Egy biztos, a Starz nem vádolható azzal, hogy egysíkú lenne a kínálatuk, korábban nekik köszönhetően volt már részünk egyedi hangvételű dramedy-ben (Party Down), történelmi sorozatokban (Spartacus, The Pillars of the Earth, Camelot), sci-fi-ben (Torchwood: Miracle Day), jövőre érkezni fog egy 1960-as évek világába elkalauzoló széria (Magic City), valamint egy japán anime adaptációja (Noir), míg jelen kritika tárgya egy jelenkorban játszódó politikai dráma.  

Chris Albrecht, a csatorna elnöke tartja magát ahhoz a szokásához, hogy pilot nélkül, egyből sorozatberendelést ad a neki megtetsző projekteknek. Így történt ez a Boss esetében is, sőt a Starz-nál annyira bíznak a Chicago-ban játszódó sorozatban, hogy már a bemutatót megelőzően megadták neki a második évados berendelést. Nagy tehát a bizalom a Boss irányába, a kép alatt pedig kiderül, hogy vajon rászolgált-e erre.

Kelsey Grammer élete első drámai szerepében - legalábbis, ami a televíziózást illeti, Chicago polgármesterét alakítja, akinél egy idővel egyre rosszabbá váló mentális betegséget diagnosztizálnak. Mindez a sorozat egyik átívelő szálát adja, az Apocalypto szkriptjét jegyző Farhad Safinia emellett politikai machinációkat, a hatalomért folytatott harcot és egyéni drámákat mutat be nekünk. Ambíciós sorozatról van szó, melyet jól mutat az, hogy Safinia-t Shakespeare Lear Király című tragédiája inspirálta a forgatókönyv megírásakor. 

Nem húzom az időt, gyorsan megválaszolom a bekezdés során feltett kérdést: igen, a Boss rászolgált a bizalomra, a politikai vonulat miatt ugyan lesz, akit hidegen hagy majd, de az egy pillanatra sem lehet kérdés, hogy minőségi munkáról van szó, mely könnyen kenterbe veri bármelyik őszi országos újoncot. Ebben nagy szerepe volt Gus Van Sant-nek, a kétszeres Oscar-jelölt direktor az év egyik legjobb tévés rendezését tette le az asztalra, a tavalyi (Marc Webb által jegyzett) Lone Star-t juttatta eszembe, mintha csak egy független filmet néztem volna. Van Sant számos alkalommal használt közeli felvételeket, mely ugyan hatásos, az adott szereplő reakcióit tökéletesen leképező megoldás, de egyúttal veszélyes fegyver is, hiszen ezáltal a rendező a szokásosnál is jobban ki van szolgáltatva a színészeinek.

Természetesen ez azzal járt, hogy tökéletesen meg kellett bennük bíznia, és ez szerencsére kifizetődött, a színészgárda nagyszerűen megoldotta a feladatát. Közülük is kiemelkedett Kelsey Grammer, aki a kíméletlen, céljai elérése érdekében szinte bármire hajlandó, de egyúttal magányos polgármester bőrébe bújva lehengerlő alakítással jelentkezett. Már a pilotot megelőzően is optimista voltam Grammer teljesítményét illetően, hiszen korábban több példát is láttunk arra, hogy egykori komikusok a komolyabb, drámai szerepekben is megállják a helyüket, de ilyen karizmatikus, mindent elsöprő játékra nem számítottam, Grammer valóban eggyé vált a karakterrel.

A többiekre sem panaszkodhatunk, a kimért feleség szerepében Connie Nielsen, illetve a kormányzói posztra pályázó, törtető politikust megformáló Jeff Hephner szintén dicséretet érdemel. A politikai csatározások elnyerték a tetszésemet, a forgatókönyv kapcsán pedig a remekül megírt nagymonológokat kell kiemelni. Azért nem minden szép és jó, a polgármester hatalmának éreztetésekor kissé túlzásba estek az írók, valamint első látásra a lányához fűződő kapcsolata is sablonosnak tűnt. Fizetős kábelcsatorna lévén az öncélú szexjelenet sem maradhatott ki (Kathleen Robertson-nal a középpontban), de a felsorolt negatívumok szerencsére nem rondítottak bele jelentősen az összképbe. A Boss ígéretes kezdést produkált, remélhetőleg a nyolc részes első évad során végig sikerül tartani, adott esetben még növelni is a színvonalat.

Értékelés:

A Starz jövő tavasszal mutatja be az 1960-as évek Miami-jában játszódó, Jeffrey Dean Morgan (Supernatural és Watchmen) főszereplésével készült Magic City-t. A történet középpontjában egy hotel lesz, melynek segítségével megismerkedhetünk a város gengsztereivel, a nagyhatalmú politikusokkal, valamint a szórakoztató ipar prominens személyiségeivel. Mindez egy olyan időszakban, amikor Fidel Castro átveszi a hatalmat Kubában és ez a városra is nagy hatással lesz.

Érdekesség, hogy a sorozat készítője Mitch Glazer (Szép remények) a saját gyermekkori élményeit is felhasználta a sorozathoz. Tőle idézek: Miami in the early ‘60s was a tropical crossroads, America’s Casablanca. The Rat Pack, CIA, the mob, JFK and anti-Castro warriors, all hanging out in the same Collins Avenue nightclub. A főszereplő személyéről már esett szó, rajta kívül többek között Kelly Lynch, Danny Huston és az egykori Bond-lány Olga Kurylenko, vállalt szerepet a sorozatban.

Robert Kirkman Eisner-díjjal kitüntetett képregénye tökéletes alapanyag egy sorozathoz, a Frank Darabont és az AMC közreműködésével tavaly elkészített első évad azonban sajnálatos módon nem tudott felérni a nagy elvárásokhoz. A rendkívül jól sikerült pilotot követően folyamatosan esett a színvonal, végül pedig egy igencsak haloványra sikerült évadzáróban volt részünk. Ennek megfelelően nem igazán vártam a második etapot, ráadásul a sorozat körüli hercehurcák  - a hatalmas siker ellenére csökkentették a költségvetést, Darabont kirúgása -, sem segítettek a helyzeten. A kép alatt megnézzük, hogy ezúttal már jóval alacsonyabb elvárások mellett milyen rajtott vett a második évad.

A több, mint egy órás évadnyitó kellemes meglepetést okozott, nyugodtan mondhatom azt, hogy a pilot utáni legjobb epizódban lehetett részünk. A kezdést, legalábbis a kialakuló helyzetet az előzetesek ugyan ellőtték, de az első húsz perc így is letaglózóra sikerült, az országúton végigvonuló zombihorda és a szereplők erre adott reakciója szuggesztív, feszültséggel teli jeleneteket eredményezett. Az erős nyitányt követően kicsit visszavett a tempóból a sorozat, de erre a karakterizáció előretolása miatt szükség is volt, ráadásul további pozitívum, hogy mindeközben az atmoszférateremtés továbbra is kiemelkedőnek bizonyult.

A sorozat nagyon jól megragadta a posztapokalitikus hangulatot, melynek eredményeképpen könnyen együtt tudtunk érezni a karakterekkel. Ennek kapcsán hadd éljek egy összehasonlítással: a The Walking Dead-re és az idén nyáron bemutatott Falling Skies-ra egyaránt igaz, hogy a valóságtól elrugaszkodott alaptörténettel bír, viszont míg az előbbi egy valóságosnak ható, a kilátástalanságot elsőrangúan átadó világot tár elénk, addig a TNT sorozata egy mesterkélt, életszerűtlen képest fest le nekünk.

Az AMC alkotása esetében ez persze csapatmunka eredménye, az írógárda mellett a rendezők, az évadnyitó esetében a tavaly is jelen lévő Ernest Dickerson & Gwyneth Horder-Payton kettős, az operatőri munka - a korábban a Men of a Certain Age-en és a Friday Night Lights-on dolgozó David Boyd, valamint Bear McCreary jól megválasztott zenei motívumai egyaránt dicséretet érdemelnek. A gyomorforgató jelenetek természetesen ezúttal is jelen voltak, de szerencsére nem beszélhettünk öncélúságról. A jellemábrázolás kapcsán Andrea szálát emelném ki, a korábban az öngyilkosságon gondolkodó, reményvesztett nő történetét ügyesen bontották ki és egyúttal a csapat felbomlásának is megágyaztak.

Daryl továbbra is a legérdekesebb karakter, Rick-et sikerült szimpatikusabbá tenni és egyúttal kicsit közelebb hozni hozzánk, míg a Shane-Lori kettős az első évad nagy részével ellentétben ezúttal elviselhető volt. Összességében elmondható, hogy egy nagyszerű évadnyitót láthattunk, mely visszaadta a sorozatba vetett hitem, most már csak az a kérdés, hogy sikerül-e ezt a formát állandósítani. Végezetül nézzünk rá a második évados premier nézettségére: minden előzetes várakozást felülmúlóan nyitott a sorozat, az egészen bravúros 7,3 milliós össznézettség és a hasonló jelzővel illethető 3.8-as demó fantasztikus teljesítmény, utóbbi ráadásul minden idők legjobb kábeles (basic cabel) eredménye.

Értékelés:

Ahogy azt már korábban jeleztem, a múlt heti évadzárót követően több bejegyzést is szentelünk a Breaking Bad-nek, a kritikát követően Gaines kolléga jelentkezett a sorozat vizuális narratíváját elemző cikkel, most pedig egy közösen írt poszt következik. Vince Gilligan sorozatának negyedik évadja számos emlékezetes jelenettel gazdagított minket, mi pedig úgy döntöttünk, hogy összeszedjük az általunk legjobbnak vélt képsorokat.

8. Breaking Bad 4x07 - Hank levezetése

Tegnap twitteren írtam, hogy a legszívesebben négyes holtversenyt hirdetnék, a Sons of Anarchy, a Breaking Bad, valamint a két NBC-s sitcom, a Community és a Parks and Recreation is kiemelkedő epizóddal jelentkezett a múlt hét folyamán. Végül sikerült közöttük sorrendet felállítani, de azt talán mondani sem kell, hogy csupán nüansznyi különbségek döntöttek az egyik sorozat javára, vagy éppen a kárára.

Idén először áll a power rankings élén a Sons of Anarchy, az első hely megszerzéséhez pedig az évad egyik (ezt talán csak az évadnyitó múlta felül) legjobb epizódjára volt szükség. Sutter és az íróstábja remekül keverte a kártyákat, melynek eredményeképp a Juice-féle történetszál váratlan fordulatokat hozott, míg ezzel szemben Clay húzása nem volt annyira meglepő, de bárhogy is alakul a terve, a következményei beláthatatlanok lesznek. Az évad egyik fő pozitívuma, hogy tavallyal ellentétben nagyobb figyelmet/több játékidőt kapnak az egyes klubtagok, ezúttal Juice a már említett kokain lopás, Opie a Lyla-val való megromlott kapcsolata (a tetőn játszódó jelenetért jár a virtuális pacsi Ryan Hurst-nek), míg Tig a váratlanul feltűnt lánya miatt került középpontba. Utóbbihoz kapcsolódik a rész idézete is:

Bobby: Which one? Tig: Crazy one. Jax: Which one? 

A Community ismét egy speciális résszel jelentkezett, az eredmény pedig önmagáért beszél, az évad eddigi részében kissé háttérbe szorult Troy és Abed páros lakásavató bulija rendkívül emlékezetesre sikeredett. Nem nagyon tudok választani kedvenc idősíkot, bármelyik szereplő is ment le a pizzás fiúhoz, a hiánya kihatással volt a többiek viselkedésére és számtalan poént eredményezett. Chris McKenna minden kis részletre odafigyelő szkriptet tett le az asztalra, összességében pedig egy nem mindennapi ötletekkel telerakott, néhol zavarba ejtő, a rekeszizmokra különösen veszélyes epizódot láthattunk. 

Abed: Annie will always be driven, Shirley will always be giving, Pierce will never apologize, Britta's sort of a wildcard from my perspective and Jeff will forever remain a conniving son of a bitch.

Méltó finálét kapott a Breaking Bad zseniális negyedik felvonása, melyről bővebben itt írtam. A kritikát követően Gaines kolléga a sorozat képi világát elemezte ki, ezen a héten pedig még két Breaking Bad bejegyzés következik. Holnap a negyedik évad legemlékezetesebb jeleneteit szedjük össze, majd zárásként egy Vince Gilligan portéval kedveskedünk az olvasóknak. 

Tavalyhoz hasonlóan az idei (2011/12-es) évad során is összegzem a berendelésekről és a kaszákról szóló híreket. A listát, mely a blog oldalsó hasábján is megtalálható, folyamatosan frissítem majd.

Országos csatornák
 

NBC

Whitney: teljes évados berendelés

Up All Night: teljes évados berendelés

Harry's Law: teljes évados berendelés

Grimm: teljes évados berendelés

The Playboy Club: elkaszálták

Free Agents: elkaszálták

Prime Suspect: elkaszálták

Az HBO a rendkívül telített műsorrend miatt úgy döntött, hogy a már megszokott vasárnapon kívül hétfőre is tesz saját gyártású sorozatokat. Ez egyelőre csak az őszi időszakra vonatkozik, amikor is az újonc Enlightened, valamint a harmadik évadát kezdő Bored to Death szórakoztatja a csatorna előfizetőit. Nézzük miként teljesített a két sorozat.

Enlightened

Az utóbbi években főként filmek mellett dolgozó Mike White (The Good Girl, The School of Rock) jegyzi a sorozatot, mely a Laura Dern (Veszett a Világ, Jurassic Park) által megszemélyesített középkorú nő életébe nyújt  bepillantást. Amy a sorozat első perceiben egy összetört, idegileg labilis nő benyomását kelti, mindez pedig annak az eredménye, hogy kitudódott a főnökével való kapcsolata. A cégben előadott kínos, elsősorban magát lejárató jelenetsort követően megpróbál változtatni az életén, melynek első lépése Hawaii-i túrát jelent, ahol egy dühkezelő csoportterápián vesz részt.

Új emberként tér vissza a nagyvárosba, a türelem, a megértés és az empátia jellemzik őt, viszont a kapcsolatainak helyrehozása ezzel együtt is hosszú időt és kitartást vesz igénybe. Ezt kínálja az Enlightened, melyet leginkább egy 30 perces Showtime dramedyhez tudnék hasonlítani és ezt még csak véletlenül sem dicséretnek szántam. Ez a formátum, főként ha a drámára helyezik a hangsúlyt, a legtöbb esetben nem működőképes, olyan mintha két szék közé a földre huppannánk, egyik műfaj sem tud igazán érvényesülni. A dráma, ezen belül is a konfliktusok kibontására kevés idő áll rendelkezésre, a karakterek nem eléggé kidolgozottak, a jelenetek többségét pedig súlytalannak érezzük. 

Mindehhez még hozzájön, hogy egy antipatikus főszereplőt kaptunk, akinek a sorsa teljes mértékben hidegen hagyott. Nem akarom azonban teljesen lehúzni az HBO újoncát, egy szépen fényképezett, jól megírt, összességében profin elkészített darabról van szó, az már más kérdés, hogy a fent elmondottak miatt engem egy pillanatra sem tudott magával ragadni. Laura Dern korrekt alakítást tett le az asztalra, nem az ő hibája, hogy nem tudtam megkedvelni a főszereplőt, rajta kívül még Luke Wilson-t, valamint Diane Ladd-et, utóbbi egyébként a valóságban is Dern édesanyja, érdemes megemlíteni.   

Zárszóként annyit mondanék, hogy amennyiben kedveled a következő sorozatokat - Hung, The Big C, Nurse Jackie, akkor tegyél próbát az Enlightened-del, ellenkező esetben viszont nem ajánlott.

Értékelés: 

 
Bored to Death - 3. évad

A Bored to Death a kevés jól sikerült 30 perces dramedyk egyike, Jonathan Ames sorozata az extravagáns karaktereknek, a köztük lévő interakcióknak, valamint a remek párbeszédeknek köszönhetően immáron harmadik éve biztosít kellemes kikapcsolódást. Az évadnyitó során mindhárom főszereplő életében komoly változás áll be, Jonathan (a showrunner magáról nevezte el a főszereplőt) végre megjelenteti az új regényét, George otthagyta a kiadóját és éttermet nyit, míg Ray először találkozhat a fiával.

Első látásra tehát minden szép és jó, de persze ez nem tarthat sokáig, a kissé szerencsétlen, de szerethető főhőseink kivétel nélkül zűrös helyzetekbe kerülnek, melyet Ames a tőle megszokott fanyar humorral mutat be. Szerencsére Ted Danson-nak a CSI mellett maradt ideje a Bored to Death-re, továbbra is kiválóan hozza az unatkozó, habókos arisztokratát, de Jason Schwartzman és Zach Galifianakis teljesítményére sem lehet panaszunk. Az évadnyitóban George lányának barátját alakítva feltűnt régi ismerősünk, David Rasche (Rubicon) is, aki visszatérő szereplő lesz idén.

A Bored to Death egy nagyszerű résszel kezdte meg a harmadik évadját, ezzel a szinttel a szezon hátralevő részében is kiegyeznék. A nézettség kapcsán sajnos már nem tudok ilyen pozitívan nyilatkozni, a Bored to Death és az Enlightened is csak alig több, mint 200 ezer nézőt ültetett le a képernyők elé, a 18-49-es korosztályban pedig mindössze 0.1-es ratinget tudtak produkálni. Tény, hogy az HBO-nak nem lehettek nagy reményei a hétfői nappal kapcsolatban, de ennél azért mindenképp jobb eredményre számítottak.

Értékelés:

Bele lehet bocsátkozni abba a parttalan vitába, hogy vajon a Breaking Bad-e az utóbbi évek/elmúlt évtized/minden idők legjobb sorozata, csak értelme nincs sok. Félreértés ne essék, magam is hajlamos vagyok hasonló kijelentéseket tenni, no meg szeretem a listákat, és a Breaking Bad évről évre egyre feljebb araszol az all-time kedvenc sorozatok toplistáján. Azt viszont bátran ki merem jelenteni, hogy Vince Gilligan sorozata a legizgalmasabb képi világgal bíró, a vizualitás adta lehetőségeket legkreatívabban kihasználó tévés produktum. Donnie egy cikkben már megemlékezett a sorozat képi világáról, de úgy gondoltam, érdemes még egyszer, részben más szemszögből megvizsgálni a témát. Viszont előre szólok, hogy erősen spoileres leszek, csak az olvasson tovább, aki végig látta a 4. évadot.

A tévésorozatok általában párbeszéd- és szövegcentrikusak. Ez nem azt jelenti, hogy nem adnának a külcsínre. Rengeteg sorozat rendelkezik sajátos vizuális palettával (igaz ez egy Shieldre, egy Friday Night Lightsra, de ugyanúgy egy CSI-ra), alkalmazzák a filmes eszközöket, a cselekményszövést és a karakterek kibontását azonban az esetek többségében a dialógusok hivatottak előremozdítani. Gondoljunk csak Aaron Sorkin gyorstüzelő párbeszédeire, amelyek a West Wing vagy a Studio 60 on the Sunset Strip lényegét adják, vagy David Milch többrétegű, nehezen felfejthető, egyéni nyelvezetére a Deadwoodban.

Ezzel szemben a Breaking Bad alkotói elsősorban képekben gondolkodnak, képekkel közvetítenek információt, érzéseket, jelentéstartamokat. Nem véletlen, hogy az írók előszeretettel operálnak a csenddel, hosszú jelenetek peregnek le némán, az elviselhetetlenségig fokozva a feszültséget. Furcsamód néhol még a szöveg is a hallgatásra hívja fel a figyelmet: a 4. évad nyitóepizódjában, amikor Walt véget nem érő, összefüggéstelen, kétségbeesett monológot intéz Gushoz, rimánkodása háttérzajjá válik a többiek némasága mögött, hiszen nem az a fontos, mit mond, hanem maga a beszédaktus, hogy amíg beszél, addig életben van.

Az eddigi négy évad során kaptunk azért rengeteg emlékezetes monológot, fantasztikus párbeszédet, és egyből klasszikussá váló egysorosokat, ám úgy sejtem, hogy évek múlva sokkal inkább emlékezni fogunk egy-egy képsorra, mintsem elhangzott mondatokra. Mondjuk a harmadik évad bizarr és hátborzongató nyitójelenetére, ahol a mexikói porfészekben emberek tucatjai kúsznak előre a földön, miközben a falubeliek közönyösen haladnak el mellettük, vagy a fekete-fehér környezetbe oltott rózsaszín, félig megégett plüssmacira. A vizualitás elsődlegességét támasztja alá az is, hogy ezekhez az ikonikus képekhez nem mindig társul hasonló súlyú tartalom: a repülőgép-katasztrófa például, bár hatásos és ügyes csavar, de némiképp kipukkanó lufi a felfokozott várakozás után.

A látványbeli bravúrok az esetek többségében a történetet szolgálják, még ha itt-ott öncélúnak is hatnak. Van, hogy tematikai párhuzamokat vonnak, mint az „Over” című epizódban, ahol frappáns vágások kötik át Skyler munkahelyi és Walt otthoni szálát (fúrásból porszívó, infúzió-csöpögésből kávécsepegtetés). Máskor a helyszínváltások eszközei – a Mexikóban játszódó jelenetek sárgás, fakón szűrt színvilága a Traffic hasonló technikáját juttatta eszembe. Megint máskor egy-egy karakternek kölcsönöznek jellemvonásokat: Gus Fring mitikus méreteket öltő alakjához* nagyban hozzájárult a többször bevetett, hátulról követő kameraállás. Az idő haladását jelző, gyorsított vágóképek, a kamera szokatlan helyeken történő elhelyezése (ásó!) és a főzős montázsok pedig mostanra védjegyei lettek Gilligan sorozatának.

*Ha már Gus és mitikusság, érdemes szót ejteni a 4. évadfinálé egyik vitatott snittjéről, avagy Gus Fring Kétarc-pillanatáról. Megértem, akik azt mondják, hogy a túlzó, egy pillanatig sem hihető jelenet elüt a sorozat valószerűségétől, de a Breaking Bad, minden morális és pszichológiai mélyfúrásával együtt, nagyban kölcsönöz a ponyvától, a spagetti westerntől, a horrortól. A nyakkendőigazítás groteszk, hatásvadász és larger-than-life,  de vállaltan az, a sorozat zsáner volta előtti főhajtás (egyébként a Kuzinok is hasonló ponyvagyökerekből szökkentek szárba).

A képi történetmesélés betetőzése számomra a „Crawl Space” zárójelenete, amihez foghatót én még nem nagyon láttam tévéképernyőn, de moziban sem sokszor. Ahogy a kamera felemelkedik, az egyre zsugorodó, egyre magasabbról látott/egyre mélyebben fekvő figura környezete koporsóvá, pokolbéli mély gödörré alakul át, a padló alatt hisztérikusan nevető, pénzben, koszban és pókhálókban vonagló, eltemetett Walt minden szimbolizmuson túlmenően maga a megtestesült egzisztencialista horror.

Nem lehet teljes persze a Breaking Bad képi világához intézett dicshimnuszom a fő operatőr, Michael Slovis említése nélkül. Attól kezdve, hogy Slovis a második évad elején csatlakozott a produkcióhoz, fokozatosan a legszebben fényképezett sorozattá emelte azt, melynek szinte minden képkockáját kitennénk a falra poszternek. Slovis kompozíciói mindig átgondoltak, a fény-árnyék kezelése kivételes, egyszerre tudja kihozni a legtöbbet a zárt terekből (lásd, a szuperlabor) és a természeti tájból (lásd, a „Crawl Space” felhőátvonulásos premierplánja), nagy mértékben hozzájárulva ahhoz, hogy a Breaking Bad kiteljesíthesse a benne rejlő potenciált.

Vince Gilligan és csapata alaposan feladta magának a leckét az idei évaddal, melyet nem lesz könnyű túlszárnyalniuk. 2010. 06. 24. Jelentem megtették, egy elsőrangúan felépített, komplex karakterekkel, lélegzetelállító képi világgal és nem mellesleg fojtogató atmoszférával bíró negyedik évadban lehetett részünk, mely során a sorozat stábja a feszültségteremtés magasiskoláját mutatta be. Ezzel a páratlan szériával a Breaking Bad belépett azon kevés sorozatot tömörítő társaságba, melyek évadról-évadra magasabbra rakják azt a bizonyos képzeletbeli lécet. 

Lassan indult az évad, de ez nem jelenthetett meglepetést, a Breaking Bad-et a korábbi szezonok alkalmával is a fokozatos építkezés jellemezte, mely során felvezetik a főbb történetszálakat és részletesen bemutatják a karakterekben lezajló változásokat. Az idő előrehaladtával pedig kifizetődik ez a tudatos munka, legyen szó a sokáig önutálattal küzdő, reményvesztett Jesse-ről, a tisztességes családapából az erkölcsi normákat félredobó, gátlástalan emberré váló Walt-ról, vagy éppen a tökéletes bűnöző mintaképének tekinthető Gus-ról, akinek idén ismerhettük meg a múltját és ezáltal a későbbi tetteinek indítékaira is magyarázatot kaptunk.

Említhetném Hank-et is, az évad elején sok időt töltöttünk a sérülése után depresszióval küzdő DEA ügynökkel, minderre azonban szükség volt, hiszen a későbbi döntései, például a Gus ellen indított nyomozása így vált hitelessé. Az évad közepétől Gilligan-ék ritmust váltottak és egymás után tették le a zseniális és hosszú ideig emlékezetünkbe vésődő jelenetekkel tarkított epizódokat, melyek közben sokszor lélegzetvisszafojtva figyeltük az eseményeket. Gondoljunk csak Hermanos-ban látott, az évad egyik csúcspontjaként értékelhető flashback-es jelenetre, mely Don Winslow 'The Power of the Dog' (Drogháború) című nagyszabású, és nyomasztóan realista regényét idézte fel, de a két résszel későbbi leszámolás során is hasonló élményben lehetett részünk.

Azt fontos kiemelni, hogy nem elsősorban a meglepetés ereje, vagy a váratlan fordulatok miatt kell őket kiemelni, sokkal inkább a megvalósítást, a kivitelezést kell dicsérnünk. Mindez magában foglalja a már többször méltatott, Michael Slovis által tökélyre fejlesztett operatőri munkát, ami az elsőrangú forgatókönyv, színészi teljesítmény és remekül kiválasztott zenei motívumok segítségével a Hitchock-i suspense legjobb pillanatait idézte fel bennem. A Salud azonban nem csak a leszámolás miatt vált emlékezetessé, Walt fiának tett vallomása a sorozat történetének talán legbensőségesebb jelenete volt, előbbi itt nézett szembe az utóbbi két-három év során elkövetett hibás döntéseivel, de, mint ahogy arra az évadzáró rámutatott, már nem volt számára visszaút...

Nem volt időnk azonban pihenésre, a Crawl Space vészterhes jövőt vázolt fel, Gus és Walt sivatagban történő beszélgetése, valamint az azt követő záró tíz perc során talán még pislogni is elfelejtettünk, a részre pedig az elsőrangúan megszerkesztett utolsó képsor tette fel a koronát, Walt ironikus nevetését nehéz feledni... Az utolsó előtti epizód volt tulajdonképpen a vihar előtti csend, míg a Face Off címre hallgató finálé egy hosszú út végét jelentette, Gus meghalt, Walt átváltozása pedig, melyet Gilligan-ék az elmúlt négy év alatt precízen felépítettek, teljessé vált.

A sorozat kezdetén még egy középiskolai kémia tanárt láttunk, aki a rákbetegsége után a családja megsegítése miatt szállt be a drog üzletbe és kezdett meth főzésbe, most viszont már egy önző, hatalomvágytól fűtött, a céljai eléréséért mindenre képes személy állt előttünk. Gilligan egy pozitív szereplőből antihőst faragott, nem sok mindenkinek lett volna meg ehhez a bátorsága. A Walt személyiségében bekövetkezett változásokat jól szemléltetik az alábbi, tőle származó idézetek.  

I am not in danger, Skyler. I am the danger. A guy opens his door and gets shot,and you think that of me? No. I am the one who knocks. (4x06 Cornered)

Never give up control. Live life on your own terms. (4x08 Hermanos)

I won. (4x13 Face Off)

Természetesen Breaking Bad kritikát nem lehet anélkül írni, hogy ne térnénk ki a pazar színészi alakításokra, Bryan Cranston, Aaron Paul és Giancarlo Esposito előtt meg kell emelnem a nem létező kalapom (természetesen a többiek is kitettek magukért, de ez a hármas egészen kiemelkedőt produkált), idén is elképesztő teljesítményt tettek le az asztalra. Nekik is, természetesen számos, fentebb már ismertetett tényező mellett nagy szerepük van abban, hogy Vince Gilligan egyedülálló alkotása most már egymást követő második alkalommal érdemli ki az év legjobb sorozata titulust.

Végezetül nézzünk egy kicsit előre, ugyan egy ideig kétséges volt a sorozat sorsa, végül azonban az AMC a gyártó Sony TV-vel való rövid vitát követően berendelte a sorozat utolsó 16 részét, melyet minden bizonnyal egyben forgatnak majd le, várhatóan a csatorna ezt két évadra osztja el. A léc ismét magasan van, reméljük ezt is sikerül átugrani, bár már azzal is maradéktalanul elégedett lennék, ha a mostani szintet sikerülne tartani.

Értékelés:

Megtört egy nagy széria, több, mint egy hónap után a Breaking Bad kénytelen volt átadni az első helyet. Rendkívül erős volt egyébként a múlt heti felhozatal (talán idén a legerősebb), mindezt jól szemlélteti, hogy a végül hetedik helyen befutó The Good Wife a mostani epizóddal pár héttel ezelőtt még könnyedén dobogós tudott volna lenni. 

Kötelező vétel: Pawnee: The Greatest Town in America. Igen, Leslie könyve a valóságban is megjelent, ráadásul a leírások alapján egy rendkívül szórakoztató olvasmánnyal van dolgunk, ami a sorozathoz hasonlóan alaposan megdolgoztatja a rekeszizmainkat. Fantasztikus volt, amit a harmadik rész során letettek az asztalra kedvenc, a munkára többségében teljesen alkalmatlan hivatalnokaink. Leslie a könyvének köszönhetően egy botrány kellős közepén találja magát, mely a születési helye utáni nyomozást és régi ismerősünk, Bert Macklin ismételt felbukkanását hozza magával. Tom és Ben párosa ezúttal is kiválóan működött, de talán még ennél is emlékezetesebbre sikerült Ann akciója, mely során a Ron-April duót próbálta bensőséges beszélgetésre ösztönözni. Az i-re pedig a pontot az utolsó jelenet tette fel... szegény Jerry.

Megtörtént az a vallomás, amire már jó ideje vártunk, ugyan a JT haláláért felelős, illetve felelősek neve nyílt titoknak számított, de eddig egyszer sem került kimondásra a sorozat keretei között. A Brick során az írók három nagy történetszállal (ha Opie félrelépését is idevesszük, akkor négy) dolgoztak, az előbbi vallomáshoz kapcsolódik Clay és Gemma levelek utáni kutatása, mely végül az egymás iránti bizalom elvesztéséhez vezetett. Otto kérésére a klub felkutatta Luann gyilkosát, a megtorlás azonban (egyelőre) elmaradt, míg Juice egyre nagyobb zűrbe keveri magát Roosevelt seriff húzása miatt. Továbbra is jó úton halad a sorozat, Sutter-ék több olyan szálat is felvezettek, mely előbb, vagy utóbb robbanásig feszült helyzetet és drámai jeleneteket eredményeznek majd.

Úgy tűnt, hogy a Breaking Bad letaszíthatatlan a trónról, október első hetében azonban sikerült megszakítani a nagy sorozatot, az évad utolsó előtti epizódja 'csak' a harmadik helyre futott be. Természetesen nem kell Vince Gilligan alkotását félteni, ezúttal is emlékezetes 45 percet biztosítottak, az End Times-t leginkább úgy lehetne leírni, mint a vihar előtti csendet, ahol az egyes kártyalapok kiosztásra kerülnek, az évadzáró előtt pedig csak találgatni lehet, hogy kihez kerültek a nyertes lapok. A fináléról holnap lesz írás, de a héten több Breaking Bad-del kapcsolatos poszt is várható.

Ryan Murphy egy egocentrikus, nagyzási mániában szenvedő primadonna, ráadásul, és ez a mi szempontunkból az igazán lényeges, egy középszerű író, aki elhitte magáról, hogy ő a jelenkori televíziózás egyik nagy tehetségű, kiemelkedő alakja. Nem is tévedhetne ennél nagyobbat, a legutóbbi két alkotásánál egyaránt azt láthattuk, hogy a színvonal az ígéretes kezdést követően erőteljesen visszaesett, majd nem sokkal később önmaga paródiájává vált a sorozat, ez a Nip/Tuck-nál a harmadik évadot követően történt meg, a Glee esetében viszont már csak pár rész kellett hozzá.

Új (állandó szerzőtársával Brad Falchuk-kal készített) szériája az American Horror Story kapcsán is az volt a legnagyobb félelmem, hogy a komoly potenciállal bíró pilot után Murphy elveszíti a fonalat és előbb-utóbb darabjaira esik majd szét a sorozat. A félelmem azonban alaptalannak bizonyult, az FX-re készülő, pszichológiai thrillerként hirdetett produkció ugyanis már a pilotnál elvérzett, ami röviden elmondva annyit tesz, hogy egy hatásvadász, mindenfajta eredetiséget nélkülöző, rendkívül gyenge kezdést láthattunk. A kép alatt, természetesen továbbra is spoilerek nélkül, mindezt kicsit bővebben fejtem ki.

Elképzelem, ahogy Murphy és Falchuk a szkript megírása előtt ötletelgetett és végül arra jutottak, hogy a sorozat három alappilléren nyugodjon: legyen benne természetfölötti motívum, erős szexuális töltet és ami a legfontosabb, minél több meghökkentő, szürreális karakter, valamint esemény, amit mindennemű előzmény nélkül bedobunk, lényeg, hogy a néző csak kapkodja a fejét a pilot nézése közben. Ezekre a sablonos témákra próbálták ráhúzni a kiinduló sztorit, mely szerint a nagyvárosban élő pszichológus vidékre költözteti a családját, úgy gondolja itt sikerül majd túljutni a problémáikon és ismét közel kerül a feleségéhez és a lányához. Az új ház azonban sötét titkokat rejt, ennek, valamint a szomszédoknak köszönhetően furcsa és (papíron) félelmetes pszichológiai játék részesei lesznek.

A pilot egyik és talán legszembetűnőbb hibája, hogy nem érdekelt a karakterek sorsa, végig úgy éreztem csak bábok a történetben és arra kellenek, hogy Murphy-ék kiélhessék a perverz fantáziájukat. Próbálkoztak ugyan jellemábrázolással, de a házaspár problémái és a gyerekek közötti kapcsolat bemutatása nem érte el a kellő hatást, így pedig a karakterek elmélyítése kudarcba fulladt. Végeredményben erőltetett dialógokat és kétdimenziós, papírmasé figurákat kaptunk, akik kivétel nélkül antipatikusra sikerültek. A színészekre nem lehet panasz, Dylan McDermott, Connie Britton, Jessica Lange és a pilot kellemes meglepetésének tekinthető Taissa Farmiga is megtette a magáét, de ez a gyenge forgatókönyv miatt fabatkát sem ért.

A történetvezetés kapcsán szintén negatív hangot kell megütnöm, folyamatosan jöttek az egymásra dobált, abszurd ötletek, melyek egyetlen célja a néző meghökkentése volt. Ez utóbbi sikerült is, de nem mindegy, milyen áron, kivétel nélkül öncélú történetszálakat láttunk, amik egy széteső, magát okosnak gondoló, de a valóságban rendkívül buta és klisékkel megrakott pilotot eredményeztek. Murphy-éknek ráadásul a horror alapszabályai című könyvet is újra (vagy csak simán el) kell olvasniuk, alapvetően ijedős fajta vagyok, de ezúttal egyszer sem sikerült rám hozni a frászt.

A készítők elmondása szerint az American Horror Story sokat merített az 1970-es évek horror filmjeiből, többek között a Rosemary gyermekéből, valamint a Ragyogásból, a végeredmény azonban nemhogy ezekhez a klasszikusokhoz nem hasonlítható, de a tucathorrorok szintjét sem éri el. Az általam nagyra tartott és kedvelt FX az eddigi leggyengébb pilotját hozta tető alá, ráadásul a csatorna a nézettséggel sem lehetett maradéktalanul elégedett. A 3.1 milliós össznézettség és az 1.6-os demó önmagában nagyon szépnek tűnik, de a nagy hype miatt ennél többet lehetett várni és a közönséget vélhetően erősen megosztó pilot miatt a későbbiek során komoly esések várhatók.

Értékelés:

A Touch berendelését mintegy két héttel ezelőtt jelentette be a Fox, ezúttal pedig egy közel három perces előzetessel leptek meg minket. A Tim Kring (Heroes) által készített sorozat midseason-ben (13 részes első évad) fog debütálni, az alapsztori szerint a fiát egyedül nevelő édesapa rájön, hogy gyermeke különleges képesség birtokában van, az autista fiú képes megjövendölni jövőben bekövetkező eseményeket.

A főbb szerepekben Kiefer Sutherland, Danny Glover, Gugu Mbatha-Raw, valamint David Mazouz lesz látható, a pilotot Francis Lawrence (I Am Legend, Constantine) rendezte. A forgatókönyv kapcsán eddig szinte kivétel nélkül dicsérő szavakat lehet olvasni, jó esélyt látok arra, hogy erős kezdést produkál majd a sorozat, a probléma az, hogy Kring esetében később szokták előjönni a problémák. Meglátjuk, hogy ezúttal meddig tart ki a lendület.