J.J. Abrams a tavaly csúnyán elhasalt Undercovers után idén két új sorozattal jelentkezik, az Fox által bekért Alcatraz majd csak midseason-ben érkezik, viszont jelen írás tárgya már a szeptemberi szezonkezdésnél jelen volt. Abrams a szokásoknak megfelelően csupán a sorozat elindításában vállalt szerepet, a Person of Interest esetében Jonathan Nolan-nal dolgozott együtt a pilot szkirptjén, ezt követően pedig átadta a stafétabotot. A showrunneri feladatokat a korábban a Cold Case-en dolgozó Greg Plageman fogja ellátni, mely azt kell mondjam, hogy nem éppen biztató a jövőre nézve. Egyelőre mi azonban maradjunk csak a pilotnál, a kép alatt megnézzük, hogy miként teljesített a Caviezel-Emerson duó.

Az alapsztori szerint a titokzatos múlttal rendelkező, speciális katonai alakulatoknál szolgáló főhősünket felkeresi egy dúsgazdag ember és nem mindennapi munkát ajánl neki. A Michael Emerson által megformált milliárdos egy saját maga által kifejlesztett technológia segítségével képes a bűncselekményeket, illetve az azt elkövetőket előre megjósolni, célja pedig New York megtisztítása a bűnözőktől. Ebben kéri a James Caviezel által alakított Reese segítségét, aki végül rövid győzködés után elfogadja az ajánlatot. A gép, melyet Emerson karaktere anno még a kormány megrendelésére készített, csak a veszélyes, vagy éppen veszélyeztetett emberek személyazonosítóját dobja ki, az írók így oldották meg, hogy a nyomozás is központi szerepet kapjon a történetben.

Tulajdonképpen egy procedurális, vagyis egy rész - egy eset sorozatról van szó, minimális átívelő szállal, mely ugyan Abrams-től kissé szokatlannak hat, de úgy tűnik ezúttal biztosra akart menni. Bár a formátum nem éppen a szívem csücske, a pilot kapcsán mégsem ezzel, hanem sokkal inkább az egyenetlen tempóval volt problémám. A főhős bemutatása, majd beszervezése kapkodóra sikerült, nem sikerült megalapozni sem Reese-nek, sem pedig a technológiát biztosító, egyébként szintén titokzatos múlttal bíró milliárdos karakternek. Azt lehetett érezni, hogy az írók minél gyorsabban túl akarnak lenni a szereplők bemutatásán és a csapat összeállásán, aztán jöhet végre az adott üggyel kapcsolatos nyomozás.

A karakterizáció hiánya, vagy legalábbis kezdetlegessége azonban azzal járt együtt, hogy nem igazán érdekelt minket a szereplők sorsa, kérdés (lehet, hogy költői...), hogy a későbbiekben képesek lesznek-e majd a jellemábrázolás kapcsán vétett hiányosságaikat pótolni. A heti ügy, annak ellenére, hogy bizonyos elemei kissé sablonosnak hatottak, összességében érdekesnek bizonyult és lekötötte a figyelmem. Az akciók jól kidolgozottak voltak és Caviezel is jó választásnak tűnik a főszerepre, míg Emerson sajnos egyelőre halovány, de ez részben a szerepéből adódik. 

A pilot a hiányosságaival együtt is korrekt iparosmunkának mondható, ami a országos évad eddigi újoncait figyelembe véve akár még dicséretként is felfogható. A lehetőség megvan a sorozatban, de egyelőre szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy ezt ki is tudják-e majd hozni belőle, pár részt mindenesetre még maradok. A nézettség, akárcsak a pilot, közepesre sikeredett, az össznézettség ugyan jónak mondható (13 millió), de az igazán fontos 18-49-es korosztályban a remek felvezetés ellenére is csupán 3.1-es ratingre volt képes. Ha ezt tartja, nem lesz gond, de ebben az időpontban illett volna jobb számokkal nyitnia.

Értékelés:

Rendkívül gyenge eddig a 2011/12-es szezon újonc felhozatala, de a Charlie's Angels-nek köszönhetően úgy érzem elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor már biztonsággal kijelenthető, hogy ennél mélyebbre már nem lehet süllyedni. Rendkívül nehéz lesz ugyanis a három angyalka teljesítményét alulmúlni, Alfred Gough és Miles Millar (Smallville) alkotása ezer sebből vérzik. A borzalmas forgatókönyv és harmatgyenge színészi alakítások miatt egy pillanatra sem lehetett komolyan venni a pilotot, így némely dialóg és arcjáték közben már szabályosan elnevettem magam. Csak így lehetett kibírni ezt a szokásosnál jóval hosszabbnak tűnő 42 percet...

Mielőtt beleásnánk magunka a pilotba, egy rövid történelemlecke: több, mint harminc éve, 1976 és 1981 között először a kis képernyőn, majd a 2000-es években a nagyvásznon két alkalommal is találkozhattunk Charlie 'angyalaival'. A nézettségi adatokat, illetve a filmek esetén a bevételeket figyelembe véve sikeres próbálkozásokról beszélhetünk, a kritikusok viszont már kevésbé lelkesedtek értük. Az ABC úgy gondolta, hogy eljött az ideje egy új változatnak, annyi különbséggel, hogy ezúttal Miami városában tesznek rendet a csajok. 

Paul Lee-ék hibás döntést hoztak, azt ugyan még kibírják, hogy kritikusok a földbe döngölték a sorozatukat, de a gyenge nézettségi mutatók (2.1-es demó) már komoly aggodalomra adhatnak okot. Nehéz elképzelni, hogy anno májusban a pilot miképp jutott át a rostán, a jól csengő címen kívül ugyanis semmi nem szólt a sorozat berendelése mellett. Nem volt véletlen, hogy az NBC nem kért a Wonder Woman-ből, tisztában voltak vele, hogy önmagában a név nem elég, vagy akár úgy is fogalmazhatnék, hogy tudták, a szarból nem lehet várat építeni. Az ABC másképp gondolkodott...

A Charlie's Angels kezdő percei, a három angyal bemutatása és Charlie monológja olyan érzést keltettek bennem, mintha egy számítógépes játék intróját látnám, annyira sterilnek, életszerűtlennek tűnt. A folytatás azonban még ezt is alulmúlta, végtelenül unalmas, kiszámítható történetvezetést láttunk, a fordulatok pedig már messziről látszottak. A pilot leggyengébb eleme azonban a párbeszédek voltak, blőd és teljesen nevetséges mondatokat adtak a színészek szájába. Egy konkrét példát hozva: "We don't exactly play by the rules either. yeah, we're angels, not saints".

Az alakítások a közepes teljesítményt hozó Minka Kelly-t leszámítva borzalmasak voltak, külön "kiemelendő"  Rachael Taylor és az ő elképesztően bárgyú tekintete, de hozzá hasonlóan a Bosley-t játszó Ramon Rodriguez is az annyira gyenge, hogy már röhögök rajta kategóriát képviseli. A Charlie's Angels pilotját a szánalmas jelzővel tudom leginkább körülírni, ehhez képest még egy CBS-féle procedurális sorozat is kifejezetten minőséginek tűnik. A legjobb lesz gyorsan elfelejteni, bízzunk benne, hogy a nagyközönség is hasonlóképp gondolkodik és ennek köszönhetően gyorsan lekerül majd a műsorról.

Értékelés:

A Tim Kring által készített Touch már akkor biztos befutónak tűnt, amikor Kiefer Sutherland év elején elkötelezte magát a projekthez, viszont a pilotot a színész színházi elfoglaltságai miatt nem tudták leforgatni a májusi pfronts-ra. A nyár folyamán azonban ez is megtörtént, a Francis Lawrence (I am Legend, Kings) által rendezett pilot kedvező fogadtatásra talált a Fox-nál, Kevin Reilly-ék pedig a papírformának megfelelően 13 részes berendelést adtak a sorozatnak. A bemutatóra midseason-ben, várhatóan kora tavasszal kerül sor.

A sorozat kiinduló sztorija szerint a fiát egyedül nevelő édesapa rájön, hogy gyermeke különleges képesség birtokában van, az autista fiú képes megjövendölni jövőben bekövetkező eseményeket. A főbb szerepekben Sutherland mellett Danny Glover, Gugu Mbatha-Raw és David Mazouz lesz látható. Végül egy szubjektív megjegyzés: annak ugyan örülök, hogy Sutherland a 24 befejezését követően is marad a tévénél, de az már kevésbé üdvözülendő, hogy az ígéretesen induló, de aztán önismétlő és a végén már önmaga paródiájává vált Heroes után Tim Kring újabb lehetőséget kapott.

Csak idő kérdése volt, hogy a kiváló standuposnak tartott Whitney Cummings saját sitcomot kapjon, arra viszont már kevésbé lehetett számítani, hogy a neve egyből két újonc sorozat stáblistáján is szerepelni fog. Az NBC-s Whitney esetében már a cím is árulkodó, a multikamerás sitcomnak a készítője és egyben főszereplője is, míg a CBS-es, hasonló formátumú 2 Broke Girls esetében Michael Patrick King (Sex and the City) mellett "csupán" készítőként van jelen. Nézzük meg, hogy miként teljesített a két Cummings sorozat.

Whitney

Az előzetes kritikák nem túl sok jóval biztattak, a Whitney az amerikai újságírók értékelései alapján az évad leggyengébb újonc komédiája címet érdemelte ki. Ez talán túlzás, láttunk ennél idén már rosszabbat is, elég csak a romantikus kisfilmnek álcázott, poénmentes Up All Night-ra gondolni, de sajnos ettől még tény, hogy a Whitney rendkívül halovány teljesítményt nyújtott. Párkapcsolati sitcomról van szó, melyben a fiatalok már három éve együtt élnek, de még mindig nincs tervbe véve a házasság.

Ennyi a kiindulópont, a a történet pedig a kapcsolatukból eredő vicces, vagy legalábbis papíron annak tűnő helyzetekre épül, melyet a mellékszereplők ügyes-bajos kis dolgai szakítanak közbe. Az első két-három perc után még bizakodtam, életszerű, megmosolyogtató jeleneteket kaptunk, de sajnos azt kell mondjam, hogy ezzel el is értünk a csúcspontra, ezt követően ugyanis megindult a lejtőn a sorozat. A poénokat már messziről ki lehetett szúrni, a nagy többségük erőtlennek és egysíkúnak hatott és a helyzeten a gyengén megírt karakterek sem segítettek.

Utóbbi főként a mellékszereplőkre értendő, még az is jobb lenne, ha azt mondanám, hogy idegesítőek, vagy éppen antipatikusak voltak, de nem... mintha ott sem lettek volna, annyira semmilyennek éreztem őket, hogy a pilot befejezése után nem sokkal már az arcukra/szerepükre sem nagyon emlékeztem. Az írók a főszereplők ötlettelen párbeszédei kapcsán is hibáztathatók, de az összképen Cummings kisasszony és Chris D'Elia harmatos teljesítménye is sokat rontott.

A Whitney megkapta az NBC egyik legjobb időpontját, csütörtökön, a három egykamerás sitcom után (ehhez ezúton is gratulálok Greenblatt-nek...) kerül műsorra és a még mindig erősnek mondható The Office felvezetését kapja meg. A pávás csatorna az utóbbi időben ha másra nem is, de legalább a sitcom-felhozatalára büszke lehetett, idén viszont a komédiák terén is nagyon mellényúltak.

Értékelés:




2 Broke Girls

A gyengécske Whitney után nem voltam túl nagy bizalommal a 2 Broke Girls kapcsán, de szerencsére kellemes csalódás ért. A sorozatban két ellentétes személyiségű, viszont egyaránt rossz anyagi helyzetben lévő fiatal pincérnőt ismerhetünk meg, akik megpróbálják valóra váltani az álmaikat. Talán az egyetlen újonc (országos) sitcom, melynél nem hiányoltam a poénokat, mennyiségi és nagyjából a minőségi szempontokat figyelembe véve is elégedettek lehettünk. Ki kell még emelnem Kat Dennings karizmatikus alakítását, gyorsan megkedveltette velem a karakterét, Max-et. Beth Behrs-re szintén nem lehet panaszunk, hozta a kötelezőt, az pedig külön örömteli és hosszútávon természetesen elengedhetetlen, hogy jó volt az összhang a két főszereplő között.

Negatívumként a még multikamerás sitcomok között is gyengének mondható díszleteket és az ebből eredő műviséget, valamint az egyelőre halovány mellékszereplőket kell felhoznom. Ezek azonban inkább csak kellemetlenségek voltak, a pilot összességében jó benyomást tett rám és várom a folytatást. Persze azért nem árt az óvatosság, a CBS sitcomjai már több esetben is eljátszották azt, hogy ígéretes kezdés után az évad közepére, vagy a How I Met Your Mother és a The Big Bang Theory esetében a második-harmadik etapra elfáradnak és önismétlők, sablonosak lesznek. Mindez azonban a jövő zenéje.

A CBS-től származó információ szerint a 2 Broke Girls volt a csatorna történetének legjobb teszteredménnyel bíró komédiája. Mindez ugyan ígéretesen hangzik és komoly nézettséggel kecsegtet, de azért óvatosan kell bánni az ehhez hasonlatos kijelentésekkel, így például az előzetes vetítések során az NBC-s Seinfeld rendkívül gyenge nézői visszajelzéseket kapott, a sorozat ennek ellenére a 90-es évek egyik legnagyobb sikerévé vált. Ennek ellentettje a 2001-es, szintén NBC-től érkező Emeril, mely fantasztikus teszteredményeket produkált, ekkor még senki fejében nem fordult meg, hogy a sitcom a gyenge nézettség miatt 10 rész után lekerül a műsorról.

A 2 Broke Girls esetében ez nem történt meg, persze a CBS nem bízta véletlenre a dolgot, hiszen az újonc, legalábbis a pilot erejéig, a Two and a Half Men utáni időpontba került. A minden előzetes elképzelést felülmúló felvezetésnek (28.7 milliós nézettség, 10.7-es demó) köszönhetően a 2 Broke Girls kiváló számokkal nyitott, ez számokban kifejezve 19,37 milliós össznézettséget és 7.1-es demót jelent. Jövő héten már a How I Met Your Mother vezeti fel, ez ugyan nézettségcsökkenést eredményez, de nem hiszem, hogy aggódnunk kell majd a pincérlányok jövőjét illetően.

Értékelés:

A Mad Men-nek köszönhetően divatba jöttek a 60-as évek, mind országos tévén, mind kábelen rendkívül népszerűek lettek az ebben a korszakban játszódó drámák. Mindez kissé érthetetlen számomra, kétségtelen, hogy Matt Weiner alkotása a díjakat és a kritikai hozsannákat tekintve az utóbbi fél évtized legünnepeltebb sorozatának számít, azonban a nézettsége nagy jóindulattal is csak közepesnek mondható. Azt pedig mondani sem kell, hogy ez utóbbi a legfontosabb (főként ha országosról van szó) egy csatorna számára, így ha financiális oldalról közelítjük meg, akkor kissé elhamarkodottnak látom a korszak iránti megnövekedett lelkesedést.

Mindezt jelen írás tárgya, a The Playboy Club is tökéletesen szemlélteti, a nézőket hidegen hagyta az 1960-as évek chicago-i playboy klubjának, illetve az ott dolgozó nyuszis lányoknak a története. A pilot bár gyenge felvezetést kapott, az 5 milliós össznézettségre és az 1.6-os demóre ez sem lehet magyarázat, amennyiben a jövő héten még ebből is veszít, akkor minden bizonnyal megvan az évad első kaszája. A nézettségi adatok fényében tehát bukásról kell beszélnünk, a kép alatt pedig megnézzük, hogy a minőségi szempontokat figyelembe véve melyik kategóriába kell besorolnunk a The Playboy Club-ot.

Sajnálatos módon nem tudok jó hírrel szolgálni, Chad Hodge (Runaway, Tru Calling) sorozata ezerszer látott sablonokkal dolgozott és mindennek eredményeként kiszámíthatóra és unalmas sikeredett. Leginkább talán a mesterkélt jelzővel tudom körülírni a pilotot, Hodge és stábja annyira át akarta adni a 60-as évek és az ottani playboy club hangulatát, hogy ez erőltetettségbe csapott át és izzadtságszagú végeredményt kaptunk. Természetesen nem segített az sem, hogy az írók kétdimenziós karaktereket alkottak, a mellékszereplő súlytalanok voltak, de a két főhős, az elvileg titokzatos (nem nagyon jött át) ügyvéd, Nick Dalton, vagy a naiv nyuszis lány Maureen figurája is érdektelenre sikerült.

Ez utóbbin a halovány színészi teljesítmény sem segített, Eddie Cibrian megpróbálta lemásolni a Jon Hamm által alakított Don Draper manírjait, de a végeredmény megmosolyogtató lett és még én szégyellem magam, hogy a két színész nevét ugyanazon mondatban voltam kénytelen használni. Itt azért megjegyezném hogy nem Cibrian volt az első jelölt a szerepre, a pilot után lecserélték Jeff Hephner-t, aki véleményem szerint jobb választás lett volna. Az NBC azonban egy ismertebb nevet szeretett volna főszereplőnek, így Cibrian leszerződtetése után a pilot nagy részét újraforgatták, a hangsúly pedig a nyuszis lányok helyett a jóképű ügyvéd figurájára terelődött. A végeredmény nem őket igazolta...

Az ezúttal is gyönyörű Amber Heard kapcsán már jobb véleménnyel vagyok, ugyan neki is volt egy-két bizonytalansága, de összességében jól játszotta a kisvárosból új környezetbe kerülő lányt, aki már az első adandó alkalommal nagy zűrbe keveri magát. A pozitívumok között kell megemlítenem Alan Taylor (Mad Men, The Sopranos, Deadwood) biztos kezű rendezését, valamint a díszlettervezőt, remek munkát végeztek, de sajnos az írók hibáit nem tudták velünk feledtetni. Bátor próbálkozás volt a The Playboy Club, melyet a CBS unalmas proceduráljai mellett mindenképp értékelni kell, de ez legfeljebb csak szépségtapasz lehet, hiszen a sorozat a nézettséget és a minőséget tekintve is csalódást okozott.

Értékelés:

Apparently, that’s my grieving process.

Az egoista, a veszélyt, a nőket és az alkoholt nagyjából ugyanolyan arányban kedvelő Sterling Archer visszatért a kis képernyőre és szokásának megfelelően alaposan megdolgoztatta a rekeszizmainkat. A mostani epizód tulajdonképpen egy történetileg összefüggő, három felvonásból álló minisorozatnak tekinthető, a tényleges harmadik évadot (13 részel) pedig majd jövő év elején mutatja be az FX.

Archer nehezen dolgozza fel Katya elvesztését, a rész tulajdonképpen kedvenc titkosügynökünk gyásszal övezett útkeresését mutatja be. Utóbbi persze ironikusan értendő, hiszen az útkeresés az ő értelmezésében annyit tesz, hogy az Isis-t otthagyva egy kis szigeten tengeti a napjait, szakállat növeszt, whiskey-be fojtja a bánatát és frissen házasodott nőket csábít el. Malory persze nem hagyja annyiban a dolgot, utánaküldi egyik régi ismerősét, a hangzatos névvel és kissé old school stílusjegyekkel bíró Rip Riley-t (Patrick Warburton 'alakításában').

Rip természetesen rátalál az (anti)hősünkre, majd ezt követően a páratlan páros nem mindennapi kalandokba keveredik, mindez többek között magában foglalja egy repülőgép óceánba való lezuhanását, egy éhes cápát, valamint a kalózokkal való barátságkötést. Rip: You just killed like ten pirates. Sterling: Wow, if the five year old me knew that, he'd get a huge boner. Fergeteges, nem túlzás azt állítani, hogy a sorozat történetének egyik legjobb epizódját kaptuk, bizony sokszor csak kapkodtuk a fejünket a zseniális egysorosok és a hasonló jelzővel illethető dialógok között.

Two personal records: For breath-holding and sharks shot in the frickin’ face!

Adam Reed és Matt Thompson nagyon magasra tette a lécet, remélhetőleg a Heart of Archness alcímet kapó történetfolyam következő két epizódja is képes lesz majd ezt a színvonalat tartani. Végezetül egy részben Archer-hez kapcsolódó hír, az FX az Isis ügynökök sikerén felbuzdulva a múlt héten újabb animációs komédiát rendelt be. A két, szülői felügyelet nélkül maradt tini életét bemutató Unsupervised januárban az Archer harmadik évadával párban indul majd. 

Értékelés:

A tévés akadémia tagjai évekig látványosan hanyagolták a Frirday Night Lights-ot, de szerencsére a záró évad, ellentétben mondjuk a The Wire-al, The Shield-del, vagy éppen a Battlestar Galactica-val, megkapta a sorozatnak már régóta kijáró elismerést. Kyle Chandler a legjobb férfi főszereplőnek járó Emmy-díjjal mehetett haza, míg a showrunner Jason Katims-t az Always című rész fogatókönyvéért tüntették ki.

Valószínűleg ez az utolsó Friday Night Lights-cal kapcsolatos bejegyzés a blogon, úgy döntöttem, hogy az elmúlt évtized egyik meghatározó sorozatától egy nagyszerűen összevágott rajongói videóval köszönök el, amit egyébként a készítője pont a díjátadó napjára időzített. Nagyon sok emléket idézett fel és minden bizonnyal nem csak én lettem libabőrös a több, mint öt perces felvétel nézése közben.

Vasárnap este került sor a 63. Emmy díjátadóra, a kép alatt olvasható a jelöltek és vastaggal kiemelve a győztesek névsora. Ezt követően két, a sorozatokat, valamint a csatornákat rangsoroló listát lehet megtekinteni. 

Legjobb dráma
Boardwalk Empire
Dexter
Mad Men
Friday Night Lights
Game of Thrones
The Good Wife
 
Legjobb vígjáték
Big Bang Theory
Glee
Modern Family
The Office
30 Rock
Parks and Recreation

Legjobb férfi főszereplő dráma
Timothy Olyphant, Justified
Steve Buscemi, Boardwalk Empire
Kyle Chandler, Friday Night Lights
Michael C. Hall, Dexter
Jon Hamm, Mad Men
Hugh Laurie, House

Legjobb női főszereplő dráma
Connie Britton, Friday Night Lights
Julianna Margulies, The Good Wife
Kathy Bates, Harry's Law
Mariska Hargitay, Law & Order: SVU
Mirelle Enos, The Killing
Elisabeth Moss, Mad Men

Az HBO káprázatos háborús minisorozata, az Elit alakulat idén lett tíz éves, és az évfordulót két összeállítással ünnepeljük meg a blogon. Az első cikkben a főszereplők karrierjét követtem nyomon, és viszonylag sok színész esetében futottam bele abba, hogy a minisorozat után nem kaptak tehetségükhöz méltó szerepeket. A második riportban ennek részben az ellenkezőjét lehet majd tapasztalni: tíz olyan arcot válogattam, akik valamiért meglepő szereplői a sorozatnak, vagy 2001-ben még ismeretlenek voltak, de azóta már egy kicsit többet hallani a nevüket.

Az NBC elnöke Robert Greenblatt a májusi upfronts idején úgy határozott, hogy a pávás csatornán a hagyományos csütörtöki sitcom-blokk mellett szerda este is legyenek komédiák. Bátor lépés, főleg annak fényében, hogy a választása két újoncra, az Up All Night-ra, valamint a Free Agents-re esett. Nézzük meg, hogy miként sikerült az említett két széria bemutatkozása.

Up All Night

Emily Spivey (Saturday Night Live) komédiájában egy házaspárral ismerkedhetünk meg, mindketten sikeresek a munkájukban, élvezik az életet és a bulizást, mindez a gondtalanság azonban egyből megváltozik, amikor a Christina Applegate által alakított Regan elvégez egy terhességi tesztet. A pici érkezése természetesen mindent felborít, a pilot pedig tulajdonképpen azt mutatja be, hogy a szülők miként próbálnak alkalmazkodni az új helyzethez. A kiinduló sztori ugyan nem túl meggyőző, de Spivey személye, valamint az ígéretes szereplőgárda, a már említett Applegate mellett Will Arnett és Maya Rudolph, miatt láttam potenciált a sitcom-ban.

Sajnálatos módon azonban csalódnom kellett, egy rendkívül kiszámítható, unalmas és poénmentes 20 percet kaptam, sőt a végeredmény olyannyira gyenge lett, hogy még csak fel sem merült bennem, hogy egy második résznyi esélyt adjak az Up All Night-nak. Olyan az érzése volt az embernek, mintha egy középszerű, sablonokkal teletömött romantikus filmet látna, amiben antipatikus karakterek a gyereknevelés nehézségeit és az ebből fakadó problémákat ecsetelnék. A színészek közül egyedül Arnett érdemel dicséretet, őt végig hitelesnek éreztem az otthon maradt apuka szerepében, ellenben Applegate és a rendkívül irritáló Maya Rudolph igencsak halovány teljesítményt nyújtott.

A munkahelyi szálat végig erőltetettnek és feleslegesnek éreztem, a pilotot pedig összességében vizsgálva elmondható, hogy sem a rekeszizmainkra, sem pedig az érzelmeinkre nem fejtett ki különösebb hatást. A nézettséget tekintve azonban elégedett lehet az NBC, az America's Got Talent felvezetésének köszönhetően erős kezdést, közel 11 milliós össznézettséget és 3.7-es demót tudott felmutatni. Az igazi próba azonban jövő héten esedékes, amikor is 20 órára kerül át a sitcom.

Értékelés:

Free Agents

A Free Agents szintén az ígéretes újonc sitcomok táborát erősítette, melyre John Enbom, a Party Down társ-készítőjének és a Veronica Mars egyik állandó írójának neve adhat magyarázatot. Új sorozatában, mely egyébként egy angol széria feldolgozása, két egymáshoz már jó ideje vonzódó munkatársat ismerhetünk meg, akik azonban nem mernek belevágni egy komolyabb kapcsolatba. Az egykamerás sitcom első látásra ugyanazzal a problémával küszködik, mint az Up All Night, sokkal inkább tűnik romantikus kisfilmnek, mint egy sitcom-nak.

A Free Agents esetében szerencsére több pozitívumot találunk, mely elsősorban a sokkal szerethetőbb karaktereknek, valamint a jól eltalált munkahelyi atmoszférának köszönhető. A színészek is megtették a magukét, külön kiemelendő a rövid játékidejét remekül kihasználó Anthony Head, valamint a Hank Azaria, Kathryn Hahn kettős, akik között szerencsére jól működik a chemistry. A pilot második felében azonban visszaesést figyelhettünk meg, ekkor a sorozat már sokkal inkább egy dramedy-re hasonlított, a romantikus szál kapcsán bizony túlzásba estek az írók.

Összességében felemás kezdést láthattunk, a következő két-három hét során dől el, hogy megragad-e a Free Agents, avagy kénytelen leszek elbúcsúzni tőle. A pilot nézettsége egyértelműen csalódást jelent az NBC számára, nem volt képes megtartani a felvezetését és egy halovány 6 milliós össznézettséget, valamint 2.1-es demót tudott csak összehozni. 

Értékelés:

Szemcsés felvételek mutatják, ahogy egy amerikai speciális egység behatol egy titkos iraki létesítménybe. Ahogy berobbantanak egy ajtót, a mögötte lévő teremben egy torzonborz alakot találnak, aki angolul szól hozzájuk: „Amerikai vagyok”. Mint kiderül, az illető Nicholas Brody tengerészgyalogos, aki nyolc éve esett hadifogságba, és mindenki halottnak hitte. A CIA washingtoni főhadiszállásán tapssal fogadják a jó hírt; egyedül Carrie Mathison elemzőt nyugtalanítja a dolog. Ő ugyanis egy informátortól tíz hónappal korábban azt hallotta, hogy a terroristák átállítottak egy hadifoglyot a saját oldalukra, és saját hazájában akarják bevetni. Vajon a hősként hazatérő Brody volna az?

Szürreális, vicces, tanulságos, abszurd, politikailag inkorrekt - csak néhány jelző az első évadát múlt héten befejező Wilfred kapcsán, mely a 13 rész alatt végig remekül ötvözte a drámai és vígjátéki elemeket. Az FX nagyot kockáztatott az ausztrál eredeti alapján készített sorozattal, elég csak a nézők egy részét esetleg elijesztő alapsztorira gondolnunk, de szerencsére kifizetődött a bátorságuk. A nézettség, valamint a nézői és kritikai visszajelzések is azt mutatják, hogy érdemes volt belevágniuk Ryan és Wilfred nem mindennapi kalandjaiba.

A pop-kulturális utalásokat előszeretettel alkalmazó David Zuckerman (Family Guy) és az írógárda vékony kötélen egyensúlyozott, egy dramedy esetében ugyanis nagyon nehéz eltalálni a megfelelő arányokat. Szerencsére sikerrel vették az akadályokat, ügyesen felépített epizódokat kaptunk, a tanulságokat, amiket már a rész eleji idézetek előrevetítettek nekünk, egy pillanatra sem éreztük erőltetettnek és bizony jó néhány dráma sorozat megirigyelhetné azokat a mélységeket, ahova a Wilfred idén eljutott. A vígjátéki elemek kapcsán szintén pozitívumokról számolhatok be, helyzet és jellemkomikumból egyaránt bőven kijutott.

Nem mehetünk el szó nélkül Elijah Wood és Jason Gann (az eredetinek készítője és címszereplője is volt) alakítása mellett sem, egyrészt külön-külön is dicséretet érdemelnek, de a sorozat sikerének egyik fontos összetevője a közöttük lévő remek összhang volt. Az évadzáró egy komoly, könnyen lehet, hogy mindent átértékelő fordulattal zárult, azt, hogy ez valóban így lesz-e, a jövőre esedékes második szezon során megtudjuk. Addig is nézzük meg, hogy mely párbeszédek, illetve egysorosok voltak a legemlékezetesebbek az első évad során.

1x01 - Happiness

Ryan: So long, girl next door. I hope they find my body before the smell becomes a problem for you.

Wilfred: I know what you tried to do last night.
Ryan: How do you...
Wilfred: Because I am you. We are one mind. Nah, just messing with ya.

1x02 - Trust

Wilfred: You don't know what life is until you've tasted the salty brine of death. I want to feel that thrill again, and I ain't got too many good swimming years left. This could be my last chance, Ryan.

1x03 - Fear

Wilfred: Sometimes when I look at you, I can almost see a 10-foot tampon string hanging out of you.

Wilfred: A bone? That's like giving a basketball to a black guy.