. A piloton való munkálkodás közepette további szkripteket kér be a csatorna, sőt írószobát is felállítanak, ahogy az éppen a Gotham esetében is történik, így az íróknak több idejük van kitalálni a sorozat mitológiáját. Jó példa a Hieroglyph is, ahol az írók a többletidőnek köszönhetően több, mint fél évvel a premier előtt részletesen kidolgozták a sorozat irányát. A Fox programigazgatója biztos abban, hogy ez az országos csatornáktól szokatlan hozzáállás vonzani fogja majd a tehetséges alkotókat, akiket az utóbbi időben sorra elszipkáztak a kábelcsatornák. Emellett nagy hangsúlyt fektetnek a fiatal írók kinevelésére is, külön egyetemi kurzusokat indít a csatorna.

A döntést elősegítő gazdasági tényezők:

Reilly kerek-perec kijelentette, hogy elege van a mostani rendszerből, ami arra épül, hogy az írók nyáron felvázolják az ötleteiket, ezt követően megtörténnek a forgatókönyv berendelések, január és április között bekérik és leforgatják a pilotokat, aztán pedig májusban a ’legjobbak’ megrendelést kapnak. „Elavult a mostani struktúra, több évtizede ezt használjuk és napjainkban már sem kreatív (főként a forgatókönyvekre fordítható rövid időkeret miatt – szerk.), sem gazdasági okból nem éri meg ezt követni” – magyarázta a döntését.

A legfontosabb természetesen az anyagi oldal, korábban ugyanis úgy gondolkodtak a csatornák, hogy megéri nekik néhány millió dollárt kidobni az ablakon, mintsem vakon berendelni 13 epizódot. A stream szolgáltatók megjelenésével (igen, már megint itt tartunk) azonban megváltozott a feltételrendszer, jelentősen lecsökken a pénzügyi kockázat a pilot nélküli berendelések esetében. A CBS az Under the Dome és az Extant esetében is azért tudott előnyös szerződést kötni az Amazon-nal, mert utóbbi tudta, hogy végig leadhatja, pontosabban streamelheti az egyes epizódokat, hiszen már leforgatták azokat. Természetesen nem minden sorozat esetében lehet ilyen üzletet kötni, de Reilly szerint ekkor is jobban megéri a csatornáknak az egyből történő sorozatberendelés. „Az országos tévék biztonsági játékot játszanak, ragaszkodnak a megszokotthoz, közben pedig nem veszik észre, hogy az anyagilag ráfizetősebb megoldást választják.”

(Több csatorna is alkalmazza a pilot nélküi sorozatberendelést)

Reilly a célbalövéshez hasonlította a helyzetet, amikor is rosszul célzunk és nagyon gyenge lesz a találati arány, a pilotok 1/3-a, vagy nagyon jó esetben talán fele kerül csak berendelésre. „Úgy vélem, hogy a kockázati tényezőket is figyelembe véve az általam elképzelt modell hosszútávon jobban fog működni.” Hasonló véleményen van Ted Sarandos, a Netflix programigazgatója, aki már több ízben kijelentette, hogy feleslegesnek tartja a pilotok berendelését. A szavai rezonálnak a korábban elmondottakkal, mivel tudják a Netflix-ről, hogy mennyire elkötelezettek a projektjeik iránt, képesek a legígéretesebb projekteket magukhoz vonzani.

A kérdés természetesen az, hogy követni fogják-e a példájukat. A Fox és a Netflix mellett a Starz és az idén berobbanni kívánó (egyből három sorozattal) WGN America is a pilot nélküli, egyből történő sorozatberendelés mellett tette le a voksát. A többiek egyelőre óvatosabbak, de az A&E már sikere vitte ezt a modellt a Bates Motes esetében és az országos csatornák közül is egyre többen látnak benne fantáziát, már öt sorozat megrendelés mondható biztosnak a 2014/15-ös évadra, mindezt úgy, hogy a Fox-ot nem számoltam bele. Az FX látszólag kitart a tradicionális út mellett, de az idei újonc drámáik, a The Strain és a Tyrant esetében már a pilot bekérését követően elkezdtek dolgozni a további forgatókönyveken, így szinte biztosra volt vehető, hogy zöld utat kapnak.

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy mindenki átveszi a fent vázolt struktúrát, de nagyon rövid időn belül odajutunk, hogy míg korábban különcnek tartottuk azt a csatornát, amelyik egyből sorozatberendeléseket osztogatott, a közeljövő során ez már teljesen elfogadott lesz. Arra pedig, hogy az új modell anyagi értelemben kifizetődő lesz-e, még nem tudjuk a választ, de érdemes lesz figyelemmel kísérni és visszatérni a témára.

Hasonlóan az első részhez, az összeállítás ezúttal is szubjektív, az általam legígéretesebbnek gondolt újoncok kerültek be. A lista már csak azért sem lehet teljes, mert az országos újoncok nagy részét csak májusban jelentik be, illetve a kábelcsatornák esetében is várhatók még, elsősorban év végére időzített premierek. Jó szemezgetést, remélem minél több sorozat kelti fel az érdeklődéseteket.

Gang Related (Fox)

bemutató: május

készítők: Scott Rosenbaum (Chuck,The Shield, V) – showrunner, Chris Morgan (Fast & Furious, Wanted) – író, producer

 szereplők: Terry O’Quinn, Cliff Curtis, RZA, Inbar Lavi, Jay Hernandez, Ramon Rodriguez, Shantel VanSanten, Sung Kang

történet: A sorozat a los angelesi rendőrség egyik elit osztagának mindennapjait mutatja be, akiket főként helyi bandák ellen vetnek be. A csavar a történetben ott van, hogy az egyik rendőr korábban bandatag volt és még most is ad át információkat a bűnözőknek. Barátjának halálát követően azonban elbizonytalanodik és döntenie kell a két oldal között. Az alapsztori ugyan kissé sablonosnak hat, de országos sorozathoz képest meglepően karcos képi világgal rendelkezik, az eddigi kritikák pedig kifejezetten biztatók, adrenalinbombaként írják le a sorozatot.

Turn (AMC)

bemutató: tavasz/nyár a poszt élesítésekor jelentette be az AMC a premier dátumot: április 6.

készítők: Craig Silverstein (Nikita, Terra Nova) - showrunner, Rupert Wyatt (Rise Of The Planet Of The Apes) - rendező

szereplők: Jamie Bell, Kevin McNally, Angus MacFadyen, Heather Lind, Burn Gorman

történet: A Turn majdnem 250 évvel repít vissza minket az időben, a sorozat Alexander Rose Washington's Spies című könyvét veszi alapul. A George Washington parancsára alapított The Culper Ring nevű kémszervezetről szóló alkotás kapcsán két komoly kérdőjel is van: az AMC egyre nagyobb lejtmenetben van a minőséget illetően, ráadásul a Turn showrunnere az a Craig Silverstein, aki eddig szinte csak felejthető produkciók készítésében vett részt.

Extant (CBS)

bemutató: nyár

készítők: Greg Walker (Vegas, Without a Trace) - showrunner, Mickey Fisher, Steven Spielberg - producer

szereplők: Halle Berry, Camryn Manheim, Pierce Gagnon, Hiroyuki Sanada

történet: A CBS az elmúlt 21 év legnagyobb legnagyobb sikerét aratta a szkriptelt sorozatok között az Under the Dome című Stephen King regény feldolgozásával. Nem meglepő, hogy idén nyáron egy újabb sci-fivel bővítik a palettájukat. Az Extant forgatókönyve rendkívül kapós volt a piacon, komoly licit árán sikerült csak megszereznie a csatornának. Halle Berry egy űrhajóst alakít, aki 1 év után tér vissza a Földre és megpróbál visszailleszkedni a társadalomba és természetesen a családjának életébe. Utóbbi nem éppen zökkenőmentes, a férje tehetséges tudós, a fia pedig egy emberszerű robot, ráadásul az űrben eltöltött idő nem várt fejleményekhez vezet.

The Leftovers (HBO)

bemutató: nyáron (várhatóan június)

készítők:  Damon Lindelof (Lost, Prometheus) - a showrunner, Peter Berg (Friday Night Lights, Hancock, Battleship) - rendező

szereplők: Justin Theroux, Liv Tyler, Amy Brenneman, Chris Zylka, Charlie Carver, Max Carver, Carrie Coon, Christopher Eccleston, Amanda Warren, Ann Dowd

történet: A bibliai végítélet napját követően már sosem lesz ugyanaz a világ. Néhány ember azonban a Földön ragad és megpróbálják egyrészt megfejteni, hogy hová tűnt a többi ember, valamint fényt deríteni arra, hogy pontosan mi is történt. Ahogy ahhoz az HBO esetében hozzászokhattunk, tíz részes évadot kapunk, mely várhatóan a True Blood záró felvonásával párban, júniusban kerül majd a képernyőkre. Lindelof kapcsán örülhetünk, hogy a felemásra sikeredett mozis kitérői után visszatalált a televíziózáshoz, az ő neve, valamint a premissza alapján szinte biztosan fanfavorit sorozat lesz a Tom Perrotta regénye alapján készült Leftoversből.

The Strain (FX)

bemutató: július

készítők: Carlton Cuse (Lost, Bates Motel) - showrunner, Guillermo del Toro – pilot rendezője, író, producer

szereplők: Corey Stoll, David Bradley, Mía Maestro, Sean Astin, Kevin Durand, Jonathan Hyde

történet: ’Újradefiniálja a vámpír műfajt’ – ezt állította Guillermo del Toro a Chuck Hogan-nel közösen írt vámpírtrilógiájáról és a visszajelzések alapján egyáltalán nem volt túlzó a kijelentése. A magyarul A kór címen megjelent regényt maga del Toro adaptálja a kisvászonra, míg a showrunneri pozícióban Carton Cuse foglal majd helyet. A regényekben és a sorozatban az írók/készítők ötvözték a hagyományos vámpírkultuszt a 21. századi tudománnyal. A sztori kiindulópontja egy vámpírvírus, mely rohamosan terjed, amikor pedig már New Yorkot is megfertőzte, az utcákon káosz lesz úrrá, és elkezdődik a megjósolhatatlan kimenetelű háború.

Fargo (FX)

bemutató: tavasz/nyár

készítők: Noah Hawley (My Generation, The Unusuals), Adam Bernstein (Breaking Bad, Californication, Bored to Death) - rendező, Ethan és Joel Coen, Warren Littlefield - producerek

szereplők: Billy Bob Thornton, Martin Freeman, Adam Goldberg, Bob Odenkirk, Allison Tolman, Colin Hanks, Kate Walsh, Oliver Platt

történet: a limitált széria az Oscar-díjas filmhez hasonlóan egy kisvárosban játszódik és egy gyilkosság áll a középpontban. A tervek szerint Coenék alkotásához hasonlóan a szarkasztikus humor és egyedi karakterek lennének a sorozat legfontosabb stílusjegyei. A fantasztikus szereplőgárda és az, hogy a Coen-testvérek is elégedettek voltak a forgatókönyvvel (némi változtatást azért eszközöltek), bizakodásra adhat okot. Siker esetén folytatódna a sorozat, a limitált megjelölés magában foglalja, hogy az esetleges második szezon már új alaphelyzetet és karaktereket mutat be.

A héten kezdetét vette a téli TCA tour, vagyis az amerikai kritikusok számára tartott rendezvénysorozat. Az évente kétszer megrendezésre kerülő eseményen a kábel és az országos csatornák vezetői számolnak be a közelmúltban elért eredményeikről, valamint a jövőbeli terveikről. Ezt követően az egyes sorozatok paneljára kerül sor, ahol showrunnerek, producerek, illetve színészek válaszolnak az újságírók kérdéseire.

Az első nap kínálatából egyértelműen kiemelkedett az HBO, melynek kapcsán érdemes megjegyezni, hogy pontosan ma 15 éve mutatták be a Sopranost, mely nem csak a csatorna, hanem a sorozatipar általános megítélésének szempontjából is egy új korszak nyitányaként értékelhető. A múlt után nézzük meg, hogy mit tartogat manapság számunka a legnagyobb fizetős kábelcsatorna.

Elsőként a True Detective készítői és főszereplői, név szerint Nic Pizzolatto író és Cary Fukunaga rendező – mind a nyolc epizódot ők jegyzik; valamint a három főszereplő, Matthew McConaughey, Michelle Monaghan, Woody Harrelson válaszoltak az újságírók kérdéseire. A sorozat kiváló kritikai visszhanggal bír, a szakírók hozsannájának és a szereplőgárdának köszönhetően felfokozott várakozás előzi meg a két nap múlva esedékes premiert. Fontos kiemelni, hogy antológiáról van szó, mely kerek, lezárt történettel bír, siker esetén Pizzolatto vinné tovább a szériát, természetesen új sztorival és karakterekkel.

McConaughey elmondása alapján az első két rész forgatókönyvének elolvasása után egyből igent mondott a projektre, pedig ekkor még nem is volt biztos, hogy az HBO-hoz kerül a sorozat. Az csak hab volt a tortán, hogy régi jó barátjával Woody Harrelsonnal forgathatott együtt, akivel egyébként a castingot követően szerepet cseréltek. McConaughey eredetileg Martin Hartot játszotta volna, de korábban már alakított hozzá hasonló figurákat, így Cohle mellett döntött, akinek a karaktere teljesen megbabonázta őt. A kihívást keresi a szerepeiben és ezt megtalálta a True Detective esetében, az pedig meg sem fordult a fejében, hogy problémát jelentene a mozi és tévézés közti átmenet. „Egyre inkább eltűnőben van ez, nincs minőségbeli különbség a két médium között”.

Evezzünk át más vizekre, méghozzá az HBO jelenlegi legnagyobb kritikai és nézettségi sikeréhez, a Game of Throneshoz, amelynek kapcsán természetesen mindenki várta a premier időpontjának a bejelentését. Április 6-án kezd a fantasy, mely így kikerüli a komoly konkurenciának számító The Walking Deadet, utóbbi március 30-án fejezi be a negyedik szezonját. A Game of Thrones után kerül műsorra a tavaly kimagasló szezont futó politikai komédia a Veep, és egy újonc dramedy, a Silicon Valley. Utóbbi Mike Judge munkája (Office Space, Beavis & Butthead,King of the Hill), aki a 80-as években mérnökként dolgozott a San Fransisco-öbölnél található Szilícium-völgyben, így az alkotása részben önéletrajzi ihletésűnek tekinthető. Az eddigi visszajelzések alapján jó esélyünk van arra, hogy az insider sorozatként reklámozott Silicon Valley képes lesz betölteni az Entourage befejeződését követő űrt.

További bejelentések:

Az ötödik évaddal véget ér a Boardwalk Empire, az idén szeptemberben műsorra kerül szezonnal Terence Winter lezárja Nucky Thompson és az alkoholtilalom idején ismertté vált maffiózók történetét. A döntés az HBO közleménye szerint kreatív és nem nézettségi okokra vezethető vissza.

A Girls ezzel szemben még egy ideig a képernyőn marad, három nappal a harmadik évad premierje előtt a csatorna berendelte a negyedik felvonást. A sorozat panelje egyébként nem volt mentes a botrányoktól, az egyik riporter felrótta Lena Dunham készítőnek/színésznőnek, hogy túl sokat meztelenkedik és nincs önkritikája. Judd Apatow producer válasza: „Van barátnőd? Ha igen, akkor kedvel téged?” A hírrel nagyobb promóciót kapott a sorozat, mint amelyet a második évada alapján megérdemelt volna….

Damon Lindelof új alkotása, a Tom Perrotta könyve alapján készülő The Leftovers forgatása a jövő hónapban kezdődik, a bemutató pedig nyáron esedékes. Az újságírók többek között arról érdeklődtek, hogy Lindelof választ ad majd-e a sorozatban felmerülő legfontosabb kérdésekre (a sorozat a végítélet napja után itt maradt emberek történetét meséli el), melyre ő egyértelmű igennel válaszolt.

Rendkívül magasra tette a lécet az újoncok tekintetében a tavalyi esztendő, amit jól szemléltet az is, hogy az általam legjobbnak tartott tíz sorozat közül hat elsőéves volt. Alaposan fel van adva tehát a lecke a 2014-ben bemutatkozó sorozatok előtt. Nem kell azonban csüggedni, az idei újoncok áttanulmányozása után minden esélyünk megvan arra, hogy ismét kiváló évet zárjunk, bőven lesz miből válogatnunk, a csatornákat és a témákat tekintve is rendkívül széles a kínálat. Ennek köszönhetően két részre kellett bontanom az összeállítást, a mai poszt a január és az április/május közötti, a következő felvonás pedig a második féléves premiereket veszi górcső alá.

megjegyzés: szubjektív válogatásról van szó, nem mindegyik premier kapott helyet pl. Intelligence, Star-Crossed, Sirens, etc. a listán.

The Spoils of Babylon (IFC)

bemutató: január 9.

készítők: Andrew Steele és Matt Piedmont (Saturday Night Live, Funny or Die Presents…), Will Ferrell és Adam McKay produceri minőségben

szereplők: Haley Joel Osment, Jessica Alba, Kristen Wiig, Michael Sheen, Tim Robbins, Tobey Maguire, Val Kilmer, Will Ferrell

történet: az IFC sztárparádét ígérő, hat részes minisorozata az olajüzletből meggazdagodott Morehouse család életútját meséli el. A Will Ferrell hangján megszólaló narrátor az évszázad legjobban várt epikus történeteként vezeti fel az alkotást, melyet azonban paródia jellege miatt nem kell komolyan venni. Ezt bizonyítja, hogy a minisorozat egy nem létező Ferrell által írt könyv alapján készül, de az abszurditást talán az előzetes alapján lehet a legjobban felmérni. A minőség kapcsán nem merek jóslatokba bocsátkozni, de az bizonyos, hogy nem mindennapi produkcióval állunk szemben.

Enlisted (Fox)

bemutató: január 10.

készítők: Kevin Biegel (Scrubs, Cougar Town)

szereplők: Geoff Stults, Chris Lowell, Parker Young, Keith David, Angelique Cabral

történet: az egykamerás sitcom egy Floridában állomásozó katonai osztag életét mutatja be. Nem éppen szokványos társaságról van szó, ide elsősorban azok kerülnek, akik nem feleltek meg a követelményeknek, vagy éppen összeütközésbe kerültek a feletteseikkel és az 'amatőrök' közé való lesorolást kapják büntetésül. A középpontban három testvér áll, és ahogy az az előzetesből is kiderül, mindegyiknek megvan a maga keresztje. Az első kritikák pozitívak, reméljük lesz esélye a sorozatnak pénteken életben maradni.

Helix (SyFy)

bemutató: január 10.

készítők: Ronald D. Moore (Battlestar Galactica, Star Trek),  Steven Maeda (Lost, CSI:Miami, The X-Files) – utóbbi lesz a showrunner

szereplők: Billy Campbell, Hiroyuki Sanada, Kyra Zagorsky, Mark Ghanime, Jordan Hayes, Meegwun Fairbrother, Catherine Lemieux, Neil Napier

történet: végre egy ígéretes Syfy sorozat, melyben ráadásul a sci-fi kedvelők által félistenként tisztelt Ron Moore keze is benne van (sajnos nem showrunnerként). A történet egy sarkvidéki laboratóriumban játszódik, ahol a Járványügyi Központ orvosai egy elszabadult, rendkívül veszélyes vírust próbálnak megfékezni. Az előzetes alapján van potenciál a sorozatban, kíváncsian várjuk, hogy a csatorna vajon képes lesz-e hosszú időt követően újra minőségi produkciót letenni az asztalra.

True Detective (HBO)

bemutató: január 12.

készítők: a forgatókönyveket Nic Pizzolatto regényíró szállítja,  aki tavaly két The Killing epizódot jegyzett. A rendezői feladatokat, mind a nyolc epizódét Cary Fukunaga (Jane Eyre, Sin nombre) látja el, aki néhány évvel ezelőtt a Sundance filmfesztiválon aratott nagy sikert.

szereplők: Matthew McConaughey, Woody Harrelson, Kevin Dunn, Michelle Monaghan, Alexandra Daddario, Elizabeth Reaser

történet: a True Detective egy sorozatgyilkos utáni, 17 éves (1995-2012 közötti) hajszát mutat be, több idősíkkal és nézőponttal, középpontban a Harrelson és McConaughey által alakított nyomozókkal. A nyolc részes első évad végére lezárul a nyomozás, a következő évadok pedig hasonló felépítésűek lennének, természetesen más üggyel, illetve karakterekkel. Remek kritikákkal bír eddig a True Detective, melyekből elsősorban azt lehet leszűrni, hogy hiába agyonkoptatott a sorozatgyilkos téma, mind történetében, mind képi világában képes újat adni a sorozat, a kiváló alakítások pedig felteszik az i-re a pontot. Az előzetest ide kattintva lehet megtekinteni.

Chozen (FX)

bemutató: január 13.

készítők: Grant Dekernion - showrunner, Adam Reed és Matt Thompson (Archer), Danny McBride, David Gordon Green

szereplők (hangok): Bobby Moynihan, Hannibal Buress, Michael Pena, Nick Swardson, Kathryn Hahn, Method Man.

történet: egy meleg fehér rapper életútját követhetjük nyomon, aki a börtönből való szabadulását követően megpróbál fényes karriert befutni. A rövid szinopszis már önmagában mutatja, hogy egy igencsak elborult ötlettel van dolgunk, az előzetes pedig még inkább rásegít erre. Az animációs komédia készítői között a szintén FX által szállított Archer alkotóit is megtaláljuk, ami jelentősen növeli a várakozási faktort.

Looking (HBO)

bemutató: január 19.

készítők: Andrew Haigh (Weekend), Sarah Condon (Bored to Death), Michael Lannan

szereplők: Jonathan Groff, Frankie J. Alvarez, Murray Bartlett, Scott Bakula   

történet: a dramedy három 30-as éveiben járó barát történetét meséli el, találunk közöttük művészt, pincért, valamint játékprogramozót is. A San Franciscóba helyezett sorozat a melegek szemszögéből mutatja be az élet nagy kihívásait, legyen az magánéleti vagy éppen munkahelyhez kötődő. Az HBO szokásához híven bevállalós volt a projekttel, melynek az előzetese egy hangulatos, a komoly és a könnyedebb témákat egyaránt jól kezelő sorozat képét vetíti előre.

Klondike (Discovery)

bemutató: január 20.

készítők: Paul Scheuring (Prison Break) - showrunner, Ridley Scott - producer

szereplők: Richard Madden, Tim Blake Nelson, Marton Csokas, Abbie Cornish, Tim Roth, Sam Shepard, Conor Leslie

történet: a hat részes minisorozat Charlotte Gray könyve alapján készült és a történelem utolsó nagy aranylázát hivatott bemutatni (az 1890-es évek végén járunk). Néhány esztendő alatt több, mint harmincezer szerencsevadász érkezett Alaszkába, mi a történet során hat egymást nem ismerő, az életben maradásért és természetesen a meggazdagodásért küzdő ember életét követhetjük nyomon. A Discovery Channel első saját gyártású sorozatáról van szó, melynek mind témája, mind szereplőgárdája ígéretes, az egyetlen kérdőjelet a korábban Prison Breaken dolgozó showrunner jelenti. Természetesen az előzetes itt sem maradhat el.

Az epizodisták blogon az elmúlt néhány hét a 2013-as felhozatal összegzéséről szólt, így talán nem meglepő, hogy az utolsó idei bejegyzés is ennek jegyében telik el. Az általam legemlékezetesebbnek tartott jeleneteket válogattam össze, azon egyszerű kritérium alapján, hogy milyen hatást gyakoroltak rám, illetve, hogy mennyire fontos szerepet töltöttek be az epizód, illetve az évad menetében, elsősorban a történetvezetés és a karakterek szempontjából. A videók természetesen spoileresek, így csak az vállalkozzon a megnézésükre, aki naprakész az adott sorozattal.

10. Parks and Recreation 6x02 - "London"

A rekeszizmokat alaposan megdolgoztató évadnyitó érzelmekkel túlfűtött, szép záró jelenete, avagy mi kell ahhoz, hogy Ron Swanson elérzékenyüljön? A válasz olyan egyszerű, mint maga Ron, lélegzetelállító skót táj, whiskey készítés és egy Robert Burns költemény.

Nem vagyok híve a korszakolásnak, így megkímélem az olvasókat az utóbbi időben amúgy is túl gyakran hangoztatott arany és ezüstkorszak jelzőktől, viszont az egyértelműen kijelenthető, hogy jelenleg nagyon jó helyzetben van a sorozatipar. Az idei évben 48 csatorna (az Egyesült Államokban) készített szkriptelt sorozatot, egyre kiélezettebb a verseny, mely nagyobb merítési lehetőséget és több kiemelkedő sorozatot eredményez. Korábban még soha nem volt ilyen nehéz dolgom az éves lista összeállításakor, bízom benne, hogy ezt a mondatot jövőre megismételhetem, ami azt jelentené, hogy az idei kimagasló felhozatalt is sikerül majd felülmúlni.

Honorable mentions:

Arrow: egy év alatt a guilty pleasure kategóriából a mezőny legjobb képregényadaptációjává nőtte ki magát.

Game of Thrones: bár továbbra sem működik minden történetszál, összességében sikerült kijavítani a második felvonás hibáit és egy jól összerakott, emlékezetes jelenetekkel tarkított évadot kaptunk.

Veep: a tévézés jelenlegi legjobb komédiája, mely a második évadára, köszönhetően többek között az ügyesen kezelt főszálnak, megtalálta a saját hangját.

Broadchurch: az idei kisvárosi gyilkosságot feldolgozó krimik és az angol sorozatok között is a legjobbnak találtatott, főként annak köszönhetően, hogy nem a gyilkos személye, hanem a karakterek voltak fókuszban.

Sons of Anarchy: felemás évadot kaptunk, a gyenge kezdést követően magára talált Sutter sorozata, mely aztán a végén alaposan földbe döngölte a nézőt.

Banshee: a tesztoszteronbomba, mely az év egyik legkellemesebb meglepetését okozta. Ügyes történetszövés, életszerű akciójelenetek és gyors tempó jellemezte.

10. Masters of Sex (Showtime): egészen szeptemberig rendkívül gyászos volt a Showtime idei dráma felhozatala, a Shameless az eddig leggyengébb szezonját futotta, a The Borgias korai és a rajongókat igencsak megosztó befejezést kapott, a Dexter záró etapja közröhej tárgyává vált, a Homeland pedig soha nem látott mélységekbe zuhant. Az utolsó dobásuk azonban, Michelle Ashford 1950-es évek végén játszódó, az emberi szexualitás kutatása köré felépített alkotása, telitalálatnak bizonyult. Lassú, aprólékosan kidolgozott jellemrajzot és ennek köszönhetően komplex karaktereket kaptunk, remek alakításokkal fűszerezve, melyek közül külön említést érdemel Lizzy Caplan alakítása a gyermekeit egyedül nevelő, céltudatos Virginia szerepében. Az újonc egyik nagy erénye, hogy végig konstans teljesítményt tudott hozni, de emellett dicséret illeti a remekül kezelt mellékszálak kapcsán is.

9. Mad Men (AMC): nihilista reklámszakembereink tavaly még elsők voltak az évösszegző listán, idén azonban meg kellett elégedniük az utolsó előtti hellyel. Ennek az oka elsősorban abban keresendő, hogy az elmúlt két szezonhoz képest nem tudtak, avagy nem akartak újítani Weinerék, az önismétlés leginkább Don Draper ’a hűséget hírből sem ismerem” viselkedése kapcsán vált feltűnővé. Az elmúlt évtized egyik legjelentősebb drámájának azonban így is helyet szorítottam az idei mezőnyben, és ezt nem a múltbéli érdemei elismeréseként, hanem főként a továbbra is kiváló, a drámai és humor elemeket ügyesen vegyítő írás és a korszellem hibátlan megidézése miatt kapta. Az évadzáró fordulata ráadásul sok mindent átértékelt, aminek köszönhetően a két részre bontott záró évad nagy potenciállal fog bírni.

8. Hannibal (NBC): az első két-három epizód alapján talán procedurális nyomozós sorozatnak tűnt, de ez csak az előétel volt, Bryan Fuller részről-részre mélyebbre kalauzolt minket az emberi psziché legmélyebb rétegeibe, az aprólékosan felépített történetszálak pedig idővel szépen összeértek. Tónusában és vizualitásában is merész alkotással van dolgunk, mely többször feszegette az országos tévézés határait, amik mellőzték az öncélúságot és fontos szerepet töltöttek be az egyes karakterek, főként a Will-ben lezajlott változások szemléltetésében. A sakkjátszma két főszereplőjét Mads Mikkelsen és Hugh Dancy keltette életre, utóbbi kapcsán az évad előtt voltak kételyeim, ezek azonban szerencsére alaptalanok voltak, méltó partnere tudott lenni napjaink egyik legkarizmatikusabb európai színészének.

7. House of Cards (Netflix): a Hannibal után ismét a sakktábla jelzőhöz kell folyamodnom, de amíg Fuller sorozata kapcsán ezt lélektani értelemben kell használni, addig a Netflix újoncánál a politikai vetület érvényesül. Az angol minisorozat alapján készült dráma előtt – a többek között a David Fincher, Beau Willimon, Kevin Spacey, Robin Wright és Kate Mara nevekből álló alkotó és színészgárda okán –  magasra lett rakva a léc, melynek sikerült megfelelnie. Mindezt a hatalmi harcok ügyes, feszültséggel teli bemutatásával (az antipatikus szereplők ellenére végig lekötött a történet), a negyedik fal leomlásával, az utóbbi évek egyik legjobban megírt házastársi kapcsolatával (Francis és Claire Underwood) és kiváló színészi alakítások segítségével sikerült elérnie. Spacey és Wright hozta a kötelezőt – ami náluk elég magas színvonalat jelent, a legnagyobb meglepetést azonban Corey Stoll okozta, az alkohol és drog problémákkal küzdő, önmagával viaskodó Peter Russo szerepében hozott teljesítménye kapcsán csak felsőfokban lehet beszélni.


6. Vikings (History Channel): az elsősorban ismeretterjesztő műsorairól ismert csatorna idén mutatta be az első saját gyártású sorozatát – a minisorozatokat nem számítva; és egyből a közvetlen élmezőnyben találták magukat. Michael Hirst alkotása tökéletes elegyét adta egy érzelmeinkre ható, csatákat, meglepő fordulatokat és főként az intrikákat kiválóan alkalmazó sorozatnak, közben pedig a kultúrák bemutatása is legalább ekkora hangsúllyal bírt. Önmagában már a remekül megírt forgatókönyv és a karakterek közötti interakciók elegendőnek bizonyultak volna a listán való szerepléshez, de a sorozat a vallási kérdések és különböző rítusok, a keresztény és viking világ értékrendjének objektív ábrázolása miatt került került ilyen előkelő pozícióba.

5. Justified (FX): az éves összesítők során gyakran elfeledkeznek a január-február során képernyőre kerülő alkotásokról, illetve a már megkopott élmény miatt hátrébb sorolják őket, én részben ezzel magyarázom (naiv módon?) a Justified hiányát a legtöbb külföldi kritikus listájáról. Úgy vélem, hogy egy pillanatig sem lehet kérdés a szerepeltetése, az átgondoltan felépített történetszálak, a humor és a dráma közötti tökéletes egyensúlyozás és a jelenlegi mezőny legstílusosabb dialógjai önmagukért beszélnek. Bejött Graham Yost elképzelése, miszerint a negyedik felvonásnak nem lesz központi főgonosza, ennek ellenére tudott egy koherens, összefüggő történetet alkotni, amely az eddig etalonnak tartott második etaphoz hasonlatos színvonalat hozott. Az évadzáró feltette az i-re a pontot, a Raylan és Boyd sorsa közötti párhuzam érzékeltetése, a siker és a magány furcsa kettősségének bemutatása sokáig emlékezetes záró jelenetet eredményezett.

4. Orange is the New Black (Netflix): az idén bemutatott négy Netflix sorozatból előzetesen a Jenji Kohan által készített börtön dramedy körül volt a legkisebb felhajtás, amely azonban a bemutatót követően alaposan megváltozott. A szakma és a nézők egyaránt dicshimnuszokat zengtek a drámai és vígjátéki elemeket egyaránt remekül kezelő sorozat kapcsán, melynek legnagyobb erénye a megalkuvás mentes történetvezetésben és a karakterek elmélyítésében volt. Egy mikrovilágba nyerhetünk betekintést, amelynek szereplői a sajátos szabályrendszer miatt folyamatos változáson esnek át, akár szeretnék, akár nem, szembe kell nézniük magukkal és a döntéseik következményeivel. A történet számos klisét rejtett magában, de ezeket szinte kivétel nélkül elkerülték, illetve váratlan, de a sztoriba jól illeszkedő megoldással álltak elő. A flashbackek használatárt egyértelműen piros pont jár, ezek segítségével sikerült közelebb hozniuk az íróknak a rendkívül sokszínű és egytől-egyig érdekes karaktereket.

3. Breaking Bad (AMC): hatalmas várakozás és már-már túlzásba vitt hype, minden előrejelzést felülmúló kimagasló nézettség, szinte egyöntetű kritikusi hozsanna, a felsoroltak alapján nyugodtan kijelenthető, hogy Vince Gilligan elégedett lehetett kultsorozata záró fejezetének fogadtatásával. A Breaking Bad szállította az év két legjobb epizódját, az Ozymandiast nehéz volt nézni és még nehezebb megemészteni, a Granite State során pedig elsőrangúan kivitelezett karakterdámát kaptunk, amiben a bujdosni kényszerülő, világtól elzártan élő Walt önmarcangolásával szembesültünk. Gilligan alkotása azonban mégsem állhatott fel a dobogó legfelső fokára, ez pedig az évadzárónak tudható be, amely ugyan kerek lezárást biztosított és minden téren korrektnek tekinthető, de a kiszámíthatósága miatt nem tudott megfelelni a saját maga által igencsak magasra tett lécnek. A búcsú mindezzel együtt szépre sikeredett, az egyik legnagyobbtól kellett elköszönnünk.

2. The Good Wife (CBS): bármennyire is helytálló, már-már unalmas volt, hogy a The Good Wife kapcsán az utóbbi években mindig ’a legjobb országos dráma’ jelző került elő. Milyen szerencse, hogy ez az idei évtől már nyugodtan elhagyható. A King házaspár jogi drámája ugyanis szintet lépett és már a legnagyobb becsben tartott kábeles sorozatok többségét is felülmúlja, melyet egy négy éve fennálló status quo megbontásával sikerült elérnie. Ehhez nem is bátorság szükségeltetett, de a készítők tisztában voltak vele, hogy az elsőrangú karakterizációval olyan alapot raktak le korábban, hogy az új helyzet nem a nézők elvesztését, hanem pont ezzel ellentétben a még nagyobb elköteleződést váltja majd ki. Élmény nézni minden percét, intelligens, de nem sznob, feszült, valamint izgalmas, de odafigyel a realitásokra, érzelmes, de nem szentimentális, drámai, de a megfelelő pillanatban humorral oldja fel az egyes szituációkat. Emellett pedig iskolapéldája annak, hogy miként kell ötvözni egy sorozaton belül az egy részes eseteket és az átívelő szálakat.

1. Rectify (Sundance Channel): nem túlzás azt állítani, hogy minden idők legjobb újoncfelhozatalát kaptuk 2013-ban, melynek ékes bizonyítéka, hogy a listán is ezek a sorozatok vannak többségben és az első helyezett is közülük került ki. A Sundance Channel első saját gyártású sorozataként a nevéhez méltóan egy független filmre hajazó alkotást szállított nekünk, mely az emberi viselkedés és szocializáció legalapvetőbb kérdéseit teszi fel, mindezt úgy, hogy egyszer sem érezzük sablonosnak vagy éppen fontoskodónak. Nem könnyű darab, ez már az alapsztoriból nyilvánvaló, hiszen a 19 éve a halálsoron sínylődő Daniel kiszabadulását és a családba, valamint a társadalomba való visszailleszkedését követhetjük figyelemmel. Megéri azonban az utazás, a sorozat a felgyorsult és információfüggő világunk antitézisét adja, az élet apró, de az értékét tekintve mégis fontos élményeivel ismertet meg, melyet a gyönyörű fényképezés és a kiváló alakítások tesznek igazán átérezhetővé.