Az AMC bejelentése szerint a dán minisorozaton (Forbrydelsen) alapuló The Killing jövő márciusban fog debütálni. A többek között Mireille Enos-t (Big Love), Billy Campbell-t (The 4400) és Michelle Forbes-t (BSG, True Blood) felvonultató szériában egy fiatal lány gyilkosa utáni nyomozás áll a középoontban, érdekesség, hogy egy rész egy nap eseményeit mutatja majd be. A Veena Sud (Cold Case) által készített sorozat rendkívül ígéretesnek tűnik, melyet a napokban kiadott előzetes, valamint egy színfalak mögötti videó is bizonyít.

Tavalyhoz hasonlóan idén is visszatekintek az év sorozatos felhozatalára, a hátralevő két hét során a legtöbb bejegyzés ehhez fog kapcsolódni. Kezdésként egy több kategóriát felvonultató listát állítottam össze, melyben egyaránt szóba kerülnek a kellemes meglepetések és csalódások, a legfájóbb és leginkább megérdemelt kaszák, az év újoncai, és a sort még lehetne folytatni.

A jövő hét elején a legjobb alakításokat veszem górcső alá, ezt követően pedig 2010 általam legjobbnak tartott sorozataival (két részre bontva) foglalkozom. Végül, de nem utolsósorban az év legerősebb epizódjait szedem össze. Természetesen ezúttal is egy szubjektív, a szerző véleményét tükröző összeállításról van szó, aki kedvet érez hozzá, a kommentekben közzéteheti a saját listáját.

Az év kellemes meglepetése:

1. Men of a Certain Age

2. Spartacus: Blood and Sand

3. The Good Guys

Az év csalódása:

1. True Blood

2. Persons Unknown

3. The Pacific

A legjobb újonc:

1. Terriers

2. Treme

3. Rubicon

Egy kicsivel maradtak le a dobogóról: Spartacus: Blood and Sand, The Good Guys, Lone Star, Justified

Az év legjobb nem amerikai sorozata:

1. Misfits

2. Being Erica

3. Luther

Végre valahára visszatért 2009 legjobb újonca. A Men of a Certain Age alaposan rászolgált erre a titulusra, a jelenlegi mezőny egyik legemberközelibb, minden ízében természetesnek ható drámájáról van szó. A második évad idén decemberben vette kezdetét és az eltelt két epizód alapján nyugodtan állíthatjuk, hogy tartja a megszokott színvonalat. Ray Romano és Mike Royce alkotása a sorozathoz remekül illeszkedő főcímzene (a Beach Boys-féle 'Men I Grow Up To Be a Man') után ismételten elvarázsolt minket. A kép alatt spoilerek társaságában folytatom tovább.

Az első évad végén mindhárom főszereplőnk komoly elhatározásra jutott, Joe felhagyott a szerencsejátékkal és a golf pályafutására szeretne koncentrálni, Owen végre kibékült az apjával és egyúttal az autókereskedés vezetője lett, míg a bohém Terry megkomolyodni látszik és az előbb említett barátja segítségével munkát kapott. Egy kicsit változott tehát az alapfelállás, de a lényegi dolgok, mint az elsőrangú karakterizáció, az életszerű párbeszédek (emlékezzünk csak a szemüveges eszmecserére) és a keserédes humor változatlan minőségben vannak jelen.

Szerencsénkre a színészi alakításokban sem történt változás, a hármas mindegyike meggyőző játékkal jelentkezett. Tavaly még meglepetésnek mondtam Ray Romano teljesítményét, most viszont természetesnek vettem azt, hogy játszi könnyedséggel  birkózott meg a kissé gátlásos Joe szerepével. A nyitó epizód alapján egyébként - ezúttal nem hagyta faképnél Michelle-t, úgy tűnik, hogy ha ideiglenesen is, de sikerült legyőznie a szemérmességét. Kifejezetten tetszett, hogy a második rész során bevonták a történetbe a két gyermekét is, a fiához kapcsolódó történetszál, valamint a közös jeleneteik különösen emlékezetesre sikerültek.

A főnöki pozícióba eleinte nehézkesen beletanuló Owen kapcsán Braugher-t kell dicséretben részesítenünk, aki ezúttal is bizonyította, hogy rendkívül széles színészi repertoárral rendelkezik, szinte minden esetben képes volt meglepni minket valami újjal. Bakula karaktere Terry ezúttal egy számára ismeretlen problémával találja szembe magát, a munkatársai folyamatos szivatására azonban végül csattanós választ ad. Összességében azt lehet elmondani, hogy a Men of a Certain Age ugyanott folytatja, ahol tavaly abbahagyta, és ez az első évad magas színvonalából kiindulva igencsak komoly dicséretnek számít.

Értékelés:

Az AMC továbbra is tökéletes berendelési aránnyal rendelkezik, az eddigi hat leforgatott pilotjukból mindegyiket bekérték sorozatnak. Legutóbb négy hónappal ezelőtt a The Killing-re mondtak igent, míg most a Hell on Wheels 10 részes első évadát kérte be a csatorna. Mindez azt jelenti, hogy ismételten láthatunk a képernyőn western sorozatot, ráadásul mivel az AMC-ről van szó, minden bizonnyal minőségi tálalásban kapjuk majd.

Érdekesség, hogy a csatornának nem ez az első próbálkozása a műfajban, a Robert Duvall és Thomas Haden Church főszereplésével készült Broken Tail című minisorozatot négy évvel ezelőtt mind a szakma, mind a közönség nagyon jól fogadta. A Hell on Wheels az amerikai polgárháborút követően (1865) játszódik, a történet alapját az első transzkontinentális vasútvonal építése adja. A készítők Joe és Tony Gayton lesznek (The Salton Sea, Faster), a főbb szerepekben pedig többek között Anson Mount, Colm Meaney és Dominique McElligott fog feltűnni.

A kiszivárgott információk alapján a pilot rendkívül jó fogadtatásra talált, mindezt Joel Stillerman, az AMC társ-elnökének szavai is alátámasztják:

AMC's commitment to the western is long standing, and the genre is an important part of our brand and history as a channel...This show brings some incredibly original twists and turns; and a contemporary sensibility that we think will bring a very broad audience to our newest drama series.

Múlt hét pénteken véget ért a The Good Guys első és egyben minden valószínűség szerint utolsó évada. Ha nem is túl hosszú, de azért emlékezetes pályafutást tudhatott maga mögött a sorozat, a Stark-Bailey zsarupáros kalandjai felejthetetlen pillanatokat szereztek nekünk. Az egyes részek felépítése ugyan nagyjából megegyezett, de a folyamatos 'visszatekeréseket', a kis ügyből valami nagy dolog fog kisülni formulát, valamint a karikatúraszerűen ábrázolt rosszfiúkat, bocsánat punkok a helyes kifejezés, egyszerűen nem tudtuk megunni.

Hodges, you’re a geek. Tell me where the csi lab is…Now!
It’s downstairs. You didn’t know that?
No. I like women.

A sorozat legnagyobb erőssége azonban Dan Stark, a 80-as években ragadt, a számítógépeket ellenségként kezelő, mindig a megérzéseire hagyatkozó zsaru volt. Számtalan idézhető monológot hallhattunk tőle, legyen szó a rendőri munka legfontosabb alapelveiről, vagy éppen a nőkről alkotott véleményéről, de olykor még gasztronómiai tanácsokkal is ellátott minket. Bradley Whitford-ról a The West Wing óta tudjuk, hogy kiváló színész, a humoros oldalát viszont csak a mostani bravúros alakítása kapcsán ismerhettük meg.

A társa szerepében feltűnő Colin Hanks-nek is jár a dicséret, az eleinte szkeptikus, később viszont végig hű társként ugyan kevesebb mozgástere volt, de a rá bízott szerepből kihozta azt, amit lehetett. A női karakterek közül Jenny Wade-t lehetne kiemelni, de őt is csak eyecandy szempontból, Ruiz hadnagy, valamint a Fox nyomására behozott laboros lány figurája nem igazán volt jelentős. A sorozat erősségei közé tartozott a jól kiválasztott mellékszereplők is, akár az egy részre szerződött, elsősorban bűnözőket alakító színészeket, akár a többször feltűnő Julius-t nézve. Dan régi társának szerepére Gary Cole-t sikerült megszerezni, mondani sem kell, hogy a 'legendás páros' közös jelenetei élményszámba mentek.

Sajnálatos módon a nézettséget tekintve nem tudok pozitívumokról beszámolni, az őszi epizódok még a nyáron leadottak teljesítményét is alulmúlták, így nagyon kevés esély van a folytatásra. Mindenesetre stílusosan búcsúzott a The Good Guys, Chris Klein-t leszámítva egy remek évadzárót kaptunk, Dan utolsó nagy monológja pedig komoly fricska volt a jelenlegi országos trendekre vonatkozólag.

Egyre inkább úgy tűnik, hogy kezd kifulladni a sorozat. A harmadik évad kapcsán jelentkeztek az első problémák, de akkor azt még a nagyszerűen sikerült, John Lithgow-t felvonultató tavalyi szezon képes volt elfeledtetni velünk. Idén azonban tovább folytatódott a hanyatlás, ugyan az egyes történetszálakban lett volna lehetőség, de ezeket az írók képtelenek voltak kihasználni, sőt a finálé után leginkább a gyáva jelző illene rájuk. A kép alatt már spoileresen folytatom.

You're laughing like there's some polite way to do this, like there's some etiquette. Killing is killing, Dexter. Let's be honest about that.

A Clyde Phillips-et felváltó új showrunner Chip Johannessen úgy döntött, hogy az ötödik évadban nem lesz egész szezonon átívelő sorozatgyilkosunk, indoklásként pedig azt hozta fel, hogy Arthur Mitchell karakterét, valamint az őt alakító Lithgow-t úgy sem tudnák felülmúlni. Ebben igazat adok neki és azt kell mondjam, hogy jó úton indult el, egyrészt a főszereplő vezeklését állította a középpontba, másrészt a főszál, a Lumen-Dexter kapcsolat és a "Chase-banda" levadászása is ígéretesnek tűnt. Mellékszálként Quinn Dexter utáni nyomozását, a Fuentes-testvérek elkapását, valamint az egyes karakterek közötti interakciókat hozták be.

A potenciál tehát megvolt, a még a Dexter-hez képest is lassú építkezés után az évad utolsó néhány része kifejezetten izgalmasra sikerült és sokat vártam a finálétól. A végeredmény azonban szinte minden esetben csalódást okozott. Nem tudtak meglepni semmivel, kiszámíthatóvá vált a sorozat, úgy tűnik az írók túlságosan is elkényelmesedtek és a biztonságra helyezték a hangsúlyt. Önismétlések tömkelegével találkoztunk, ilyen volt példuál kissé más kontextusban a mester és a tanítvány kapcsolat, mely nem érhet véget happy end-del; egy kolléga Dex utáni nyomozása, ami természetesen sikertelenül zárul; vagy a majdnem lebukunk Deb előtt jelenet.

Az évadzáró hatalmas csalódást okozott, minden téren a könnyebbik megoldást választották az írók, a most már szokásos 'Dexter az utolsó részben megtanul egy fontos leckét magáról' formulát pedig igazán elhagyhatnák már. Kedvenc sorozatgyilkosunk jellemfejlődésére idén is nagy hangsúlyt helyeztek, a Cody és Astor-ral való viszonyának bemutatása kifejezetten tetszett, a Lumen-hez fűződő szerelem és a túlságosan is kitárulkozó Dex esetében viszont már rezgett a léc. A végén még a Dark Passenger elhagyása is szóba került, mely véleményem szerint felérne egy cápaugrással... Hála istennek Michael C. Hall teljesen felgyógyult a betegségéből, az alakítására pedig ezúttal sem panaszkodhattunk.

Az állandó szereplőket nézve rajta kívül talán még Deb kapott értelmes történetszálat, a többiek esetében, legyen szó Quinn következetlenül végigvitt nyomozásáról, vagy a Batista-Laguerta kettős már-már szappanoperás jelleget öltő házassági civakodásáról, sablonos, ötlettelen megoldásokhoz nyúltak. Az egy évados mellékszereplők összeválogatása viszont remekül sikerült, Johnny Lee Miller nagyszerű alakítást hozott a pszichopata Jordan Chase szerepében, de Julia Stiles és Peter Weller is megérdemli a dicséretet.

A minőség olykor hagyott kívánnivalót mag után, de a nézettségen ez egyáltalán nem látszott, folyamatosan növekedett a nézőszám, az utolsó előtti epizód (a fináléról még nincs információnk) pedig már 2 millió felett volt. A Showtime legnézettebb saját gyártású produkciója természetesen megkapta a hatodik évadot. Összegzésként azt lehet elmondani, hogy bár idén is kaptunk néhány emlékezetes epizódot, de összességében vizsgálva ez kevésnek bizonyult, a fentebb kitárgyalt okok miatt csalódást okozott az ötödik évad.

Értékelés:

Nem kedvelem túlságosan a speciális, különböző ünnepekhez kötődő epizódokat, a legtöbbjük erőltetettre sikerül és nem jön át a mondanivalójuk. Természetesen ez alól is van kivétel, mint például a most csütörtökön bemutatott karácsonyi Community rész. Az Abed's Uncontrollable Christmas esetében már a megvalósítás is különleges volt, hiszen egy animált epizódot kaptunk, melyet stop-motion technikával készítették el.

Úgy tűnik a sorozat készítője, Dan Harmon továbbra sem tud bírni magával, folyamatosan új és ami szintén lényeges, rendkívül kreatív ötletekkel áll elő. Szinte mindig meg tud lepni minket valamivel, és ezalatt nem csak a popkulturális utalásokat, illetve a filmes paródiákat értem, emlékezzünk csak vissza a harmadik rész alatti Abed-kisfilmre, vagy Annie tollának valódi elrablójára, de a sorozatnak még az olyan kissé komolyabbra vett részek, mint Troy születésnapjának megünneplése is kifejezetten jól áll.

What do you care about Christmas Abed? You're Muslim. Don't your people spend this season writing in angry letters to TVGuide?

Térjünk azonban rá a gyurmafiguráinkra, a történet szerint Abed az egyik reggel arra ébred, hogy egy animált karakter lett belőle, de nem csak ő, hanem a körülötte lévő világ is átváltozott. Mindezt egy jelnek veszi, és úgy dönt megkeresi a karácsony igazi értelmét. A barátai egyre nyugtalanabban figyelik az eseményeket és végül Duncan professzor segítségével megpróbálják helyreállítani Abed realitásérzékét. A hipnózis végül egy varászlatos utazáshoz vezet, az Abed bolygó felfedezése során pedig, többek között a bemutatott helyeknek, a számos fordulatnak és a jól eltalált karaktermomentumoknak köszönhetően csak kapkodjuk a fejünket.

Harmon-nak nem volt elég, hogy a sorozat szereplőit ezúttal gyurmafigurákként láthatjuk, a történet közben is elhelyezett egy csavart, így például Pierce Teddy maciként, Britta robotként, Annie balerinaként tűnik fel, de találkozunk hóember Chang-gal, illetve egy karácsonyi Pterodacty is tiszteletét teszi. Abed egy furcsa, sőt mondhatjuk azt is, hogy egy szürreális világot mutat be nekünk, nem véletlenül hangzik el Willy Wonka, vagy éppen Tim Burton neve.

Somewhere out there Tim Burton just got a boner.

Harmon-ék tökéletesen vegyítették az összetevőket, így jól elhelyezett poénok, ironikus kikacsintások a szereplők jellemvonásaira, az elmaradhatatlan popkulturális utalások, zenei betétek és drámai jelenetek váltották egymást. Utóbbiak a bemutatott világ abszurditása ellenére mindvégig hitelesek voltak, a befejező öt perc során pedig valószínűleg mindannyian elérzékenyültünk egy kicsit. Egy-két esetben a határon táncoltunk, de végül egy pillanatra sem vált giccsessé a történet, egy megkapó, valódi tanulsággal szolgáló karácsonyi epizódot kaptunk, melyet az ünnep közeledtével évek múltán is elő lehet majd venni.

Idén végre szintet lépett a Fringe. Szó se róla, nem kellett szégyenkeznie az elmúlt két évad során sem, de arányaiban túl sok középszerű, adott esetben unalmas résszel találkoztunk, miközben éreztük, hogy ennél több van a sorozatban. A harmadik etap során azonban még nem találkoztunk ilyennel, az írók okosan vitték tovább a tavalyi cliffhangert és előtérbe kerültek a főszálhoz kapcsolódó történetszálak. Egészen a nyolcadik epizódig egymást váltva érkezetek a saját, illetve a párhuzamos világban játszódó sztorik, a formula pedig tökéletesen bevált, sőt kellemes meglepetésünkre még Anna Torv is kitett magáért.

Az eheti résztől kezdődően huzamosabb ideig az evilági sztorik kerülnek előtérbe, de Jeff Pinkner showrunner elmondása szerint mindenképp visszatérünk majd a másik oldal történéseihez. Nem kérdés, hogy a jelenlegi legjobb Fringe évadot látjuk, a nézettség azonban sajnos ebben az esetben (is) fordított arányosságban van a minőséggel, a 18-49-es korosztályban szinte folyamatosan 2.0 alatti ratingeket produkál. A Fox döntése így senkit sem ért váratlanul, január 21-től a péntek 21 órás spot-ba kerül át sorozat, ironikus módon az epizód címe Firefly lesz.

A folytatásig tehát több, mint egy hónapunk van hátra, elsőként a Firefly kissé spoileres előzetesét, majd a tovább mögött egy rövid, Walter-t a középoontba helyező jelenetet lehet megtekinteni.

Ha az idei év pilotjait kellene rangsorolnunk, akkor minden bizonnyal a The Walking Dead kezdő epizódja állna az élen, az egész évados teljesítményt nézve azonban már korántsem ez a helyzet. Darabont zombisorozata a mindössze hat részt magában foglaló szezonja alatt egyenetlen teljesítményt nyújtott, melyért véleményem szerint elsősorban a sorozatok világában még újoncnak számító showrunner tehető felelőssé.

Hozzá kell tenni, hogy a bevezető negatív felhangja ellenére nem szeretném leszedni a sorozatról a keresztvizet, hiszen egyértelműen a pozitívumok voltak többségben, sokkal inkább arról van szó, hogy a rendkívül magasra tett elvárásoknak egyelőre még nem tudott megfelelni. A kép alatt spoilerek társaságában folytatom.

A pilot tulajdonképpen egy tökéletes expozíció volt, a kórházban felébredő Rick-kel együtt fedeztük fel ezt a szép új, lehetőségekkel teli világot, az elsőrangú atmoszférateremtésnek köszönhetően pedig végig feszült légkör uralkodott. A második rész még Stephen King-et is elborzasztotta - "That second episode ... Oh my God, you grossed even me out", az összkép azonban vegyes volt, az Atlantából való kijutás izgalmasra sikeredett ugyan, de a Merle-hez kapcsolódó történetszál, főként a végjátékot illetően méltatlan volt a sorozat addigi színvonalához. A táborba való visszatérést és a karakterek arra adott reakciót jól kezelték az írók, illetve Sarah Wayne Callies kivételével a színészek is, a pilotot követő legerősebb 45 perc azonban az ezt követő negyedik, Vatos címre hallgató rész volt.

A forgatókönyvért a képregény megalkotója, Robert Kirkman felelt és mind a városban, mind a táborban való konfliktust okosan vezette fel, majd az utolsó percekben emlékezetes képsorokban köszöntünk el néhány szereplőtől. Az ötödik rész során egyrészt a zombitámadás áldozataitól, másrészt a megharapott és lassan átváltozó Jim-től való búcsú volt a középpontban. A fordulatot a járványügyes Dr. Edwin Jenner-rel való megismerkedés jelentette, a Noah Emmerich által játszott karakter feltűnése miatt nagy reményeim voltak az évadzáróval kapcsolatban. Sajnos azonban csalódás lett a vége, az eddigi legkiszámíthatóbb epizódot kaptunk és a drámai fordulatok sem érték el az eredeti céljukat.

A karakterizáció esetében szintén vegyes képet kaptunk, melyért csak részben okolható a kevés epizódszám. Rick esetében elégedett voltam, a lelkiismeretes, mindig megpróbálom a legjobbat kihozni magamból mentalitással felvértezett rendőr figurájához azonban Andrew Lincoln erőteljes alakítása is sokat hozzá tett. A Darly bőrébe bújó Norman Reedus-t szintén dicséret illeti, a karaktert első, talán még második ránézésre is a tapló jelzővel illetnénk, de ennek ellenére érdekelt minket a sorsa és a későbbiekben komoly potenciál van benne. Mindenképp a pozitívumok közé sorolandó még Dale, illetve pilotban feltűnt Morgan is, utóbbit remélhetőleg viszontlátjuk még.

A húgát elvesztő Andrea esetében még nem jutottam dűlőre, a Shane, Lori kettősnél viszont jóval egyértelműbb a kép. Érdektelen karakterekről van szó, ráadásul a két színész játéka is komoly kívánnivalót hagy maga után (főként a korábban már említett Sarah Wayne Callies-é), mindehhez pedig még vegyük hozzá az egyelőre leginkább kínosan gyenge jelzővel illethető szerelmi háromszöget. Térjünk ki a megvalósításra is, mely AMC sorozat lévén nem meglepő módon igencsak minőségire sikeredett, ezúttal a rendezői munkát, vagy éppen a maszkmesterek munkáját kiemelve. Zenei téren sem kellett csalódnunk, bár hozzáteszem, hogy Bear McCreary tehetségét ismerve, itt is van még lehetőség a fejlődésre.

A sorozat sikere minden előzetes várakozást felülmúlt, a nézettség hétről-hétre növekedett, a záró epizód közel 6 millió embert ültetett le a képernyők elé és emellett a célcsoportban egészen kiváló 3.0-ás ratinget tudott felmutatni. A TWD 18-49-es adatai basic (alap, nem fizetős) kábelcsatornák esetében rekordnak számítanak, a 2. évados (13 rész) berendelés természetesen gyorsan, már a második epizód számai láttán bekövetkezett. Bízom benne, hogy a felsorolt hibákat Darabont, valamint az új írók képesek lesznek majd kijavítani, ugyan már ezúttal is egy élvezhető, emlékezetes jelenetekkel tarkított évadot kaptunk, de az eredeti képregény alapján jóval többet is ki lehetne hozni az adaptációból.

Értékelés:

Hatalmasak voltak az elvárások a Boardwalk Empire-rel szemben, az HBO, a kritikusok, valamint a közönség is nagy reményekkel várta Terence Winter sorozatát. A csatorna minden bizonnyal elégedett lehet a teljesítményével, az első évadnak szép nézettsége (átlagban 3 milliós össznézettség és 1.2 körüli demó) volt, jövőre az Emmy-díjátadón pedig várhatóan díjesőben lesz része. A szakma, de még inkább a nézők véleménye viszont megosztott volt, és ez korántsem véletlen, ugyan a külcsínt tekintve egy elsőrangúan megvalósított sorozatról beszélhetünk, a jellemábrázolást és a történetszövést tekintve azonban már közel sem volt minden rendben. A kép alatt spoilerek társaságában folytatom.

1920 januárjában az Egyesült Államokban életbe lépett az alkoholtilalom, mely egyúttal lehetőséget teremtett a szervezett bűnözés felvirágzásához. A Boardwalk Empire ebbe a korszakba enged betekintést, főként Atlantic City-re és a korszak egyik hírhedt személyiségére, Nucky Thompson-ra koncentrálva, de kisebb időtartamokra Chicago és New York maffiózói is képbe kerülnek. A sorozat tökéletesen visszaadta a korszellemet, a kivitelezés, így a díszletek, a korabeli ruhák, a jelmezek és egyéb kellékek megtervezése elismerést érdemel. Szintén dicsérni kell a rendezői és operatőri munkát, előbbinél a pilotot jegyző Martin Scorsese-t és a széria legtöbb részét ledirigáló Tim Van Patten-t lehet kiemelni. A pozitívumok közé sorolandó még a maffia és a politika összefonódásának, illetve a chicago-i történetszálnak a bemutatása.

Az egyik legfőbb probléma a kiszámíthatósággal volt, egy-két esetet leszámítva nem igazán tudott meglepni a sorozat, úgy éreztem, mintha biztonsági játékot játszottak volna a készítők. Ez természetesen magával vonta azt is, hogy a sok szálon futó történet bizonyos részei unalmassá váltak. A karakterizáció szintén kívánnivalót hagyott maga után, nem igazán tudtuk közel érezni magunkhoz érezni egyik szereplőt sem. Olyan volt, mint egy gyönyörűen megfestett tabló, melynél ugyan ismerjük a rajta szereplő emberek élettörténetét, de nem tudunk velük azonosulni, sokuk pedig teljesen hidegen hagy minket.

Ilyen volt például az erkölcsi dilemmákkal küszködő, számomra már az elejétől antipatikus Margaret, a bigott vallásosságával kitűnő Van Alden ügynök, vagy éppen Jimmy felesége, az érthetetlenül nagy teret kapó Angela. Hozzá kell azonban tenni, hogy ezért a helyzetért elsősorban az írókat kell hibáztatni, hiszen például Michael Shannon egészen kiváló alakítást mutatott be. Ugyanez igaz Steve Buscemi-re is, az általa játszott Nucky-nál fokozatosan építették fel a családjával való kapcsolatát, illetve a Margaret-hez fűződő viszonyát, majd az utolsó részben szembesülhettünk a fájdalmas múltjával, kár, hogy mindez sokszor szájbarágósnak és művinek tűnt. 

Jimmy esetében már jobb a helyzet, az igazán jól eltalált karakterek viszont a Michael K. Williams által életre keltett Chalky, valamint Richard Harrow voltak. Jó döntés volt Al Capone behozatala is, az pedig önmagáért beszél, hogy jó néhány esetben a chicago-i történések több izgalmat tartogattak, mint a sorozat központi helyszínéül szolgáló atlantic city-beli sztorik. Összességében elmondható, hogy egy grandiózus, komoly potenciállal rendelkező sorozatról van szó, mely azonban csak részben tudta kiaknázni az adódó lehetőségeket, a karakterizációt tekintve pedig még van hova fejlődnie.

Értékelés:

Az HBO láthatóan nem csak a közel 10 milliós pilotra és a szintén költséges további részekre, hanem a Game of Thrones promóciójára is komoly összegeket költött. Hetek óta folyamatosan új anyagokkal jelentkeznek, melyek közül a most vasárnap, a Boardwalk Empire fináléja előtt leadott előzetes tekinthető az eddigi legtartalmasabbnak. A közel 12 perces színfalak mögötti videóban interjúkat láthatunk a sorozat készítőivel, a regényciklus megalkotójával, illetve a színészekkel, közben pedig jó pár új jelenettel is kedveskedett nekünk a csatorna.

Hatalmas potenciál van George R. R. Martin fantasy regényciklusának megfilmesítésében, a látottak alapján szerencsére úgy tűnik, hogy David Benioff és D. B. Weiss személyében jó kezekbe került a produkció. A Game of Thrones jövő áprilisban debütál majd, a sorozathoz kapcsolódó korábbi írásokat a címkére kattintva lehet elérni.

Közel egy hónap leforgása alatt az idei év két legjobb újoncának mondtunk búcsút... November elején az AMC jelentette be a Rubicon kaszáját, most pedig az FX döntött úgy, hogy nem kéri be a Terriers második évadját. A címadás és a marketing során ugyan elkövetett néhány hibát a csatorna, de mivel a nézettséget tekintve Shawn Ryan és Ted Griffin alkotása az FX történetének leggyengébb újonc drámája volt, nem hibáztathatjuk őket. A döntést követően legfeljebb annyi vigaszunk lehet, hogy a 13 részt követően szinte minden szálat elvarrtak a készítők.

Az FX elnöke John Landgraf egyedülálló módon a bejelentést követően egy telefonkonferenciát hívott össze, melyen a riporterek a Terriers kaszájának okairól kérdezhették őt. A rendkívül szimpatikus csatornavezetőtől idézek:

We wish there was a perfect intersection between what is good and what is successful.

I don't know if subtly is something the American public is buying in droves today.

Shawn Ryan a következőképp reagált a kasza hírére:

Thanks for all the condolences, Terriers fans. Ultimately, we couldn't get enough people to watch. Don't blame FX. They're still 1st class. 

Sokat mondóak a Lost showrunneránek, Damon Lindelof-nak a szavai:

Cancellation sucks, but ten years from now, we'll still be talking about Terriers.

Bizonyára sokunkban megmaradt a sorozat rendkívül hangulatos főcíme, búcsúzzunk most a Terriers-től a Rob Duncan által előadott Gunfight Epiphany-vel.