Cikksorozatunk első részében a sorozatgyártásban néhány éves tapasztalattal rendelkező csatornákkal foglalkoztunk, ezúttal pedig azok kerülnek sorra, akik a közeljövőben fogják bemutatni első saját gyártású szériájukat. Érdekes módon közülök többre nem is használhatjuk a csatorna jelzőt, hiszen például online dvd kölcsönző, vagy éppen webes kereskedelemmel foglalkozó cégek is úgy határoztak, hogy belevágnak a sorozatbizniszbe. A siker természetesen nem garantált, így egyelőre még csak kérdés formájában merem megfogalmazani.... elképzelhető, hogy egy új kor hajnalán vagyunk?

Netflix

"Az HBO-t tekintjük vetélytársunknak" - nyilatkozta egy évvel ezelőtt Reed Hastings, az online DVD-kölcsönző, illetve online streameket kínáló Netflix elnöke. A magabiztos kijelentést ráadásul úgy követte el, hogy az első saját gyártású sorozatuk csak 2013-ban fog debütálni... mit ne mondjak, van vér a pucájában. A Netflix tehát nem csinál titkot abból, hogy a sorozatpiac egyik komoly tényezője szeretne lenni, mindezt pedig tettekkel is bizonyítják, egy év leforgása alatt négy sorozatot kértek be. 

Első alkotásuk a David Fincher és Kevin Spacey fémjelezte House of Cards lesz, melynek megrendelése egyből két évadra, 2x13 részre szólt, mintegy 100 millió dollárt befektetve a produkcióba. Egy angol sorozat feldolgozásáról van szó, a brit széria történet Margaret Thatcher miniszterelnökségének utolsó évei alatt játszódott és egy nagy ambíciókkal rendelkező brit politikus életére koncentrált A történetet Fincher amerikai közegbe fogja helyezni és a produceri feladatok mellett az első rész rendezését is elvállalta (Joel Schumacher is ott van a direktorok között). A főbb szerepekben Spacey mellett Robin Wright, Kate Mara és Constance Zimmer lesz látható. A bemutatóra február 1-jén kerül sor, ekkor a teljes első évadot elérhetővé teszi előfizetői számára a Netflix. 

Tavaly novemberben a sitcom rajongók a szívükhöz kaptak... örömükben, ekkor jelentették be ugyanis, hogy a Netflix újraéleszti a 2003 és 2006 között három évadot megélt kultsorozatot, az Arrested Development-et. A sorozat korábbi stábjából szinte mindenki visszatért, a bemutató jövő tavasszal esedékes. Következő sorozatuk Jenji Kohan-től, a Weeds alkotójától érkezik, az Orange is the New Black etében sem vesződtek a pilottal, a 13 részes első évad már biztosnak mondható. A dramedy Piper Kerman emlékirataiból készült, a rendkívül őszinte és meglepően humoros könyvben a börtönben töltött éveiről számol be. Következő alkotásuk egy horror elemekkel tarkított thriller: a Hemlock Grove-ban egy kisvárosi gyilkosság áll a középpontban, a nyomozás során pedig egyre biztosabbá válik, hogy nem emberi lény végzett a középiskolás lánnyal. Az első epizód rendezését Eli Roth (Hostel, Cabin Fever) vállalta el, aki emellett produceri státusszal is rendelkezik. Ezúttal is jó nevű színészeket sikerült megnyerni a főbb szerepekre, Famke Janssen, Bill Skarsgard, Dougray Scott és Lily Taylor erősíti a stábot.

update: ma éjjel (november 9.) érkezett a hír, miszerint a Netflix a feléleszti a két évadot megélt, The Killing című sorozatot. A költségek várhatóan megoszlanának az AMC és a Netflix között, a megegyezésre várhatóan hamarosan sor kerül. Mind a készítő Veena Sud, mind a főszereplő nyomozó páros, Mireille Enos és Joel Kinnaman visszatérnek. 

Hulu

A streaming szolgáltató ugyan már bemutatta első saját gyártású sorozatát, de annak 'frissessége' miatt mégis ebbe a csoportba kapott besorolást. Az idén februárban debütáló Battlefield műfaját tekintve politikai dráma, melyben egy szenátusi választásra készülő kampánystáb munkáját követhettük figyelemmel. A többnyire ismeretlen színészekkel forgatott produkció rendkívül alacsony költségvetéssel bírt, úgy tűnik a Hulu ebben a tekintetben nem kívánja a Netflix útját követni. Az is elképzelhető, hogy a jövőben inkább a koprodukcióban készült sorozatok felé veszik az irányt, ezt mutatja, hogy a BBC America-val közösen finanszírozzák a The Thick of It című brit pilitikai szatíra negyedik évadját.

Amazon

Az Amazon talán a legfurcsább szereplője a listánknak, hiszen egy elektronikus kereskedelemmel foglalkozó cégről van szó, de a jelek szerint ők is látnak lehetőséget a saját gyártású sorozatokban. A hét elején történt meg az első pilotberendelésük, a Browsers egy komédia (egykamerás) lesz, melyben négy gyakornok munkáját követhejtük figyelemmel egy Huffington Post-hoz hasonló website-nál.  

Crackle

A Sony tulajdonában lévő, webes tartalmakat (filmeket, sorozatokat) kínáló cég már idén is próbálkozott saját gyártású produkcióval (példul a The Unknown című horror-antológiával), de az igazi nagy dobás jövőre érkezhet. A Milo Ventimiglia főszereplésével készült Chosen januárban érkezik, a hat részes sorozatban egy ügyvéd áll a középpontban, aki reggel egy pisztolyt rejtő dobozt talál házának bejárata előtt, benne egy idegen ember fényképe, akit három napon belül meg kell ölnie.

History Channel

Az elsősorban ismeretterjesztő és dokumentumfilmekre szakosodott History Channel akkor kezdett el komolyan gondolkodni szkriptelt sorozatokon, amikor idén nyáron bemutatták a Hatfields & McCoys című westernt. A Kevin Costner és Bill Paxton főszereplésével készült minisorzat hatalmas sikernek bizonyult, a csatornánál pedig úgy gondolták, hogy addig ütik a vasat, amíg meleg. 2013-ban érkezik tőlük a Vikings, mely egy valós történelmi alak, Ragnar Lothbrok életútját mutatja be, főként a hódításaira, valamint a viking társadalom bemutatására koncentrálva. A sorozat készítője a történelmi témákban otthonosan mozgó Michael Hirst (The Tudors, Camelot, Elizabeth), de színészfronton sem panaszkodhatunk, többek között Gabryel Byrne, Travis Fimmel és Gustaf Skarsgard is tiszteletét teszi a produkcióban.

Direct TV

Az elkaszált sorozatok megmentője. Sokáig így ismertük a Direct TV-t és ugyan rendkívül hálásak voltunk a Friday Night Lights és a Damages megmentéséért, de nem gondoltuk volna, hogy saját gyártású sorozat készítését is felvállalják majd. A műholdas szolgáltató viszont meglépte ezt a komoly kockázatot magában hordozó lépést, jövő nyáron mutatják be a Rogue címre hallgató szériát. A berendelés 10 részre szól, a történet szerint a Thandie Newton által alakított zsaru úgy gondolja, hogy az ő meggondolatlan tettei vezettek a fia halálához. A saját szakállára végzett nyomozás során azonban meglepő fejlemények kerülnek felszínre, az ügy pedig egyre szövevényesebb lesz és e helyi maffiafőnök is képbe kerül.

Sundance Channel

Az AMC kistesójával van dolgunk (egy cégcsoporthoz tartoznak), amely már előre jelzi nekünk, hogy várhatóan minőségi produktummal fognak előállni. Első saját gyártású sorozatuk jövőre várható, a Rectify készítője az Oscar-díjas (rövidfilm kategóriában) Ray McKinnon, akit eddig elsősorban a színészi munkássága kapcsán ismerhettünk, a Deadwood és a Sons of Anarchy nézői minden bizonnyal emlékeznek emlékezetes alakításaira. A Rectify-ban egy ártatlanul bebörtönzött embert mutat be, aki 19 év után kerül szabadlábra egy DNS vizsgálatnak köszönhetően. Ezt követően megpróbálja újrakezdeni az életét, mely természetesen számos nehézségel jár együtt.

Minisorozatokra is számíthatunk a csatornától, a Top of the Lake írója és rendezője egy szintén Oscar-díjas filmes Jane Campion (Zongoralecke), a főbb szerepekben pedig Holly Hunter és Elisabeth Moss lesz látható. Friss, mindössze egy órás hír, miszerint a csatorna már a következő projektjeit tervezi, többek között olyan producerek közreműködésével, mint Steve Buscemi, Stanley Tucci, vagy éppen Robert Redford. A Deadline összeszedte a csatorna terveti, ide kattintva közelebbről is meg lehet velük ismerkedni.

Egyre kiélezettebb verseny folyik a tévés piacon, melyet tökéletesen szemléltet John Landgraf, az FX elnökének még januárban tett nyilatkozata:  

"A tavalyi év során 133 szkriptelt sorozatot vetítettek az Egyesült Államokban. Ebben a komoly versenyhelyzetben nagyon oda kell figyelnünk, hogy mire mondunk igent... a célunk továbbra is az, hogy kiemelkedőt alkossunk, lehetőleg olyat, ami megkülönböztet minket a többi csatornától."

A 2000-es években a kábelcsatornák mind minőség, mind nézettség tekintetében hatalmas fejlődésen mentek keresztül és lehagyták az országos ellenfeleiket, a sikerek pedig magukkal hozták azt, hogy még többen részt akarnak venni ebben a jövedelmező iparágban. Két részes cikksorozatunkban ezekkel az újonc - kiemelve, hogy ez a jelző természetesen a saját gyártású, szkriptelt sorozatokra vonatkozik - csatornákkal foglalkozunk. Elsőként azok kerülnek sorra, akik a közelmúltban próbálták ki magukat és sikereket tudtak felmutatni, holnap pedig az úgymond szűz csatornákkal foglalkozunk, akik a következő 1-2 évben fognak saját produkcióval előállni.

AMC

A csatorna, melynek fő profilja másfél évtizedig klasszikus mozifilmek vetítése volt, több alkalommal is próbákozott saját gyártású sorozatokkal. Az első kísérletek, mint az 1940-es években játszódó, egyébként kifejezetten igényes darab, a Remember Wenn csúfos kudarccal végződtek. A jeget végül a Robert Duvall és Thomas Haden Church főszereplésével készült Broken Tail törte meg, a szakmai és anyagi siker pedig arra ösztökélte a vezetőket, hogy újból belevágjanak néhány kockázatos projektbe. Mindez egy páratlan sikertörténetet eredményezett, a a 2007-ben bemutatott Mad Men és Breaking Bad az elmúlt fél évtized talán két legerősebb drámája, ráadásul az Emmy-díjátadókon is taroltak, kedvenc reklámszakembereink az eddig bemutatott öt évadjuk során 89 jelölést és 15 díjat söpörtek be, míg meth főző kémia tanárunk 29/7-es arányt tud felmutatni.

A The Prisoner című minisorozattal ugyan befürödtek, de a 70-es évek paranoid thrillerek legjobb pillanatait megidéző Rubicon ismét a megszokott minőséget képviselte, a The Walking Dead pedig a csatorna, sőt mára az egész tévés mezőny legsikereseb sorozatává nőtte ki magát. Minden szép és jó... volt nagyjából két évvel ezelőttig, amikortól is Charlie Collier elnök elkezdett hibát hibára halmozni. A Rubicon-t egy évad után elkaszálták, úgy gondolom a gyenge nézettség ellenére presztízsből illett volna megtartani, ezt követően pedig komoly viták következtek Frank Darabont (The Walking Dead) és Matthew Weiner (Mad Men) showrunnerekkel, amik ráadásul a nyilvánosság előtt játszódtak, ami aláásta a csatorna addig makulátlan hírnevét.

Ezt követően jött a nézőket és a szakmát alaposan megosztó The Killing, majd a középszerűnek is csak jóndulattal mondható Hell on Wheels című western, ami teljesen érthetetlen módon kapott - mind nézettség, mind minőségi szempontok alapján - harmadik évados berendelést. Mindezt a napokban (ideiglenesen) visszavonták, ugyanis nem egyeztek meg a készítővel, aki időközben jelezte, hogy nem kíván tovább foglalkozni a sorozattal. A közeljövőt vizsgálva felemás a helyzet, a Breaking Bad jövőre kifut, a Mad Men hét évadosra van tervezve, így a két 'image' sorozatától hamarosan elbúcsúzik az AMC. A The Walking Dead páratlan sikere ugyan megnyugtathatja őket, az újoncaik kapcsán azonban egyelőre szkeptikus vagyok, jelenleg egy nyomozós és egy ügyvédes pilotjuk forog... lehet, hogy eltűnt a korábbi vállalkozókedv, mely pár év alatt a legjobb basic kábelesek közé emelte őket?

Starz

A prémium csatorna, mely az HBO és a Showtime által kikövezetett úton próbál meg haladni. Első sorozatuk a mozifilm alapján készített Crash volt, mely azonban gyorsan eltűnt a süllyesztőben. Az első komolyabb (szakmai) sikert a Rob Thomas által készített, zseniális Party Down hozta el, a komédia/dramedy azonban csupán két évadot élt meg. Mindennek az oka az újonnan kinevezett elnökben, a korábban az HBO-nál sikert sikerre halmozó Chris Albrecht-ben keresendő, aki úgy döntött, hogy kizárólag drámák készítésére fog ráállni a csatorna. Ha a Starz sorozatait egy szóval kellene jellemezni, akkor a múltidézést lehetne mondani, az eddig elkészült és a közeljövőben bemutatandó alkotásaik nagy része történelmi témájú.

A Spartacus a csatorna addigi eredményeihez képest hatalmas sikernek mondható, ráadásul a nézők nagy százaléka ezzel a szériával azonosítja a Starz-ot. Ezért is érthetetlen Albrecht azon döntése, miszerint a jövő év elején esedékes harmadik évaddal véget ér a széria, hiába hivatkozik, véleményem szerint erősen kifogásolható szakmai indokokra. A tavalyi Camelot csúfos bukásnak bizonyult, a The Pillars of the Earth és a Torchwood: Miracle Day minik pedig különösebb visszhang nélkül maradtak. Jelenleg három sorozatuk van: a Spartacus-ról már ejtettünk szót, az 1960-as évek Miamijában játszódó Magic City a nyáron ugyan megkapta a második évadot, de sajnos a kivitelezés igencsak középszerűre sikeredett. A rég áhított kritikai sikert végül a Kelsey Grammer főszereplésével készült politikai dráma, a Boss hozta meg, hozzátéve, hogy a nézettség mind a két évad során rendkívül gyenge volt.

Nézünk egy kicsit a jövőbe: rengeteg új projekt van előkészületben, ezek közül azonban csak a Da Vinci's Demons bemutatási dátuma ismert, 2012 tavaszán érkezik majd az eddig sorozatos fronton felejthetően teljesítő David S. Goyer alkotása. Ennél sokkal ígéretesebbnek hangzik a Spartacus alkotójának új sorozata, az Incursion, mely a leírások alapján egy megalkuvás nélküli, kőkemény sci-fi, a történet alapján az emberiség egy idegen faj ellen veszi fel a harcot és az elképzelések szerint minden rész új bolygón játszódna. Tervezés alatt áll egy természetfeletti thriller a The Brick (Gore Verbinski produceri felügyelete mellett), egy nagyszabású kalózós széria a Black Sails (Michael Bay áll mögötte), valamint a J. Michael Straczynski által írt Vlad Dracula, mely a 15. századba repítene vissza minket. Az anime alapján készített Noir és a történelmi Marco Polo is előkészületben van ugyan, de itt szkript, illetve forgatási problémák merültek fel, így nem tudni, hogy lesz-e valami ezekből a sorozatokból.

Cinemax

Az HBO kistestvére közel 30 éves múltra tekinthet vissza, ennek ellenére 2011 februárig nem rendelkezett saját gyártású sorozattal. Másfél év alatt azonban egyből öt szériát rendeltek be, melyek kivétel nélkül az akció, illetve a thriller műfajt képviselik. Ennek oka abban keresendő, hogy a Cinemax itt lát egy piaci rést, melyet szeretnének kihasználni. Elsőként az angol Sky csatornával együttműködve beszálltak a Strike Back című sorozatba, amely így teljesen új felállást kapott, mind az írói gárdát és főszereplőket, mind a pénzügyi lehetőségeket tekintve. Az eddig koprodukcióban készült két szezont a csatorna elvárásainak megfelelő nézettség és pozitív szakmai visszajelzések jellemezték, a 3. évados (az eredetit is beszámítva negyedik) berendelés papírformának volt mondható.

Következett a Hunted, melyet ezúttal a BBC-vel közösen hoztak tető alá, a kémsztorival operáló, a Strike Back-hez hasonlóan Frank Spotnitz által készített széria októberben mutatkozott be először az angol, majd pár hétre rá az amerikai nézőknek. A csatorna az újságírók reakcióival igen, a nézettséggel azonban már kevésbé lehet elégedett. Januárban érkezik a csatorna vélhetően eddigi legnagyobb dobása, az Alan Ball (Six Feet Under, True Blood) által megálmodott Banshee, melyben egy egykori elítélttel ismerkedhetünk meg, aki egy kisvárosba érkezve átveszi a hirtelen elhyunt seriff helyét. A negyedik saját gyártású produkciójuk a Sandbox című akciósorozat lesz, a leírás szerint egy csapat iraki és afganisztáni veterán hazatér a szülővárosába, amit időközben bűnözők vettek birtokukba. Természetesen egyből elkezdik a tisztogatást. Végül essék szó a Transporter-ről is, a mozifilm alapján készített sorozat forgatása a főszereplő, Chris Vance balesete miatt alaposan elhúzódott, de már dobozban van az első évad. Egyelőre nem tudunk premier dátumot.

Röviden még három olyan csatornáról szeretnék szót ejteni, amelyek szintén az elmúlt pár év során kezdtek bele saját gyártású sorozatok készítésébe: az A&E a The Glades című, sablonos nyomozós sorozattal nyitott, mely a nem kiemelkedő, de korrekt nézettségének köszönhetően már a negyedik évadjára készülhet. A Fox által kidobott Breakout Kings viszont mindössze két évet ért meg, maradjunk annyiban, hogy nem volt kér érte. Idén jelentkeztek egy felejthető Kóma minisorozattal, a legutóbbi próbálkozásuk viszont, a western beütéssel bíró Longmire a korábbiakhoz képest meglepően jól sikerült. A pilotjaik közül egyértelműen a Chloe Sevigny által fémjelzett Those Who Kill tűnik a legígéretesebbnek, a dán eredeti alapján készülő produkcióban egy sorozatgyilkos utáni nyomozás áll a középpontban.

Az MTV a sikerek mellett csúya bukásokat is elkönyvelhetett az elmúlt 1-2 év során. Az Awkward és a Teen Wolf remekül szerepel, előbbit még a kritikusok is kifejezetten kedvelik, de a Death Valley, az  I Just Want My Pants Back, vagy éppen a The Hard Times of RJ Berger is idő előtt került le a műsorról a gyenge nézettség okán. Jelenlegi állás szerint  a két újoncuk,  az Inbetweeners amerikai verziója és az Underemployed sem számíthat sok jóra.... A BBC America a nyár végén mutatta be első sorozatát, az 1860-as évek New York City-jében játszódó Copper-t, mely nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ennek ellenére a csatorna, valószínűsíthetően presztízsből berendelte a második évadot.

Kíváncsi lettem volna az országos csatornák vezetőinek arcára, amikor két héttel ezelőtt nyilvánosságra kerültek a The Walking Dead évadnyitójának nézettségi adatai. Minden bizonnyal hitetlenkedő ábrázattal vették tudomásul a minden elképzelést felülmúló eredményt… nem sokkal később a döbbenettől felocsúdva már az irigység érzése hatotta át őket, végül pedig feltették maguknak a költői kérdést: mit csinálunk rosszul?

Az országos csatornák bajban vannak. Nem újkeletű problémáról van szó, amíg a 90-es években és még utána pár esztendeig fénykorukat élték a network tévék, minőségi drámák és sitcomok tömkelege és rekordnézettségek születtek, a 2000-es évek második felébe lépve komoly fordulat következett be. Hatalmas minőségi visszaesést figyelhettünk meg, mindeközben a kábelcsatornák, legyen szó basic-ről (FX, AMC), vagy fizetősről (HBO, Showtime, Starz) sorba hozták a merész, formabontó sorozataikat és többszörösen lekörözték országos ellenfeleiket. Mindez tetten érhető a tévés díjkiosztókon, a kritikusok állásfoglalásán, de egyértelműen tükröződik a nézői visszajelzéseken is.

A minőség mellett ráadásul a nézettségek is évek óta hanyatló tendenciát mutatnak, az idei esztendő pedig újabb negatív csúcsot hozhat… az ABC 11, a CBS 18, a Fox 25 százalékkal van lemaradva a tavalyi 18-49-es korosztályban elért eredményétől, egyedül az NBC tudott javítani (+19%), de ezt szinte nagymértékben egy műsornak, a The Voice-nak köszönhetik. A kábelcsatornák kapcsán ezalatt szinte minden héten a rekord jelzőt hallhatjuk, a Sons of Anarchy keddenként elveri az országos ellenfeleit a kedd 10 órás sávban, a szintén FX-hez tartozó American Horror Story pedig a premierjekor második lett a szerdai napon. Hol vannak azok az idők, amikor a kábelcsatornák az erős konkurencia miatt nem is mertek szeptemberre, a tévés évad első hónapjára saját gyártású sorozatot rakni….

A legnagyobb meglepetést a már korábban említett The Walking Dead váltotta ki a tévés szakemberekből, egészen pazar (minden basic kábeles rekordot megdöntő) 5.8-as ratinggel nyitott a harmadik évad, amivel toronymagasan maga mögé utasítja az összes szériát. Igencsak kínos helyzetbe kerültek az országos csatornák, a külföldi szakírók egyre gyakrabban köszörülik rajtuk a nyelvüket, a legnagyobb csapást persze majd a reklámozók (akiknek többsége amúgy is recessziót él meg…) árcsökkentése, illetve esetleges visszalépése okozza majd.

Nézzük meg, hogyan lehetne megfordítani a folyamatot, mi kellene ahhoz, hogy ismét sikeresek – a szó minden értelmében – legyenek a network tévék:

1. A nézők újra vágynak, valami olyanra, amit korábban még nem láthattak a tévében. Gondoljunk a kábeles sikersorozatokra, a korábban említett TWD, SoA, AHS hármason kívül megemlíthető a True Blood, a Game of Thrones, de a Dexter, a Homeland, illetve a Breaking Bad is egyre szebb nézettségeket mutat fel és közös bennük, hogy mindegyik a megszokottól eltérőt kínál. Legyen az zombi apokalipszis, törvényen kívüli motorosok, lélektani thriller, vámpírok, fantasy, etc. Az országos csatornáknak nyitottnak kell lennie az új, elsőre merésznek ható ötletekre, nem pedig visszadobni őket, ahogy azt tették a The Walking Dead-del is.
   
   
2. Ezzel összefügg, hogy az országos csatornák arra törekednek, hogy lehetőleg mindegyik célcsoportot lefedjék, legyen családbarát, a férfiak és a nők igényeit is elégítsük ki, tegyünk a házasok, egyedülállók kedvére stb. Mindez pedig sablonosságot, művi érzést kelt és természetesen megköti az írógárda kezét is. Ezzel azonban két szék közé a földre esnek, az arany középút egyre kevésbé tudja felkelteni a nézők figyelmét. A felsorolt kábelsorozatok mindegyikére igaz, hogy csupán a társadalom egy részét szólítják meg vele, nem törekednek arra, hogy a történet mindenkihez szóljon. Mindez azt eredményezi, hogy a nézők egy részét biztosan elveszítik ugyan, viszont akiket megszólítanak, azok nagy számban felsorakoznak és biztosak lehetünk benne, hogy megfelelő minőség esetén maradnak is a sorozat mellett. Jó szájhagyomány mellett pedig évadról-évadra még növekedhet is a nézettség.
   
   
3. Bátorság! Az országos csatornák vezetői szeretnek arra hivatkozni, hogy meg van kötve a kezük, jó néhány ötletet azért dobnak vissza, mert a szigorú szabályozás és a hirdetők megkötései miatt egész egyszerűen nem vihetik képernyőre a történetet, mely túl véres, sötét, erőszakos, kényes témát feszeget. Ez azonban csak féligazság, a legtöbb esetben a bevállalósság hiányzik, ahogy az egyik csatornánál dolgozó szakember megjegyezte: 
   
   „Működött volna nálunk (természetesen jóval kevesebb vérrel, illetve erőszakkal) a The Walking Dead? – Persze, mindenképp. Vesztettünk volna hirdetőket? – Biztosan, de azt is kijelenthetem, hogy  ennek ellenére kitöltöttük volna a reklámszüneteket. Ha pedig a sorozat sikert ér el, jó felvezetést biztosított volna más szériáknak, amely létfontosságú egy műsorrend kialakításánál.”…  Sok kérdés felvetődik egy sorozat berendelésekor, de ha tudnánk, hogy nagy számokat fog produkálni, akkor a problémák többsége egyből eltűnne.” Csak ugye ott a bizonytalansági tényező, ezért is írtam, hogy bátorságra, úgy is fogalmazhatnánk, hogy tökösségre lenne szükség.
   
   
4. Néhány kivételtől eltekintve (Robert és Michelle King, Greg Garcia, Michael Schur, Shawn Ryan) középszerű showrunnerek állnak az országos sorozatok mögött, ami természetesen nagyban meghatározza azok minőségét is. Azon alkotók, akik a 90-es években, illetve 2000-es évek elején kitűntek a tehetségükkel, a nagyobb kreatív szabadság miatt mára kábelcsatornák szerződésében állnak, gondoljunk olyan nagy nevekre, mint David Simon, Aaron Sorkin, David Milch, Howard Gordon, John Wells, vagy éppen Graham Yost.
   
   Ugyanez vonatkozik a fiatal tehetségekre is, akik tisztában voltak vele, hogy egyéni látásmódjukat csak egy kábelcsatorna keretén belül tudják kamatoztatni, konkrét példaként felhozható Vince Gilligan, Kurt Sutter, Lena Dunham és Stephen S. DeKnight. Nem látok arra sok esélyt, hogy a felsorolt showrunnerek visszatérjenek a network tévék kötelékébe, így az országos csatornák vezetőinek egy lehetőségük van, felkarolni a tehetséges írókat (van, aki saját szkripttel jelentkezik, van, akit egy íróstábból lehet kiemelni) és kiállni mellettük, valamint szabadságot adni a kezükbe. Kockázatos? – eléggé, de kockázatvállalás nélkül a siker is elmarad. 
   megjegyzés: az írók mellett a rendezők, operatőrök kapcsán is elmondható ez a tendencia, a kábelsorozatok jó része már a külcsínben/kivitelezésben is bőven lehagyták az országosokat.
   
   
5. Bizonyos sorozatok esetén átállni a 13 részes évadokra. Ha bármelyik sorozatkészítőt megkérdezel arról, hogy amennyiben a minőség az elsődleges tényező, akkor a 22, avagy a 13 részes modellt választaná-e, a válasz ugyanaz lenne, utóbbit. Miért ragaszkodnak akkor a csatornák mégis a hosszabb évadokhoz? Egyrészt könnyebb így kitölteni a kilenc hónapot felölelő idényt, másrészt a szindikátusi sugárzás miatt – gyorsabban elérnek a századik epizódig. A hátránya viszont, hogy gyorsabban kiég az adott sorozat, főleg, ha high concept-ről van szó. Utóbbiak esetén a lassú víz partot mos elve alapján át kellene állni a rövidebb szezonokra, szerencsére ezt néhány csatorna már kezdi is felismerni (NBC, Fox). 

A hét legjobb epizódjai:

Kellemes meglepetés ért ma reggel, amikor megláttam, hogy kijött az első előzetes a The Americans-hez, az 1980-as években játszódó kémdráma ugyanis részemről a jövő év egyik leginkább várt sorozata. Az FX alkotása januárban fog debütálni, az alábbiakban egy ismertetőt olvashattok a hidegháborút (is) testközelbe hozú szériáról, remélhetőleg minnél többen kedvet kaptok majd hozzá.

történet: a 80-as évek Amerikájában járunk, Ronald Reagan elnöksége és a kis-hidegháború idején. A történet középpontjában két KGB ügynök áll, a Keri Russell és Matthew Rhys által alakított szereplők házasok és ami még érdekesebb, magukat amerikainak kiadó kémek. Az egész életük megszervezett, még a gyerekeik sincsenek tisztában azzal, hogy kik a szüleik. A történet közvetlenül Reagan elnökké választása után kezdődik, az ügynököket pedig nem sokkal ezután költöztetik egy Washington közelében lévő kisvárosba. A készítők egy feszültséggel teli sorozatot ígérnek, de természetesen komoly hangsúlyt helyeznek a család beilleszkedésére is az új környezetbe/szituációba és a hírek szerint a sötét humor is erősen jelen lesz a sorozaban.

a stáb: az FX szereti felkarolni a fiatal tehetségeket, így nem lepődtünk meg azon, hogy a showrunner a zöldfülü Joe Weisberg lett, aki ezt megelőzően a Damages, valamint a Falling Skies íróstábjában dolgozott. Azt is megszokhattuk a csatornától, hogy az ilyen esetekben, amikor is egy tapasztalatan készítőre bíznak egy sorozatot, mindig mellérendelnek egy veteránt, aki felügyeli az első évad munkálatait. A választásuk Graham Yost-ra esett, mondani sem kell, hogy a Justified, Boomtown és a Raines alkotója tökéletes lesz ebben a szerepkörben (is) és biztosak lehetünk abban, hogy jó irányba tereli a The Americans-t.

A főbb szerepekben a Keri Russell (Felicity), Matthew Rhys (Brothers & Sisters), Noah Emmerich (Truman Show) hármast láthatjuk, míg a pilot rendezéséért Gavin O'Connor volt felelős. Utóbbi nevéhez fűződik 2011 egyik legkellemesebb meglepetése, a Warrior című filmdráma..

forgatás/recenziók: a The Americans az FX történetének legdrágább pilotja, mindez a gyártó Fox TV Studios elnöke David Madden szájából hangzott el. A legtöbb pénz a nyitó jelenetre ment el, azt nem volt hajlandó elárulni, hogy ez pontosan mit takar, azt viszont megosztotta a jelen lévő újságírókkal, hogy a 13 részes első évadot New York-ban forgatta/forgatja a stáb. A 75 perces kezdő részt egy héttel ezelőtt láthattak a MIPCOM 2012 elnevezésű, Cannes-ban rendezett tévés/filmes vásáron, az eddigi visszajelzések pedig rendkívül biztatóak. A leírások egy feszes tempójú, kiváló színészi alakításokkal és gyönyörűen fényképezett sorozatként írják le a The Americans-t. 

A tovább mögött meg lehet tekinteni az első előzetest.

Az Advertising Age magazin jó szokásához híven idén is összeszedte, hogy az egyes reklámozó cégek mennyit fizetnek fél perc reklámért az Egyesült Államokban. A listát böngészve egyből szembetűnik, hogy a foci végre győzelmet aratott a halálcsillag felett. Utóbbi az American Idolt takarja, az elmúlt öt során a Fox éneklős realityjének reklámperciért kellett fizetni a legtöbbet, idén azonban új győztest avattunk az NBC-n látható Sunday Night Football-nak köszönhetően.

Az Idol évek óta csekkendő tendenciát mutat, ez vonatkozik a nézettségére és ezzel összefüggésben az értékesített reklámperceire is. A szerdai adást nézve a tavalyi 502.900-ról 340.825-ra, míg a csütörtöki eredményhirdetés 468.100-ról 296.002 dollárra esett, ami az arányokat nézve az egyik legnagyobb csökkenés a tavalyi számokhoz képest. Hozzá kell tenni, hogy átlagról van szó, ahogy haladunk előre a versenyben és egyre nő a feszültség, félmillió dollár fölött (a fináléért akár egymilliót is elkérhetnek) kell fizetni. Nézzünk azonban konkrét számokat az amerikaiak legnépszerűbb sportjánál is, a Sunday Night Football az Idol-lal szemben növekedést tud felmutatni, 512.367-ről 545.141 dollára emelkedett egy fél perces reklám átlagos értéke.

A legnagyobb meglepetést a New Girl szolgáltatta, egészen a negyedik helyre jött fel (a sorozatok között pedig második) és mindössze 10.000 dollárra maradt el az évek óta kiemelkedően teljesítő Modern Family-től. Zooey Deschanel sitcomja a tavalyi 125.488$-hoz képest megduplázta a reklámjainak értékét (320.940 dollár). Az ABC üdvöskéje sem panaszkodhat, közel százezer dollárral többet kérhet el a csatorna a Modern Family fél perces reklámjaiért.

Ha már helyezésekről beszéltem, nézzük meg hogyan fest a 2012/13-as top tíz:

1. Sunday Night Football (NBC) 545.142$

2. American Idol - szerda (Fox) 340.825$

3. Modern Family (ABC) 330.908$

4. New Girl (Fox) 320.940$

5. American Idol - csütörtök (Fox) 296.062$

6. The Simpsons (Fox) 286.131$

7. The Family Guy (Fox) 276.690$

8. The Big Bang Theory (CBS) 275.573$

9. Two Broke Girls (CBS) 269.235$

10. Two and a Half Men (CBS) 247.261$

A tíz műsorból hét komédia, ami jól mutatja a jelenkori trendet, a reklámozók szerint a nézők (legalábbis a 18-49-es korosztály) az országos tévéken sitcomokra vágynak leginkább. Érdekes lenne persze egy kábeles listát látnunk, ahol  a nézettségekből kiindulva fordított helyzettel szembesülnénk és a drámák kerülnének előnyösebb helyzetbe. Az előbb nem hiába emeltem ki a 18-49-es korosztályt, amely a legfontosabb mutató a reklámozók és ezáltal a tévék szempontjából is: ez a magyarázata annak, hogy előfordulhat az, hogy a CW többet tud elkérni az Arrow-ért (62.995$), vagy éppen a The Vampire Diaries-ért (61.887$), mint az NBC a The Chicago Fire-ért (60.058), illetve a CBS a CSI: NY-ért (58,206$).

Hiába évek óta utolsó a nézettségi versenyben a CW és csak kispályásnak számít az országosok között, a hirdetők között többre van értékelve egy képregényadaptációjuk, illetve egy vámpoírokat középpontba helyező sorozatuk, mint egy tűzoltókról szóló alkotás, vagy éppen egy kifulladni látszó rendrődráma. A nézettség és a közönség elhivatottsága, valamint az ebből adódó vásárlóereje alapján azt kell mondanunk, hogy teljesen megalapozott a döntésük. Végül emlékezzünk meg az idei újoncokról is, a legtöbbet a Kevin Bacon-James Purefoy fémjelezte sorozatgyilkosos dráma, a januárban debütáló The Following ér, konkrétan 194,425 dollárt. 

A csatornákra lebontott teljes listát a linkre kattintva lehet megtekinteni. A korábbi évek hasonló (sőt még részletesebb) kimutatását pedig a Tábortűzön lehet szemrevételezni.

Biztos veletek is előfordult már, hogy egy-egy sorozatos karaktert meg tudtatok volna fojtani egy kanál vízben. Mindössze néhány epizód is elég lehet ahhoz, hogy kinyíljon a bicska a zsebünkben, hát még, ha hosszú évadokon keresztül találkozunk az illetővel hétről hétre. Ez akár szándékos is lehet a készítők részéről, még az is előfordulhat, hogy imádjuk gyűlölni ezeket a szereplőket. Az viszont már ritkább, hogy olyan szereplők, akiktől a falat kapartuk, netán egyenesen zsigeri gyűlöletet éreztünk, pár év alatt kedvencekké nőjék ki magukat.

A pálfordulásnak persze számos oka lehet. Van, hogy a színész korábbi utált szerepei égtek bele az agyunkba, és csak évadok áldozatos munkájával képes kitörölni; az is lehet, hogy egy bizonyos karaktertípussal azonosítjuk, és időbe telik, mire észrevesszük, hogy árnyaltabb annál; illetve olyan is előfordulhat, hogy az írók galoppírozták el magukat, és később kiigazítják a karaktert. A leglátványosabb, ha az adott karakter eközben még egy elegáns karakterívet is bejár, és a sorozatban is változik, nem csak a szemünkben.

Hogy érzékeltessem, mire is gondolok, iskolapéldának Tophert hoznám fel Joss Whedon sorozatából, a Dollhouse-ból. A Babaházban dolgozó technikus valami hihetetlenül irritált az első évadban. Úgy éreztem, mintha Whedon és csapata a szófosásban szenvedő, antiszociális, vicces geeket erőltették volna vele, mint amilyen Xander volt a Buffyban (vagy szegről-végről Wash a Fireflyban), ám eközben egy morálisan erősen megkérdőjelezhető, kiszolgáltatott embereket áruba bocsátó cégnél törölt ki teljes lelki nyugalommal személyiségeket, amitől állandó humorizálása inkább visszataszítóvá vált. Nem tudtam eldönteni, hogy szarul van megírva, vagy Fran Kranz is pocsék színész (jelentem, nem az), de az alakítást is izzadságszagúnak, mesterkéltnek éreztem. Aztán jött, látott és győzött az első évad végi extra epizód, az Epitaph One, mely egyetlen jelenettel elérte, hogy Topher bosszantó bugrisból összetett, sérült, komoly lelkiismereti harcot vívó személy legyen, és a második évadban szabályosan szorítottam azért, hogy bocsánatot nyerjen.

Jöjjön tehát öt olyan szereplő jelenleg futó sorozatból, akik komoly változáson mentek keresztül - előnyükre.

Adam (Girls)

Itt egy sorozat, ami aztán nem szűkölködik ellenszenves karakterekben. Sok nézőben helyből kivágta a biztosítékot a négy New York-i huszonéves lány, akik szinte ki se látnak a saját fejükből, és nem egyszer úgy érzik, hogy körülöttük forog az egész világ. A leghevesebb és legegyöntetűbb utálatot Hannah (Lena Dunham) fuckbuddyja, Adam váltotta ki. Adam egy igazi seggfej, enyhén perverz, a lányos anyák rémálma, aki a képedbe röhög, amikor megosztanád vele a gondjaidat, és olyanokat mond, hogy "ne legyél senki rabszolgája, csak az enyém". Adam Driver ufószerű, kiszámíthatatlan alakításában ráadásul volt valami furcsa, nem lehetett hová tenni a legváratlanabb pillanatokban kitörő nevetésével, oda nem illő gesztusaival, gombafrizurájával és Dumbo-fülével.

Az már az első pár részben feltűnt, hogy Adam időnként kifejezetten szórakoztatóan és viccesen ellenszenves, mint amikor Hannah közli vele, hogy elkapott tőle egy nemibetegséget, mire duzzogva kikéri magának, és "nem érek rá" felkiáltással a szobájába vonulva röhejesen vadul biciklizni kezd a levegőben. Az igazi fordulópontot viszont a hetedik rész hozta el, amikor egy teljesen másik oldaláról ismerhettük meg Adamet - egészen addig ugyanis kizárólag Hannah szemüvegén keresztül láthattuk, Dunham - mint író - erősen limitált, szubjektív hozzáférést adott hozzá. Gyorsan hozzáteszem, nem lett belőle ezután sem aranyszívű ideál, viszolyogtató tikkjei megmaradtak (ha olyan kedve van, gondolkodás nélkül lepisili a zuhanyozó Hannah-t), de lassanként még ezek is magyarázatot nyertek, és az utolsó részre eljutottunk oda, hogy amikor az évad egyik legjobb jelenetében Hannah fejére olvassa annak önző viselkedését, minden egyes szavával egyet lehet érteni.

Dana (Homeland)

Az afganisztáni fogságból hazatérő Nicholas Brody tinédzser lánya pechjére eleve hátrányból indult. Egy kezemen össze tudom számolni, hány gyerekszereplőt tartok jónak sorozatokból, ahhoz viszont az összes ujjam sem lenne elég, hogy felsoroljam azokat, akiktől sikítófrászt kaptam. Különösen pocsékul kezelik az írók a kamasz szereplőket, a gyerek- és felnőttlét közti bonyolult átmenetből, az érzelmi viharokból, hol gyerekes, hol érett személyiségből általában csak annyi marad meg, hogy tinédzser vagyok, utálom a szüleimet, lázadok, és közben akkora baromságokat csinálok, bajba keverve magamat és mindenki mást, amire semmi értelmes magyarázat nincsen az írók lustaságán kívül (lábjegyzet: aki hiteles kamaszábrázolásra kíváncsi, nézze meg a Margaretet).

Innentől érthető, hogy Dana kezdeti viselkedése nem sok jóval kecsegtetett, ki lehetett pipálni a sztereotip "idegesítő tini" jellemzőinek nagy részét, Morgan Saylor ráadásul néha olyan robotikusan beszélt, mintha be lenne drogozva. Alex Gansa és Howard Gordon azonban rácáfolt a félelmeimre. Brody és Dana bizonytalan közeledése, fokozatosan kialakuló apa-lánya kapcsolata nem csak azért volt fontos, mert ezen állt vagy bukott (szerencsére: állt) a szezonzáró konklúziója, hanem azért is, mert végre kaptunk egy kamasz szereplőt, aki empatikus, és ha kiállhatatlan, azt elsősorban naiv, ugyanakkor mély morális meggyőződése miatt teszi (az anyjával sem ok nélkül feszült a viszonya). A második évad elejére eljutottam odáig, hogy a Brody-szálból a Danával közös jeleneteket várom a legjobban, és cseppet sem bánom, hogy nagyobb hangsúlyt fektetnek a karakterre.

Sonny (Treme)

Idéznék az első évados kritikámból: "Sonny a Simonverzum egyik legellenszenvesebb szereplőjévé nőtte ki magát". Félreértés ne essék, nem azzal volt bajom, hogy az egyik szereplő antipatikus; nem kell mindig mindenkinek szerethetőnek lenni, a lényeg, hogy értsük a mozgatórugóit, és legalább érdekes legyen. Namost, Sonny egyáltalán nem volt az, csak egy irigy, féltékeny, kicsinyes szemétláda (mondjuk ki: drogosgeci), és a szála rövid idő után repetitív melodrámává sikkadt, ahol már csak azért tudtam szurkolni, hogy Annie minél gyorsabban hagyja faképnél, és azt sem bántam volna, ha a sorozat megszabadul ettől a kolonc-szereplőtől.

Még szerencse, hogy nem így történt. El nem tudtam képzelni, hogy David Simon képes lesz előnyére változtatni Sonnyt, pedig korábban megtette már néhány nehezen kezelhető szereplőjével (lásd, Ziggy Sobotka), egy évad kitartó munkájával mégis sikerült neki. Áthelyeződött a hangsúly arra, amire kezdettől mondtam, hogy érdemes lenne: mihez kezd egy középszerű zenész egy olyan városban, ahol még a legutolsó útszéli csehóban is egymást tapossák a zseniális muzsikusok. Mindenki át tudja érezni, milyen az, ha nem vagy, és talán nem is lehetsz sosem elég jó valamiben, és Sonny csendes, sztoikus belenyugvása sokkal rokonszenvesebbé tette. A környezetváltás nagyon jót tett Sonnynak: bekerült egy új, érdekes közösségbe, megnövekedett az interakciója más szereplőkkel, és kamaszos udvarlásával többé-kevésbé feledtette kezdeti gyökérségét is.

Sasha (Bunheads)

Amikor először megismertük a Bunheads négy táncoslányát, elég világosan meg lettek húzva a kontúrok. Volt az esetlen, de szimpi lány, volt a sznob hisztispicsa... aztán volt a magas barna, és az alacsony szőke. A hagyományos felosztás szerint az önbizalomhiányos Boo-nak kellett drukkolni, a sztárallűrös Sashát (Rory Gilmore fekete hattyú verzióját) pedig, aki fenn hordta az orrát, és mindenkinek volt egy gúnyos beszólása, elvileg utálni kellett volna. Engem viszont nem lehet dróton rángatni! Viccen kívül, észrevettem magamon, hogy hacsak nem Matt Saracenről van szó, gyakran csakazért is azok felé kezdek húzni, akiket a sorozat készítői szembeállítanak az ártatlan, underdog főhőssel, és igyekeznek előnytelen színben feltüntetni (helló, Smash - mármint a Katharine McPhee-féle).

Végül jól jártam a Team Sashával. Boo ügyefogyottsága egy idő után átcsúszott a fárasztó kategóriába, míg a másik két lány, Ginny és Melanie egészen minimális jellemvonással gazdagodtak (Melanie-nek hívják a nyakigláb lányt, ugye? még a nevében sem vagyok biztos). Sasha ellenben kerek, kifejezetten szép ívet járt be, és sokkal érdekesebb volt figyelni az önsorsrontását, mint Boo szerelmi csetlés-botlásait. Bepillantást nyertünk az otthoni körülményeibe - nem sokat, de ahhoz éppen eleget, hogy megértsük, miért olyan elviselhetetlen, és lehullott annyiszor a tüskés, szarkasztikus álca, hogy lássuk, csak a magányát és félelmeit igyekszik kompenzálni. Ráadásul még az első tíz rész lehatásosabb és legkifejezőbb táncbetéte is neki jutott a hatodik epizód végén a They Might Be Giants Istanbuljára.

Cary Agos (The Good Wife)

Optimális esetben el tudok vonatkoztatni attól, ha egy színészt ki nem állhattam egy korábbi szerepében, és adok neki legalább még egy esélyt, már amennyiben nem Rob Schneider-szintű antitálentumról van szó. Matt Czuchry esete a legkevésbé sem volt optimális. Elég annyit mondanom, hogy olyan vehemensen gyűlöltem a Szívek szállodájában általa alakított Logant, azt a beképzelt, gennyláda kis bájgúnárt, hogy az egész sorozatot elkaszáltam miatta, mert nem bírtam még öt percet látni a képernyőmön. Czuchry, akinek finoman szólva korlátozott a színészi eszköztára, azóta megfordult néhány sorozatban, amit néztem, és egyik sem győzött meg arról, hogy változtatnom kéne a véleményemen.

Eleinte a The Good Wife-ban is őt tartottam a gyenge láncszemnek, sajnáltam, hogy becsúszott egy ilyen gikszer az amúgy nívós szereplőgárdába. Gyakorlatilag ugyanazt a tenyérbemászó, alattomos szerepet kapta, amit korábban, és bár Cary nem idegesített annyira, mint Logan, érthető módon nem is rajongtam érte. A második évadban aztán a készítők meglépték az egész sorozat szerintem legokosabb és legkifizetődőbb húzását azzal, hogy átdobták Caryt az "ellenség" térfelére. Ahelyett, hogy még egysíkúbb, bajuszpödrő-macskasimogató ellenlábast faragtak volna belőle, az ügyészi pozíció, amely a védők morális útvesztőjéhez képest jóval fekete-fehérebb értékrend képviseletére ad lehetőséget, előhozta az igazság bajnokát. Cary bebizonyította, hogy tehetséges, tisztességes, elhivatott ügyész, öröm volt nézni, ahogy az Alicia és közte lévő feszültség kölcsönös tiszteletté alakul át, és Czuchry félmosolya is jobb szolgálatot tesz, amikor gúny helyett inkább iróniát fejez ki.

A hét legjobb epizódjai:

Közel fél éves szünetet követően új poszttal jelentkezem... bizony hosszú volt a kihagyás, mely főként időhiányra volt visszavezethető. Ne bolygassuk azonban a múltat, nézzük inkább azt, hogy miről is lesz szó a visszatérés utáni első bejegyzésben. A nagy hiátus okán egy összefoglaló poszttal jelentkezem, melyben az idei sorozatokat veszem górcső alá. Ezúttal csak azon alkotások kerültek be az összeállításba, melyeknek a teljes évadját tudom értékelni, vagyis idén már évadzáró részt produkáltak, a pilot, vagy szezon közben elkaszáltakra nem térek ki.

Csalódások:

Kezdjük a Breaking Bad-del, mely ugyan továbbra is ott van napjaink top sorozatai között, de Vince Gilligan és csapata idén nem tudott megfelelni a rendkívül magasra rakott elvárásoknak. Fontos hozzátenni, hogy mindez egy, és ez egyáltalán nem túlzó jelző, zseniális negyedik évadot követően történt, tehát volt honnan visszaesnie az amerikai kritikusok nagy kedvencének. A legfőbb probléma a túl gyors tempó volt (ezúton is köszönjük a gyártó Sony TV-nek a 2x8 részre bontott záró évadot...) és ebből következően a karakterekben gyorsan és megalapozatlanul végbemenő változások, külön kiemelve ebből a szempontból Walt-ot. Egy-két esetet leszámítva (pl.: 5x05, vagyis a vonatrablás vége) idén nem tudtak különösebben meglepni az írók, az évzáró cliffhanger pedig részemről erősen no comment kategória. Reméljük a jövő nyáron esedékes utolsó nyolc rész helyreállítja a sorozat kissé megtépázott renoméját.

Következzen az HBO nagyágyúja, a Game of Thrones, melynek első évadja után csak úgy szórtam a dicsérő jelzőket, ez azonban sajnos idén elmaradt. A Benioff-Weiss kettős nem tudott megbírkózni a tavalyinál is nagyobb létszámú szereplőgárdával, széttagoltság jellemezte az évadot, a készítőknek nyári házi feladatként a kevesebb, néha több elv elsajátítását ajánlom.Természetesen voltak ezúttal is kiemelkedő jelenetek - elsősorban a Tyrion, Arya kettősnek köszönhetően, de a rengeteg történetszál nem alkotott egészet és kissé mesterkélt érzést hagyott hátra a második szezon. Ahogy a Breaking Bad kapcsán, úgy a Game of Thrones esetében is el lehet mondani, hogy több van a sorozatban.

A szintén az HBO-tól érkező Veep kiválóan indult, az első két-három epizód után egy sokszínű karakterekkel teletűzdelt, előre ki nem számítható, változatos poénokkal felvértezett politikai szatírát kaptunk. Aztán egyszer csak elfogyott a szufla és a sorozat önismétlésbe kezdett, mintha csak egy negyedik-ötödik szezonjában járó dramedyt láttunk volna, ahol az írók már korábban felhasznált poénokhoz és unalomig ismert karakterjegyekhez nyúlnak. Mindennek talán az az oka, hogy a készítő Armando Iannucci az Angliában végzett munkássága miatt rövidebb évadokhoz volt szokva....Maradok a sorozattal, de ha jövőre az első évad második felében tapasztalt színvonal köszön vissza, akkor gyors kasza lesz belőle.

A csalódások közé kell sorolnom a Spartacus (Vengeance alcímre hallgató) második évadját is, melynek két fő oka van: az első néhány epizód során Liam McIntyre rendkívül gyenge produktummal állt elő, és csak az évad második felében mondhattuk azt, hogy hiteles Spartacus szerepében. Ennél is nagyobb probléma volt, hogy nem, vagy legalábbis csak erőltetett módon tudták kellően összekötni a két nagy történetszálat, a rabszolgafelkelés és a Capua-ban lévő hatalmi játszma résztvevőit. Érdekes, hogy ezt az álláspontot képviseli Chris Albrecht, a Starz elnöke is, aki erre hivatkozva úgy döntött, hogy a januárban bemutatandó War of the Damned lesz a sorozat záró etapja.

A Southland kapcsán nem igazán tudok beszámolni negatívumokról, továbbra is egy realista megközelítésű, egyedi látványvilággal megáldott, minőségi rendőrdráma, melyben a heti ügyek és az átívelő szál mellett a karakterizációra nagy hangsúlyt fektetnek. Ennek ellenére a negyedik évad végén elbúcsúztam John Wells alkotásától, azon egyszerű oknál fogva, hogy számomra egyszerűen 'elfogytak' a karakterek, ennélfogva nem érdekel a további sorsuk.

Hozták a kötelezőt:

Kezdésnek jöjjön a Cinemax első saját gyártású (teljes igazság kedvéért: félig importált) sorozata, a Strike Back. Félreértés ne essék, a a csalódások között szereplő Breaking Bad, Game of Thrones kettős bőven előrébb jár a most tárgyalandó sorozatnál, viszont míg utóbbi kettő önmagához képest gyengébben teljesített, addig a Strike Back hozta azt, amit várunk tőle: egy igazi adrenalin bomba, az esetek többségében jól levezényelt akciókkal és a két főszereplő közötti remek chemistry-vel. 

Hullámzó teljesítménnyel rukkolt elő második évadja során a The Walking Dead, de a Frank Darabont kirúgását követő időszakba mutatott teljesítménye alapján megérdemli, hogy ezen a listán kapjon helyet. Glen Mazzara irányításával kevésbé volt tetten érhető a korábban jellemző sablonos történetvezetés és egy nagyobb fordulatszámon pörgő, élvezetes sorozatot kaptunk, mely végre kezdte beváltani a hozzá fűzött reményeket. Bőven van még hova fejlődni, de már azt is komoly eredménynek könyvelhetjük el, hogy jó úton halad a sorozat.

Az általam nézett NBC-s sitcomok, a Community és a Parks and Recreation közül előbbinek volt bizonytalan a helye, nem sok kellett volna ugyanis, hogy a csalódások között kössön ki. Hullámzó volt az évad, a megszokottnál több közepes/korrekt részt kaptunk, viszont a többi epizód - kiemelve közülük is a Remedial Chaos Theory-t, Documentary Filmmaking: Redux-ot, vagy éppen Pillows and Blankets-et, olyan minőséget és a sorozattól megszokott, jó értelemben vett abszurdságot és sitcomtól szokatlan mélységet tett le az asztalra, hogy végül ide került. Térjünk rá Pawnee gyakran közröhej tárgyává váló köztisztviselőire, akik hozták a tőlük megszokott magas színvonalat, még az általam évad közben kritizált politikai vonalat is szépen végigvitték. Michael Schur sorozatának tán legnagyobb erőssége, hogy Ann kivételével az összes karakter kimeríthetetlen poénok forrása, nem túlzás azt állítani, hogy bármelyikükkel megnéznék egy spinoffot.

Következő páciensünk Graham Yost modern korba ültetett westernje, a Justified, melynek ugyan nem sikerült túlszárnyalnia a második etapot, de ezzel együtt is újabb kiváló évadon van túl. Kiváló karakterrajz, a jelenlegi mezőny (Archer mellett) legjobban idézhető párbeszédei, valamint elsőrangú alakítások jellemezték a harmadik felvonást, Olyphant és Goggins  mellett az idei rosszfiúkat megformáló Neal McDonough, Mykelti Williamson kettős is igencsak kitett magáért. A hogyan tehetjük még jobbá a sorozatunkat kérdésre pedig a következő, mindössze egy nevet tartalmazó választ adhatjuk: Ian McShane.

Egy pillanatig sem kérdéses, hogy jelenleg a The Good Wife a legjobb országos dráma és ezt a pozícióját már három éve stabilan őrzi. Az utóbbi fél évtizedben gyakran szóba került az országos drámák minőségének erőteljes visszaesése, sajnos teljes joggal... viszont itt a példa, hogy még mindig lehet országoson is kiemelkedőt alkotni, ha a tehetség, kitartás és kreatív szabadság hármas érvényesül. Halkan hozzáteszem, amennyiben a díjkiosztókon nem szerepelne ily jól a jogi dráma, a CBS már réges-rég beleszólt volna a készítők munkájába és unalmas procedural vált volna a sorozatból. Szerencsére azonban a ha-val kezdődő mondatoknak nincs létjogosultsága.

Kellemes meglepetés:

Ha valaki nekem tavaly azt mondja, hogy egy év múlva az egy kaptafára készülő sorozatokkal operáló USA Network jogi sorozatát fogom az év legkellemesebb meglepetéseként említeni, akkor kinevetem az illetőt. Már pedig most ez történt, a Suits egy korrektül sikerült első évadot követően szintet lépett, kiválóan kezdett a második felvonás, a lendület pedig a félévad befejezéséig kitartott. Nagyobb tétek, végig feszültséggel megtöltött átívelő szál, ügyesen végigvitt karakterizáció, remek beszólások - pop-kulturális utalások tömkelegével, nem csoda, hogy alig várom már a januárban esedékes folytatást.

Kiemelkedően teljesítettek:

Sajnos a címmel - Luck, ellentétben közel sem volt szerencsés David Milch lóversenysportot körüljáró, fantasztikus szereplőgárdát felvonultató drámája, a forgatáson elpusztult lovak miatt az HBO a második évad forgatása közben kénytelen volt elkaszálni a sorozatot. Azt az alkotást, mely egyértelműen ott van az év legjobbjai között, többek között lehengerlő alakítások sora, külön kiemelve a Dustin Hoffman-Nick Nolte kettőst, utánozhatatlan nyelvezet és egyedülálló atmoszféra jellemezték. Hiányozni fog.

Van egy szint, amit már szinte lehetetlen felülmúlni, írtam az AMC két zászlóshajója, a Breaking Bad és a Mad Men negyedik évadja után. Előbbinek, mint arról korábban már volt szó, nem is sikerült, az 1960-as évek reklámszakembereinek életbe bepillantást engedő korábbi Emmy-kedvenc viszont, ha túl nem is szárnyalta, de képes volt megismételni az előző évad minőségét. Matthew Weiner mintha csak kísérletezett volna, meglepő húzások sorát produkálta, amelyek szinte kivétel nélkül bejöttek, abszurd, vicces, megható és katartikus - az érzelmi skála szinte minden pontját bejártuk a segítségével, a végeredményt tekintve pedig egy újabb fantasztikus évadot kaptunk.

A végére hagytam az önimádó, arrogáns, de egyúttal rendkívül vicces Sterling Archer-t, aki évről-évre egyre feljebb rakja azt a bizonyos képzeletbeli lécet. Azt hiszem mindent elmond az animációs sorozat minőségéről, hogy a harmadik évad epizódjait kivétel nélkül egyből újraindítottam, amint befejeződtek, a rekeszizmok megdolgozására jelenleg nincs jobb módszer. 

Véget ért az idei upfronts, mely során az öt országos csatorna ismertette a 2012/13-as évadra szóló műsortervét. Összesen 38 új sorozatot rendeltek be, a műfaji megoszlás a drámáknak kedvez 22-16 arányban. A legtöbb berendelés az NBC-től érkezett (12), de érdemes megemlíteni, hogy például a CW és a Fox ugyanannyi (5) újoncot kért be. Az upfronts lezárásaként a szokásoknak megfelelően összeállítottam az általam leginkább várt újoncok listáját, ezt követően pedig az országos csatornák őszi műsorrendjét lehet megtekinteni.

Dráma:

1. Last Resort (ABC)

2. The Following (Fox)

3. Revolution (NBC)

4. Cult (CW)

5. Hannibal (NBC)

Sitcom:

1. How to Live with Your Parents (For the Rest of Your Life) (ABC)

2. The Goodwin Games (Fox)

3. Animal Practice (NBC)

4. The Neighbors (ABC)

5. Ben and Kate (Fox)

2012/13-as őszi műsorrend: