Két olyan sorozatra akartam felhívni a figyelmet, amelyek a gyenge bemutatkozást követően komoly fejlődésen mentek keresztül, és remek sorozattá váltak (vagy válhatnak), ezért azoknak is érdemes tenni velük még egy próbát, akik az elején kiszálltak. Eredetileg egy cikkben terveztem megírni, de aztán – minő meglepetés – a terjedelemmanó keresztülhúzta a számításaimat, úgyhogy kettébontva fognak kikerülni a blogra.

Egy vallomással tartozom: nem bírom elviselni a nyomozós sorozatokat. Ezzel nem magukat a nyomozós sorozatokat akarom minősíteni, vannak köztük jók, rosszak és középszerűek; egyszerűen nem bír lekötni a procedurális folyamat, halálosan unom az éppen aktuális kartonpapír-detektívek munkáját, a tökéletesen sematikus felépítésű részeket, öt perc után elkalandoznak a gondolataim, és hosszútávon még az sem segít, ha egy karizmatikus főszereplő/színész viszi a prímet, legyen szó Nathan Fillionról vagy Simon Bakerről. Időnként akadnak pesze kivételek, amiket élvezek, de azok általában más téren adnak valami pluszt, mint mondjuk a The Good Guys humora vagy a Luther pszichológiai macska-egér játéka. Nagy átlagban viszont csak azoknál a sorozatoknál szeretem az egy rész-egy eset felépítést, ahol erős átívelő szálak és nem csak a főhősre kiterjedő karakterábrázolások is kísérik őket.

Kicsit hosszúra nyúlt a bevezető, de már csak azért is el akartam mondani, hogy érzékeltessem, miért olyan meglepő számomra, hogy a Prime Suspect a hatodik részre magasan az idei szezon legjobb országos újoncává nőtte ki magát, de a kábelesekkel összevetve is az élbolyban mozog.

Holott a pilot rettentő rossz volt. Nagy reményekkel futottam neki, mivel Maria Bello a Vészhelyzet és a Sakáltanya (emlékszik még valaki erre a filmre?) óta nagy kedvencem, és bitang erős szereplőgárdával sikerült körülvenni, ráadásul a legendás angol eredetit nem láttam, ezért a remake nem indult hátrányból. A pilot tónusát viszont félelmetesen félrekalibrálták, az összes férfiszereplő ugyanabból a szexista karikatúragyárból került ki, Jane Timoney nyomozónő összeszorított fogakkal törte át magát a válogatott sértések özönén, én meg azon töprengtem, vajon ezt komolyan gondolta-e valaki, merthogy negyvenöt perc is sok volt belőle, és akkor mi lesz egy egész évadon át.

Szerencsére a készítők is érzékelték, hogy ami sok, az sok, és már a második epizódban visszavettek a nyomozók eltúlzott nőgyűlöletéből (a szexizmus továbbra is megjelenik itt-ott, de burkoltabban, hihetőbben); elkezdtek élő emberként viselkedni, egyéni árnyalatokat kaptak, hogy az olyan remek karakterszínészeknek, mint Kirk Acevedo, Brían F. O’Byrne vagy Tim Griffin, legyen is mivel dolgozniuk. Így pedig már Timoney sem Jeanne d’Arc-i mártírhősnő, hanem egy konok, munkamániás nyomozónő, akit nyers stílusa miatt lehet, hogy nem kedvelnek annyira, de a szakmaiságát nem kérdőjelezik meg.

Kivételesen pontosan tudom, hogy melyik volt a fordulópont, az a pillanat, ahol úgy éreztem, igen, most kattant a helyére a sorozat. A harmadik rész egyik jelenetében Timoney két társával egy gyanúsított alibijét ellenőrzi, tesztelni akarják, hogy lefuthatott-e adott időegység alatt két helyszín közötti távolságot. Előbb a nikotinhiányos, leszokóban lévő Timoney tesz próbát, percek alatt kifulladva, majd a hosszútávfutó-bajnok Calderon, aki persze túl gyors egy átlagemberhez képest, miközben a hátul maradók szarkasztikusan kommentálják az elvetélt próbálkozásokat. A Prime Suspect azóta minden epizódban megajándékoz két-három ilyen egyszerű, de ötletes, realistának ható, vicces vagy éppen drámai jelenettel.

Maguk a megoldandó esetek itt sem különösebben érdekfeszítők, bár korrektül meg vannak írva, a hangsúly viszont nem is az ügyekre helyeződik, hanem a rendőrök közti interakciókra, ugratásokra, a gyilkossági osztály belső működésére. A Prime Suspect nem találta fel a spanyolviaszt, csupán a CSI-féle, a nyomozás technikai oldalára koncentráló sorozatok helyett inkább a Homicide – Gyilkos utcákat idézi, munkahelyi drámaként funkcionál (és egyben a Kemény zsaruk óta a legjobb kihallgatásos jeleneteket prezentálja).

A sorozatnak ugyan van még hová fejlődnie – a vágóképek alatt szóló, felesleges és buta rádiószegmenseket már kiirtották, de pl. elférne még néhány eset, amikor Timoney téved, vagy nem sikerül egyértelműen igazságot szolgáltatni, a magánéleti szál pedig teljesen felesleges –, de máris elérte, hogy a The Good Wife-fal egy lapon említsem. A The The A.V. Club kritikusa szerint egy átívelő szál még nagyon elkélne ahhoz, hogy a remek sorozatok szintjére kerülhessen, én viszont még ennek sem érzem hiányát; ha minden így marad, ahogy most van, én akkor is maradéktalanul elégedett leszek.

Nézzenek oda. Az egyrészes ügyek ellen prüszkölő Gaines köszöni, de nem kér az átívelő szálakból, és lelkesen éltet egy régivágású nyomozós sorozatot. Ki hitte volna?

Két olyan sorozatra akartam felhívni a figyelmet, amelyek a gyenge bemutatkozást követően komoly fejlődésen mentek keresztül, és remek sorozattá váltak (vagy válhatnak), ezért azoknak is érdemes tenni velük még egy próbát, akik az elején kiszálltak. Eredetileg egy cikkben terveztem megírni, de aztán – minő meglepetés – a terjedelemmanó keresztülhúzta a számításaimat, úgyhogy kettébontva fognak kikerülni a blogra.

Amikor még valamikor tavasszal kijött az első trailer az HBO új sorozatáról, az Enlightenedről, egyből az jutott eszembe, amit Donnie meg is fogalmazott a pilotkritikájában Showtime-recept, problémás dramedykoncepció, Laura Dern garantált jelölése Golden Globe-ra és/vagy Emmyre. Az első egy-két rész nem is oszlatta el a félelmeimet, inkább megerősítette őket. Valamiért mégis néztem tovább. Úgy éreztem, a látottak mögött megbújik egy sokkal jobb, az HBO-hoz méltó sorozat a magányról, arról, lehetséges-e új életet kezdeni, belső békére lelni, megváltozni, vagy megváltoztatni akár csak a legszűkebb környezetünket, ha az nem vevő rá.

Megbújik, csak nem tud feltörni, több okból is – vagyis nem tudott, egészen a negyedik részig.

A készítő, Mike White mintha maga sem tudná eldönteni, mi legyen az Enlightened műfaja, egyszerre többféle stílust próbál összeházasítani, de nehezen férnek meg egymás mellett, ezért a sorozat nem lesz egységes: a bogaras munkahelyi szitkom túl élesen vált át az élet értelméről való filozofálásba, vagy épp magánéleti drámába. Az is lehet, hogy a félórás időkorlát dolgozik White ellen, aki a Jóravaló feleségben sikerrel ötvözte a melankolikus hangvételt a különc humorral: a heti harminc perc kevés a dráma kibontásához, vígjátéknak viszont nem elég vicces.

A főhősnő ráadásul már-már elviselhetetlen. Laura Dern jó színésznő (bár így kapásból, a Jurassic Parkot leszámítva, nem tudnám megmondani, miben tűnt ki, és hát abban sem ő volt az igazán emlékezetes), de Amy túlbuzgó igyekezetét, ostobasággal határos naivitását, téves önértékelését és nárcisztikus személyiségét nehéz tolerálni. Nem könnyű együttérezni vele, amikor ennyire torz szemüvegen át látja a világot, a kínos helyzetek miatt, amikbe kerül, már mi, nézők szégyelljük magunkat, és nem egyszer kinyílik a bicska a zsebemben a viselkedésétől. Nyilván ilyennek is szánták, de azért nem bánnám, ha szerethetőbb lenne.*

*Amy problémája kicsit emlékeztet a Parks and Recreation első évadjában látott Leslie Knope-ra, akit a körülötte lévők szinte egyöntetűen lenéztek, bohócot csináltak belőle, ő meg észre sem vette, és boldogan asszisztált hozzá. Rajta nevettünk, és nem vele. Áldom Mike Schurékat, hogy erre ők is rájöttek.

Elsősorban a rendezés marasztalt. Képileg és hangvételében az Enlightened indie-filmes hatást kelt, a fényképezése gyönyörű, apró momentumokat villant fel; a narráció helyenként a modorosság pengeélén táncol (mint ez a félmondat), de általában még az innenső oldalon marad, és hangulatos montázsokkal párosul. A mellékalakok között is akadnak érdekes fazonok (Mike White színészként is feltűnik, igazából minden filmjében ugyanazt a karaktert hozza, de azt nagyon jól), és a céltalan, mozaikus cselekményszövést sem bánom, amennyiben nem felszínes.

Aztán jött, látott és győzött a negyedik rész, melyben Amy elrángatja exférjét kajakozni, ugyanoda, ahol ifjúkorukban jártak egyszer. Klasszikus karakterárnyaló road trip megoldás, amely kiragad egy-két főszereplőt a megszokott környezetből, hogy koncentráltan csak velük foglalkozzon – bevett trükk, várható volt, hogy működni fog, de arra egyáltalán nem számítottam, hogy ilyen erős érzelmi húrokat pendít meg bennem.

Amy a nyomasztó jelenből vissza akar repülni egy boldogabb, gondtalanabb múltba, csakhogy a nosztalgia sosem lehet tartós. Tudjuk, hogy úgyis balul fog elsülni a próbálkozás, de ettől még fájdalmas nézni, ahogy a kezdeti idillbe visszaszüremlik a komor valóság. A motelszobai jelenet mély veszteségérzete mellbevágó, Dernnek szavak nélkül szakad meg a szíve, Luke Wilson pedig, akit eddig szürke, jellegtelen színésznek tartottam, a rezignált, megtört, sodródó Leviként igazi felfedezés. Ha ez az epizód egy másfél órás film volna, nagy valószínűséggel rajonganék érte.

A nagy kérdés persze az, hogy mi lesz, amikor visszatérünk a normális keretek közé. Fogalmam sincs, megmarad-e ez a minőség. Nem tudom, sikerül-e megtalálni az egyensúlyt az abszurd munkahelyi szituációk és az egzisztencialista dilemmák között. Lehet, hogy az árnyalt jellemábrázolás és az érzékeny nüanszok visszabújnak a felszín alá. De nagyon remélem, hogy a „The Weekend” nem pusztán kakukktojás, hanem valami különleges kezdete.

A Deadwood 2004-es kaszáját követően csak elvétve találkozhattunk western sorozattal, de az elmúlt egy év hírei, valamint berendelései alapján biztonsággal kijelenthetjük, hogy a műfaj végre kezd felébredni tetszhalott állapotából. A western szériák hamarosan a reneszánszukat fogják élni, a közeljövőben bemutatásra kerülő, illetve előkészületben lévő alkotásokról még augusztusban készítettem egy összefoglaló bejegyzést. Az első fecske a Hell on Wheels, melyet a lehengerlő kezdést produkáló, de az utóbbi időben egyre több megkérdőjelezhető döntést produkáló AMC hozott el nekünk.  

Mondhatjuk azt is, hogy az AMC visszatért a gyökereihez, hiszen a csatorna egyik első saját gyártású alkotása a 2006-os, kiváló kritikai és nézői visszajelzéseket kapó, Robert Duvall és Thomas Haden Church fémjelezte Broken Tail című minisorozat volt. A csatorna már jó ideje szeretett volna tető alá hozni egy újabb vadnyugaton játszódó szériát, de a Hell on Wheels pilotjának megnézését követően azt kell mondjam, hogy talán jobb lett volna ha még várnak ezzel egy kicsit és tovább keresik a megfelelő alapanyagot.

A Joe és Tony Gayton (The Salton Sea, Faster) által megálmodott sorozat az amerikai polgárháború után (1865) játszódik és a történet alapját az első transzkontinentális vasútvonal építése adja. Megismerkedhetünk a felesége gyilkosait felkutatni próbáló egykori konföderációs katonával, a vasúttársaság korrupt, mindenen és mindenkin átgázoló vezetőjével, egy a férjét elvesztő fiatal nővel, de a társadalmi feszültségek, mint a feketék korszakbeli megítélése is terítékre kerülnek. A pilot rendkívül ambiciózus, de sajnálatos módon nem sikerült kihasználni az egyes történetszálakban rejlő lehetőségeket, az írók túl sokat markoltak, a végeredményt pedig leginkább az összecsapott és kusza jelzőkkel lehetne körülírni.

A történetvezetésen kívül komoly gondok voltak a karakterizációval is, érdektelen, könnyen kiismerhető, egydimenziós figurákat kaptunk. A jellemábrázolás során az eredetiségnek még csak a nyomát sem találtuk, ráadásul mindehhez száraz és ötlettelen párbeszédek társultak. Nem szabad azonban mindent a Gayton testvérek nyakába varrni, az írók mellett a pocsék rendezés, valamint a halovány színészi teljesítmény is szükségeltetett ahhoz, hogy a Hell on Wheels-re rásüthessük a leggyengébb AMC-s pilot címkét. Anson Mount innen-onnan (főként Clint Eastwood-tól) összelopkodott manírokkal próbálkozott, de a mélypontot Common, valamint a szerepét végig túljátszó Colm Meaney teljesítménye jelentette. 

Egyedül a fiatal ír színésznő, Dominique McElligott dicsérhető, jól alakítást nyújtott a férje mellett végig kitartó feleség szerepében. A pozitívumok közé kell sorolnunk a sorozat képi világát is, persze hozzá kell tenni, hogy az AMC esetében ez már elvártnak mondható. A sorozat berendelésekor többen egy Deadwood minőségét megközelítő sorozatot vártak, sajnálatos módon ez nem realizálódott, a Hell on Wheels fényévekkel elmarad Milch alkotásától. Azon persze már meg sem lepődünk, hogy a nézettség fordítottan arányos a produkció színvonalával... a Hell on Wheels nagyszerűen használta ki a The Walking Dead felvezetését és a 4.3 milliós össznézettség, valamint az 1.9-es demó a csatorna történetének második legerősebb premierjét jelentette.

Értékelés:

A power rankings élmezőnyében nem történt változás, a Sons of Anarchy magabiztosan őrzi az első helyét, míg az idei év legjobb újonca címet kiérdemlő Homeland a második pozíciót foglalja el. A dobogó alsó fokától azonban már több helycserét is meg lehet figyelni, a hét a legnagyobb vesztese a Boadwalk Empire lett, legutóbb a negyedik volt, ezúttal pedig épphogy befért a legjobb tíz közé. A sorozatok alá kivételesen nem elemező írások, hanem az egyes epizódokból kiválasztott idézetek kerültek.

 
Luis Torres: Line them (9ers) up!
LeRoy: What? We did everything you asked us to do!
Jax: You can't do this. This isn't Mexico. We have to work with other people. We have to build relationships. You do this - no one will trust us.

Jax: If you ever talk that way about Tara again,I will pound those half-dead hands so hard into this table, you won't ever be able to hold that gavel again.

Carrie: Damn it, Saul, there's no time! If Faisel is on the run, we need to know now.

Patricia: Merle Dixon's clap is the best thing that ever happened to you.

A Showtime úgy döntött, hogy közös előzetessel próbálja meg reklámozni két sorozatát, a szerencsés kiválasztott a második évadába lépő Shameless, valamint az újonc House of Lies lett. Mindez persze nem véletlen, egyrészt mindkét széria január 8-án debütál (a Californication-nal együtt), másrészt a promóban a dekoratív női főszereplőkre helyezték a hangsúlyt. Természetesen Emmy Rossum-ról és Kristen Bell-ról van szó, a férfi olvasók minden bizonnyal elégedetten csettintenek majd az előzetes végén.

Úgy gondolom a Shameless amerikai verziója nem szorul bemutatásra, remélhetőleg az ezúttal James Wolk-ot is felvonultató második felvonás épp oly szórakoztatóra sikerül, mint az első etap. A House of Lies című fél órás dramedy-ben egy tanácsadó cég mindennapjaival ismerkedhetünk meg. A pilotot Stephen Hopkins (Californication, 24) rendezte, a showrunner a Dirt-ért felelős Matthew Carnahan. A sorozat kiváló szereposztással rendelkezik, a céljai elérése érdekében mindenre hajlandó Marty-t az Oscar-jelölt Don Cheadle alakítja, csapatának tagjai a kis képernyőre visszatérő Kristen Bell, valamint Ben Schwartz (Jean-Ralphio a Parks and Recreation-ből) és Josh Lawson lesznek. 

A továbbra kattintva a két sorozat poszterét is meg lehet tekinteni.

A Starz nyilvánosságra hozta a Spartacus második évad premier időpontját, a Vengeance alcímmel futó szezon január 27-én, a csatorna szokásainak megfelelően pénteken debütál majd. A bejelentés mellett a Starz egy új poszterrel, valamint egy színfalak mögötti, interjúkat és számos új jelenetet tartalmazó videóval is kedveskedett nekünk. Utóbbi a tovább mögött látható. 

Mozifilmek esetében a rendezőnek van a legnagyobb ráhatása a készülő produkcióra, hatalmas felelősség nyugszik a vállán, míg ezzel szemben a tévé világában jóval kisebb jelentőséggel bírnak. A kis képernyőn a kreatív folyamat elsősorban a showrunner és az írógárda felelőssége, a direktorok legtöbbször tisztes iparosmunkát végeznek.

Nem szabad azonban általánosítanunk, szerencsére akadnak kivételek, akik ki tudják bontakoztatni a tehetségüket és otthagyják a kézjegyüket az adott epizódon. Mindennek természetesen alapfeltétele, hogy a csatorna nagyobb szabadságot adjon a rendezőnek, ezt az utóbbi évek során leginkább kábelen láthattuk. A mostani összeállításban a legelismertebb tévés rendezőket szedtem össze, a tízes listán belül nem tettem sorrendet, a bejutáshoz közel járó direktorok névsorát pedig a honorable mentions részben soroltam fel.

Fontos kiemelni, hogy azon direktorok közül válogattam, akik leginkább csak sorozatokon dolgoznak, míg a neves, több esetben Oscar-jelölt, vagy díjazott filmrendezők tévés munkáiról egy évvel ezelőtt készítettem összeállítást. 

Tim Van Patten

A most 52 éves, korábban színészként is dolgozó rendező számára a nagy áttörést a The Sopranos hozta meg, 20 epizódot jegyzett az elmúlt évtized egyik meghatározó sorozatából. Ezt követően az HBO házi rendezője lett, többek között a The Wire, a Sex and the City, a Deadwood és a Rome című sorozatokon dolgozott. Több, mint tíz éve van a fizetős kábelcsatornánál, eddig kivétel nélkül elsőrangú teljesítményt tett le az asztalra, külön kiemelném a második világháborús minisorozat, a The Pacific kilencedik részén (Okinawa) végzett munkáját.

Az HBO vezetői maximálisan megbíznak a képességeiben, ezt jól mutatja, hogy miután a csatorna elégedetlen volt a Thomas McCarthy által rendezett Game of Thrones pilottal, őt kérték fel az újraforgatás levezénylésére. Szinte teljesen új pilot született és Van Patten hozzáértése is kellett ahhoz, hogy az HBO rábólintson a sorozatra, a második epizódot egyébként szintén ő rendezte. Van Patten jelenleg a Boardwalk Empire mellett tevékenykedik  - eddig a két évad során hat részt jegyzett, a rendezés mellett produceri státusszal is rendelkezik.

Jack Bender 

J.J. Abrams egyik állandó játszópajtásáról van szó, kettejük kapcsolata a Felicity-vel kezdődött, az Alias-szal folytatódott, a tetőpontot pedig a Lost jelentette, utóbbinál Bender 37 epizód alkalmával állt a kamera mögött. Fontosságát és ezzel együtt a szakmai tudását mi sem bizonyítja jobban, hogy az összes évadzárót és a sorozat utolsó epizódját is ő vezényelte le. Érdemes megemlíteni, hogy korábban a The Sopranos és a Carnivále mellett is töltött el egy kis időt. Legutóbb két pilotot rendezett, a Weekends at Bellevue-t végül nem kérte be a Fox, az Alphas-ra viszont rábólintott a Syfy. Úgy tűnik azonban, hogy nem tud hosszútávon elszakadni Abrams-től, a januárban induló Alcatraz egyik producere lesz.

Jeffrey Reiner 

Vizualitása és kissé szokatlan, de rendkívül eredményes forgatási metódusa nagyban hozzájárult a Friday Night Lights kritikai sikeréhez. A showrunner Jason Katims mellett ő volt a kiötlője annak a módszernek, miszerint a jelenetek során a színészeknek lehetőségük van improvizálásra. Egyrészt bármikor megállíthatnak egy jelenetet, ha közben úgy érzik, hogy az általuk eljátszott karakter másként reagálna az adott szituációban, másrészt eltérhetnek a szövegüktől. Miközben a kamerával követik őket, igencsak nagy teret biztosítanak a színészeknek, jóval szabadabban mozoghatnak. A jelenetek előtt pedig nem próbálnak, három kamera és indulhat is a felvétel.

A színészek imádták ezt a módszert, Kyle Chandler pályafutása legnagyobb élményének nevezte, elmondása szerint rengeteget fejlődött a forgatások során. Reiner a Friday Night Lights közben levezényelte a Caprica pilotját, majd a Trauma és a The Event mellett dolgozott. Utóbbi két, egyaránt rövid életűnek bizonyuló sorozat esetében szinte csak a rendezői munkát lehetett dicsérni... Legutóbbi munkája a Wonder Woman volt, a pilotot nem kérte be az NBC, aminek kifejezetten örültem, Reiner sokkal többre hivatott ennél.

Michael Nankin 

Nem titkoltan a szerző egyik személyes kedvencéről van szó, akinek legjobb rendezései a Battlestar Galactica-hoz, valamint a spinoff Caprica-hoz köthetők. Többek között olyan csodálatos BSG epizódokat köszönhetünk neki, mint a Maelstrom, a Sometimes a Great Notion, vagy éppen a Someone To Watch Over Me. A bevezetőben is említett kreatív szabadság talán nála figyelhető meg a legjobban, tőle idézek:

Kétszer olyan jó filmkészítő vagyok most, mint amikor az első epizódomat elkezdtem a Battlestar Galacticában. Közel húsz éve rendezek sorozatepizódokat, és még soha nem kaptam akkora szabadságot, támogatást és bátorítást a kísérletezésre, mint a BSG-ben. Csak az ilyen szabadság mellett lehet igazán arra törekedni, hogy fejlődjön az ember. A BSG producerei tudják azt, amit annyian elfelejtettek, hogy a film -- még a televízióban is -- egy művészeti forma, és csak egy nyitott és merész környezetben tud kiteljesedni.

A fordítás Freevo érdeme. forrás: Battlestar Galactica Blog

Ed Bianchi 

A szakma egyik nagy öregje szép éveket töltött az HBO-nál, ahol az első munkája a The Wire volt. A legtöbbet foglalkoztatott Deadwood rendezőről van szó, ez alapján nem meglepő, hogy később egy másik David Milch sorozaton, a John From Cincinnati-n is dolgozott. Van Patten-nel ellentétben Bianchi más kábelcsatornák felkérésére is szívesen mond igent, ezek közül kiemelkedik a Brotherhood-nál eltöltött ideje, hét epizódot rendezett a Showtime történetének legjobb sorozatából. Meg kell még említeni az FX-es (Damages), TNT-s (Men of a Certain Age), valamint AMC-s (The Killing) munkáit, utóbbit követően pedig visszatért az HBO-hoz (Boardwalk Empire).

Egy hét kihagyást követően ismét jelentkezik a power rankings, ezúttal október utolsó hetének sorozatfelhozatalát vesszük górcső alá.  

Elkezdődik az elnök személyéről történő szavazás, majd két voks leadását követően lövöldözés kezdődik a klubházban... pár másodperc elteltével Kurt Sutter-t nem éppen irodalmi stílusban küldöm el melegebb éghajlatra. Szó se róla, ütős cold open-t kaptunk, viszont a hetedik rész során tökéletesen felvezetett belső konfliktus így (egyelőre) nem jutott el a tetőpontig, helyette egy külső fenyegetés állt a középpontban. Sutter játszik a nézőkkel, de elnézem neki, hiszen a sorozat ennek ellenére ismét egy kiváló epizódot rakott le az asztalra. Feszültséggel teli, vészjósló jövőt ígérő rész, amiben bár megkapjuk az adrenalinlöketünket, mégis az egyes karakterek közötti interakciók miatt marad igazán emlékezetes. Külön kiemelendő Jax és Piney beszélgetése, magával ragadó jelenetsor, melyben benne van az egész sorozat eszenciája.

A Homeland szállította az idei év egyik, ha nem egyenesen a legjobb pilotját, a folytatás kapcsán viszont már óvatos voltam, nem voltam biztos benne, hogy a későbbiekre is maradt elég muníció. Félre azonban a pesszimizmussal, négy részt követően ugyanis kijelenthető, hogy Howard Gordon sorozata rendkívül stabilan teljesít, egyrészt nagyon ügyesen építkezik, emellett pedig tökéletesen vegyíti az érdekfeszítő nyomozást az aprólékos karakterizációval. Az írógárda mellett a színészeknek is kijár a dicséret, Damian Lewis nagyszerűen formálja meg Brody őrmestert, de Claire Danes-nek és a meglepően visszafogott (ez pozitív jelző) Mandy Patrinkin-nek szintén jár a piros pont. A minőség mellett a nézettség is konstansnak mondható, így nem meglepő, hogy a Showtime berendelte a második évadot.

Egyszerűen nem tud hibázni a Parks and Recreation, ismét egy lehengerlő résszel jelentkeztek, egyben toronymagasan verték a többi, Halloween-es különkiadással jelentkező sorozatot. Az innovatív írógárdának és az általuk létrehozott, rengeteg poénforrást magukban hordozó karakterek miatt a negyedik évad során is előjönnek a Pawnee-kór tünetei: folyamatos, nagyjából húsz percig tartó alhasi fájdalom, súlyos, leküzdhetetlen függőséggel egybekötve.   

Leslie: Tom Haverford is a selfish, sleazy, self-promoting, good-hearted, secretly kind and wonderful tiny, little person.

Úgy tűnik Charlie Sheen hírhedté vált 'winning' jelszava mégis csak igaznak bizonyul. Kezdjük azonban az elején a történetet: fél évvel ezelőtt a sorozatos botrányai miatt a Warner Bros. Television nem kívánatos személlyé nyilvánította őt a Two and a Half Men foratásán. A kirúgásán senki nem lepődött meg, egyértelmű volt, hogy a kábítószerfüggősége és felelőtlen viselkedése előbb-utóbb ide vezet majd. 

Sheen azonban az utóbbi 2-3 hónap során összeszedte magát és már a visszatérésén dolgozott. A 2003-as, Jack Nicholson és Adam Sandler főszereplésével készített Anger Management című film sorozat verzióját szerette volna elkészíteni, melyben ő a terapeuta szerepében tűnne fel. Mivel Charlie barátunk neve a botrányok ellenére továbbra is jól cseng, gyorsan talált magának egy az ötletben fantáziát látó stúdiót. A Lionsgate TV-ről van szó, akik a The Drew Carey Show készítőjét Bruce Helford-ot kérte fel a szkript megírására.

Miután ez elkészült, a stúdió megkereste az ötlettel a csatornákat, amire több jelentkező is akadt: az országos csatornák közül az NBC, a Fox és az ABC (a CBS vajon miért maradt ki a sorból?...), a kábelcsatornák esetében az FX, a USA Network, az A&E, a Comedy Central és a TV Land részéről volt érdeklődés és még az online film és sorozatkölcsönző Netflix is beszállt a versenybe. A győztes végül az FX lett, a hírt ma jelentette be John Landgraf, a csatorna elnöke.

Érdekesség, hogy az FX rendelkezik a Two and a Half Men szindikátusi sugárzásának jogaival, így elképzelhető, hogy a csatorna párba rakja a színész korábbi és új komédiáját. A berendelés 10 részre szól, amennyiben pedig a sorozat a várt kiemelkedő nézettséget hozza, akkor ezt egy 90 epizódos megrendelés követi majd. Ez a berendelési metódus meglehetősen szokatlan az FX-től, legutóbb a TBS-től láthattunk ehhez hasonlót, viszont a gyártó már előre kikötötte a 10+90-es formátumot, így Landgraf-ék kénytelenek voltak ehhez alkalmazkodni. A premier 2012 nyarán esedékes, Charlie pedig már előre dörzsölheti a tenyerét.

A májusi upfrontsot megelőző tesztvetítéseken az Once Upon a Time hangvételét többen a Lost-hoz, kinézetét pedig a Pushing Daisis-hez hasonlították. Mondani sem kell, hogy ezek komoly dicséretnek számítanak, bár az igazságtartalmuk kapcsán azért erősen szkeptikus voltam. A pilot megnézést követően ugyan el kell ismernem, hogy az összehasonlításnak volt némi valóságalapja, de az gondolom senkit nem lep meg, hogy összességében nézve az újonc minősége azért bőven elmarad a fent említett két sorozatétól.

A történet szerint egy fiatal srác bekopog a soha nem látott édesanyjához, majd közli vele, hogy egy olyan világba fogja őt elvinni, melyben a tündérmesék nem a képzelet szüleményei, hanem a valóság részei. A pilot történései két szinten zajlanak, az egyik a mesék világa, ahol Hófehérkétől a hét törpén át Geppetto-ig és a birodalom nyugalmát megzavaró gonosz királynőig rengeteg ismerős karaktert láthatunk megelevenedni, a másik pedig az általunk ismert valóság. A sztori párhuzamosan halad, a mesék világában zajló cselekmény egyfajta előzménynek tekinthető, így itt nem is a végkimenetel, sokkal inkább az egyedi, magával ragadó világ tartott minket izgalomban.

Az ABC nem sajnálta a pénzt, sorozatszinten jónak mondható CGI-t láthattunk, melynek köszönhetően nem éreztük művinek az elénk táruló mesefigurákat, illetve az ő birodalmukat. A technikai megvalósítás kapcsán tehát pozitívan nyilatkozhatunk, az Edward Kitsis és Adam Horowitz (Lost, Birds of Pray, Tron: Legacy) által papírra vetett forgatókönyv esetében viszont felemás eredményt kaptunk. A karakterek többsége elnagyoltnak tűnik és végig úgy éreztem, hogy a szereplők a történetnek voltak alárendelve, azt is mondhatnám, hogy eszközként használták őket. Remélhetőleg mindez csak a kissé sűrű pilot és a nagy ívű, egyébként kifejezetten érdekes történet bevezetése miatt történt így és a későbbiekben nagyobb hangsúlyt kap a jellemábrázolás. 

A színészek, legyen szó Jennifer Morrison-ról, Ginnifer Goodwin-ról, vagy éppen Robert Carlyle-ról korrekt teljesítményt tettek le az asztalra, hozzátéve, hogy egyiküknél sem láthattunk kiemelkedő produkciót, ami azért részben összefügg a jellemábrázolásban vétett hiányosságokkal is. Összességében, az említett hibák ellenére kellemes benyomást tett rám az Once Upon a Time, néhány részre még biztosan maradok, a kérdés csupán az, hogy vajon nem fogok-e idő előtt, ahogy az a többi országos újonc esetében történt, beleunni. Az ABC a pilot nézettsége alapján biztosan nem fog, a vasárnap bemutatott epizód egészen kiváló 12 milliós nézettséget és 3.9-es demót produkált.

Értékelés:

A minőségi sorozatok kedvelőinek jól indult a hét, az AMC a keddi nap folyamán jelentette be a The Walking Dead harmadik, míg a Showtime ma adta hírül a Homeland második évados berendelését. Mindkét döntés papírformának tekinthető, nézzük először a zombikat: a The Walking Dead évadnyitója minden idők legkobb kábeles ((basic cabel) eredményét produkálta, ez számokban kifejezve 7.3 milliós össznézettséget és 3.8-as demót jelentett. A brutális nyitást követően a második hét során csupán minimális esést könyvelhetett el a Robert Kirkman képregénye alapján készült dráma (6.7 M, 3.6), az országos csatornák többsége a drámák esetében csak álmodhat ilyen 18-49-es adatokért.

A Homeland nagyszerűen teljesít a Dexter mögött, hétről-hétre stabilan hozza az 1 milliós nézettséget, illetve a 0.4-es demót, ami Showtime szinten kifejezetten jónak minősül. Mindez nagy megnyugvást jelenthet a fizetős kábelcsatorna tavaly kinevezett elnökének David Nevins-nek, akinek ez volt az első Showtime-os projektje. Nevins ráadásul a nézettség mellett a kritikáknak is örülhet, a Howard Gordon és Alex Gansa (24, X-Akták) által készített sorozat az agyondicsért pilot után is tudta tartani a színvonalat.

A 2011/12-es évad berendeléseit és kaszáit továbbra is a blog oldalsávjában található bejegyzésben (a hangzatos berendelés/kasza menüpont alatt) összesítem.

Az Advertising Age összeszedte, hogy az egyes reklámozó cégek mennyit fizetnek fél perc reklámért az Egyesült Államokban. Mi ezt most ezt országos csatornákra, illetve egyes műsorokra lebontva mutatjuk meg, hozzátéve, hogy ezekben az összegekben természetesen még a 2011/12-es évad kezdete előtt állapodtak meg a felek. A lista a tovább mögött olvasható.