A végére sajnos elfogyott a szufla...nagyon rossz volt nézni egy számomra évek óta kedves sorozat vergődését, sajnos azt kell mondjam, hogy az Entourage utolsó évada minden tekintetben csalódást jelentett. Szedjük össze, hogy mik is voltak a problémák: a szokottnál kevesebb, nyolc epizód állt Doug Ellin-ék rendelkezésére, amely miatt rendkívül kapkodó volt az iram, nem sikerült megfelelően megágyazni a finálénak. Ebben azonban az írók is vastagon benne voltak, ugyanis szinte kizárólag erőltetett, hatásvadász történetszálakat hoztak be, ráadásul néhány szereplő esetében karakteridegenek jegyeket is felfedezhettünk.

Végig azt lehetett érezni, hogy a behozott problémák (Ari házassági gondjai, E és Sloan kapcsolata, Turtle üzlete) csak időhúzásra jók, amik majd a végén szépen elrendeződnek és így minden adott lesz a happy end-hez. Mindez unalmas, kiszámítható történetvezetést és az Entourage-tól szokatlan pesszimista hangulatot eredményezett. A finálé ugyan már feelgood volt, de nem tudtam igazán élvezni, köszönhetően annak, hogy a problémák megoldásai hiteltelennek tűntek. Csupán a stáblista utáni Ari jelenet tudott mosolyt csalni az arcomra, az utolsó percnek hála stílusosa befejezése lett az Entourage-nak.

Próbáljunk meg azonban a szépre emlékezni, hiszen a csalódáskeltő záró évadot megelőzően igencsak kitettek magukért a srácok és a korábbi szezonok minden bizonnyal több alkalommal is újranézősek lesznek. A bejegyzés zárásaként, már csak azért is, hogy a negatív felhangú írás után azért jókedvvel váljunk el a sorozattól, nézzük meg az utolsó jelenetet, valamint a tovább után még két meglepetés videó vár rátok, Drama-val és Vince-szel el a középpontban.

Szinte hajszálpontosan egy évtizede, hogy az HBO műsorára tűzte a Tom Hanks és Steven Spielberg producerek nevével fémjelzett, nagyszabású, második világháborús minisorozatát, az Elit alakulatot, ami máig az egyik legbecsesebb ékköve a csatorna aranykorának. A 10 részes mini, melyben az Easy század drámai és felemelő, tragikus és hősies pillanatokkal teli útját követhetjük végig a kiképzőtábortól Németországig, alapműnek számít nemcsak a minisorozatok, de a háborús témájú filmek között is. Akkor – és még ma is – az egyik legdrágább televíziós produkciónak számított, nagyjából 125 millió dolláros költségvetéssel, és tizenkilenc Emmy-jelölésből hatot váltott díjra.

 

Kifejezetten erős volt szeptember első hetének felhozatala, a lista első négy helyezettje kiváló résszel jelentkezett. Részünk volt két évad és egy sorozatzáróban, valamint egy szezonnyitót is láthattunk, mindegyik a várakozások szerint teljesített. Az élen nem történt változás, viszont az már most látszik, hogy a közeljövőben nagy csata várható a Breaking Bad, Sons of Anarchy kettős között.

Végre megtudtuk a választ a mindannyiunkat izgalomban tartó kérdésre: "Pollos Hermanos, where something delicious is always cooking." A viccet és Gus Fring gyorséttermének szlogenjét most azonban tegyük félre és koncentráljunk inkább az évad nyolcadik és egyben eddigi legjobb epizódjára. Múlt héten Cranston és Paul játékát dicsőítettem, ezúttal viszont Giancarlo Esposito előtt kell megemelnem a nem létező kalapom, lehengerlő alakítással jelentkezett. Mindez persze nem meglepő, de mivel ez a rész a karakterére Gus-ra volt kihegyezve, így Esposito nagy örömünkre a szokásosnál is többet volt a képernyőn.

Elképesztő erejű jeleneteknek lehettünk szemtanúi, vizuálisan, a forgatókönyvet, valamint a színészi játékot tekintve egyaránt elsőrangú volt Walt vizsgálat előtti nagymonológja, a kihallgatás, Gus Hectorral történő bájcsevelye, majd a rész csúcspontjaként értékelhető flashback. Utóbbi ugyan önmagában is ütött volna, de úgy, hogy ilyen szépen felvezették, még nagyobb élményt jelentett. Tavaly azzal búcsúztam a Breaking Bad-től, hogy nagyon nehéz lesz ezt a színvonalat tartani, de úgy tűnik, hogy Vince Gilligan-nek és csapatának egyelőre ez nem okoz problémát.

Ahogy az a nagykönyvben meg van írva, a Sons of Anarchy pazar évadnyitót tett le az asztalra, amire a kritikusok és a rajongók nagy többsége is elégedetten csettintett, emellett pedig az 'Out' az FX történetének legjobb nézettségű epizódja (4.9 milliós össznézettség, 2.5-ös demó) lett. A srácok a 14 hónapos börtönbüntetésüket letöltve hazatérnek Charming-ba, ahol komoly változások történtek. Sutter nagyon szépen elosztotta a közel egy órás játékidőt, felvezette az évad főbb történetszálait, a külső és belső veszélyek bemutatása mellett pedig bőven jutott idő a karakterizációra, valamint a rész elején és végén elhelyezett montázsra is, melyeket a szokásoknak megfelelően gyönyörű zenei aláfestés és megrázó képsorok jellemeztek. Az évadnyitóról szóló írást ide kattintva lehet elolvasni.

Minden egyes percét élmény volt nézni a Wilfred évadzárójának, kezdve a Lost-os utalásokat tartalmazó nyitó jelenettől, Ryan személyiségváltozásán át a megdöbbentő cliffhanger-ig. Az írók mellett minden dicséretet megérdemel Elijah Wood, aki eddig remekül hozta az önbizalomhiánnyal küzdő, mások érdekeit szem előtt tartó, szerény Ryan-t, de a most látott mindenre képes, önző szerepet is tökéletesen megoldotta. Zuckerman-ék nagyon okosan építették fel az epizódot, melyre a cliffhanger tette fel a pontot és persze egyben rengeteg kérdést hagyott maga mögött.

Hét éve debütált a Rescue Me, Peter Tolan és Denis Leary a New York-i tűzoltóság 62-es egységéről szóló alkotása. A sorozat a héten tudta le az utolsó epizódját, mely majdnem egybeesett a 2001. szeptember 11-i terrortámadások tizedik évfordulójával. Mindez perszer nem a véletlen műve, 9/11 végig központi téma volt a Rescue Me egyes évadjai során, erről bővebben itt írtam. A Tommy Gavin és kompániájának történetét elmesélő széria az FX hírnevét megalapozó triumvirátus utolsó tagja volt, a The Shield 2008-ban, míg a Nip/Tuck 2010-ben búcsúzott a képernyőtől.

Shawn Ryan zsarudrámája végig rendkívül magas színvonalon teljesített és egy zseniális fináléval koronázta meg a teljesítményét, míg Ryan Murphy plasztikai sebészei a remek kezdés után az ötödik évadot követően már önmaguk paródiájává váltak. A Rescue Me valahol a kettő között helyezkedik el, az első két évad egészen kiváló kritikai és nézői visszajelzéseket kapott, melyet aztán a későbbiek során már nem sikerült megismételni. A Nip/Tuck-kal ellentétben szerencsére soha nem ugrott cápát, egyszerűen arról van szó, hogy az első két szezon során túl magasra került a léc, amit később már nem, vagy csak kevés alkalommal voltak képesek elérni.

A Rescue Me hagyatéka kapcsán ki kell emelnünk, hogy a sorozat mintapéldája volt annak, miként is kell dramedy-t készíteni, az esetek többségében elsőrangúan vegyítette a drámai és vígjátéki elemeket. Talán még ennél is fontosabb, hogy méltó emléket állított a bevetés közben elhunyt tűzoltók emlékének, ez utóbbi már csak személyes okok miatt is rendkívül fontos volt Leary-nek. Ha már szóba jött ír barátunk, az általa megformált alkoholista, hallucinációkkal küzdő, öntörvényű Tommy Gavin ikonikus karakterré vált a sorozattörténelemben.

Az igencsak felemásra sikerült hetedik évad miatt pesszimista voltam a befejezést illetően, de szerencsére kellemesen csalódtam és a századik, egyben utolsó epizód méltó lezárása volt a sorozat hét éves történetének. A kezdés letaglózó volt, a Rescue Me történetének egyik legerősebb jelenetét láthattuk, amihez sokat hozzátett John Scurti karizmatikus játéka. Utoljára néztük végig a remek főcímet ("Now we grieve cause now is gone,Things were good when we were young"), majd flashback formájában láthattuk az ominózus tűzesetet. Az erős, drámai képsorok után Tolan-ék úgy döntöttek, hogy a humorra helyezik a hangsúlyt, néha ugyan túlzásokba estek, de azt el kell ismernünk, hogy alaposan megdolgoztatták a rekeszizmainkat.

Mike szavaival, miszerint azok voltak a legjobb idők, amikor az őrsön a 62-es egység tagjai egymást ugrották, egyet kell értenünk, ezek azon kevés jelenetek közé tartoztak, amik évadszámtól függetlenül emlékezetesre sikerültek. A végén visszatértünk a drámához, az utolsó percek szépen keretbe foglalták a sorozatot, Tommy újoncoknak elmondott beszédében tulajdonképpen a saját élettörténetét, ezen belül is főként a veszteségeit, valamint tapasztalatait foglalta össze, majd a két jóbarát kissé szürreális párbeszéde zárta az epizódot és magát a szériát is. Szép búcsú volt....

Felemás érzésekkel vágtam neki a Revenge pilotjának, az ígéretes, komoly átívelő szállal bíró alapsztori és a meggyőző szereplőgárda bizakodásra adott okot, viszont annak kapcsán, hogy ez a bosszú-történet hosszú távon is működőképes lehet-e, már bizonytalan voltam. Persze elképzelhető, hogy ez sosem fog kiderülni, az ABC ugyan erőteljesen reklámozza a sorozatot, de a szerda esti 10 órás, Happy Endings mögötti időpont nem sok jóval kecsegtet. Mindez azonban a jövő kérdése, egyelőre csak foglalkozzunk a pilottal, a kép alatt már spoilerek társaságában.

Mike Kelley (Swingtown) forgatókönyve tulajdonképpen Alexandre Dumas, Monte Cristo grófja című művének jelenkorba helyezett változata, ezúttal női szemszögből. Emily Thorne azzal a céllal tér vissza Hamptons-ba, hogy bosszút álljon azokon, akik anno elszakították az édesapjától és felelősek voltak utóbbi bebörtönzéséért és közvetve haláláért. A sztori fokozatosan, több idősíkon keresztül bontakozik ki előttünk, már a kezdő percekben flashforwarddal indítunk, a gyilkosságot követően pedig a jelen eseményeit láthatjuk, amelyet flashbackek és a főszereplő narrációja szakít meg.

A Phillip Noyce (Férfias játékok, Salt ügynök) által rendezett pilot vegyes összképet mutat, a flashforwordos megoldás nem nyerte el a tetszésemet, a flashbackek pedig, amelyek a múlt történéseit hivatottak bemutatni több esetben is mesterkéltnek hatottak. Az egy pillanatig sem lehet kérdés, hogy szükség volt rájuk, de a sztoriba való beillesztésük azért hagyott kívánnivalót maga után. Ezzel szemben a jelen eseményei végig lekötötték a figyelmemet, a szereplők bemutatása jól sikerült és az expozíció mellett már most is kaptunk ügyesen kivitelezett fordulatokat.

A gyönyörű Emily VanCamp sikeresen megbirkózott a külső szemlélő számára kiegyensúlyozottnak tűnő, de a valóságban csak egyetlen célt, a bosszút szem előtt tartó főszereplő eljátszásával, mellette a rég nem látott Madeleine Stowe érdemel még dicséretet. A pilot tisztességes iparosmunkának tekinthető, annak minden előnyével és hátrányával, a rejtély-szál, az érdekes karakterek, valamint Emily személye miatt mindenképp maradok egy darabig.

Értékelés:

Idén januárban a pilot berendelésekor még kérdőjelet kellett tennem a mondat végére, most azonban már elhagyhatom: a zseniális Aaron Sorkin visszatér a tévé világába. Ahogy az várható volt, az HBO berendelte sorozatnak a korábban More As This Story Develops munkacímre hallgató projektjét. A pörgős és egyúttal rendkívül intelligens párbeszédek mesterének tekinthető Sorkin sorozatos pályafutását a a Sports Night-tal kezdte, majd jött az élete fő művének tekinthető West Wing, legutóbb pedig az egy évadot megélt Studio 60 on the Sunset Strip készítője volt.

Ezt követően a filmezés felé vette az irányt, nem is akármilyen sikerrel, a The Social Network forgatókönyvéért Oscar-díjban részesült. Sorkin nagy szerelme azonban a tévé, így ismét sorozat készítésre adta a fejét, ezúttal a tervével nagyon helyesen nem egy országos csatornához, hanem az HBO-hoz ment. A jelenleg cím nélküli sorozatban a korábbi alkotásaihoz hasonlóan a kulisszák mögötti világot mutatná be nekünk, egy kábeles hírműsor nem éppen egyszerű készítésével ismerkedhetünk meg.

A főbb szerepekben a bemondót alakító Jeff Daniels-t, az ő új producerét játszó Emily Mortimer-t, valamint a hírműsor stábjának további tagjait - Olivia Munn, Dev Patel, Alison Pill, John Gallagher, Jr., Thomas Sadoski - láthatjuk majd. A pilotot a Superbad, az Adventureland és a Paul készítője, Greg Mottola rendezte. Az első évad vélhetően 10 epizódból fog állni (még nem hivatalos), a premier időpontját pedig még nem hozta nyilvánosságra az HBO.

A Fox kiemelten kezeli a New Girl-t, amit jelez a jó nézettséggel kecsegtető időpont (a Glee vezeti fel) és a rendkívül erős promóció is, utóbbira bizonyíték, hogy az idei újoncok közül egyedül az X-Faktor kapott több reklámpercet. A felfokozott várakozás Zooey Deschanel személye mellett főként a remek tesztvetítéseknek köszönhető, a New Girl az elmúlt 10 év egyik legjobb közönségreakciókkal bíró pilotja volt a gyártó 20th TV-nél. A kép alatt megnézzük, hogy vajon sikerült-e felérnie a várakozásokhoz.

A Liz Meriwether (No Strings Attached) által papírra vetett forgatókönyvben egy fiatal, kissé bohókás tanárnővel ismerkedhetünk meg, akinek nincs szerencséje a szerelemben. Legutóbbi, kifejezetten kínosra sikerült szakítása után ráadásul új lakást is kell keresnie, végül úgy hozza a sors, hogy három agglegény sráccal költözik össze. A szerelmi bántatában folyamatosan Dirty Dancing-et néző és gyakran dalra fakadó Jess eleinte a srácok idegire megy, viszont a pilot végére, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, már összekovácsolódik a társaság. 

A New Girl aduásza egyértelműen Zooey Deschanel, aki egyszerűen imádnivaló és az erőteljes kisugárzásának köszönhetően szinte pillanatok alatt megkedveljük a karakterét. Az író ügyesen kikerülte a 'miért kerülnek el a pasik egy ilyen jó csajt?' kérdést, Jess, ahogy korábban már írtam, kissé fura szerzet, általában már az első mondatával elijeszti a férfiakat. A három lakótárs szintén pozitív benyomást tett rám, különböző, de egytől-egyig érdekes személyiségek, ráadásul nagyon jó a csapaton belüli összhang. Sajnálom, hogy Damon Wayans Jr a Happy Endings érthetetlen második évados berendelése miatt nem maradhatott, de reméljük a helyére lépő Lamorne Morris-ban sem kell majd csalódnunk.

Eddig csupa szépet és jót írtam a pilotról, de szót kell ejtenem a negatívumokról is. Az első és egyben legszembetűnőbb probléma, hogy igazándiból egyszer sem nevettem fel, a kezdő rész ugyan feelgood volt, de nagyon kevés igazi poént tartalmazott. Emellett az első 10 percet kissé vontatottnak éreztem, persze ez részben a kiinduló helyzet és a szereplők bemutatása miatt alakult így. Az értékelésnél a fent elmondottak miatt végül lefelé kerekítettem, de a hiányosságok ellenére is kellemes élményt nyújtott a New Girl pilotja, mindenképp ott leszek a következő résznél.

Értékelés:

I'm not my father. I'm not weak. - Jax 

Kurt Sutter elmondása szerint a negyedik évad során ismét Jax, Clay és a klub többi tagjának az élete, egymáshoz való viszonyuk kerül a középpontba, a történet pedig a tavalyival ellentétben a karaktereknek lesz alárendelve. Ezt bizonyította az Out címre hallgató évadnyitó is, a kiválóan megszerkesztett, közel egy órás epizód alatt Sutter nagy hangsúlyt fektetett a karakterizációra, mindezt pedig remekül ötvözte a klubot fenyegető külső és belső veszélyek bemutatásával. A kép alatt spoilerek társaságában folytatom.

A srácok 14 hónapot töltöttek a stocktoni börtönben, a rész pedig a szabadulásuk napjával indít. Úgy gondolom Sutter jó döntést hozott, hogy nem mutatta meg, illetve legfeljebb csak rövid appizódokon keresztül a bent töltött időszakot és ehelyett, főképp Jax esetében, inkább az utóhatásokra koncentrál. A kezdő képsorok során széles vigyor ült ki az arcomra és ezzel minden bizonnyal nem voltam egyedül, jó volt viszontlátni a srácokat, akik természetesen stílusos búcsút vettek a börtöntől. Nem tartott azonban sokáig az örömük, Charming-ba visszatérve azzal szembesültek, hogy az egy éve polgármesternek megválasztott Jacob Hale sok mindent megváltoztatott hőn szeretett városukban.

Ez már többé nem az a csendes, mindenki ismeri a másikat típusú kisváros, Hale kiárusítja Charming-ot és a gazdagokat, valamint a multinacionális cégeket részesíti előnyben. A problémák azonban ezzel még korántsem értek véget, új seriffünk van, a Rockmond Dunbar által alakított Eli Roosevelt már az első adandó alkalommal most megkeseríti a klub életét. Egy újabb (immáron az ötödik) Deadwood színész is szerepet kapott a sorozatban, Ray McKinnon a helyettes államügyész szerepében tűnik fel. Tökéletes casting-ról van szó, McKinnon a karizmatikus alakításának köszönhetően minden egyes jelenetét uralta. A karaktere a szervezett bűnözés elleni harc miatt került Charming-ba, az előadásának köszönhetően pedig mi is képbe kerülünk a SoA, IRA, valamint az orosz maffia fegyverüzletét illetően.

Térjünk azonban vissza a klubon belüli állapotokhoz, Sutter nagyon okosan időt hagy arra, hogy az egymást rég nem látott barátok, családtagok és házastársak kapcsolatát bemutassa. Ezek az esetek többségében meghitt, erőteljes jelenetek, amit aztán a megfelelő pillanatokban humorral old fel, emlékezzünk csak Clay "Don't turn what Juice and I had into something cheap and tawdry" megjegyzésére, vagy a Jax szájából elhangzó "Sounds like someone else wants a shot at those puppies" mondatra.

Külön kiemelném a Jax és Tara közötti jelenetet, amely egyrészt bizonyítja, hogy még mindig nagyszerű a chemistry a két színész között, másrészt a beszélgetésük témája meghatározó lesz a negyedik évad során. Jax maga mögött akarja hagyni az eddigi életét, amelynek egyik oka a család és az azzal járó felelősség, de döntésében a klub kapcsán felmerülő problémák is fontos szerepet játszanak. Jax szavaival élve: "The bond that holds this club together isn't blood or brotherhood... it's just fear and greed now." Nagy potenciál rejtőzik ebben a vélhetően egész évadot átívelő történetszálban, remélhetőleg Sutter jól keveri majd a kártyákat.

A kiváló évadnyitóra az utolsó tíz perc tette fel a pontot, Opie esküvője egyszerre volt megható, vicces, és - elnézést az idegen kifejezésért - badass, de a java még csak ez után következett. Sutter remekül ért a montázsokhoz és ezt ismételten bizonyította, a kiváló zenei aláfestés (a "What a Wonderful World" modern verziója) alatt remekül megkomponált, váratlan fordulatokat hozó jelenetsort láthattunk. Sutter mellett dicséret illeti az epizód rendezőjét Paris Barclay-t, akinek a nevéhez egyébként a Sons of Anarchy talán eddigi legjobb epizódja, a második évados Balm is fűződik.

Az évadnyitóról összességében elmondható, hogy beváltotta a hozzá fűzött reményeket, emlékezetes jelenetek/dialógok sorát produkálta, és ami igazán lényeges, sikerült úgy felvezetnie az évad főbb történetszálait, hogy közben a jellemábrázolásra is bőven maradt ideje. A kezdés alapján minden esélyünk megvan egy újabb kiváló évadra.

Értékelés:

A pilot tulajdonképpen nem más, mint az utolsó lépcsőfok a sorozatberendelés felé vezető úton, a csatornák többsége ez alapján dönti el (hacsak nem a Starz-ról beszélünk), hogy bekérik-e az első évadot. A pilot szó magyarul próbát (is) jelent, ami ugyebár egybecseng az elmondottakkal. Hozzáteszem, egyik jóbarátom sokáig nem volt tisztában a fogalommal és ha meglátta a 'sorozat címét', akkor arra asszociált, hogy egy repülőgéppel, konkrétan egy pilótával kapcsolatos részt lát majd.

Az országos csatornák éves szinten 70-80 pilotot rendelnek be a gyártóktól, az elmúlt két év adatai: 2010-ben 83 pilot készült el és ebből 36-ot kértek be, míg idén 82/42 az arány. Természetesen ehhez még hozzá kell venni a kábeles pilotokat, melyekből évről-évre több készül (pontos adat itt nem áll rendelkezésre). Gaines kollégával ezúttal az általunk legjobbnak tartott pilotokat szedtük össze, a top 10-es bejegyzés végén a szokásoknak megfelelően az épphogy kimaradottak listája, vagyis a honorable mentions található meg.

10. The Walking Dead (AMC, 2010)

Nagy fába vágta a fejszéjét az AMC, amikor az utóbbi évek egyik legjobb ongoing (folytatásos) képregénysorozata, a The Walking Dead kis képernyős adaptálására vállalkoztak. A kezdő rész teljes mértékben beváltotta a hozzá fűzött reményeket (az első évad már kevésbé), Frank Darabont a főszereplő Rick szemén keresztül elsőrangúan mutatta be a zombi apokalipszis utáni, depresszív, kilátástalannak tűnő világot. A kevés párbeszédnek, a csöndnek és a kihalt városképnek köszönhetően olyan feszült légkör uralkodott, mely pillanatok alatt a székhez szegezte a nézőt. Mindehhez elsőrangú képi világ társult, ami azonban csak másodlagos tényező volt a hiteles emberi dráma mögött. 

Az egy pillanatig nem kérdés, hogy a Community és a Parks and Recreation a jelenlegi mezőny két legjobb sitcomja, míg utóbbi a hétvégén kapott egy évadfelvezető posztot, most Dan Harmon alkotásán a sor. Ezúttal nem előzetest, hanem a sorozat jeleneteiből összevágott, remek zenei aláfestéssel bíró felvételeket lehet megtekinteni. Az első egy DJ Steve Porter által készített remix, amit anno a Comic Con közönségének vetítettek le és csak a napokban vált elérhetővé a jó minőségű változat. 

A második már a tovább mögött található, véleményem szerint az eddigi legjobb Community-s fanvid. Az ügyesen megszerkesztett videó alatt Donald Glover (művésznevén Childish Gambino) Freaks and Geeks című száma hallható. Úgy gondolom mindkettő remek kedvcsináló a szeptember 22-én induló harmadik évadhoz, melyben olyan vendégsztárok teszik majd a tiszteletüket, mint Michael K. Williams (az új biológia tanár), John Goodman (Greendale helyettes dékánja) és Martin Starr (a politikatudományok professzora). 

Legutóbb májusban jelentkezett a power rankings rovat, most pedig a 2011/12-es tévés évad előtt néhány nappal eljött az idő a visszatérésre. Ahogy az lenni szokott egy heti sorozatadagot, jelen esetben az augusztus 29. és szeptember 4-e között bemutatott alkotásokat veszem górcső alá és állítok fel közöttük egy szubjektív sorrendet.

Ha grafikonon kellene ábrázolnunk a negyedik évad minőségét, akkor talán a harmadik részt leszámítva egy folyamatosan felfelé ívelő vonalat látnánk, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a történet előrehaladtával kifizetődik a rendkívül tudatos sztori/karakterépítés. Továbbra is az önutálattal küzdő, reményvesztett Jesse története van rám a legnagyobb hatással, Gilligan-ék elsőrangúan ábrázolják a gyilkosság utáni útkeresését, melyet Aaron Paul lehengerlő alakítása tesz teljessé. A terápiás csoport előtti beszéde legalább olyan erőteljes volt, mint a múlt heti Cranston által előadott "I'am the danger' monológ. Feszültséggel teli, kiváló epizódot kaptunk, ami egyben arra is rávilágított, hogy nagyon komoly potenciál van az évad második felében (Gus és a közelgő bandaháború, Jesse-nek választania kell a két fél között, Walt személyiségében történő további változások, a Hank-féle nyomozás etc.)

Az elején még két-három részre szükségem volt ahhoz, hogy el tudjam fogadni a sorozat abszurditását, de miután ez megtörtént, hátradőlve élvezem ezt a különleges utazást. Remélem a Showtime-nál bőszen jegyzetelnek, ugyanis az FX a Wilfred-del megmutatta, hogy igenis lehet egy komoly kérdéseket feszegető, erős drámai szállal bíró, ugyanakkor a humoros pillanatok sokaságát kínáló dramedy-t készíteni. Az évad utolsóelőtti felvonásában Ryan fontos döntés előtt áll, kivételesen csak magára gondol és Olaszországba utazik egy gyönyörű nővel, vagy pedig feláldozza az önös érdekeit és megpróbál Jenna-nak segíteni. A végkimenetel nem lehetett kérdés, inkább az odáig vezető úton volt a hangsúly, melyből kiemelendő a még a sorozat szintjén is szürreálisnak mondható bírósági tárgyalás.

A nyár legkellemesebb meglepetése, bár első látásra a kiinduló sztori és a szerelmi háromszög alapján ráhúzhatnánk a tinisablon jelzőt, de nagyot tévednénk vele... Az Awkward okos és nem mellesleg humoros párbeszédeket, szerethető karaktereket, valamint hiteles történetet kínál, az első két-három rész alapján még guilty pleasure-nek tituláltam, de mára bőven kinőtt ebből és a maga kategóriájában remek kis sorozattá érett. A héten Jenna nem kívánatos feladatot kap, végül azonban csak ráveszi magát 'Dead Stacy' eljátszására, a nem éppen hagyományos előadás pedig váratlan sikert arat.

Sötét napok várnak Ron Swanson-ra, a Parks and Recreation szeptember 22-én debütáló negyedik évadjában ugyanis már nem egy, hanem három Tammy fogja megkeseríteni az életét. Emlékezzünk csak rá, hogy a Megan Mulally által alakított második ex-feleség milyen hatással volt Ron-ra, de a készítők ígérete szerint ő kispályásnak számít a most behozott karakterekhez képest. Tammy 1-et, az első ex-feleséget az Oscar-díjra jelölt Patricia Clarkson alakítja, míg Tammy 0-t, vagyis Ron édesanyját, a Saturday Night Live-ból ismert Paula Pell formálja meg. 

"Ron teljesen kifordul magából, a sorozat nézése közben olyan érzésünk lesz, mintha Tammy 1 (egy önmagáról gondoskodni képtelen) csecsemővé változtatta volna őt. - mondja Amy Poehler, majd azzal folytatta, hogy ez a leghátborzongatóbb dolog, ami Ron-nal történt, pedig láttuk őt már többek között raszta hajjal a rácsok mögött is..." Minderről bővebben az NBC által kiadott negyedik évados kedvcsinálóban.