A tavalyi évadzáró hatalmas csalódást okozott, minden téren a könnyebbik megoldást választották az írók, mondjuk ki, gyávák voltak, mindez pedig magával hozta azt, hogy alacsony elvárásokkal ültem le a hatodik évad kezdő epizódja elé. Szerencsére azonban kellemes meglepetés ért, kifejezetten élveztem az évadnyitót, ugyan már eddig is jelen volt, de még soha nem volt ennyire erős a morbid humor a sorozatban és egyelőre a behozott történetszálak, legyen szó az egyes karakterekhez, vagy éppen a nyomozáshoz kötődő eseményekről, is ígéretesnek tűnnek. A kép alatt spoilerek társaságában vesézzük ki az epizódot.

Ahogy ahhoz már hozzászokhattunk, az átívelő szál fokozatosan kerül előtérbe és az évad elején inkább csak alapozásról van szó, így ekkor több egy rész egy eset típusú részt kapunk. Ilyen volt ez a mostani is, melyben ezúttal nem a gyilkos személyén, illetve a nyomozáson volt a hangsúly, hanem az ahhoz kapcsolódó osztálytalálkozón. Dexter egy váratlan és számára ismeretlen helyzetbe csöppen, a hirtelen jött népszerűség pedig jó néhány megmosolyogtató jelenetet eredményez, melyeket a narráció, vagyis kedvenc sorozatgyilkosunk belső gondolatai még abszurdabbá és egyben viccesebbé tett. 

Az írók vékony jégen táncoltak, ugyanis könnyen belefuthattak volna abba, hogy karakteridegennek véljük Dexter cselekedeteit, de erre nem került sor, jól érezték, hogy meddig mehetnek el. A heti ügy tehát, főleg a tálalás miatt elnyerte a tetszésemet, de az átívelő szál kapcsán szintén pozitívumokról számolhatok be. Kezdjük ott, hogy a két, együtt dolgozó sorozatgyilkos szerepére a zseniális Edward James Olmos-t és az évről-évre magabiztosabbá váló Colin Hanks-et szerezték meg, de a színészi kvalitások mellett a karakterek háttértörténetében és a motivációjukban is bőven van potenciál.

Az évad egyik központi témája a vallás lesz, ami a gyilkosságok mellett Dexter magánéletében is fontos szerepet tölt majd be. Mindezt már a premier előtt is tudtuk, akkor még vegyes érzésekkel viseltettem iránta, de az évadnyitóban jól oldalról közelítették meg a kérdést, így bizakodó vagyok a jövőt illetően.

Ejtsünk még szót a mellékszereplőkről is, Angel és Masuka hozta a tőle elvárhatót, Deb és Quinn kapcsán nem tennék elhamarkodott kijelentéseket, a 'nagy kérdés'  és az abból adódó bonyodalmak még többféleképpen is elsülhetnek, viszont LaGuerta történetszála tavalyhoz hasonlóan sablonosra és kiszámíthatóra sikeredett. Az évadnyitó ezt a kis kellemetlenséget leszámítva remekül teljesített, amiben minden bizonnyal nagy szerepe van a Chip Johannesen-t váltó Scott Buck-nak, aki remélhetőleg visszahozza majd a sorozat régi minőségét. A Showtime szintén elégedett lehet a sorozat visszatérésével, a 2.1 milliós össznézettség és az 1.1-es demó a Dexter történetének legjobb premier eredményét jelenti.

Értékelés:

A The Walking Dead október 16-án kezdődő második évada előtt az AMC kiadott egy websorozatot, melyben Hannah (Lilli Birdsell), közismertebb nevén a 'biciklis lány' háttértörténetét ismerhetjük meg. Ő volt az első zombi, akivel Rick találkozott és akit később könyörületből, a szenvedéseitől megszabadítva agyonlőtt. Most feltárul előttünk a fiatal nő élete, láthatjuk, hogyan élte meg a zombi apokalipszist és miként próbálta meg védelmezni a családját. A websorozat hat kis részből állt, én ezeket összefűztem, így egyben tekinthető meg a 18 perces epizód.

Ezúttal már 18 sorozat versengett a heti toplistába való bekerülésért és ez természetesen magával hozott néhány kemény döntést is. Közel volt a bejutáshoz a Revenge, a Downton Abbey, vagy éppen a Boardwalk Empire, de persze komoly csalódások is akadtak, példaként a Doctor Who, Raising Hope kettőst lehet megemlíteni. A dobogó első két helyezettje már jó ideje stabilan tartja a pozícióját, viszont utánuk komoly változások történtek a múlt héthez képest. 

Ez lassan kezd már unalmassá és kiszámíthatóvá válni... nem, még véletlenül sem a Breaking Bad történetvezetésére gondolok, hanem a power rankings-es egyeduralmára, Vince Gilligan sorozata a rovat szeptemberi visszatérése óta folyamatosan az élen áll. Múlt héten a mexikói leszámolás utózöngéire, Hank egyre veszélyesebbé váló nyomozására, a Skyler-szál meglepő fordulatára, valamint Walt és Gus sivatagban történő eszmecseréjére és annak következményeire koncentráltunk. Ahogy azt a korábbi részek során is tapasztaltuk, szinte tapintani lehetett a feszültséget, erre példaként lehet hozni Gus nem mindennapos bosszúját Don Eladio egykori jobbkezével Hector-ral szemben, előbbinek Walt-tel megejtett rövid, de velős eszmecseréjét (Michael Slovis operatőr ismét kitett magáért), és a nyomasztó zenei motívummal végigkísért, bravúros záró jelenetet.

Az évad negyedik részében egy újabb Sons of Anarchy chapterrel ismerkedhettünk meg, az arizonai illetékességű SAMTAZ behozatala pedig több szempontból is jó döntésnek bizonyult. Kurt Sutter ezzel a húzásával egyrészt tovább gazdagította a sorozat mitológiáját, másrészt az arizonaiak drogproblémája és annak a klubra gyakorolt bomlasztó ereje intő jel lehet Jax-ék számára is. Eseménydúsra sikerült ez a mostani kiruccanás, de a charming-i történésekre sem panaszkodhattunk, elsősorban a Ray McKinnon által kiválóan megformált helyettes államügyész kissé etikátlan, de kétségtelenül célravezető manővereit kell itt kiemelni.

Ha már a Doctor Who-nak nem sikerült beverekednie magát a legjobb 10 mezőnyébe, akkor azért legalább egy hasonlat erejéig hozzuk be a Doktort. Amennyiben utóbbi olvasta volna a legutóbbi Parks and Recreation rész forgatókönyvét, minden bizonnyal Pawnee-ba utazott volna, a tér-idő kontinuum ugyanis komoly veszélynek volt kitéve. Az ok pedig egyértelmű: egy epizódon belül három Tammy is feltűnt, Ron kimért és mindenkit megfélemlítő első felesége a naqyszerű Patricia Clarkson alakításában, Tammy 0 (a gének nem hazudnak) az édesanya, valamint Megan Mullally is feltűnt a második feleség szerepében. Hatalmas lehetőségek rejlettek ebben a sztoriban és az írók szerencsére kihozták belőle a maximumot, Ron múltjának sötét titkai és a végső párbaj különösen emlékezetesre sikerült. Emellett még az Entertainment 720 főhadiszállásán játszódó abszurd jeleneteket is ki kell emelni, egyedül az Ann-Chris szál nem nyerte el a tetszésemet. 

Ne ítélj előre, tartja a mondás és jelen írás tárgya, az Awkward tökéletes példa erre. A július közepén debütáló tinisorozat felé a sablonos alapsztori és az MTV korábbi alkotásai miatt minimális elvárásokat támasztottam, pár hónap múlva azonban nagyot fordult a világ, a szeptember végi évadzárót követően már az idei év legkellemesebb meglepetése jelzővel kell illetnem. A kép alatt spoilerek nélkül górcső alá vesszük az első évadot.

Jenna Hamilton-t a két barátnőjén kívül szinte senki nem ismeri a középsuliban, majd váratlanul egy szerencsétlen balesetet követően nem kívánt népszerűségre tesz szert. Elterjed róla az egyébként minden valóságalapot nélkülöző pletyka, miszerint öngyilkosságot akart elkövetni, de ez csak a kezdete a kínos eseményeknek. A sorozat készítőjének Lauren Iungerich -nek (10 Things I Hate About You) láthatóan semmi baja a klisék alkalmazásával, és ez nem csak a kiinduló történetre igaz, a 12 epizód alatt végig bátran nyúlt hozzájuk.

Itt is érvényes azonban a bevezetőben említett mondás, ugyanis amíg a sablonosságra az esetek többségében negatívumként tekintünk, itt ez egyáltalán nem zavaró. Mindez annak köszönhető, hogy a bejáratott formulákat életszerűen, hitelesen tudják elénk tárni, ehhez pedig elsőrangú karakterizáció, valamint forgatókönyv társul. A minőségi jellemábrázolást leginkább Jenna-n keresztül tudjuk lemérni, az írók egy sokszínű, komplex karaktert alkottak, a problémái, a gondolkodásmódja és a döntései egyaránt valóságosnak hatottak, az önbizalomhiánnyal küzdő lány pedig hosszú utat járt be az első évad során. Nem szabad azonban elfelejtkeznünk arról, hogy mindehhez szükség volt Ashley Rickards rendkívül érett játékára is.

A többiek ugyan közel sem ennyire kidolgozottak, de egyrészt erre kevés idő állt rendelkezésre (20 perces részek), másrészt így is bőven akadt emlékezetes jelenetük, legyen szó az aranyosan lüke barátnőkről, az eltérő habitusú, de egyaránt szimpatikus Matty-ről és Jake-ről, vagy éppen a mindig rosszban sántikáló Sadie-ről. A szkript kapcsán külön ki kell térni az Awkward egyik legerősebb pontjára, a pörgős és intelligens dialógusokra, ebből a szempontból - és ez bizony komoly dicséretnek számít, egy Veronica Mars analógia is megállná a helyét. A sorozat csípős humora többek között a remekbeszabott egysorosoknak és párbeszédekből ered, de a gyakran használt narrációról sem szabad elfelejtkeznünk, ami Jenna karakterizációja miatt volt lényeges.

Iungerich és stábja ügyesen eltalálta a humoros és drámai jelenetek arányát, utóbbi kapcsán mindenképp meg kell jegyezni, hogy mindenféle erőlködés nélkül sikerült a tinédzser kor legfőbb problémáit (önértékelés, lázadás, etc.) felvonultatni és ezekre megfelelő választ, vagy ha azt nem is, de legalább megoldási lehetőséget adni. A sorozatra szerencsére a nézők is rátaláltak, a nézőtábor fokozatosan nőtt, az utolsó részekre már 2 millió fölötti nézettséget és bravúros 1.2-es demót tudott felvonultatni. Nem csoda, hogy az MTV berendelte a második évadot, az egy pillanatra sem lehet kérdés, hogy ott leszek a rajtnál.

Értékelés:

Az angyalokkal ugyan csúnyán melléfogtak, de ezt leszámítva, főként a többi országos csatornához képest, jónak mondható az ABC őszi újonc felhozatala. Ők hozták össze eddig a legígéretesebb drámákat (Pan Am, Revenge), a héten bemutatkozó Suburgatory-nak köszönhetően pedig már a komédiák terén is van egy komoly potenciállal bíró sorozatuk. Utóbbi nem okozott meglepetést, Emily Kapnek (Aliens in America, Parks and Recreation) sitcomjában már az upfronts idején nagy lehetőségeket láttam, a pilot pedig szerencsére bizonyította, hogy mindez nem volt alaptalan. 

A kiinduló sztori szerint az egyedülálló édesapa, miután egy csomag kotont talál a 16 éves lánya szekrényében, úgy dönt, hogy New Yorkból egy csendes kertvárosba költözik tinédzser gyermekével. A Red Bull imádók és plasztikai műtétek városában azonban sokkal érdekesebb/furcsább élet vár rájuk, mint, ahogy azt előzetesen elképzelték. Kapnek láthatóan nem szeretett volna túl sokat elidőzni az alapsztorinál, ami érthető is, egyrészt kissé banálisnak hat, másrészt a sorozat jó értelemben vett abszurditása csak az új közegben tud igazán érvényesülni.

A pilot a jól elhelyezett, elsősorban a sztereotípiákat kifigurázó poénok, az ügyesen megírt dialógok és a szerethető karakterek miatt működött és természetesen nem felejtkezhetünk el a remek szereplőgárdáról sem. Találkozunk néhány ismerős arccal, például Alan Tudyk, vagy az egyelőre kevés játékpercet kapó Rex Lee, de a pálmát nem ők, hanem az év elején még a Shameless Mandy-jét megformáló Jane Levy viszi el. A karizmatikus alakításának köszönhetően a cinikus életszemléletű és öntörvényű tinédzser gyorsan belopja magát a szívünkbe, az íróknak pedig a narrálás becsempészéséért jár dicséret.

A Suburgatory-nak az epizód végén behozott kissé komolyabb, drámai szálak sem jelentettek problémát, remélhetőleg ez a későbbiek során sem változik, akár a műfaji arányokat, akár azok minőségét nézzük. A pilot hozta az előzetes elvárásaimat és az ABC is elégedett lehet vele, a legjobb kritikákat kapó országos sorozatról van szó, melynek az első heti nézettsége szintén örömre adhat okot. A The Middle után műsorba kerülő Suburgatory sikeresen rávert a felvezetésére és végül 9.8 milliós össznézettséget, míg 18-49-ben 3.3-as ratinget produkált. 

Értékelés:

A blog állandó olvasói számára bizonyára nem okoz meglepetést, ha azt mondom, hogy a CBS nem éppen a szívem csücske, a rendkívül konzervatív csatorna ritkán kockázat és az ötlettelen, lapos, de sajnos ezzel együtt kifejezetten sikeres proceduraljai miatt régóta ellenszenvesek számomra. A The Good Wife miatt azonban az utóbbi időben hajlandó vagyok nekik sok mindent elnézni, Robert és Michelle King jogi drámája ugyanis a minőséget tekintve kiemelkedik a CBS sorozatai közül, sőt az eddigi két szezonja alapján rászolgált a legjobb országos csatornán futó drámasorozat címre is. Azt, hogy mivel érdemelte ezt ki és hogyan kezdődött a harmadik évad, a kép alatt, spoilerek társaságában fejtem ki.

Amennyiben meghalljuk a The Good Wife alapsztoriját - a kétgyermekes anyuka, Alicia Florrick államügyész férje börtönbe kerülése miatt kénytelen visszamenni az ügyvédi pályára, valamint, hogy általában egy rész egy eset sémára épül a sorozat, azt is gondolhatnánk, hogy egy tipikus CBS drámáról van szó. Ez azonban csak a látszat, a kiváló írógárdának köszönhetően egy országos szinten meglepően intelligens alkotást kapunk, melyben idővel egyre több és egyre erősebb átívelő szálat hoztak be, mindezt komplex, gyorsan megkedvelhető karakterek tolmácsolásában, az összképet pedig érdekesen felépített ügyek teszik még színesebbé.

Most viszont térjünk rá a harmadik évad nyitóepizódjára, mely a korábbi szokásokkal ellentétben nem kedden, hanem a CBS által kijelölt új időpontban, vasárnap került bemutatásra. A heti ügy középpontjában először egy muszlim-zsidó egyetemi verekedés áll, majd az államügyészi hivatal ravasz húzásának köszönhetően nem sokkal később már gyilkosság lesz a vád. Mindez azonban ezúttal csak mellékzönge volt, sokkal érdekesebbek voltak a karakterek közötti interakciók, főként az Alicia és Will közötti viszony ábrázolása. 

King-ék nagyon helyesen úgy döntöttek, hogy nem ugranak egyből a mélyvízbe, a stílusos belépőt követően megpróbáltak minket bizonytalanságban hagyni és több, mint fél órának kellett eltelnie ahhoz, hogy együtt láthassuk őket. Megérte a várakozást, már csak azért is, hogy ismét bizonyítást nyerjen, nem feltétlenül kell ahhoz kivillanó cici, hogy egy sorozatban érzéki, hiteles szexjelenetet láthassunk. Will-éknek azonban titokban kell tartaniuk a kapcsolatukat, ráadásul a munkahelyi légkört az Alicia és Kalinda közötti ellentét is rontja. Ki kell még emelnünk Eli barátunkat, akinek a vallása és munkája között kell határvonalat meghúznia, de az államügyészi hivatalhoz köthető történések is végig lekötötték a figyelmemet, Peter hatalomátvételével komoly potenciált látok ebben a történetszálban.

Az alakítások ismét elsőrangúak voltak, a friss Emmy-díjas Julianna Margulies mellett Josh Charles és Alan Cumming is dicséretet érdemel. Az évadnyitó hozta az előzetes várakozásaimat, az írók szépen, erőlködés nélkül továbbfűzték a a második évad végén megkezdett szálakat, viszont az is látszik, hogy még nem játszották ki az összes kártyájukat. A nézettség kapcsán már nem tudok ilyen pozitívan nyilatkozni, az össznézettséggel ugyan továbbra sincs gond (10.66 millió), de a 2.2-es demó sajnos kevés és ezáltal veszélyben van a sorozat. Ha ez állandósulna, netalántán csökkenne, akkor csak abban bízhatnánk, hogy a CBS a kritikai hozsanna és a díjátadókon való sikeres szereplése miatt talán presztízsből megtartja.

Értékelés:

Volt itt minden, mint a búcsúban, a premier időpontjának többszöri eltolása, lassan elkészülő digitális trükkök, pletykák a túllépett költségvetésről, az időjárásból adódó forgatási nehézségek és nem utolsósorban kreatív problémák. Utóbbin nincs mit csodálkozni, a Fox ugyanis nagyon okosan a köztudottan nehéz természetű, ráadásul megkérőjelezhető tehetségű Brannon Braga-t (Star Trek: Voyager, 24, FlashForward) tette meg a Terra Nova showrunnerének. Végre azonban elkészült a 'nagy mű', a kép alatt megnézzük, hogy vajon megérte-e rá ennyit várni.

A történet szerint 2149-re az emberiség tönkretette a környezetét, ráadásul a rossz levegő mellett a túlnépesedés is komoly gondokat okoz, így pedig lassan élhetetlenné válik a bolygó. A sorozat szerint a megoldás 85 millió évvel a múltban van, a tudósok egy váratlan felfedezésnek köszönhetően portált tudnak létesíteni a történelem előtti korba, ahol a szerencsés kiválasztottak egy új civilizáció alapkövét rakják le. A Terra Nova kolóniát mi a Shannon család szemén keresztül ismerjük meg, persze ahogy az lenni szokott, nem minden az előzetes tervek szerint alakul, a dinoszauruszok mellett a sixers elnevezésű renegát csoportot, valamint egy összeesküvés szálat is bedobtak nekünk az írók.

A Fox által hétfő este levetített pilot már a harmadik változat, a köztes időben a trükkökért felelős csapat a CGI-on próbált meg finomítani, de emellett új jelenetek leforgatására is sor került, a testközönség ugyanis nem volt megelégedve a család tagjainak bemutatásával, illetve a közöttük lévő viszony ábrázolásával. Mindkettőn sikerült valamelyest javítani, ennek ellenére a végeredmény felemásra sikerült, ez elsősorban annak tudható be, hogy Braga-ék végig biztonsági játékra törekedtek, a karakterek, a párbeszédek, valamint a fordulatok is ismerősek és nem mellesleg kiszámíthatóak voltak.

A Terra Nova-t három részre oszthatjuk fel: a családi vonal elvileg a jellemábrázolás, viszont ha gonosz vagyok, akkor azt mondom, hogy időhúzás miatt fontos, emellett egy akcióra kihelyezett, valamint egy összeesküvéses vonulata is van a sorozatnak. Utóbbiról egyelőre nem lehet érdemben nyilatkozni, az akciójelenetek többsége jól sikerült, míg a Shannon família sztoriját talán a sablonos jelző adja vissza a legjobban. Mind a család összetételére, mind az egymáshoz való viszonyukra igaz ez, az írók nem vették a fáradtságot, hogy valami újjal, eredetivel álljanak elő, szerencséjükre a papírmasé karakterek egy részét még így is sikerült megkedvelni.

A Terra Nova a kiinduló helyzetet és a környezetet leszámítva tökéletesen illeszkedik az utóbbi évek országos dráma felhozatalába (tisztelet a kivételnek), miszerint ne kockáztassunk, menjünk biztosra és a nézők által már megszokott vonalat kövessük a történet kialakítását és a jellemábrázolást tekintve. Ez az esetek többségében középszerű végeredményt hoz, mely azzal jár együtt, hogy a pilot után, vagy legkésőbb a második-harmadik rész környékén elbúcsúzok a sorozattól. A Terra Nova, mely tehát szintén egy ilyen iparosmunkának tekinthető, esetében ez legfeljebb annyiban változik, hogy a történetben rejlő lehetőségek miatt tovább kitartok és egyúttal bízok abban, hogy az időközben a showrunneri posztot Braga-tól átvevő Rene Echevarria (The 4400, Stark Trek: DS9) pozitív változtatásokat eszközöl majd.

A nagy hype ellenére a premier nézettsége bőven hagyott kívánnivalót maga után, a 9 milliós össznézettség és 3.1-es demó önmagában nem rossz adat, de a Fox ennél mindenképp többre számított. A csatorna legfeljebb azzal vigasztalhatja magát, hogy nagy volt a konkurencia és a nézettség így is végig stabil volt.

Értékelés:

Majd egy hét különbséggel megérkezett a másik 1960-as években játszódó országos újonc is és a két sorozat között lévő különbséget bizony zongorázni lehetne. Amíg a The Playboy Club kiszámíthatóra és unalmasra sikeredett, ráadásul végig az erőlködést lehetett érezni rajta, addig a Pan Am felhőtlen szórakozásnak bizonyult. Az ABC drámája könnyed hangvételével, szerethető karaktereivel és az ügyesen megidézett (némi CGI-jal ugyan rásegítettek) korszellemével végre egy olyan pilotot kínált, melyet az első perctől az utolsóig élvezni tudtam. 

A sorozat a Pan American légitársaság pilótáinak és légi kísérőinek életébe enged betekintést, romantikus szálat, kémtörténetet és mindezek mellett remek hangulatot kínálva. A szereplőket az új típusú Pan Am gép első útján ismerhetjük meg, a New York - London járaton töltött idő elsősorban a négy stewardess, valamint a pilóták bemutatására szolgál. A sorozatot jegyző Jack Orman (Vészhelyzet) mindehhez a karakterizáció egyik legtipikusabb eszközét, a flashback-et vette elő, melyet szépen beleillesztett a történetbe.

A négy hölgy között, annak ellenére, hogy az írók különböző személyiségjegyekkel ruházták fel őket, jó az összhang, érdekes karakterekről van szó, az pedig már csak hab a tortán, hogy mindegyikük szemrevalónak mondható. A házasság elől elfutó, utazni vágyó és közben önmagát kereső Kate, a kémszakmába belecsöppenő nővére, a szabályokat előszeretettel megszegő Maggie (Christina Ricci alakításában), a szerelmi csalódáson áteső, francia Colette és természetese a teljes nőuralmat ellensúlyozva ott van még a két férfi pilóta is. 

A sorozat számos klisét használ fel, ez tetten érhető a karakterleírásokból és az eddig behozott történetszálakból, de mindezt egy percig sem titkolja. Én sem rovom fel neki, hiszen az egyedi hangvételnek és a sorozatból áradó könnyedségnek köszönhetően túl tudunk lépni rajtuk, egyszerűen csak hátradőlünk és élvezzük az utazást. Hozzá kell tenni, hogy a pozitív összhatás eléréseben az ügyesen kiválasztott zenéknek, valamint Thomas Schlamme (West Wing, Studio 60) elsőrangú rendezésének is nagy szerepe volt.

Végül nézzük meg, hogy milyen eredménnyel mutatkozott be a sorozat. A vasárnap 22 órás időpontban a Pan Am közel 11 milliós össznézettséget produkált, ebben a mutatóban felülmúlta az előtte műsorba kerülő Desperate Housewives-t, míg a 18-49-es célkoroszályban a felvezetéssel megegyező 3.1-es ratingre volt képes. Természetesen még korai pezsgőt bontani, de tény, hogy biztató adatokról van szó. 

Értékelés:

Minden adott volt. Az HBO biztosította az anyagi feltételeket és a kreatív munkába sem szólt bele, a piloton Martin Scorsese dolgozott, a showrunner-i tisztséget pedig a The Sopranos egykori állandó írója (a David Chase mögötti második ember) Terence Winter kapta meg. Az 1920-as évek szervezett bűnözését bemutató történetben hatalmas lehetőségek rejlettek, a szereplőgárda pedig impozáns volt, elég csak az olyan kiváló karakterszínészekre gondolni, mint Steve Buscemi, Michael Shannon, Kelly Macdonald, Michael Pitt, vagy Gretchen Mol. Mindezek ellenére az első évad, főként a nagy elvárásokhoz képest csalódást jelentett.

A külsőségeket tekintve kiemelkedő, a korszellemet remekül visszaadó sorozatról van szó, és emellett még a rendezés és az operatőri munka is dicséretet érdemel, azonban a történetvezetés (feleslegesen behozott, vagy kiszámítható, unalmas szálak) és olykor a jellemábrázolás (Margaret Schroeder) kapcsán találunk hiányosságokat. A első szezon során végig azt lehetett érezni, hogy egy minőségi, igényesen elkészített drámát kaptunk, mindent a nagy könyv szerint csináltak a készítők, de nem volt meg a saját, egyedi hangja a sorozatnak. Nézzük meg, hogy vajon a második évad nyitányában sikerült-e kijavítani a fent említett hibákat.

Az új évadban belülről érkezik a veszély, az egyik központi téma a Nucky és az ellene szövetkezők (Commodore, valamint Jimmy és Eli) közötti harc lesz. Ezen a téren szép munkát végzett Winter, a Jimmy és Nucky múltjára való utalások, a Commodore által elkezdett aknamunka, valamint a végén látott fordulat megerősített abban, hogy ebben a történetszálban komoly lehetőségek rejlenek. Ugyanez elmondható a Chalky-val kapcsolatos eseményekre is, mely ismételten rávilágított a korabeli társadalom egyik legnagyobb problémájára, de emellett a politikai manőverezéseket, gondoljunk Nucky két eltérő tartalmú beszédére, is remekül ábrázolta.

Al Capone-nek és a chicago-i barátainknak egyelőre kevés játékidő jutott, de mindenképp meg szerettem volna emlékezni róla, hiszen az üzleti tárgyalás eredménye a későbbiekben még alaposan felkavarhatja az állóvizet. A problémák ott kezdődtek, amikor Winter a szereplők magánéletével kezdett el foglalkozni. Félreértés ne essék, a jellemábrázolás egyik legfontosabb eleméről van szó, a gond ott van, hogy a Boardwalk Empire esetében ez sokszor egyhangú és unalmas, ráadásul bizonyos témákat már az első évadban is alaposan körüljártunk. Gondolok itt Nucky és Mrs. Schroeder kapcsolatára, egy elnyújtott és teljességgel érdektelen szál, de Michael Shannon kiváló alakítása ellenére a Van Alden körüli huzavona is rendesen próbára teszi a türelmemet.

Ezúttal Jimmy Darmody-t, illetve az őt alakító Michael Pitt-et is szürkének éreztem, míg a felesége a tavaly látottaknak köszönhetően antipatikussá vált számomra, így teljességgel hidegen hagy az anyósával való viaskodása. A Jack Huston által kiválóan megformált Richard Harrow viszont továbbra is a sorozat egyik, ha nem a legérdekesebb karaktere, a borzalmas tragédián átesett ex-katona története magával ragadó.

Visszatérve a második bekezdésben felett kérdésre, miszerint a sorozat képes volt-e túllépni az első évadban látott hibákon, a válasz sajnos nem, bár a törekvés megvan, az esetek többségében Winter nem képes megfelelően árnyalni a karaktereit és ez kihatással van a sorozat tempójára is, az érdekesebb szálak mellett időt 'kell' szánni a gyengén megírt, érdektelen karakterekkel kapcsolatos történésekre is. Ritkán szoktam kitérni az értékelésre és annak mikéntjére, de ezúttal megteszem: az egy pillanatra sem lehet kérdés, hogy a Boardwalk Empire jobb/minőségibb sorozat, mint például a hasonló értékelést kapott Revenge, de az HBO sorozatával szemben érthető módon jóval nagyobb elvárásaim vannak, amelyeknek, mint azt az írás is mutatja, csak részben tud megfelelni.

Értékelés:

A Boardwalk Empire második évadának nyitánya előtt az HBO levetítette David Milch (Deadwood, John From Cincinnati) és Michael Mann (Az utolsó mohikán, Szemtől szemben)  januárban debütáló sorozatának, a Luck-nak az előzetesét. Azt talán mondani sem kell, hogy nagyok az elvárások vele szemben, ezt bizonyítja az is, hogy mintegy egy hónappal ezelőtt Gaines kollégával a legjobban várt 2011/12-es újoncnak választottuk meg.

A pazar szereplőgárdával - Dustin Hoffmann, Nick Nolte, Dennis Farina, Kevin Dunn, Kerry Condon, Michael Gambon, bíró dráma a lóversenyek világát mutatja be nekünk, természetesen annak az árnyoldalára koncentrálva. Az HBO egy viszonylag rövid, de feszesre vágott előzetest adott a ki a sorozatból, a Michael Mann-re jellemző képi világ már ezen tetten érhető, míg a David Milch-től megszokott zseniális párbeszédek ezúttal háttérbe szorultak. Remélhetőleg a következő trailer-ben ebből is kapunk ízelítőt.

A héten beindult a nagyüzem, a rengeteg sorozatpremiernek köszönhetően most már alaposan meg kellett küzdeni a top 10-be jutásért. Az egyik nagy vesztes a Fringe lett, melyet előzetesen a lista második felébe vártam, de a harmatgyenge évadnyitó miatt erre esélye sem volt, mint ahogy az utóbbi időben komoly visszaesést mutató Doctor Who sem tudta kvalifikálni magát a legjobbak közé.

Így sem maradtunk azonban angol sorozat nélkül, Julian Fellowes XX. század elején játszódó drámája, a Downton Abbey természetesen helyet követelt magának a listán. Az első három helyezett úgy gondolom nem okoz meglepetést, a Community és a Sons of Anarchy egyaránt kiváló résszel jelentkezett, de még így sem volt esélyük a rovat visszatérése óta folyamatosan élen álló Breaking Bad ellen. 

A héten a Breaking Bad valami olyasmit tett le az asztalra, amihez csak nagyon ritkán, talán két-három évente van szerencsénk. Nem kell, sőt nem is szabad fukarkodni a jelzőkkel, a Salud történetvezetését, képi világát, jellemábrázolását és nem utolsósorban a színészi alakításokat tekintve is tökéletes epizódnak minősül. Bryan Cranston sorozatbeli fiának tett vallomása olyan elképesztő erővel bír és a színész olyan mélyre ássa bele magát a karakterbe, amire nehéz jelzőket találni, felnőtt férfi létemre én is elérzékenyültem a jelenet alatt.

Mindehhez pedig, és ezt a Breaking Bad esetében nem győzöm hangsúlyozni szükség volt ahhoz az aprólékosan felépített karakterizációra, amit négy év alatt kitartó munkával sikerült véghezvinni. Már a két, idősebbik és a fiatal Walt közötti jelenetsor miatt is hatalmas dicséret illeti a Peter Gould - Gennifer Hutchison írópárost, de a mexikói történések talán még ennél is nagyobb emocionális töltettel bírtak. Ahhoz pedig, hogy Don Wisnlow 'Drogháború' című regényét megidőző leszámolás ilyen hatásosra sikeredjen, a forgatókönyv mellett a már sokadszorra bizonyító Michelle Maclaren rendező és Michael Slovis operatőr elsőrangú munkája is szükségeltetett.

Nem aprózza el Kurt Sutter, eddig elképesztő tempót diktál a negyedik évad során és ígéretéhez híven a klub belső problémáit, illetve az ebből eredő feszültségeket állítja a középpontba. A szállítmány elrablásának, majd az azt követő üldözéses jeleneteknek köszönhetően egy kis adrenalinlökettel és nem utolsósorban remek beszólásokkal ("License and registration, please!") gazdagodtunk, közben pedig az írók szépen továbbfűzték az átívelő szálakat (JT levelei, vagy éppen a klub elleni nyomozás). A központi szerepet persze a SAMCRO-n belüli hatalmi játszmák és az epizód végi végi szavazás játszotta, mely ahogy arra számítani lehetett alaposan megosztotta a srácokat és a következményeit egyelőre még megjósolni sem merem.

A mai nap folyamán már megemlékeztem a Greendale főiskola nem teljesen százas tanulócsoportjáról, a kritikát ide kattintva lehet elolvasni.

You are human tennis elbow. You are a pizza burn on the roof of the world's mouth. You are the opposite of Batman.

Community 4 millió néző, 1.7-es demó, nulla Emmy-jelölés. Modern Family 14 millió néző, 6.0-ás demó, Emmy-díj a legjobb komédia, valamint a legjobb férfi és női mellékszereplő kategóriában. A rövid statisztikai felsorolás után pedig tegyük fel a kérdést, vajon melyik a jelenkori televíziózás legjobb sitcomja? Természetesen az előbbi, méghozzá utcahosszal, a díjátadókon való mellőzöttség, illetve a nagyközönség elutasítása ugyanis nem mérvadó.

Dan Harmon és csapata kifogyhatatlan ötlettárral bír, a kreatív írógárdának köszönhetően egy rendkívül intelligens és sokrétű, rengeteg poénnal, nem szájbarágós tanulsággal és nem utolsósorban szerethető karakterekkel teli sorozatról van szó. Kisebb csoda folytán a gyenge nézettség ellenére az NBC berendelte a harmadik évadot, nézzük, hogy miként folytatódott az élet a Greendale főiskolán.

Úgy tűnik Dan Harmon Glee iránti ellenszenve nem ismer határokat, már a korábbi évadok során is megtalálta a Fox erősen túlhypeolt alkotását, de ezúttal az évadnyitó kezdő képsorait is a sorozat kifigurázására szánta. Mivel azonban a Community-ről van szó, a képlet nem ilyen egyszerű, a zenés montázs ugyan a Glee-re vonatkozott, de a dal során elhangzó szöveg, külön kiemelve a 'lenyugszunk és normálisak leszünk, kevésbé leszünk őrültek' részt önreflexiónak tekinthető. Harmon pontosan tudja, hogy miért nem fogadja be a nagyközönség a sorozatát, a valóban őrült ötletekkel operáló, pop-kulturális utalásokkal telerakott komédia az átlagnéző számára túl nagy megerőltetést jelent, elég csak megnézni, hogy vele szemben a kiszámítható és unalmas, (túl) könnyen befogadható The Big Bang Theory milyen nézettséget tud felmutatni.

A Community azonban szerencsére nem változik meg, ezt a rész közben Pelton dékán szájából elhangzó "I just came by to tell everyone that this year won't be any different" mondat is bizonyítja. A tavalyi cliffhanger-t az ígéretekhez híven gyorsan feloldották, Pierce visszatért a tanulócsoporthoz, méghozzá a Lézer Lótusz vallásnak - egyfajta szcientológia haladóknak szekta - köszönhetően teljesen megújulva. Mindezt örömmel konstatáltam, tavaly az írók kihozták a maximumot a 'gonosz Pierce' történetszálból, itt volt ideje a váltásnak. Ha már változások, akkor mindenképp meg kell emlékeznünk arról, hogy a dékánt alakító Jim Rash állandó szereplő lett, ráadásul érkezett (néhány epizódra) két új arc is.

Nem is akárkik, Michael K. Williams aki a The Wire-ben látott Omar-nak köszönhetően vált ismertté, az új biológia tanárt alakítja, a csavar a sztoriban az, hogy nem rég szabadult a börtönből, ahol a tanári diplomáját szerezte. Az utóbbi években főként dráma szerepeiről ismert (Treme, Damages), de a komédiák terén (Roseanne) is tapasztaltnak mondható John Goodman a dékán helyettest formálja meg, aki a légkondícionáló javító szárny vezetőjeként jóval több pénzzel és ezáltal nagyobb hatalommal rendelkezik, mint a dalmataimádó, kérdéses nemi beállítottságú dékánunk. Nagy várakozással tekintettem mindkettejük szereplése elé és szerencsére egyikük sem okozott csalódást, sőt Goodman monológja a rész egyik csúcspontja volt.

Eközben a tanulócsoporton belül ismét forrnak az indulatok, főként Jeff-nek köszönhetően, aki komoly megpróbáltatásokon és a baltás jelenet tanúsága szerint talán egy enyhe idegösszeomláson is átesett. Persze ha az ember körön, ez esetben tanulócsoporton kívülre kerül és még egy majmoknak szánt gázt is benyel, akkor nincs min csodálkozni. Utóbbi során egyébként egy remekbeszabott, 2001: Űrodüsszeia-t megidéző látomáson is átesett, ahogy azt a Community-től már megszokhattuk, a pop-kulturális utalást ügyesen szőtték bele a történetbe.

Természetesen nem ez volt az egyetlen kikacsintás, Abed döbbenten vette tudomásul a Cougar Town midseason-re való tolását, majd a brit sorozatok kerültek terítékre (vajon mire hajazhat az Inspector Spacetime...) és a végén még egy Breaking Bad analógiára is jutott idő. Az egészen kiváló második szezon után nagyon magasra került a léc, de örömteli módon a harmadik évad nyitányának nem okozott nehézséget a tavalyi szint megugrása és egy remek epizódot láthattunk. A nézettség, ahogy azt a bevezetőben már említettem továbbra is gyenge, így csak bízhatunk abban, hogy a Chang "iskolai rendőrré" való kinevezésekor elhangzó „So this is the year we all die” mondat nem fog realizálódni.

Értékelés: