Vajon megfér egymás mellett a Game of Thrones és a Valentin nap? Chris Bishop illusztrátor úgy gondolta, hogy igen, mindezt pedig tettekkel is bizonyította. Véleménye szerint így néznének ki az egyes GoT szereplők Valentin napi kártyái.

Becsaptak, elárultak minket.... erre vártunk annyi évet?.... hol vannak a válaszok? és még sorolhatnám a rajongói kifakadásokat, melyek a kedvenc sorozataik finéláját követően láttak napvilágot. Természetesen ez csak az egyik nézőpont, a szitkozódások mellett ugyanis megtaláljuk a pozitív végkicsengésű, felsőfokú jelzőkkel telerakott véleményeket is. Gaines kollégával összeszedtük a sorozattörténelem tíz legellentmondásosabb sorozatfináléját, mit ne mondjak, nagy volt a merítési lehetőség.

10. Seinfeld (1998, NBC)

A Serenityre egy rossz szava nem lehet egyetlen Firefly-rajongónak sem, elvégre már az is csoda, hogy a FOX által elkaszált kultsorozatot sikerült feléleszteni egy másfél órás mozifilm erejéig. A film mégsem aratott osztatlan sikert. A rajongók egy része kifogásolta, hogy a sorozatban megszokott eklektikus, mégis visszafogott, családias hangnem és karakterközpontúság csimmbumm akciófilmmé, látványos űroperává egyszerűsödött, míg mások Whedon szemére vetették, hogy a film nem állja meg önmagában a helyét. És még a robbanások is hangosak lettek az űrben!

 

 

7. Life on Mars (US) (2009, ABC)

 

Ezúton is köszönjük az ABC-nek, hogy voltak olyan jófejek és leszóltak a Scott Rosenberg, Josh Appelbaum showrunner kettősnek, hogy ugyan elkaszálták a sorozatot, de még van idejük összeütni neki egy rendes lezárást. A világ szegényebb lett volna enélkül... történetünk a jelenben kezdődik, Sam Tyler nyomozó azonban egy balesetet követően visszakerül az 1970-es évekbe. Kómába került, esetleg megőrült? - találgatunk 16 epizódon keresztül, mire a fináléban megkapjuk a választ. Sam barátunk egy Marsra utazó űrhajós, akinek a hibernáció alatt rossz programot (= az addigi részek története) játszott le a fedélzeti számítógép. Slusszpoénként még azt is megtudjuk, hogy Gene Hunt, a házsártos rendőrfőnök igaziból Sam apja. Nagyon Úgy tűnik Rosenberg-ék még nem hallottak az allegóriáról és szó szerint vették a sorozat címét.

 

 

6. Battlestar Galactica (2009, Syfy)

 

Ronald D. Moore megpróbálkozott a lehetetlennel, a négy évad alatt felhalmozott, vallással kapcsolatos történetszálra értelmes, a rajongók igényét is kielégítő magyarázatot adni a fináléban. Mindez természetesen nem sikerülhetett, így többek között az operaházas jelenet, Gaius és Six, illetve Starbuck sorozatban betöltött szerepének megindoklása mesterkéltnek hatott, a nézők egy része pedig becsapva érezte magát. Minden lényeges válasz Istenhez volt köthető, mely alaposan megfeküdte a materialista válaszra várók gyomrát. Moore-ék azonban más szemüvegen keresztül nézték a sorozatot, sokatmondó, hogy a showrunner -  mint egy emlékeztetve magát a fontossági sorrendre; a finálé előtt ezt írta a táblára: "It's the characters, stupid!".

 

 

5. Lost (2010, ABC)

 

Az utazás alatt összeszedett élmények a fontosak, vagy csupán a végeredményt kell nézni? Aki szerint utóbbi, az minden bizonnyal csalódottan állt fel a Lost sorozatzáróját követően, mivel számos kérdésre nem kaptunk kielégítő választ. A mitológia szempontjából tehát maradtak fehér foltok, viszont a karakterek életútját nézve elégedettek lehettünk, a finálé gyönyörűen keretbe zárta a történetüket. Természetesen a hatalmas hype-ból eredő elvárásoknak nem tudott megfelelni a sorozat és számos rajongó megtalálta Damon Lindelof-ot, többek között ehhez hasonló szösszenettel: "Has anyone accused you of being an emotional terrorist yet? And research these words: closure and actual explanations." Lindelof-ot persze nem kell félteni, később egy tweet üzenetben összefoglalta a sorozat lényegét: “Damaged people crash on damaged island. People fix each other, then island. All consumed in bright light. Yay! (or Boo!)”

 

 

4. The Prisoner (UK) (1968, ITV)

Az AMC hatrészes, gyorsan és méltán elfeledett remake-jének zavaros befejezésével kapcsolatos borongások meg sem közelítik az eredeti sorozatfinálé kiváltotta felháborodást. A rejtélyes telepre kerülő, szürreális kalandokat átélő, fogságából minduntalan szökni próbáló Hatos kémfilmes, sci-fibe hajló kálváriáját hétről hétre izgulták végig a szigetországiak, vadul találgatva, vajon mi a fenéről szól is az egész. Hát, a finálétól sok mindent kaptak, csak válaszokat nem, a széria sokféleképpen értelmezhető, szándékosan homályos zárással búcsúzott. 1968-at írunk, videómagnó, internet sehol, a legtöbb nézőnek egy esélye volt csak, hogy megértse a finálét. Az ITV csatorna telefonrendszere összeomlott a beérkezős hívásoktól, a készítő-főszereplő Patrick McGoohannek pedig hetekig bujkálnia kellett, mert a házát megostromolták a válaszokat követelő emberek. És még azon panaszkodnak egyes készítők, hogy a twitteren mennyien szidják a sorozatukat!

 

David Lynch és Mark Frost máig hivatkozási alapnak számító sorozata a második évadban már kényszerpályán mozgott, az ABC a folyamatosan csökkenő nézettség miatt arra utasította a készítőket, hogy az évad felénél kapjuk meg a választ a ‘ki ölte meg Laura Palmer-t’ kérdésre. Mindez azonban nem volt elég, így az évadzáró során megpróbálkoztak egy, a nézőket tán visszacsalogató cliffhangerrel… Cooper ügynök a vörös függönyös éjszakát követően a mosdóba megy, ahol a tükör lefejelése után Bob arcképe és kettejük gúnyos röhögése köszön vissza. A kasza miatt azonban nem sikerült feloldani a fordulatot, ráadásul a sorozat befejezése alaposan megosztotta a nézőket, többek szerint kaotikus és túlbonyolított volt és természetesen számos kérdést megválaszolatlanul hagyott.

 

 

2. The Sopranos (2007, HBO)
 

Adott egy korszakalkotó sorozat, mely már jóval a finálé előtt biztosította a helyét a sorozatok penteonjában. Adott egy showrunner, David Chase, aki úgy dönt, hogy mindez nem elég és megírja minden idők egyik legmegosztóbb utolsó jelenetét. A végeredmény? Többen emlékeznek a finálé kapcsán kialakult botrányra, mint a hét évadot megélt, 21 Emmy-díjat bezsebelő drámára… az utolsó öt perc tulajdonképpen egy családi vacsora, mely során Chase játszik a nézővel. Nagyjából egy percet szán Meadow szerencsétlenkedésére a parkolóban, míg az étteremben Tony furcsa pillantást vet egy férfira (vajon bérgyilkos?), aki ezt követően a mosdóba megy. Pár másodperccel később Meadow belép az ajtón, Tony felpillant, a “Don’t Stop Believin” a refrénjéhez ér és…. abbamarad a zene, a képernyő pedig elsötétül. A nézők nagy része azt gondolta, hogy az HBO-nál történt valami technikai probléma, az értetlenkedést pedig később düh váltotta fel. A csatorna honlapja összeomlott, Chase-t a legkülönbözőbb szitokszavakkal illették, de természetesen közben a másik oldal is hallatta a hangját, a kritikusok és a nézők közül többen nem fukarkodtak a zseniális jelzőkkel, mindez pedig a tévé történetének egyik legellentmondásosabb sorozatzáróját eredményezte.

1.  St. Elsewhere (1988, NBC)

 

 

honorable mentions: Quantum Leap, The X-Files, Little House on the Prairie, Roseanne,  ALF, Gilligan’s Island.

Nem ért minket meglepetés. Az HBO a papírformának megfelelően egy nappal a pilot leadását követően berendelte a Luck második évadját. A nézettség ugyan nem indokolta a lépést - 1.1 milliós össznézettség és 0.3-as rating a 18-49-es korosztályban, de mint tudjuk a fizetős kábelcsatorna esetében ez csupán egy (természetesen azért fontos) tényező a sok közül. Az utóbbi évek során alig volt olyan drámája az HBO-nak, mely ne élte volna meg a második évadot, most csupán a John From Cincinnati és a Tell Me You Love Me (utóbbi is csak a showrunner miatt) ugrik be, mely mutatja, hogy  a presztízs kiemelten fontos számukra.

A Luck ráadásul elsőrangú stábbal bír, mind a készítőket (David Milch és Michael Mann), mind a színészeket tekintve (Dustin Hoffmann, Nick Nolte, Dennis Farina, Michael Gambon), utóbbi kapcsán nem túlzás azt állítani, hogy a jelenlegi sorozatfelhozatal legerősebbjéről van szó. Mindehhez csapjuk még hozzá a külföldi kritikusok pozitív visszajelzéseit és megkapjuk, hogy miért is számít papírformának a berendelés.

Az amerikai szakírók olyan szerencsés helyzetben voltak, hogy a csatorna nagyjából másfél hónappal ezelőtt az egész első évadot elküldte nekik. Egy sokatmondó vélemény Maureen Ryan-től, a Huffington Post méltán nagyra becsült kritikusától: "Kissé elveszettnek érzed majd magad az elején, de a kilenc epizódot végignézve azt kell mondjam, hogy ez egy elsőrangúan kivitelezett dráma, érdemes kitartani mellette." A második évad, mely egyébként tíz epizódból fog állni, szkriptjein már dolgoznak, a forgatást várhatóan február végén kezdik majd.

Az egyértelmű volt, hogy január utolsó (teljes) hetében mely három sorozat emelkedett ki a mezőnyből, csupán a sorrend volt kérdéses. Végül két komédia került az élre, de a dobogó alsó fokát elfoglaló Southland-nek sem lehet oka panaszra, valóban csak nüanszok döntöttek. Érdekesség, hogy a Fox adja a legtöbb sorozatot az erősorrendbe, az már más kérdés, hogy az alkotásaik kivétel nélkül a lista második felében foglalnak helyet.

Nem okozott meglepetést, hogy ismételten Leslie kampánya játszotta a főszerepet, a csapat ezúttal két részre oszlott, telefonos adománygyűjtés és bowling szerepelt az étlapon. Mindkettő emlékezetesre sikerült, emlékezzünk csak April utánozhatatlan gesztusaira a párbaj közben, Chris tenyérbemászó, de mégis vicces megmozdulásaira, illetve a bowling pályán folyó öldöklő küzdelemre, mely alapjaiban rengette meg Ron Swanson férfiasságról alkotott elképzelését. Kiváló epizód, mely a hatalmas nevetések mellett szép karaktermomentumokat is tartalmazott.

Ron: Straight down the middle, no hook, no spin, no fuss. Anything more and this becomes figure skating.

Cyril éles bevetésen Archer-rel és Lana-val, mindez a dél-amerikai dzsungel kellős közepén, egy drogbáró és egy tigris - utóbbi kiemelten fontos szereppel bírt, társaságában, eközben pedig otthon Krieger kísérletezett egy kicsit az alkalmazottakkal. A leírás alapján a 'milyen volt az epizód?' egyértelműen a költői kérdések közé sorolandó, kedvenc titkosügynökünk a remek rajtot követően sem vett vissza a tempóból.

Lana: You're looking for Predator aren't you? A, he's invisible.
Archer: Not totally, he has a tall tell shimmer.

Bukósisakot fel és hadd szóljon! Nagyjából ez a használati utasítás Southland nézés előtt, elképesztő, hogy a sorozat milyen adrenalin adagot biztosít minden héten. Szerencsére Wells-ék azért odafigyelnek az arányokra, a Los Angeles déli körzetében járőröző rendőrök esetében nem csak az egyébként rendkívül változatos ügyekre, hanem a jellemábrázolásra is odafigyelnek.

Lassan már csak két hónap van hátra, de amennyiben az HBO sorozatban ilyen előzetesekkel áll elő, akkor egyre nehezebb lesz kivárni a fennmaradó időt. A fizetős kábelcsatorna a Luck pilotja előtt vetítette le a Game of Thrones második évadjának előzetesét, mely nagy örömünkre tele volt új jelenettel. A valamivel több, mint egy perces promó Lord Varys (Conleth Hill) és Tyrion Lannister (Peter Dinklage) párbeszédére van felfűzve.... "A very small man can cast a very large shadow".

Kiefer Sutherland a pár héttel ezelőtti, TCA-n tett nyilatkozatában elárulta, hogy miért vállalta el a Touch főszerepét. Állítása szerint nem tudott ellenállni a kiváló fogatókönyvnek és örült neki, hogy végre egy Jack Bauer-től teljesen eltérő karaktert személyesíthet meg. Utóbbit megértjük és bizony egy-két jól elhelyezett damn it-et leszámítva valóban nincs sok egyezés a két szerep között, viszont a Tim Kring (Heroes) által papírra vetett szkript minősége kapcsán már eltérő véleményen vagyunk. 

A sorozat alapsztorija szerint a fiát egyedül nevelő édesapa rájön, hogy gyermeke különleges képesség birtokában van, az autista fiú képes megjövendölni a jövő eseményeit. A pilotot három nagyobb részre szedném, az apa és fia közötti kapcsolat bemutatását csak dicsérni tudom, örülök, hogy nem sajnálták erre az időt és Sutherland is hiteles tudott lenni a tőle kissé szokatlan szerepkörben. A képesség mibenléte már hagyott kívánnivalót maga után, érezhető volt, hogy minél gyorsabban túl akarnak lenni a magyarázaton, a Danny Glover által alakított 'kérdezned sem kell, mindent tudok a fiadról' karakterrel való elbeszélgetés pedig egy igencsak hatásvadász jelenetet eredményezett.

A legnagyobb problémám a heti üggyel volt, végig az volt az érzésem, hogy a sorozat okosabbnak hiszi magát, mint amilyen valójában. A rész végére ugyan összeállt a kép, de a kirakós darabkái nem illeszkedtek pontosan és erőltetettnek éreztem az egymáshoz kapcsolódó történetszálakat. Hozzáteszem, az mindenképpen pozitívan értékelendő, hogy a pilot során több országba, így az USA-n kívül Japán, Irak és Írország is ellátogatunk, de sajnos ennek megvan az a hátránya, hogy a történetek közül lesz, ami nem nyeri el a tetszésünket.

Ilyen volt most az iraki szál, mely már-már a nevetségesség határát súrólta, az i-re a pontot (sajnos ezúttal ellenkező előjellel) a diszpécser/énekesnő, valamint a 'sütőért cserébe terrorista leszek' srác banális beszélgetése tette fel. A pilot egyértelműen csalódást jelentett, de mivel az epizodikusság miatt a fent említett hibák egy részét ki lehet javítani, néhány epizód erejéig még kitartok mellette. A Fox szempontjából kiválóan sikerült a bemutatkozás, az American Idol után debütáló Touch nagyszerű számokkal nyitott, a folytatásra azonban márciusig várni kell, amikor is a hétfői 21 órás időpontba kerül a sorozat. 

Értékelés:

Botrányosan gyenge az eddigi országos újoncfelhozatal, tele vagyunk olyan sorozatokkal, melyet a legszívesebben egyből elfelejtenénk, és ott tartunk, hogy lassan már a közepesnél alig jobb produkcióknak is örülnünk kell (Once Upon a Time, Revenge, Alcatraz). Nem is elsősorban az ötletekkel van a baj, hiszen bőven találunk papíron izgalmasnak tűnő projekteket, de a megvalósítás során már előkerül a biztonsági játék, mintha csak kiveszne a kreativitás és ennek folyományaként kiszámítható alkotásokat kapunk. Ebbe a mezőnybe érkezett meg a Smash, mely visszaadta a hitem abban, hogy network tv-n is lehet kiemelkedőt alkotni.

Robert Greenblatt már a Showtime-nál töltött évei alatt össze akarta hozni a Smash-t, végül ez az NBC-nél sikerült neki. A sorozat egy Marilyn Monroe témájú musical köré épül, feltárul előttünk, hogy miképp készül egy Broadway előadás, közben pedig természetesen megismerkedhetünk a stábbal: a két, eltérő habitusú, de egymással kiválóan együtt dolgozó készítő, az exhibicionista rendező, a bizonyítani akaró producer, a feltörekvő, fiatal tehetség és a veterán, még mindig a kitörésre vágyó színész/énekesnő.

Már ebből a leírásból is látszik, hogy sablonokból épül fel a történet, a Smash esetében azonban ez nem negatívumként jelentkezik... ismerősek ugyan az egyes karakterek problémái, de ezt sikerült életszerűvé tenni, ráadásul már a pilot során elérték, hogy közel érezzük magunkat a szereplőkhöz. Különösen tetszett, hogy látszik a tudatos építkezés, a meghallgatások mellett figyelemmel kísérhetjük a darab megszületésének apró kis részleteit, szóba kerül a financiális háttér, de az írók az egyes karakterek közötti interakciókra is szántak időt. 

A zenei betétek kivétel nélkül jól sikerültek, az eredeti dalok kapcsán ki kell emelni a korábban Tony és Grammy-díjjal kitüntetett Mark Shaiman, Scott Wittman zeneszerző kettőst, akik ezt megelőzően többek között a Hairspray és a Catch Me If You Can dallamain dolgoztak. Természetesen nem mehetünk el szó nélkül a kiváló színészgárda mellett sem, a kevés tapasztalattal bíró Katharine McPhee meggyőző játékkal mutatkozott be, Debra Messing, Jack Davenport és Anjelica Huston pedig hozták a tőlük megszokott magas szintet.

A Smash premierjére február 6-án kerül sor, az NBC nagyon bízik a sorozatban, nem véletlen, hogy a pávás csatorna a lehető legjobb felvezetést (The Voice) biztosítja számára. A minőség adott, bízzunk benne, hogy a nézők is ráfognak kapni.

Értékelés:

Az új év során először jelentkezek erősorrenddel, a lista ezúttal kilenc főt számlál, az összeállítás végén pedig a hét általam legjobbnak vélt idézetét, valamint jelenetét (kivételesen kettőt) lehet megtekinteni. 

Folytatódott, avagy elkezdődött a harmadik évad, attól függ, hogy a szeptemberben leadott, három részes Heart of Archness-t hova soroljuk. A lényeg azonban nem a számozáson, hanem a minőségen van, Adam Reed-ék ismételten egy sírva röhögős részt hoztak össze. Persze úgy könnyű dolgod van, ha meg tudod nyerni vendégszereplőnek Burt Reynolds-ot, akinek Archer-ral való közös jelenetei élményszámba mentek. Természetesen Cheryl és Pam beszólásai, valamint a politikailag inkorrekt poénok és az akciójelenetek sem maradhattak el, a pontot az i-re pedig Krieger virtuális barátnője tette fel.  

Hozta a tőle elvárt magas szintet a modernkori western, az évadnyitóról szóló írást ide kattintva lehet elolvasni.

Hibátlan az új évben a The Good Wife, a King házaspártól januárban eddig két, minden igényt kielégítő részt kaptunk. Ezúttal Jason Biggs ugrott be vendégszereplőnek, a Bitcoin ügy kifejezetten érdekesnek bizonyult és természetesen közben jutott időnk a Will-t középpontba helyező átívelő szálra, itt hozzá kell tennem, hogy Elsbeth Tascioni karakterének visszahozatala telitalálatnak bizonyult. Külön meg kell emlékeznem a családi szálról, ahogy azt már megszokhattuk a sorozattól, stílusosan, bárminemű erőlködés nélkül kezelik a két tinédzserhez fűződő történéseket, ezúttal éppen Zach volt soron. 

A harmadik évad előtt még vacilláltam, hogy folytassam-e a Southland-et, egy tisztességesen összerakott, minőségi rendőrdrámának tartottam, de nem volt meg benne az a bizonyos plusz, főként a karakterek oldaláról, hogy hétről-hétre kövessem. Úgy éreztem azonban, hogy van benne potenciál, melyet eddig talán épp azért nem tudott kihozni magából, mert a csatornaváltás következtében az első két évad tett ki egy átlagos hosszúságú kábeles szezont (13 epizód). Maradtam tehát és szerencsére jó döntést hoztam, a tavalyi év egyik legkellemesebb meglepetését okozta a sorozat, ráadásul a negyedik évad nyitánya azt mutatja, hogy nem mostanában fognak letérni a helyes irányról.

A Southland fő ismertetőjegye a realisztikus ábrázolásmód, John Wells és társai ezzel próbálták meg kiemelni alkotásukat a tipikus zsarudrámák közül. Mindezt sikeresen tették, egy hiteles, az akciójelenetek során mindannyiszor magával ragadó sorozatot kaptunk, amely azonban nálam akkor lépett szintet, amikor az írók ráéreztek a karakterekre. Egyensúlyba került a nyomozás és a magánélet, mindemellett pedig olyan történetszálakat hoztak be, melyek komoly érzelmi töltettel bírtak és egyúttal szépen végigvitték őket az évad során. Emlékezzünk csak a Sammy-t ért tragédiákra, vagy éppen a Cooper-Sherman kettős közötti feszültségre, melynek lezárása a Graduation Day során bravúrosra sikerült.

Wells-ék azonban tisztában voltak vele, hogy nem szabad elkényelmesedni, ezért a negyedik évadra több változást is eszközöltek. Sammy visszatért a járőrözéshez, egy rész tapasztalata alapján azt lehet mondani, hogy tökéletes párost alkotnak Ben-nel, végre nem érezhető a korábban megszokott alá-fölé rendeltségi viszony. A műtétje után visszatért Cooper, aki Omar (The Wire) óta a legérdekesebben megrajzolt meleg karakter a tévében. Új társat kapott, a Lucy Liu által megformált Jessica kapcsán azt lehet elmondani, hogy az írók szépen lerakták az alapokat, remélhetőleg az évad során fokozatosan kibontják majd a karaktert.

Az évadnyitóban háttérbe szorult a nyomozás, Lydia szála is inkább magánjellegű volt, elsősorban a járőrökre koncentráltunk. Persze mi ezt egy pillanatra sem bántuk, ilyen adrenalinlöketet manapság csak a kézilabda válogatott mérkőzésen kaphat az ember, ráadásul a dokumentarista stílus miatt szinte magunkon éreztük a legrosszabb Los Angelesi körzetek mocskát. A végén a rendőrörsbe betévedő lövöldöző, illetve a magát feláldozó Danny talán már túlzás volt, de ez megbocsájtható, összességében elégedett voltam az évadnyitóval. A nézettség továbbra sem fényes - 1.7 milliós össznézetség és 0.6-os demó, de talán bízhatunk abban, hogy a kritikusok elismerő szavai megmentik majd a szériát. Bár, ha a Men of a Certain Age-re gondolunk...

Értékelés:

Gondoljunk arra, hogy az általunk legjobban utált ételt kell mindenáron elfogyasztanunk és ráadásul heti adagokban érkezik... minden egyes perce szenvedés, csakúgy, mint az alábbi összeállításban látott sorozatok végignézése. A bejegyzésben a legrosszabb országos sorozatokat vesszük górcső alá, az 1960-as évektől egészen napjainkig. A cikk apropóját az adta, hogy alig egy héten belül két olyan komédia is képernyőre került, nevezetesen a Work It és a Rob, melyek a jó ízlés elleni merényletnek minősültek. Természetesen ezúttal is szubjektív listáról van szó, így kommentekben várom azon további sorozatokat, melyeket csak az ellenségeinknek ajánlanánk jószívűen.

10. Rob (CBS, 2012)

Rob Schneider a 2000-es évek elején egy közepesen sikeres mozis színésznek számított, a Tök alsó*állat*csaj, etc. címet viselő alkotások viszont kivétel nélkül botrányosan gyenge minőséget képviseltek. Az évtized végére a közönség is ráunt a színészre, aki ezért úgy döntött, hogy megpróbálkozik a tévézéssel... jaj nekünk, gondoltuk, amikor a CBS bekérte midseason-re a Rob címet viselő komédiát. A sorozatot, melyben egy mexikói családba beházasodott középkorú férfi megpróbáltatásait követhetjük nyomon, kiszámítható, már évtizedekkel ezelőtt is unalmasnak ható poénok, gyenge színészi alakítások, valamint a sztereotípiák erőltetett kifigurázása jellemezte, utóbbiban ráadásul olyan messzire mentek, hogy Mexikói helyébe én már vérdíjat tűztem volna ki Rob Schneider fejére. A nézettség érthetetlenül magas volt (13.5M, 4.1-es demó), reméljük, hogy a következő hetekben nagyokat fog esni. Rövid betekintés a sorozatba

9. The Secret Diary of Desmond Pfeiffer (UPN, 1988)

Következő, gyógyíthatatlan humortalanságban szenvedő páciensünket 1988-ban tűzte műsorára a UPN és mindössze négy részt követően elkaszálták. A nézettségi és szakmai kudarc már az alapsztori elolvasása után egyértelművé válik, Desmond Pfeiffer (Chi McBride) angol nemesembert elrabolja az ellensége, majd eladja rabszolgának az Egyesült Államokban, ahol Abraham Lincoln inasa lesz.... a sorozat szerint a Fehér Ház tele volt faragatlan bunkókkal és részegekkel, mindemellett pedig viccet csinált a rabszolgaság intézményéből. Utóbbinak köszönhetően nem csak a kritikusok, hanem az afro-amerikai lakosság körében is komoly felháborodást váltott ki, akik a bemutató előtt a UPN székháza előtt tüntetést szerveztek. Rövid betekintés a sorozatba

8. BJ and the Bear (NBC, 1979)

4. Work It (ABC, 2012)

A 'legjobb' ötbe négy ABC sorozat került, melyet felfoghatunk úgy, hogy a csatorna szeret kockáztatni, de akár úgy is, hogy már évtizedek óta ritka nagy idióták ülnek a vezető pozíciókban. A Work It a csatorna legújabb kísérlete a nézők rituális öngyilkosságba kergetésére... Főhőseink egy hirtelen ötlettől vezérelve nőnek öltöznek, a cél pedig az, hogy munkát kapjanak egy gyógyszerkereskedő cégnél. A tervüket természetesen siker koronázza, mi pedig csak fogjuk a fejünket az öncélú, férfi-nő sztereotípiákat középpontba állító buta poénokon. Szerencsére az ABC a gyenge nézettség miatt a második részt követően levette a műsorról. Rövid betekintés a sorozatba

3. Cavemen (ABC, 2007)

A sorozat ötlete a Geico cég reklámjából származik. Ez már nem egy jó kiindulópont, de a java még csak ezután következik. A főszereplők ősemberek, akik szeretnének beilleszkedni a társadalomba és poénkodnak az ősember lét hátrányain. 2007-ben Stephen McPherson úgy gondolta, hogy ez az alapötlet sikerre van ítélve, majd a gyalázatos pilot után sem változott a véleménye... ugyanarról az emberről van szó, aki három évvel korábban útnak indította a Lost-ot és a Desperate Housewives-t. Rövid betekintés a sorozatba

2. My Mother the Car (NBC, 1965)

Steven Bochco, aki olyan kritikusok és nézők körében is rendkívül népszerűnek bizonyuló alkotásokat hozott tető alá, mint a Hill Street Blues, vagy az NYPD Blue, úgy gondolta, hogy jó ötlet a zsarudrámát és a musical műfajt egyesíteni, a formabontó ötlet pedig végül minden idők legrosszabb sorozatát eredményezte. Rendőri eligazítás során a hadnagy éneklésbe kezd (“Let’s be Careful Out There”), a betörők is hasonlóan tesznek a bűncselekmény kellős közepén, a drogosok rappelnek és természetesen az ítélethozatalnál is felcsendül a zene. A sorozat mindössze 11 részt ért meg, az utolsó epizódban lebomlott a negyedik fal és a színészek a stábtagokkal együtt fakadtak dalra. Rövid betekintés a sorozatba ; Rövid betekintés a sorozatba 2.

Elérkeztünk a 2012-es téli TCA-tour utolsó állomásához, a szokásoknak megfelelően az FX zárta a fellépők sorát. A jelen lévő újságírók felidézték a tíz évvel ezelőtti panelt, amikor a kábelcsatorna első saját gyártású drámája, a The Shield mutatkozott be, az FX számára ez egy páratlan sikertörténet kezdetét jelentette, míg Shawn Ryan zsarudrámája ma már a sorozatok panteonjában foglal helyet. Beszámolónk nagy részében az executive session-nel foglalkozunk, melyet természetesen John Landgraf, napjaink talán legintelligensebb csatornavezetője vezényelt le.

Kezdjük először néhány premier dátummal: a Justified (január 17.), valamint a két animációs komédia, az Archer és az újonc Unsupervised (január 19.) már ezen a héten elstartol. A Louie, Wilfred, valamint Charlie Sheen sitcomja, az Anger Management júniusban fog kezdődni. Utóbbival kapcsolatban számos kérdés érkezett az újságírók részéről, ami teljesen érthető, hiszen első hallásra alaposan elüt az FX, utóbbi években mind mennyiségi, mind minőségi szempontból komoly fejlődést mutató komédiáitól.

"Mi egy olyan csatorna vagyunk, mely szeret kockázatot vállalni" - kezdett bele Landgraf, célozva a főszereplő/producer Charlie Sheen korábbi botrányos viselkedésére, aki azonban az elmúlt pár hónap során már (önmagához képest) rendkívül kiegyensúlyozottnak tűnt. Az újságírók egy része kemény kritikával illette Sheen-t ("ki kellene toloncolni Szibériába"), de Landgraf szerint megérdemel még egy utolsó esélyt. A sorozat ráadásul több olyan problémát is felvet, mellyel a színésznek a valóságban is meg kellett küzdenie, így most Sheen-nek lehetősége lesz jó irányba terelni az életét. Ez egy olcsó sorozat a z FX számára, a költségek nagy részét a Lionsgate állja, de ez egyben azt is jelenti, hogy jóval kevesebb beleszólásuk van a kreatív irányba, mint az FX által gyártott produkcióknál.

Az American Horror Story második évadával kapcsolatban elárulta, hogy Murphy-ék már tárgyalásban állnak a kiszemelt színészekkel, a régiek közül várhatóan ketten, vagy hárman térnek vissza, viszont különböző szerepben. Landgraf elmondása szerint a készítők (Murphy és Falchuk) még a megszokottnál is nagyobb kreatív szabadságot kaptak a történetvezetést és a karaktereket illetően, így az epizódok során Landgraf sem tudta, hogy mire számíthat.

Nézzünk egy kicsit a jövőbe: Landgraf a komédia felhozatalukkal elégedett, viszont a drámákra egy kicsit 'rá kell gyúrniuk' a közeljövőben, mely ezúttal nem a minőséget, hanem a mennyiséget jelenti. Ennek folyományaként idén két újonc drámát is be fognak mutatni. Landgraf elmondása szerint egyre nagyobb a konkurencia a tévés piacon, a telítettségről mindennél többet elmond az általa ismertetett statisztika, a tavalyi év során 133 szkriptelt sorozatot vetítettek az USA-ban. "Ebben a komoly versenyhelyzetben nagyon oda kell figyelnünk, hogy mire mondunk igent... a célunk továbbra is az, hogy kiemelkedőt alkossunk, lehetőleg olyat, ami megkülönböztet minket a többi csatornától."

A Powers kapcsán sajnos rossz hírekkel szolgált, mint ismeretes az eredeti pilot nem győzte meg az FX vezetőségét, ezért Chick Eglee átírta a szkriptet. Mindez azonban rengeteg új jelenetet eredményezett, az újraforgatásról viszont, főként annak nagy költségvonzata miatt még nem döntött a csatorna. Landgraf szavai alapján, aki egyébként élete legnehezebb adaptációjának nevezte a Powers-t, nehezen tudom elképzelni, hogy valaha is megvalósul a sorozat. 

Végezetül nézzük meg röviden, hogy mi történt a Justified panelján, melyen a sorozat alapjául szolgáló novella írója, Elmore Leonard is részt vett. "Fantasztikus sorozat, egyszerűen imádon a forgatókönyvírók munkáját. Jobb karaktereket alkottak, mint, amiket én papírra vetettem" - dicsérte a sorozat stábját Leonard. Az író egyébként egy új könyvvel rukkolt ki, a Raylan címet viselő alkotásból Graham Yost showrunner elmondása szerint számos történetszálat átemeltek a harmadik évad készítése során. Walton Goggins, akinek karaktere az eredeti elképzelések alapján csak a pilotban szerepelt volna, nagyon szerencsés embernek érzi magát, ' a villám ritkán csap kétszer ugyanoda' képpel próbálta érzékeltetni, hogy a The Shield után a Justified tökéletes választásnak bizonyult számára.