A hét legjobb epizódjai:

1. Southland (5x09 - Chaos)
Toronymagas győztes a héten a TNT méltatlanul hanyagolt zsarusorozata. Az epizód írója, Zack Whedon olyan sablonhoz nyúlt, amelyet előbb-utóbb minden rendőrös, nyomozós és orvosos sorozat előhúz a tarsolyából - a főszereplők túszdrámába csöppennek! -, ez azonban ritkán eredményez ennyire letaglózó, lélegzetelállítóan feszült részt. Ijesztő volt látni, ahogy Cooper és Lucero kezéből egy végzetes hiba folytán egy szempillantás alatt kicsúszik az irányítás, és két piti drogos kénye-kedvének kiszolgáltatva, a Breaking Bad "Peekaboo" című epizódjára emlékeztető kaotikus rémálomban találják magukat. Hiába vártuk a felmentő sereget, hiába számítottunk arra, hogy a hollywoodi dramaturgia szabályai szerint a túszul ejtett rendőrök majd valahogy túljárnak elrablóik eszén, és kivágják magukat szorult helyzetükből. A Southland nem kínál fel ilyen könnyű megoldást. Itt nincsenek hősök, csak szerencsés túlélők. (Michael Cudlitz Emmyt érdemel. Pont.)

2. Parks and Recreation (5x18 - Animal Control)
A kifáradás jelei mutatkoznak az ötödik évadját taposó szitkomon? Meglehet. Önismétlővé váltak a karakterek és a komikus szituációk? Azzá hát. Nincsenek érdemi konfliktusok, elfogytak az átívelő szálak, hiányzik a narratív hajtóerő? Mind igaz a Parks and Recreationre. És hogy akkor miért szerepel mégis a lista második helyén? Mert hétről hétre felhőtlen szórakozást nyújt. Mert a szereplői mostanra családtagok. Mert nincs még egy olyan életteli, sokszínű, a legutolsó szegletéig kidolgozott város a tévében, mint Pawnee, megannyi idióta figurával, akiket bármikor elő lehet húzni a kalapból (és a végtelenségig bővíthetőek, lásd, a két szétszívott agyú füvest). Mert a hasfalszaggató poénok közé mindig sikerül becsempészni egy-két szívmelengető pillanatot. Az ég szerelmére, ez a sorozat még Jerry Gergich ballasztját is elbírja. Soroljam még az indokokat? (Ha igen, tessék: Ron Swanson megpróbál megenni egy banánt.)

3. Spartacus: War of the Damned (3x10 - Victory)
Mondhatjuk, hogy könnyű dolga volt Steven DeKnightnak és csapatának: a történelem tálcán kínálta a grandiózus befejezést, a hősi halálokat és a könnycsatornákat megindító, tragikus fordulatokat. Az viszont már a készítők érdeme, hogy mindezt parádés körítéssel tálalták. Sorozatzáró epizódot készíteni irgalmatlanul nehéz feladat, minden jól sikerült példára jut tíz elbaltázott - a Spartacus pedig megugrotta a lécet. Visszakanyarodott a kezdetekhez, felidézte a múltat, Spartacus és Gannicus beszélgetésében, valamint Spartacus beszédében még egyszer lefektette a sorozat legfőbb üzenetét, majd egy eposzi végső ütközettel ajándékozta meg a hűséges nézőket, A rettenthetetlent idéző stratégiai cselekkel, hegytetőn vívott bossfighttal, dicső vereséggel. És még a cím sem ironikus: Spartacus győzelme az életben maradt, felszabadított rabszolgák optimista záróképében érhető tetten. (Jó tanács: várjátok meg a végefőcím levégét.)

4. Archer (4x12-13 - Sea Tunt)
Először az oroszok. Aztán a világűr. Most meg az óceán fenekén létesített kutatóbázis. Nagyon remélem, hogy jövőre Archer és a kémkedésre tökéletesen alkalmatlan kompánia legalábbis időutazni fog a fináléban. A nagy világmegmentő küldetés persze hamar atomjaira hullott, az első blikkre hidrogénbombával fenyegetőző, fanatikus környezetvédőről kiderült, hogy valójában csak bekattant a magánytól, és ettől kezdve a mintakémek - jó szokásuk szerint - magukat sodorták életveszélybe. A reflektorfényből azért mindenkinek kijutott: Pam újra bizonyságát adta, hogy elpusztíthatatlan, Cheryl őrülete odáig fokozódott, hogy ledöntötte a negyedik falat, Cyrilt megint felszarvazták, és a slusszpoénban ismét Ray húzta a rövidebbet. A duplarészes fináléra egy kiszámítható, de sok jóval kecsegtető csavar tette fel a pontot. (Kérdés: ti felismertétek Murphy kapitány szinkronhangját? Nekem gyanús volt, de aztán elhessegettem, hogy biztos úgysem.)

5. Mad Men (6x01-02 - The Doorway)
A tavalyi év egyik legjobb sorozata az ötödik helyen debütál a listán? Hát milyen dolog ez? Az évad- és sorozatfinálék most az ötödik helyre szorították Don Drapert, de hozzá kell tenni, a Mad Men szezonnyitói mindig szolidabb, alapozó részek, amiben megtudjuk, mely ponton vesszük fel a fonalat, és később jön majd csak a java. Mindenesetre hiányzott már a Mad Men a lassú sodrásával, meditatív, melankolikus-nosztalgikus hangulatával, potens szimbolizmusával, változásra képtelen, egy helyben toporgó őskövületeivel és fiatal, feltörekvő nemzedékével, valamint a végtelenül bonyolult Draperrel. Ha valamitől tartok, akkor az az, hogy a premierben az égvilágon minden a halál körül forog, ami már a tavalyi évadot is belengte: az egész világ rohad, Betty New York-i kalandját látva azon sem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy a Mad Men a The Walking Dead előzménysorozata. Kicsit aggódok, nehogy belefulladjunk a nagy nihilizmusba és kilátástalanságba, mielőtt felderengne a fény. (Közben tombol a hippikorszak, mindenki fazonigazításon esett át. Nekem Stan impozáns szakálla és Peggy barátjának Frank Zappa-kinézete a kedvencem. Nektek?)

Távirati stílusban: Ne kerülgessük a forró kását, a Hannibal a múlt heti első helyét követően lecsúszott a listáról, de ez csak a rendkívül erős mezőnynek köszönhető: Bryan Fuller sorozata egyértelműen az évad legjobb országos újonca, nem csak ijesztget, hanem valóban ijesztő is, és helyesen a borzalmak Will Grahamre gyakorolt pszichológiai hatását helyezi a középpontba. A Vikings egy kicsit lejjebb szorult az elmúlt két hétben, amiért főleg a félrecastingolt és gyatrán megírt Haraldson jarl karaktere a ludas, de a sorozat továbbra is elismerésre méltó magabiztossággal, nyaktörő tempóban bonyolítja a cselekményét - nincs időhúzás. Ha már a Mad Mennél alapozó részekről beszéltem, a Game of Thrones még mindig az építkezésnél tart, újabb szálak és új szereplők sokasága került elő, korrekt, de még nem ragadott torkon. A végére maradt a héten a Top of the Lake, a Johnno-féle szerelmi szál sajnos meglepően melodramatikus mélységekbe zuhant (pucérkodás az erdő lágy ölén a nyomozás közben? bár végülis...), de a Robin édesanyjával történtek és a fizikailag fájdalmas, durva kihallgatási jelenet a rendőrfőnökkel kárpótolt a megbicsaklásért.

A hét karaktere:

A Trónok harcában láttunk már talpig becsületes hősöket, akiket élve felfaltak a keselyűk, zöldfülű ifjoncokat, akik a szerencse és tehetségük folytán kétes sikereket érnek el, körmönfont cselszövőket, akik mindent és mindenkit kijátszanak egymás ellen, de az egy szem Tyrionon kívül még nem találkoztunk olyan karakterrel, aki egyfelől ügyes intrikus, másfelől nem akarjuk kikaparni a szemét vagy ráküldeni a Vérebet, hogy addig gyalulja egy buzogánnyal, amíg mozog. Margaery Tyrell üdítő változatosságot jelent Királyvár udvarában, okosan lavírozik a Lannister kígyófészekben, modern szóhasználattal élve remek PR-munkát végez, és finom manipulációval még Joffreyt is behálózza. Más kérdés, hogy az együttérző királyné mennyire csak felvett szerep, és hogy szegény Sansa mennyire bízhat meg benne, hiszen tudjuk, Margaery elsősorban hatalmat szeretne, de mindenképpen örömteli, hogy Cersei Lannisternek kellően fifikás és ravasz ellenfele akadt. Team Margaery, count me in.

A hét idézete:

Retro-Jammed (Parks and Recreation 5x18 - Councilman Jamm)

A nagysikerű dán sorozat feldolgozása…. ismerősen hangzik, ugye? Nem túlzás azt állítani, hogy lassan már deja vu hatást keltő mondatról van szó, oly sok alkalommal olvashattuk az utóbbi időben. Természetesen az amerikai csatornák sosem voltak szégyenlősek, amikor remake készítésről volt szó, angliai, ausztráliai, majd az utóbbi időben hollandiai és izraeli sorozatokra csaptak le és készítettek jobb-rosszabb változatot belőlük.

A legújabb kedvenc azonban Dánia, olyan kritikai és nézettség tekintetében is komoly sikernek örvendő szériákat szemeltek ki maguknak, mint a Forbrydelsen (az amerikai remake The Killing harmadik évadja a nyáron debütál), a Broen (The Bridge címmel júliustól az FX-en), a Den som dræber (Az A&E a napokban rendelte be a Those who kill-t), illetve a Borgen (pilot készült belőle – Government, végül azonban nem rendelték be). A politikai töltetű Borgen kivételével krimisorozatokról van szó, melyek ügyesen kikerülik a műfaj már megszokott sablonjait. A klisémentes, és több szempontból láttatott történet mellett a fent említett, sötét tónussal bíró sorozatok legnagyobb erényeinek a különleges atmoszférát, a gyönyörű fényképezést, valamint a komplex karaktereket és a kiváló alakításokat mondhatjuk.

Felmerül azonban a kérdés, hogy vajon északi barátaink miként képesek egymás után ilyen minőségi és a tengerentúli csatornák figyelmét felkeltő alkotásokat kiadni a kezeik közül. A cikk során ennek próbálok utánajárni, előrebocsátom, hogy a sikerük nem meglepő módon több összetevő eredményének köszönhető.

Elsőként az ország televíziózás struktúrájáról kell szót ejtenünk. A fent említett sorozatok mindegyikét a DR rövidítéssel bíró közszolgálati tévé gyártotta, mely 1951-től több mint harminc éven keresztül monopolhelyzetben volt. 1988 után ugyan megjelenhettek a versenytársak, ennek ellenére a DR továbbra is a legnagyobb nézettséggel bíró médium, legyen szó az öt testvércsatornáról, a webes felületről, vagy éppen a tíz rádióadóról, mely az anyacég kezében van.

Mindez azt is jelenti, hogy nagy felelősséggel bírnak a programok kiválasztásánál, Nadia Kløvedal Reich, a DR szórakoztató osztályának vezetője szerint arra törekednek, hogy minél változatosabb műsorrendet alakítsanak ki, melyek a dán emberekről szólnak. Ha külföldi példával kellene előrukkolnunk, akkor a csatornák felépítését leginkább a BBC-hez tudnánk hasonlítani, mely kiszolgálja a tömegigényeket, de egyúttal képes minőségi tartalmat kínálni. A centralizáció megkönnyíti a saját gyártású programok gyártását is, hiszen házon belül készülnek, jelentősen felgyorsítva az adott sorozat előkészítésére szánt időt, egyben pénzt spórolva meg.

Van tehát egy stabilnak mondható háttér, mindez önmagában azonban semmit nem érne, ha nem lennének tehetséges alkotók. Ebben sincs azonban hiány, majdnem az ország összes elismert rendezője, operatőre és forgatókönyvírója az állami támogatású ’National Film School of Denmark’ egyetemen pallérozódott,  többek között a Dogma 95 mozgalom két alapítója Lars von Trier és Thomas Vinterberg is. A DR előszeretettel válogat az itt végzett tehetségek közül, felkarolja őket és egy tapasztalt veterán mellé helyezi őket.

A televíziózás ráadásul komoly presztízzsel bír és ennek köszönhetően nincs éles határvonal a filmes és sorozatos szakma között. A legismertebb példa az Oscar-jelölt Lars von Trier, aki 1994-ben elkészítette az európai Twin Peaks-ként emlegetett nyolc részes miniszériáját, az azóta kult státuszba jutott A Birodalmat (ebből is készült amerikai feldolgozás Kingdom Hospital címen). Vannak tehát komoly tálentummal megáldott alkotóink, akik megkapják a lehetőséget a tehetségük kibontakozására, egy összetevő azonban még mindig hiányzik….

A dán tévés forradalom fontos utolsó lépcsőfoka az amerikai mintavétel volt. Az 1990-es évek közepén a DR utasítására a csatorna producerei ellátogattak az USA-ba, ahol olyan sorozatok forgatását látogatták meg, mint az N.Y.P.D. Blue, az L.A. Law és a 24. A tanulmányút során hasznos tapasztalatokat szereztek, amiket aztán otthon használtak fel. Ilyen volt az ’írói szoba’ kialakítása, ahol az íróstáb együtt ötletel, de meghonosították a showrunneri pozíciót, valamint az egész évadon végighúzódó történetvezetést is. Gjervig Gram, a Borgen készítője szerint néhány évbe beletellett, hogy rájöjjenek miképp kell a dán és a tengerentúli metódusokat úgy ötvözni, hogy a végeredmény a napjainkban látott sorozatokban lásson napvilágot.

Mindez nem véletlen, hiszen volt olyan szegmense az amerikai országos sorozatoknak, amiket nem szerettek volna átültetni. A network szériák kapcsán gyakran emlegetjük, hogy azért nem születnek kiemelkedő alkotások, mert meg van kötve a készítők keze. Ez a DR esetében szóba sem jöhet, a csatorna ’One Vision’ mottója értelmében ugyanis az író szabad kezet kap, vagyis fentről nem szólnak bele a munkájába. A kreativitás mindig elsőbbséget élvez és ez képes adott esetben az anyagi korlátokat is legyőzni. Tipikus példa erre a Borgen, mely a tíz részes első évada során mindössze nyolc millió dolláros büdzsével rendelkezett, ennek ellenére ez nem látszódott meg a képernyőn.

Morten Hesseldahl, a DR kulturális programokért felelős vezetőjének álláspontja szerint: „a One Vision szemléletmód a mi esetünkben azt jelenti, hogy hiszünk az alkotóban és az ő víziójában. Úgy érzem ez a sikerünk titka, nem szólunk bele a kreatív munkába, mi csak a feltételeket biztosítjuk. Ahogy én látom, az amerikai network rendszer egyik legnagyobb hibája, hogy ellehetetlenítik az írókat és showrunnereket, túl sok ember próbálja ráerőszakolni rájuk az akaratát. Olyan ez, mintha Steven Moffat próbálná felvilágosítani Jamie Oliver-t a konyhában…”

Összefoglalásképp elmondható, hogy a dán televíziózás forradalma több lépcsőben következett be, mire a jelenlegi igencsak bőséges és elsőrangú kínálat kialakult. Természetesen vannak egyedi sajátosságai, melyeknek az adaptálása nem mindenhol lehetséges, viszont a siker néhány alkotóelemét könnyedén el lehetne sajátítani. Ez pedig nem más, mint az attitűd és a gondolkodásmód, mely alapvetően túlmutat a televíziózás keretein.

Tavaly ősszel, nem sokkal azután, hogy a Starz bejelentette, zászlóshajó sorozata, a Spartacus a harmadik évaddal véget ér, felröppent a hír, hogy Steven S. DeKnight marad a csatornánál, és egy katonai sci-fi sorozatot készít nekik. Az Incursion szinopszisának láttán már akkor is összeszaladt minden valamire való sci-fi rajongó szájában a nyál, talán még le is csöppent egy kicsit. Azóta viszont síri csend és hullaszag jellemezte a projektet, és kezdtem azon aggódni, hogy a development hell valamely bugyrában fogja végezni.

Kiben bízzon ilyenkor az ember, ha nem Mo Ryanben? A Huffington Post kritikusa, s egyben a Spartacus egyik leghangosabb éltetője részletesen kifaggatta DeKnightot az Incursionről, és minél több információ lát napvilágot róla, én annál nehezebben tudom visszafogni a lelkesedésem. Mert végre-valahára ismét egy vérbeli, tökös sci-fi kerülhet a képernyőre.

A történet valamikor a jövőben játszódik, és 18 karikás, kíméletlen képet fest az emberiség idegen fajok ellen viselt háborúiról. Nem véletlen a többes szám, a tervek szerint ugyanis minden évad más-más bolygón játszódna, különböző fajokkal. DeKnight ezzel kvázi beállna az American Horror Story által megkezdett sorba, amely a minisorozatok, jobban mondva, egy évad alatt lezáruló történetek reneszánszát látszik elindítani - a szereplők nyilván ugyanazok lennének, de minden évad kerek egészt alkotna, ezzel pedig elhárulhat annak veszélye, hogy a sorozat túl hamar kifulladjon, könnyebb évente új életet lehelni bele. A koncepció, miszerint az Incursion alapvetően háborús sorozat, csak éppen sci-fi környezetbe emelve, a méltatlanul elfeledett Space: Above and Beyondot (magyar címe: Űrháború 2063) juttatta eszembe, ami szintén pozitívum.

DeKnight szerint a sorozatra elsősorban A bolygó neve: halál hatott: "James Cameronnál senki sem ábrázolja jobban a jövőbeli hadsereget. Zseniális látványelemeket tervezett, mi pedig mindenképp szeretnénk rátenni még egy lapáttal." Az inspirációs források között említésre került még Az elit alakulat, A sólyom végveszélyben és a Halo is - ezek alapján arra lehet számítani, hogy testközelből élhetjük át, milyen a lövészárokban, a frontvonalon harcolni. Az Alien-filmek hatása abban is megmutatkozik, hogy a sorozatnak női főszereplője lesz; a sci-fi filmekben és sorozatokban az utóbbi időben megszaporodtak a belevaló nők, harcos amazonok (elég csak Elizabeth Mitchell vagy Michelle Rodriguez filmográfiáján végignézni), de a katonai témájú történeteknél azért még mindig az az általánosabb, hogy férfiak játsszák a főszerepet. Annyira persze nem meglepő DeKnight választása: a készítő a Buffyban és az Angelben kezdve pályafutását a Joss Whedon-iskola neveltje, és már a Spartacus patriarchális római világában felbukkanó női karakterek is kivétel nélkül izgalmas, komplex, a hatalmi játszmákban vagy a harctéren is prímán elboldoguló figurák voltak.

Aki a Spartacus csöcsökben és orgiákban tobzódó, szándékosan eltúlzott, zabolátlan stílusát, művi CGI-os képi világát szeretné viszontlátni, az nagy valószínűséggel csalódni fog, a katonai miliő értelemszerűen szikár, marcona, realista megközelítést követel. A gladiátoros sorozatban megjelenő, nemekkel kapcsolatos liberális felfogás azonban itt is érvényesülni fog: "A homoszexuális kapcsolatok abszolút elfogadottak. Lehetsz meleg, heteró vagy biszex, nem oszt, nem szoroz - a jövőben ennek nincs semmi jelentősége." DeKnight még ennél is tovább megy, jelenleg azon tanakodik, hogyan tudná bevezetni a történetbe, és újszerű módon ábrázolni a nyitott kapcsolatokat, poligámiát, és ezek különböző kombinációit. És ha már ábrázolás, a készítők törekednek arra, hogy az idegenek külseje valóban idegenszerű legyen, ne pedig emberszabású. Költségvetési okokból nyilván inkább az emberekre fognak koncentrálni, de amikor látni fogjuk az idegeneket, akkor egyáltalán nem fognak ránk emlékeztetni.

Ha megvalósul a projekt, az olyan lesz az egyszeri sci-fi rajongónak, mint egy falat kenyér. A tévé az elmúlt években ugyancsak mostohán bánt a zsánerrel: a BSG leköszönése és a Caprica bukása óta a SyFy hátat fordított a nevének, és nagyon halovány sci-fi vagy természetfeletti beütésű nyomozós sorozatokra adta a fejét; az országos csatornák változatlanul a Lost farvízén próbálnak elevickélni, rejtélyközpontú, high-concept, papírmasé karaktereket felvonultató lufijaikkal; és míg a fantasy és a horror meghódította a kábelt (Game of Thrones, The Walking Dead, American Horror Story), a science fictiontől még most is ódzkodnak. Valahol persze érthető, hiszen még az elmúlt időszak legnagyobb mozifilmes sci-fi sikerét, az Avatárt sem tudták kamatoztatni (lásd, Terra Nova), és hiába vették át a hatalmat a mainstream felett a képregény- és szuperhősös filmek, a sci-fi blockbusterek találati aránya kevésbé meggyőző - minden Inceptionre jut egy John Carter -, azok az alkotások pedig, amelyek nem a látvány és akció oldaláról közelítenek, még mindig rétegfilmeknek számítanak.

Az ínséges időszak most talán a vége felé közeledik, a SyFy-ra rövidesen érkezik a Defiance, és épp a napokban rendeltek be egy rakás ígéretes pilotot, melyek közt megtalálhatóak Bryan Fuller és Javier Grillo-Marxuach (ez az, végre elsőre jól írtam a nevét!) új projektjei, valamint a kábelen dívó adaptációs trendnek megfelelően klasszikus sci-fi regények sorozatverziói (A gyermekkor vége, Larry Niven Gyűrűvilága, Az ember a fellegvárban). Az Incursion azonban messze a legjobban várt sorozat, amely elsősorban DeKnight személyéhez köthető, aki a Spartacusban bebizonyította, hogy remek érzéke van a cselekményvezetéshez, tanítani való, ahogy felépíti az évadokat, hagyja, hogy a történet diktálja a tempót, nem pedig fordítva, nem fukarkodik a váratlan fordulatokkal, kreatív nyelvezetet és párbeszédeket használ, hatásos akciójeleneteket rendez, és mindeközben nem feledkezik meg a jellemábrázolásról sem. A háború lélekölő volta, vagy a bajtársiasság motívumai várhatóan szintén visszaköszönnek majd.

Egy dolog viszont aggasztó: DeKnight lassan egy éve foglalkozik a pilottal, toborozzák az írógárdát, készülnek a forgatókönyvek, de a Starz még nem adott hivatalosan zöld utat a sorozatnak. Az író a berendelés hiányát a sorozat grandiózus voltával magyarázza, mondván, rengeteg előkészületet igényel, és bizakodó a folytatást illetően, de általában nem jó jel, ha túl sokáig jegeli a projektjét egy csatorna. A Starz ráadásul a 2010-es vezetőváltása óta nem alakított ki egységes arculatot, még mindig keresi az identitását: a Boss nem tudott belépni a kritikailag elismert kábeles sorozatok panteonjába, a könnyedebb Magic City langyos vízként lötyög. A közeljövőben főleg történelmi sorozatokat terveznek, és az előzetes kritikák alapján a héten debütáló Da Vinci's Demons legfeljebb az "olyan rossz, hogy az már jó" kategóriát gyarapíthatja. Márpedig kérdés, mennyire fér bele a komolytalanabb, kalandosra vett koncepcióba egy komor, kemény katonai dráma.

Csak remélni tudom, hogy a Starz nem szalasztja el a lehetőséget, és visszahozza a minőségi sci-fit a tévébe.

1. Hannibal (1x01 - Apéritif)
Új listavezetőt avatunk a héten, és esküszöm, nem csak azért, mert nem szeretném Hannibal Lecter tányérján végezni. Bryan Fuller új sorozata jött, látott és győzött, s tette ezt úgy, hogy csömöröm van a sorozatgyilkosokból. Idejét sem tudom, mikor láttam utoljára ilyen magabiztos pilotot, de gyanítom, egészen az Awake-ig kellene visszamenni, addig az Awake-ig, aminek a pilotját szintén David Slade rendezte. Az elegáns kompozíciók, sötét rémálmok és ötletes vizuális effektek azonnal megteremtették a nyomasztó alaphangulatot, és az új arcok sem vallanak szégyent a jól ismert szerepekben, a nagyobb nevek árnyékában. Ha tartani tudja a szintet, nem kizárt, hogy még a tavaszi erős mezőnyben is dobogón tud maradni... bár a közeljövőt nézve, számos trónkövetelővel kell majd megküzdenie.

2. Justified (4x13 - Ghosts)
Trónfosztás, méghozzá pont a sorozat eddigi legjobb évadjának fináléjánál? Ebből is látszik, hogy senki sem szent és sérthetetlen, és aki a csúcsra tör, annak a csúfos bukással is számolnia kell. (A "Ghosts" minden, csak nem csúfos bukás, de így lesz jó a párhuzam.) Boyd Crowder ezt a saját bőrén tapasztalhatta meg, hiszen a sors fintorából éppen akkor ér el mindent, amire valaha vágyott, amikor a győzelem okafogyottá válik. Raylan szerencsésebb: elkapja a szökevényt, megszabadul a családját fenyegető gengsztertől, megkapja az előléptetést és a fizetésemelést, de legalább annyira egyedül marad apja szellemével, mint nemezise a meseszép hátsó kerttel. Örökké a bűnözőket és a törvény emberét elválasztó vékony határon fog egyensúlyozni, és - ahogy a limuzinos eset példázza - ez a vonal egyre halványodik.

3. Top of the Lake (1x04)
Nehéz hétről hétre újat mondani egy olyan sorozatról, ahol az egyes epizódok önmagukban vajmi kevéssé állnak meg, igazából egyben van értelme beszélni róluk; és ugyan úgy tűnhet, fel-alá szánkázik a listán, valójában egyenletes minőséget produkál. Az e heti epizód (tökéletesen véletlenszerű) kezdő- és végpontja viszont pont egy viszonylag kerek sztorit fogott közre, melyben a Robin Griffin múltjában eltemetett, elfojtott titkok bukkantak felszínre, megrázó erővel - Elisabeth Moss lehengerlő, borítékolhatja az Emmy-díját. Tui eltűnésének rejtélye eközben egyszerre tisztul és bonyolódik - hogy mást ne mondjak, a rendőrfőnök figurája cseppet sem bizalomgerjesztő árnyalatokkal színeződött a héten.

4. Community (4x08 - Herstory of Dance)
Ezt nevezem meglepetésszerű visszatérésnek! Két héttel (és egy résszel) azután, hogy elkaszáltam a sorozatot, nemhogy a rovatba, de a lista negyedik helyére visszaküzdötte magát a nagy túlélő. Nem mondom, hogy ebben ne lett volna hatalmas szerepe Brie Larson vendégszereplésének, akibe még a United States of Tarában zúgtam bele végzetesen, de az egész epizód a régi szép időket idézte - vicces volt, szívmelengető, optimista, a popkulturális utalások természetesnek hatottak, nem kellett feszengenem egy béna szóviccen sem. Most mégis muszáj lesz kitartanom az évad végéig? Community, ezt jól elbrittáztad!

5. Spartacus: War of the Damned (3x09 - The Dead and the Dying)
Volt már bronzérmes is idén a Starz sorozata, és lesz még egy utolsó lehetősége arra, hogy a sorozatfináléval feljebb tornássza magát, egy ugyancsak sűrű héten. De hát a szabadságukért és életükért harcoló rabszolgasereg előtt nem ismeretlen a túlerő fogalma, és ha valaki képes méltón helytállni, az utolsó csepp vérig küzdeni, az Spartacus, Gannicus és a többi gladiátor. Az írók megtalálták a módját, hogy a tragikus, hősies vereség előtt (upsz, spoiler!) megajándékozzák a felkelőket még egy utolsó elégtétellel, és a rögtönzött viadal keretei között felidézzék a sorozat fénykorát, a ludusi időszakot, az arénabeli küzdelmeket - most jöttem rá, mennyire hiányoztak a gladiátorharcok. Spartacus halotti máglyánál elmondott gyászbeszéde, magasztos, az elbukottakra emlékező, feltüzelő szavai pedig felkészítenek a mindent elsöprő, döntő ütközetre.

Távirati stílusban: Erősödik a mezőny, remek sorozatok kötöttek ki a futottak még kategóriában. Itt van mindjárt a múlt heti harmadik helyezett, a Southland ezúttal egy átvezető epizóddal rukkolt elő, a végjáték felé tologatták a figurákat a sakktáblán - Sherman akkora szarba keverte magát, amiből nehéz lesz sértetlenül kimászni. Hosszabb szünet után visszatért a Parks and Recreation, Ben-központú történettel, ami nem csak azért örömteli, mert szeretjük Adam Scottot, hanem mert egyre inkább úgy érzem, hogy az egy-két fő komikus jellemvonásra leszűkült szereplők közül belőle lehet még a legtöbbet kiaknázni, és mert a tudatmódosítók hatása alatt/idegességében hadováló Ben megunhatatlan. Az Orphan Black második részére belerázódtam a sztoriba, élvezet nézni, ahogyan Sarah ötpercenként próbál kikerülni a slamasztikákból, új információk alapján keresi a kiutat - látni, ahogy dolgoznak a fogaskerekek, és emiatt a főhős is talpraesettnek tűnik. Az is tetszik, hogy még mindig nem derült fény a fő rejtélyre. A Trónok harca harmadik évadjának premierje egyórás játékideje ellenére egy helyben topogott, pedig 2-3 főszereplőt ki is hagytak belőle, néhány új konfliktus - például Királyvárban - viszont kimondottan ígéretes, és a látványra továbbra sem lehet panaszunk. Archer-rajongók, nem kell megijedni: a duplarészes finálé első része csak azért maradt ki a szórásból, mert egyben fogom megnézni a kettőt.

A hét karaktere:

Britta Perry kész katasztrófa. A legrosszabb. Az anti Midász király. Az emberek AT&T-je. Aki a macskáját a feminista példaképéről nevezi el, és még így is rosszul mondja a nevét. Britta ugyanakkor örök optimista, a végsőkig kitart a balfogásai mellett, és bármilyen bosszantó tud lenni, naiv, csökönyös tenni akarásával néha még a megátalkodottan cinikus Jeff Winger szívét is meglágyítja. Amíg megint tönkre nem tesz valamit. De addig is, megérdemli, hogy egy estére boldog legyen - és a hét karaktere.

A hét idézete:

For Crixus! Split heavens with the sound of his name! Let it carry to Crassus and Pompey as distant thunder promising storm and blood! All those who are able shall make final stand against Rome. And this I promise you. We will live free... or join our brothers in death! (Spartacus: War of the Damned 3x09 - Spartacus)

Kezdjük egy rövid felsorolással: Joel és Ethan Coen, Ang Lee, Charlie Kaufman, Sam Mendes, Alexander Payne. Kivétel nélkül elismert, Oscar-díjjal kitüntetett filmesekről van szó, akik az utóbbi két hét során kötelezték el magukat az FX-hez, rendező, produceri, vagy éppen írói minőségben. Mindez jól mutatja, hogy John Landgraf-ék semmit nem bíznak a véletlenre, a konkurencia ugyanis  folyamatosan erősödik, egyre több csatorna áll elő saját gyártású sorozattal, sőt a palettán már a stream szolgáltatók alkotásai is megjelentek. Az elmúlt évtized egyik meghatározó kábelcsatornájánál tisztában vannak azzal, hogy a verseny egyre kiélezettebb, nekik pedig fel kell venni a kesztyűt.

Az FX, illetve az anyavállalat News Corp. úgy döntött előremenekülnek, méghozzá egy rendkívül ambíciózus terv segítségével. A múlt heti upfronts prezentáció során kiderült, hogy szeptember másodikától új testvércsatornát indítanak FXX névvel, melyet 74 millió háztartásban lehet majd elérni.  Emellett a már korábban létező FXM (Fox Movie Channel) is átszervezésre kerül, így egy három csatornás modell jön létre, melynek célja, hogy minél nagyobb piacot tudjanak lefedni. Landgraf elmondása alapján a saját gyártású sorozatok terén ugyanazok a minőségi elvek fognak érvényesülni, a különbség abban lesz, hogy eltérő közönséget céloznak meg:  az FX továbbra is a 18 – 49-es, az FXX a 18 – 34-es, míg az FXM 25 – 54-es korosztályra fókuszál majd.

Az már biztosnak mondható, hogy az It’s Always Sunny In Philadelphia, The League és a Legit az FXX-re kerül át, valamint a Totally Biased With W. Kamau Bell című talk-show heti öt alkalommal jelentkezik. A szindikátusi sugárázások, mint  a How I Met Your Mother, az Arrested Development, illetve a Parks and Recreation pedig segítenek betölteni a műsorrendben lévő üres helyeket. A tervek szerint jövőre már hat komédia lesz látható az új csatornán és drámák is várhatók.  Az FXM a a saját gyártású produkciók közül a minisorozatokat fogja lefedni, ezekről bővebben a lenti összefoglaló táblázatban lehet olvasni. A zászlóshajó FX hét drámára szeretné felduzzasztani a kínálatát, míg a komédiák terén négy és hat között tervez Landgraf. A három csatorna saját készítésű produkciónak a száma így egy naptári év során 25 körül lehet, amellyel mennyiség tekintetében beérik az országos csatornákat, a minőséget nézve pedig már jó ideje köröket vernek rájuk.

Az amerikai szakírók egy része szkeptikusan áll a fent említett változásokhoz, legfőbb félelmük az, hogy vajon a mennyiség nem-e megy a minőség rovására. Azt nem lehet tagadni, hogy valóban kockázatos lépést húzott meg az FX, de úgy gondolom inkább bátor, mintsem vakmerő döntésről beszélhetünk, és John Landgraf gondolkodásmódja, valamint szakértelme miatt igencsak bizakodó vagyok a végeredményt illetően.

Nézzük át, hogy fest az FX jelenlegi kínálata és mi várható tőlük, illetve a testvércsatornáktól a közeljövőben:

 drámák:

Sony of Anarchy: a csatorna legnézettebb sorozata szeptemberben kezdi meg hatodik évadját, remélhetőleg tudja tartani az előző színvonalát.

Justified: épp ma ért véget az egészen kiváló negyedik felvonás, a következő szezon pedig már zsebben van.

American Horror Story: a második évadra végre minőséget is kaptunk, a harmadik szezon októberben veszi kezdetét.

The Americans: korrekt minőség, eleinte közepes, majd az utóbbi időben egyre gyengébb nézettség, az FX azonban ennek ellenére berendelte a második évadot.

komédiák:

Archer: napjaink legjobb komédiájáról van szó, mely, hogy fokozzuk a felsőfokú jelzőket, idén a csatorna legnézettebb sitcomja is lett egyben. Természetesen zsebben az ötödik évad.

It’s Always Sunny In Philadelphia: a prosztó humor kedvelői örülhetnek, idén jön a kilencedik etap, de a csatorna már a tizediket is berendelte.

Wilfred: a jelenlegi mezőny egyik legszürreálisabb sorozata nyáron kezdi meg a harmadik szezonját.

The League: idén lép az ötödik évadjába a sorozat, mely olyan, mint egy olcsón megszerzett és meglepetésre kiválóan teljesítő (amerikai) focista: a teljesítménye fordítottan arányos a belefektetett összeggel.

Legit: Jim Jeffries stand-upos sorozata ugyan gyenge nézettséggel fut, de így is megkapta a második évadot a minőséget tekintve remekül kezdő, majd az utóbbi időben formahanyatláson áteső sorozat.

Louie: két évad alatt a külföldi szakírók egyik kedvencévé vált Louis C. K. egyedi hangvételű, talán leginkább a dramedy műfajba beilleszthető darabja. A harmadik etap a készítő kérésére csak 2014 májusában jön.

Anger Management: a kakukktojás, az FX leggyengébb sorozata, mely ráadásul a nézettség tekintetében sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

A hét legjobb epizódjai:

1. Justified (4x12 - Piece of Mind)
Hiába, hogy a változatosság gyönyörködtet, az első helyen nincs újdonság, a kalapos rendőrbíró megtartotta az első helyét. Az előző rész tömény adrenalinbombája után ez most egy meditatív, komorabb darab, de nem kevésbé feszült. Le a kalappal az írók előtt, amiért bevállalták, hogy egy jelentéktelen mellékalakot, Ellen Mayt teszik meg az évad érzelmi kulcsfigurájává, az ő (fizikai és lelki) megmenekülése a tét, legalább annyira szorítottam érte, mint annak idején Lorettáért. Számomra ebben a részben kristályosodott ki az évadon végigvonuló legfőbb kérdés - ki irányítja a sorsunkat, ki a felelős a döntéseinkért és azok következményeiért: egy felsőbb hatalom, vagy mi magunk? -, ami utólag a kurtán-furcsán lezárt Billy prédikátor-féle szálnak is értelmet ad. A zárójelenetet látva pedig enyhe gyomorgörccsel nézek a finálé elébe.

2. Vikings (1x04 - Trial)
Már a múlt héten is hajszál híja volt csak, hogy felkerüljenek a toplistába, ám ezúttal senki nem állhat a vikingek útjába. Ha nagyon szőrösszívű lennék, az epizód valamivel lejjebb végezne a listán, mert a második fele, ahol a kalandvágyó, rebellis Ragnarnak felelnie kell egy társa haláláért (tanulság: ne húzz ujjat egy pajzsfeleséggel), leül egy kissé, de az első felével kivívta magának az ezüstérmet. Kaptunk egy újabb, a lindisfarne-inál is fordulatosabb fosztogatást - amikor Rollo kiszámíthatatlanabb, mint a puskaporos hordó Floki, az elég nagy szó -, majd egy zseniálisan megrendezett csatajelenetet, aminek láttán a Trónok harca koreográfusai elbújhatnak szégyenükben: a nézőt a csata sűrűjébe röpítve a vikingek taktikusan, okos harcmodorral verték vissza a túlerőben lévő ellent, és közben még egy vérbő harci dalra is futotta az energiájukból.

3. Southland (5x07 - Heroes)
A héten uborkaszezon volt, az országos sorozatok java még a sweeps utáni pihenőjét tölti, a kábelesek egy része kifutott (az elkövetkezendő hetekben bezzeg jön a dömping), így aztán jutott időm némi kitekintésre. A Southlandből két évadot láttam, és a pozitívumai (a járőrök, a realista megközelítés) nem tudták ellensúlyozni a negatívumokat (túl sok érdektelen szereplő és klisés nyomozás), az elismerő kritikai hangok és egy kedvenc karakterszínészem, Gerald McRaney feltűnése viszont kíváncsivá tett, ezért belenéztem az ötödik évadba. Meg kell mondjam, nem bántam meg: a zsarusorozat sokkal kiforrottabb és magabiztosabb, mint a kezdetekkor volt, nagy előnye, hogy elsősorban a járőrök hétköznapi ügyeire koncentrálnak, jók a színészek közötti interakciók - McRaney és Michael Cudlitz utolsó jelenete egészen döbbenetes -, és még most, napok múltán is felvillannak belőle emlékképek, a hangulata velem maradt.

4. The Good Wife (4x18 - Death of a Client)
Szerencsére sikerült felhoznom magam az évek óta az országos mezőny legjobb drámájával - szerencsére, mert bosszantott volna utólag, ha lehagyok egy különösen szórakoztató epizódot a listáról. A főügy ezúttal nem a bíróságra vezetett, hanem egy Szent Patrik napon különösen kedélyes és felbolydult rendőrőrsre, és Alicia megint személyesen lett érintve benne, bár nem úgy, ahogy azt először gondolnánk; ezzel párhuzamosan végre feléledt kicsit az eddig meglehetősen fantáziátlan választási szál is. Ugyan nem győzöm dicsérni a sorozatban megforduló vendégszereplőket (ezen a héten John Noble hozott ki sokkal többet öt perces szerepéből, mint amihez joga volna), nem szabad megfeledkezni az állandó szereplők brillírozásáról sem, legyen szó Julianne Margulies elcsukló hangjáról, vagy a Christine Baranski arcán átsuhanó ezerféle érzelemről egy váratlan ajánlat hallatán.

5. Top of the Lake (1x03)
Nem kell sokat képzelni a visszaesés mögé, Jane Campion minisorozata tartja az első duplarész színvonalát, éppen csak akadtak most kiemelkedőbb egyéni epizódok. Maradt a nyomasztó légkör, a kiváló cselekményvezetés, a határozott karakterépítés: a nyomozás természetes tempóban halad, nincs rétestésztahúzás, a szereplők egyre szebben árnyalódnak, és az első blikkre furának ható hangulati elemeknek - mint pl. a drogos trip - mind megvan a szerepük. És ígérem, többször nem hozom fel a The Killinget, de ez most kikívánkozik: Rosie Larsen üres Macguffin volt csupán, ezzel szemben Tui Mitcham élő, lélegző személy; mivel az első részben megismerhettük a karakán kislányt, aki erős benyomást tett ránk, most a hiányát is annál inkább érezzük, súlyos veszteségnek, ahogy annak egy valamirevaló krimiben lennie kell - a videófelvételeket látva nekünk is elszorul a torkunk.

Távirati stílusban: Az, amit a Top of the Lake-nél mondtam, hatványozottan igaz az Archerre, a frenetikusan aktuális vatikáni küldetésben visszatér a rég nem látott drogfüggő Woodhouse, míg az apácajelmezbe bújt Pam zseniális terepügynöknek bizonyul... leszámítva, hogy ráejt egy tükröt a pápára. De hát ez bárkivel előfordulhat. A The Walking Dead rendszeresen eléri, hogy tövestül kitépjem a hajam a szereplők teljesen logikátlan döntései láttán, és a készítők lelkesen írják ki a sorozatból a legérdekesebb színészeiket és karaktereiket - valami azért nincs rendjén, ha megsiratunk egy rasszista parasztot, míg a jófiúkért egy könnyet sem ejtenénk. A BBC Americán bemutatkozott az Orphan Black, méghozzá elég biztatóan, a pilot tartogat néhány ügyes csavart, és a tök ismeretlen Tatiana Maslanyből még akár az új Jennifer Garner is lehet. A sassy gay friend nélkül azért meglennék.

A hét karaktere:

A kormányzói választást ugyan még nem nyerte meg, de a magam részéről megelőlegezem Peter Florricknak a kiütéses győzelmet. A csalfa férj sosem tartozott a kedvenc karaktereim közé, de amikor olyan tökös, hogy egy jótékonysági eseményen képes lecsapni a családját besározó Chandler Binget, mint egy taxiórát, majd ravaszul úgy intézni, hogy ő kerüljön ki jobban a helyzetből, nos, akkor könnyű megérteni, mit lát benne Alicia, és miért tart ki még mindig mellette (ahogy persze azt is, hogy hirtelen temperamentuma miatt talán mégsem ideális partner).

A hét idézete:

Jazz hands! (Archer 4x11 - Krieger)

Kis műsorváltozás: mivel Donnie bokros teendői miatt jelenleg nem tud a bloggal foglalkozni, úgy döntöttem, felelevenítem a hét összefoglalója rovatot. Aztán meglátjuk, meddig tart a lelkesedés. Szolgálati közlemény vége.

A hét legjobb epizódjai:

1. Justified (4x11 - Decoy)
Talán az első évad fináléja óta nem kaptunk ilyen tömény dózist abból, hogy a Justified egy vérbeli modern kisvárosi western. Az előző rész végén elhangzó baljós mondat ígéretét ("Csak jussunk ki élve Harlanból") maradéktalanul beváltotta Graham Yost és csapata, a sorozat történetének egyik legfeszültebb részével, melyben Raylan Givenséknek amolyan megcsavarintott 3:10 To Yuma-ként ki kell menekíteniük a körözött bűnöző Shelbyt az életére törő maffiózók harapófogójából. Élvezet nézni Raylan és Boyd macska-egér játékát, és Patton Oswalt is megmutatja, milyen fából faragták egy Tarantinós jelenetben, de a rész csúcspontja Tim és Colt telefonbeszélgetése, amely ismételten bizonyítja, hogy dialógusokban párját ritkítja a sorozat.

2. Top of the Lake (1x01-1x02)
Megrovással kezdeném: bosszant, amikor egy sorozat készítői arra sem veszik a fáradságot, hogy címet adjanak az epizódoknak. És igazából ennél többet nem is vethetek Jane Campion új Sundance-es minisorozatának szemére: a pilot még csak ígéretesnek tűnt, és gyönyörű fényképezésével, hideglelős új-zélandi tájaival keltette fel az érdeklődésem, a második epizód maradéktalanul beszippantott. A lassan csordogáló történetben Elizabeth Moss karaktere egy eltűnt kislány ügyében nyomoz egy isten háta mögötti, összetartó közösségű kisvárosban; a krimit a fojtogató atmoszféra, az életszerű karakterek és a helyenként Twin Peakst idéző bizarr momentumok teszik egyedivé, és gyanítom, nem utoljára szerepel a listán.

3. Spartacus: War of the Damned (3x08 - Separate Paths)
Ha eddig nem éreztük volna, hogy közel a finálé, ez a rész kétséget sem hagy felőle: az évad során először (érzésem szerint kissé későn) veszítünk el főszereplőt. Manu Bennett előtt le a kalappal, míg az első évadban alulról súrolta a nyolcvanas évek bikanyakú akciósztárjait, azóta szépen felnőtt a feladathoz, megbízható, markáns alakításában Crixus nem csak Spartacus seregének, hanem a sorozatnak is stabil oszlopa lett. Az évad érzésem szerint kissé mechanikus, a fáradtság jelei mutatkoznak rajta, az ismert végkifejlet felé közeledve veszít a lendületéből, sokszor nem működnek a tétek, de kedvenc gall gladiátorunk méltó búcsúban részesült. May his cock rage on in the afterlife! (Tegyük azért hozzá, ebben a részben Crassus fia megerőszakolja Julius Caesart, szóval az íróknak most sem kell a szomszédba menniük egy-egy őrült húzásért.)

4. Archer (4x10 - Un Chien Tangerine)
Az Archer immár második éve bitorolja a legjobb műsoron lévő szitkom címét. Igen, nem csak animációs kategóriában, hanem cakkumpakk. A poénok fergetegesek, a visszatérő gegek - mint pl. Archer nyelvtannácisága, Krieger pervezitásai, vagy hogy Cheryl mindent szó szerint vesz - hétről hétre megdolgozzák a rekeszizmainkat, és idén még az akciójelenetek terén is szintet lépett Adam Reed sorozata, gondoljunk csak az előző heti toronymászásra. Az e heti kémsztori kimerül egy hatalmasra nőtt fingós-hányós blöki fuvarozásában, és a mellékszereplők fájóan kevés játékidőt kapnak, de Lana és Archer kettőse továbbra is parádés, és ha Pamet tényleg kiküldik a terepre, akkor nagy jóságoknak nézhetünk elébe. Mert duh.

5. Girls (2x10 - Together)
Lena Dunham nagy vitákat kiváltó sorozatának második évadja éppoly hullámzó, kaotikus és furcsa véget ért, mint amilyennek az egész évad bizonyult: annak ellenére, hogy egyes epizódok (lényegében az It's a Shame About Raytől a Boysig terjedő szakasz) sokkal erősebbre sikeredtek, mint bármi az első évadban, az mégis konzisztensebb, kerekebb élményt nyújtott. A fináléban betetőzik a derült égből bedobott, átívelő szálként kirívó OCD-s sztori, és látszólag mindenki révbe ér (kivéve szegény Rayt), Adam még egy romantikus hazafutást is produkál, hogy megmentse hölgyét. Bár a kísérletezés híve vagyok, a harmadik évadra ráférne majd, hogy koherensebb, átgondoltabban felépített képet mutasson - én mindenesetre ott leszek.

Távirati stílusban: A Community viszonylag korrekt részt produkált ugyan, de mostanra teljesen belefáradtam, az írók nem tudnak megnevettetni, nem kötnek le a karakterek - hiába nincs már sok hátra, lehet, hogy idő előtt búcsút veszek a sorozattól. Hasonlóan csalódást kelt a The Walking Dead idei fele, az egy szem Clear kivételével: vontatott, sok az időhúzás, egy helyben toporgás, Mazzaráék nem tudnak 16 részt kitölteni. A Prey ráadásul a legfrusztrálóbb karakterre, Andreára épít - a Woodbury-szálnak nem lehet elég hamar vége. A Bates Motel, az A&E új Psycho-prequelje (ami közben napjainkban játszódik... nem, én sem értem) korrekt pilottal indított, de nem értem, mi szükség rá, ráadásul a rész közepi fordulat, amely mozgásba lendíti a cselekményt, öncélú és motiválatlan. Passzolom. De hogy pozitív hangnemben zárjam az összefoglalót: a History Channel meglepően erős újonca, a Vikings a 3. részben is tartja a színvonalat, külön piros pont, hogy az epizód végi feszült konfliktus a nyelvi akadályokra és kommunikációs nehézségekre épül. Sajnos a The Good Wife-fal néhány epizódos elmaradásban vagyok, pedig az élbolyban volna a helye, amióta a Nick-Kalinda szál kisöprésével ismét magára talált.

A hét karaktere:

Nem is kérdés: Tim Gutterson, avagy a mesterlövész rendőrbíró. Nem elég, hogy kiszúrta a konvojnak állított csapdát, és hideg fejjel - valamint némi MacGyver-technikával - kihúzta a csapatát a kulimászból, még néhány szarkasztikus egysorost is elsütött a saját kárára. És most komolyan, kinek jutna eszébe felhívni mobilon azt az embert, akiről tudja, hogy lesből rajta akar ütni? Graham Yost évek óta ígérgeti, hogy jobban előtérbe helyezi a statisztaszerepbe kényszerülő rendőrbírókat, és most végre állja is a szavát.

A hét idézete:

I would like a young Gérard Depardieu to play me in the movie. (Justified 4x11 - a valóban Depardieu-sre hízott Ron Eldard)

Finoman szólva is kiismerhető gondolkodással bírnak az országos csatornák vezetői. Amennyiben az adott évadban egy újonc dráma kiváló nézettséget produkál, megpróbálják azt, vagy legalábbis az összetevőit lemásolni, bízva abban, hogy a sikerrecept náluk is működik majd. Mondanom sem kell, hogy mennyire kényelmes és sok esetben elhibázott mentalitásról van szó, melyet azonban a network tévék fejesei jó ideje nem hajlandóak észrevenni. Ha az elmúlt évek trendjeit nézzük, akkor az állandó jelleggel meglévő műfajok (jogi, rendőrös, kórházas) mellett a múltban, főképp a 60-as és 70-es években játszódó, a western stílusjegyeit magán hordozó, valamint a fantasy jelleggel bíró pilotok voltak népszerűek.

Vajon mi lehet az idei trend? Nézzünk rá a nézettségi adatokra és egyből szembetűnik, hogy a 2012/13-as évad legnézettebb újonca az NBC-s Revolution, melyet persze nagyban köszönhet a kiváló felvezetésének (The Voice). Utóbbi nem befolyásolta a csatornákat és a Kripke-Abrams kettős sorozatának sikerét látva úgy döntöttek, hogy a megszokottnál lényegesen több jövőben játszodó pilotnak adnak zöld utat. Az alábbiakban ezekkel foglalkozunk, hozzátéve, hogy még korántsem tekinthető véglegesnek a berendelt pilotok száma.

Érdekes, hogy egyelőre a legtöbb futurisztikus projekt a CW-nél készül: a csatorna úgy döntött, hogy még egyszer nekifut a The Selection-nek, mely már tavaly is a palettán volt, de akkor a pilot oly gyengére sikerült, hogy sorozatberendelésre végül nem került sor. A The Hunger Games kistestvéreként is emlegett produkció Kiera Cass könyvciklusán alapul, mely egy 300 évvel későbbi jövőképet mutat be nekünk. A történet szerint egy fiatal, szegény lányt választanak ki a megtisztelő feladatra, hogy megküzdjön a királynői címért egy háborúk sújtotta országban.

A The Hundred szintén poszt-apokaliptikus (itt is tetten érhető tehát a Revolution hatása) háttérrel bír, 97 évvel vagyunk az emberiség nagy részét elpusztító nukleáris háború után, amikor az űrbe menekülő túlélők úgy döntenek, hogy 100 fiatallal megpróbálják újragyarmatosítani a Földet. A szkriptet az a Jason Rothenberg jegyzi, aki pár évvel ezelőtt a remek visszajelzéseket kapott, de végül a csatornához nem illő tónus miatt elutasított Body Politic készítője volt. Az Oxygen címre hallgató pilot a District 9 történetéből merített, a Meredith Averill (The Good Wife) által írt forgatókönyvben az idegenek tíz éven keresztül szegregációban éltek, amíg néhányukat egy középiskolai program keretén belül megpróbálják integrálni a társadalomba.

Nézzünk szét a többi csatornánál is: a Fringe egykori showrunnerje J.H. Wyman marad a Fox-nál és a sztahanovista érdemrendre hajtó J. J. Abrams közreműködésével egy egyelőre cím nélküli rendőrös pilotot készít, a csavar a történetben, hogy a los angelesi zsaruknak a közeljövőben már android társuk lesz. Ugyancsak a Fox műhelyében készül Tim Burton emlékezetes Sleepy Hollow-jának kis képernyős változata, melyet az Alex Kurtzman, Bob Orci (Star Trek, Fringe, Hawaii-O Five) kettős egy közeljövőben játszódó természetfeletti thrillerré formált át. A Delirium című könyvadaptáció olyan világban játszódik, melyben a szerelem illegálisnak van nyilvánítva és egy különleges eljárással 'kiírtható' az emberből. A történet főszereplője nem sokkal a műtét előtt esik szerelembe...

Az ABC a zombi tematikával próbálkozik a The Returned-ben, a történet szerint egy kisváros elhunyt polgárai egyszer csak életre kelnek és bekopogtatnak családjuk ajtaján. A következő évad legvártabb produkciója a Marvel Univerzumban játszódó, Joss Whedon által készített S.H.I.E.L.D lesz, az ABC történetének legdrágább pilotjával szinte biztosan találkozunk a szeptemberi rajtnál. Természetesen az NBC sem tétlenkedik, az Alfonso Cuaron produceri felügyelete alatt készülő Believe egy fiatal lányt állít a középpontba, aki különleges képességekkel van megáldva. Az egykori Lost showrunner Calrton Cuse egy természetfeletti thrilleren dolgozik, mely ráadásul western beütéssel is rendelkezik. A The Sixth Gun című képregényadaptációban hat titokzatos, különböző erővel felruházott fegyver után megy a hajsza.

A lista alapján kijelenthető, hogy a sci-fi, illetve a természetfeletti témát kedvelők számára ígéretesnek tűnik a következő évad felhozatala, hozzátéve persze, hogy egyelőre pilotokról beszélünk és csak május közepén tudjuk meg, hogy közülük melyekből lesz sorozat.

Következzék tehát az első – és remélhetőleg nem utolsó – snittes toplista (snittlista? eh, inkább hagyjuk) első öt helyezettje, a poszt előző része a 6-10. helyezettjével itt olvasható.

Érdekes módon, miután leszűkítettem a jelöltek számát tízre, a sorrendet viszonylag könnyen fel tudtam állítani, pedig általában rengeteget el tudok szöszölni a listaállításkor, folyton megkérdőjelezve, hogy akkor most a második helyezettnek valóban ott-e a helye, vagy inkább legyen a tizedik.

Sokkal macerásabb volt viszont kiválasztani a legjobb tízet, csomó jelölt maradt le éppenhogy a toplistáról, arról nem beszélve, hogy némelyik sorozat felháborítóan nagy választékkal nehezítette meg a helyzetemet (a Mad Mennek konkrétan ablaküveg fétise van, sportot űz abból, hogy a szereplők bezártságát hatásosabbnál hatásosabb sziluettekkel fejezze ki). A most következő honorable mentionöknél direkt azokra a sorozatokra szorítkozok, amelyek nem szerepelnek a legjobb tízben (azért így is csaltam, és besuvasztottam néhány duplázást, lásd pl. az előző zárójelet).

A Homeland második évadja sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, de az első felében szép számmal akadtak emlékezetesen koreografált jelenetek; mindenképp meg kell emlékeznem Dana és az alelnök fiának Washington Monumentbeli kirándulásáról, az ablakban tükröződő testetlen arcok és a város fényei klausztrofób kontrasztot alkottak. Valahol jellemző, hogy országos sorozat nem került a listára, a legközelebb az Awake jutott, a sorozatfinálé utolsó snittje egy egyszerű kompozícióval egyszerre hoz áttörést és betonozza be Michael Britten nyomozó meghasonlott életeit.

A toplista talán érdemtelenül hanyagolja a szitkomokat (vagy nevezzük őket félórás sorozatoknak). Tudnék például érvelni a Girls pilotjának szögmérővel belőtt, fotószerű, kitartott totálja mellett, ahol Hannah ügyetlen, kínos vetkőzésének egy szobába zárt nagyvárosi dzsumbuj ad hátteret, míg a Parks and Recreation szenzációs jéghokipályás börleszkjelenetének egyik villanásnyi snittje a pawnee-i brancs összefogását és örök optimizmusát a híres Iwo Jima-i fényképpel állítja párhuzamba (kíváncsi lennék, a mikrofon és a zászló egy vonalba állítása szándékos volt-e, de igazából teljesen mindegy).

És még sorolhatnám.

5.

Treme 3x10 - Tipitina
Fényképezte: Ivan Strasburg

Ivan Strasburg és David Simon közös produkcióiban nem lehet csalódni, a veterán tévés operatőr elegáns, cseppet sem tolakodó, de evokatív képsorokkal eleveníti meg Simon hiperrealista történeteit. A The Corner és a Generation Kill után most a Tremében különösen nagy szerep hárul rá a hely szellemének, New Orleans hamisítatlan hangulatának megteremtésében és a kaleidoszkópszerű, érdemi cselekmény nélküli életképek összefűzésében.

A Treme mindegyik évadjában akadnak emlékezetes felvételek, varázslatos, vagy éppen a hétköznapokból ellesett pillanatok, de a fényképezés inkább egészében véve erős, mintsem részleteiben kiemelkedő. Olyannyira, hogy a harmadik évad egyik legbonyolultabb, filmszerű operatőri megoldása elsőre fel sem tűnt, holott Strasburg oly hatásosan fűzi össze általa a szálakat, mint Lambreaux törzsfőnök a legcsinosabb jelmezt a városban.

A LaDonna megsegítésére szervezett rendezvényen a sorozat történetében először kerül egy légtérbe a népes szereplőgárda apraja-nagyja, és amikor a kamera a tömegben utat törve végigfártol az ismerős fő- és mellékszereplőkön, az három évad gondos építkezésének felemelő, katartikus betetőzése, egy élő, lélegző közösség egyetlen, majdnem két perces, vágás nélküli snittben történő, ünnepi felölelése.

4.

Breaking Bad 5x05 - Fifty-One
Fényképezte: Michael Slovis

És íme, itt a Breaking Bad második beállítása a listán, méghozzá az évad legjobb epizódjából, a Rian Johnson rendezte „Fifty-One”-ból. Johnson és Slovis kollaborációja már a harmadik évadban is vizuálisan merész epizódot hozott, egy léggyel a középpontban, és ezúttal is a sorozat egyik főbb visszatérő helyszínét tették meg narratív fókuszpontnak, jelen esetben egy házastársi pszichodráma színpadának.

Walter White a vágyott teljhatalom kapujában, a születésnapján visszaemlékezve büszkén henceg el diadalaival a családja előtt, álságosan, képmutatón számot vetve életével, miközben felesége, Skyler (Anna Gunn) egy szörnyeteg mellett csapdába esve némán, megroppanva keresi a kiutat, s végül alámerül a feledést kínáló medencében.

A legtöbb kritikában a jelenet utolsó, vízben lebegő snittjét emelik ki – jogosan –, ám engem mégis egy korábbi ragadott torkon: az elviselhetetlenül feszült kompozíció a kép előterében beszélő, önámító Waltra fókuszál, míg a háttérben Skyler a medencénél áll – megannyi szörnyűséges esemény helyszínénél, életük vészjóslóan foszforeszkáló, horrorisztikus szimbólumánál –, és háttal neki a vízbe mártogatja a lábát. A fókusz továbbra is Walton marad, ahogy a kamera rájuk közelít, pedig a háttérben lévő, elmosódott alakra kéne koncentrálnia, akit még a ruhája színei is lehúznak a vízbe: Heisenberg számára csak saját maga fontos; mindenki más eldobható kellék csupán a hőstörténetében.

3.

Luck 1x04 - Episode Four
Fényképezte: Lukas Strebel

A sajnálatosan rövid életű lóversenyes sorozatnál nem tudom eldönteni, hogy a döbbenetesen szép, még az HBO-tól is szokatlanul mozifilmes képi világ és fényképezés mennyire az operatőrök érdeme, és mennyiben tudható be Michael Mann rendezői és produceri részvételének (gyanítom, nagy mértékben). Az viszont biztos, hogy a bőség zavarával küszködöm, ami a nagyszerű, tematikailag rezonáns beállításokat illeti.

Jobban belegondolva persze nem olyan nehéz leszűkíteni a kört: egyszerűen muszáj a lóversenyek közül választani. Lélegzetelállító technikai bravúr szinte minden egyes lóversenyjelenet, pedig epizódonként néha több is van belőlük – a kamera közvetlenül a lovak közé, a sűrűjébe visz bennünket, együtt vágtázunk a zsokékkal, az arcunkba fröcsköl a sár, a fülünkben dobog a vér.

Olyan érzelmi hatást viszont egyik sem gyakorolt rám, mint Gettin' Up Morning első futama. Kevés ehhez fogható jelenetsort láttam sorozatban: ezen belül is a célegyenes felé vágtázó, brutális izomtömegét megfeszítő, szinte természetfelettivé átlényegülő mén lassított felvétele transzcendens élmény, láttatja azt, amiért oly sok ember jár ki nap mint nap a versenypályára, összeköti, egyesíti az elszigetelt sorsokat, és lehetővé teszi, hogy egy csoda folytán felnyíljon a szemünk valami nálunk nagyobb hatalomra, amely minden David Milch sorozat alapja.

2.

Justified 3x05 - Thick as Mud
Fényképezte: Francis Kenny

A Justified fényképezését nem mondanám kiemelkedőnek, megbízható iparosmunka, hangulatosan megteremtett couleur locale-lal. Nincs is mondjuk szükség brillírozásra, a sorozatot ugyanis zseniális, ízes, Elmore Leonard-i párbeszédei és színes szereplőgárdája teszik fene élvezetessé.

A harmadik évad egyik beállítása azonban olyan tökéletesen megragadta a fajsúlyos drámák közül némiképp kilógó, könnyedebb, színtiszta szórakozást nyújtó sorozat lényegét, hogy azonnal tudtam, nemcsak hogy bérelt helye van a listán, de valószínűleg az élbolyban fog végezni.

Raylan Givens rendőrbírónak (Timothy Olyphant), miután egy illegális szervátültetéssel üzletelő nővér és segítőtársa kiütötték, majd egy kádba dugták, félkómásan sikerül ép bőrrel kikeverednie a helyzetből. A kamera ezek után felülnézetből, mintegy gúnyosan ciccegve konstatálja a felfordulást: a hullák és a gazfickó alá szorult rendőrbíró a szűkösnek ható fürdőszobában az erőszak csúcsra járatott, abszurdba hajló tablója, egy kemény világ fekete humorral oldott ábrázolása.

1.

Game of Thrones 2x03 - What Is Dead May Never Die
Fényképezte: P. J. Dillon

A Trónok harca második évadja szétfeslő történetvezetésében, a karakterek kezelésében csalódást jelentett, látvány terén viszont megtartotta, sőt, emelte az első évad szintjét. A győztes beállítás, 2012 legjobb snittje ráadásul még a remek fényképezésből is toronymagasan kiemelkedett.

A kép esztétikai élménye valószínűleg önmagában garantálná az első helyet. Csodaszép kompozíció, olyan, mint egy olajfestmény, Rembrandt egy elfeledett műve. Segít, hogy az évadban éppen Theon Greyjoy (Alfie Allen) szála a legerősebb – szinte már elismerésre méltó, hogy még ezt is sikerült elszúrni az utolsó pillanatban, de egészen odáig rendkívül komplex, fajsúlyos karakterdrámát kapunk egy korábban jelentéktelennek tűnő szereplővel, feloldhatatlan dilemmákkal, tragikus döntésekkel.

A snitt ráadásul még tematikailag is releváns. A két világ közt őrlődő, otthontalan fiatal herceg sorsa akkor pecsételődik meg végleg, amikor a vér szerinti családja iránti hűséget választja, és testi-lelki fivére elárulását visszavonhatatlanná teszi egy figyelmeztető levél elégetésével. Döntő fordulópont ez nem csak Theon, de sok más szereplő életében is, hatása végiggyűrűzik az egész sorozaton, ám az eposzi esemény mégis személyes marad, mert a kép Theon elszigeteltségét hangsúlyozza: a koromfekete sötétség szinte körbefolyja a világos alakot, és az apró láng csak ideig-óráig szabhat neki gátat.

Tavaly, még valamikor év közben bukkantam rá egy rovatra, melyben a HitFix kritikusa, Kristopher Tapley minden évben kiválasztja az éves filmtermés tíz legjobb snittjét. Mivel az év végén elburjánzó, még a magamfajta listabuzik számára is csömört okozó filmes toplisták között ez üdítően frissítőleg hatott, eszembe jutott, nem lenne-e érdemes átültetni a sorozatok világára, azaz elindítani egy "az év tíz legjobb sorozatos snittje" feature-t. Lopni csak a legjobbaktól, ugye.

Ezen fellelkesülve rögtön szembesültem is egy dilemmával. Míg ugyanis a filmeknél a leginkább rendező, valamint az operatőr felelősek a végleges produktumért, és amit a filmvásznon látunk, az az ő víziójukat tükrözi, addig a sorozatok világában az író a mindenható, a rendezők és az operatőr(ök) szolgai módon alárendelik magukat a forgatókönyveknek, az a dolguk, hogy ne hívják fel magukra a figyelmet, és megtartsák a sorozat egységes arculatát. Míg az auteur kifejezést a mozifilmeknél szinte kizárólag nagyformátumú rendezőzsenikre alkalmazzuk, az ő nevükre megyünk be a moziba - vagy maradunk távol -, és még az operatőrök nevét is előbb jegyezzük meg, mint a forgatókönyvírókét, addig a sorozatoknál az elnevezés azokat a showrunnereket illeti meg, akik kvázi egy személyben döntenek minden, a történetet illető kreatív, és a gyártási folyamattal kapcsolatos technikai kérdésben.

Mennyire indokolható hát egy hasonló, az operatőri munkát kiemelő lista a sorozatoknál? Fontolóra vettem, hogy az írói dominanciát figyelembe véve, mondjuk, tíz legjobb dialógust válogatok, vagy megelégszem a hagyományos "legjobb jelenetek" kategóriánál, de végül maradtam az eredeti ötletemnél.

Egyrészt, akárhogy nézzük, a sorozat is vizuális médium, és még ha a képi világ szerepe általában másodlagos is, azért érvényesülnie kell bennük a "képekben elbeszélés", a "mutasd, ne mondd" alapelvének. Másrészt, az elmúlt években (különösen a kábeles drámák felívelése óta) a sorozatok készítői egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek az egyedi, összetéveszthetetlen látványvilág kialakítására, egyre ambíciózusabbak a fényképezés terén.

Harmadrészt, mivel a showrunner kiterjedt feladatköre miatt nem mindig tud folyamatosan jelen lenni a forgatáson - gyakran más városban, sőt, más országban tartózkodik -, a rendezők pedig a főrendezőt és néhány törzsvendéget leszámítva alkalmi közreműködőkként adják egymásnak a kilincset, éppen az operatőr az, aki személyével biztosítja a folytonosságot, aki a legtöbbet tudja a sorozatról, aki eligazítja, segíti vagy terelgeti az újonnan érkezett rendezőket, aki az írókat képviseli a helyszínen - egyszóval kiemelt szerepet tölt be.

Végül a válogatás szempontjairól pár szót. Igyekeztem olyan képeket keresni, amelyek nem csak esztétikai élményt nyújtanak (bár nyilván az sem utolsó szempont), hanem jelentenek is valamit, túlmutatnak önmagukon. Van, hogy a legegyszerűbb beállítás többet mond ezer szónál is; egy-egy jól sikerült, komplex, kreatív snitt magába sűrítheti a sorozat esszenciáját, tematikus vagy narratív konnotációkat hordozhat, bepillantást nyújthat valamely karakter belső életébe, kikacsinthat a nézőkre.

A listán lesz olyan snitt, amelyik elsőre beleégett az agyamba, de olyan is, amely utólag kapaszkodott fel valahonnan a tudatalattimból. És mondanom sem kell, az alábbi tíz helyezett (illetve a poszt második részében felsorolandó, a legjobb tízről éppen csak lecsúszott jelöltek sora) teljesen szubjektív, azok a snittek szerepelnek köztük, amelyek a legnagyobb hatást gyakorolták rám.

FIGYELMEZTETÉS: a képek, de főleg a kísérőszövegeik értelemszerűen spoileresek lehetnek, szóval csak óvatosan.

A kommentekben pedig jöhetnek a ti kedvenceitek.

10.

Sherlock 2x01 - A Scandal in Belgravia
Fényképezte: Fabian Wagner

A Sherlock egyszerre követi hűen Conan Doyle klasszikus történeteit, és forgatja ki azok leghíresebb elemeit szemtelen pimaszsággal, és az benne az igazán szórakoztató, ahogyan az írók szembemennek a nézői elvárásokkal, és ironikusan átértelmezik, modernizálják azokat a tipikus sherlocki kellékeket, amelyeket még azok a nézők is felszedegettek a popkultúrából, akik életükben nem olvastak Holmes-novellát.

Talán mind közül a legnevezetesebb a híres szarvasölő sapka, melynek - szó szerinti - reflektorfénybe kerülésére a második évad premierjéig kellett várni, hogy aztán az ikonikus kép egy új eredettörténettel önironikus geggé avanzsáljon: Sherlock (Benedict Cumberbatch) a házból kifelé menet a paparazzik elleni védekezésül kapja fel a sapkát, és utóbb ki nem állhatja, hogy az emberek szemében összenőtt vele.

A vakufényben elkapott, kontextusból kiragadva heroikusnak is vehető beállítás azért különösen zseniális, mert egyszerre képes megidézni a nyomozó mitikussá nőtt, viktoriánus alakját, és a helyzetkomikumnak köszönhetően demisztifikálni azt, egyetlen snittben megragadni, miért is lett annyira népszerű és szórakoztató a sokadszorra lehúzott Sherlock-bőr.

9.

American Horror Story: Asylum 2x05 - I Am Anne Frank (Part 2)
Fényképezte: Michael Goi

Ryan Murphy és tettestársai vállaltan over-the-top ponyvájának második, Briarcliff elmegyógyintézetében játszódó évadja hihetetlenül élvezetes a maga kaotikus történetvezetésével, horrortoposzokban tobzódásával és hagymázas atmoszférájával, márpedig a hatvanas évek elfojtott félelmeit, paranoiáját tematizáló sorozat feleennyire sem lenne sikeres az impozáns díszlet, valamint annak retróhatású, fakó fényképezése nélkül.

Goi maximálisan kihasználja a gótikus környezet adta lehetőségeket, lubickol a nyirkos zárkák, a végtelenbe kanyargó csigalépcsők és sötét folyosók barokk tereiben, a kamera imbolygó mozgással, döntött perspektívával, fény-árnyék játékokkal, szokatlan látószögekkel vagy objektívekkel egy percre sem hagyja nyugodni a nézőt.

Az ötödik részből, az évad vizuális csúcspontjából jó néhány snitt között vacilláltam, de végül mindig visszatértem ahhoz a beállításhoz, ahol Briarcliff őrült tudósa, dr. Arden (James Cromwell) benyit a lobotómiára kiírt pácienshez, aki Anna Franknak vallja magát, és háborús bűnökkel vádolja a doktort. Egyszerűen imádom a doktor némafilmes Nosferatut idéző sziluettjét, és a beeső fény által szituált alakok, az áldozat és a rém tökéletesen illusztrálják a hatalom és kiszolgáltatottság dinamikájának egész évadon végighúzódó motívumát.

8.

Breaking Bad 5x07 - Say My Name
Fényképezte: Michael Slovis

Nem újdonság, hogy a Breaking Bad a jelenlegi sorozatos mezőny legszebben fényképezett darabja, Michael Slovis operatőri munkájáról itt, a blogon nem egyszer lelkendeztünk felváltva Donnie-val. Ha tavaly is csináltam volna ilyen toplistát, a "Crawl Space" zárójelenete elvitte volna a pálmát, idén pedig ez az egyetlen sorozat, amelyik kétszer is szerepel a listán.

Az évad utolsóelőtti része egy kedvenc, kulcsfontosságú karakter búcsújával zárul. Mike (Jonathan Banks), a sztoikus gyilkos archetípusa a tőle megszokott rezignáltsággal veszi tudomásul a véget: miközben a bűnözőcézárrá emelkedett Walter White (Bryan Cranston) hebegve-habogva esedezik bocsánatért önfejű és felesleges tettéért, Mike nyersen beléfojtja a szót, hogy az elé táruló gyönyörű látványba belefeledkezve lehelhesse ki a lelkét.

Az utolsó snitten vele együtt látjuk az idilli tájat, és elsőre úgy tűnik, semmi mást, Slovis azonban úgy játszik velünk, ahogy Brueghel teszi az Ikarosz bukása című képén: elrejti a két alakot a képkivágás alsó sarkában, és csak akkor hívja fel rájuk a figyelmünket, amikor a holtan eldőlő Mike megbontja a természet harmóniáját. Méltó, elégikus epilógus, egy erőszakos halál békés, ám könyörtelen végérvényességével.

7.

The Walking Dead 2x10 - 18 Miles Out
Fényképezte: Rohn Schmidt

Hosszú időbe telt, mire az AMC zombiapokalipszisa levetkőzte gyermekbetegségeit, de valahol a második évad felétől kezdve, Darabont távozása után a készítők felismerték, hogy a kevesebb több, hogy a lepusztult világhoz a párbeszédek helyett jobban illik a westernek szikár, szófukar hangvétele.

Ebből következően előtérbe került a tematikus jegyek képi megjelenítése, a feszültségkeltő kézikamerázáson és a georgiai táj napszítta ábrázolásán túl egyre markánsabbá váltak a zsánerre jellemző stilizált beállítások. A 2012-ben látott epizódokból több snittnek is helyet tudnék szorítani, de volt egy, amelyik egészen szíven ütött, és mindennél jobban érzékeltette a posztapokaliptikus világ és a szereplők küzdelmének kilátástalanságát.

Miután kis híján végeztek egymással legjobb barátjával, a seriff Rickkel, a hazafelé tartó Shane a kocsi ablakából megpillant egy magányos, öltönyös zombit a mező közepén... ugyanazt, akit odafelé, órákkal korábban is látott. A kamera a kocsiban marad, és a távoli, elsuhanó alak, a civilizációnak ez a rothadó, lélektelen, céltalan megcsúfolása ijesztőbb, mint a közelről képünkbe tolt belek és tetemek, hiszen a maga hétköznapi, szenvtelen módján leszögezi: akármennyi zombival végezzenek hőseink, ez a világ már az élőhalottaké.

6.

Mad Men 5x08 - Lady Lazarus
Fényképezte: Christopher Manley

Ha azt mondtam, a Breaking Bad fényképezése a legszebb, akkor a Mad Men büszkélkedhet a legjobb kompozíciókkal. Manley beállításai aprólékosan átgondoltak, és olyan többletjelentéssel bírnak, amelyekről bekezdéseket lehetne írni. Az ötödik évadban ez különösen szembeszökő, a burkolt utalásokat sutba dobva nyilvánvaló szimbólumokkal érzékeltetvén a hetvenes évek változó szeleit, a régi világ hanyatlását és a szereplők talajvesztését.

Gondolkoztam, hogy csak azért is egy kevésbé evidens képet választok, de nem tudtam elmenni a mellett a pillanat mellett, amikor a Tökéletes Amerikai Férfi identitását páncélként viselő Don Draper (Jon Hamm) letekint a feneketlen mélységbe. Don eddig a pontig meglepően kiegyensúlyozottnak tűnik, főleg az előző évad súlyos szétcsúszását követően, ám új felesége, Megan köré épített légvárán egyre több repedés fut végig, a legnagyobb akkor, amikor a nő felmond Drapernél, hogy színésznőként próbáljon szerencsét.

Amikor Don utoljára kikíséri Megant, és bezáródnak a liftajtók, valami végérvényesen elveszik. Don utánakapna, de már csak egy liftakna kongó, szédítő üressége fogadja, megnevezhetetlen pokoljárások nyomasztó előjele. Az egész évadon végighúzódó egzisztenciális pánik, apokaliptikus hangvétel ebben az egy beállításban tetőzött, és legalább annyira görcsbe rándította a gyomrom, mint a riadtan hátralépő Don Draperét.

(Folyt. köv.)

Lassan véget ér a 2012-es esztendő, itt az ideje összegezni az év sorozatos felhozatalát. Tavalyhoz képest alaposan átalakult a legjobbak mezőnye, ezt mi sem mutatja jobban, mint, hogy a tízes listának hat új tagja van, a dobogósok közül pedig egyiknek sem sikerült megtartania a helyét. Mindezt értelmezhetjük úgy, hogy jó néhány sorozat csalódást okozott, de amennyiben optimistábban nézem a helyzetet, azt mondhatom, hogy számos kellemes meglepetés ért az idei esztendő során. Mindkettőben van igazság.

Honorable Mentions, avagy éppen lecsúsztak a top 10-ről:

The Walking Dead (AMC): Glen Mazzara vezetésével szintet lépett az AMC produkciója, most már nem panaszkodhatunk az intenzitására, de szerencsére közben jut idő a karakterizációra is.

Parks and Recreation (NBC): stabilan hozza a tőle megszokott színvonalat, de ezúttal ez kevés volt a legjobb tízbe kerüléshez.

Game of Thrones (HBO): tavaly negyedik volt, a második évadban tapasztalt visszaesés oka elsősorban a széttagoltság volt, a túl sok szereplő és történetszál miatt komoly nehézséget okozott a Benioff-Weiss kettősnek.

Homeland (Showtime): ha az évad első felét nézzük, akkor egy dobogós helyezés is kijárna neki, sajnálatos módon azonban a szezon második részében komoly formahanyatláson (logikai bakik, önismétlés és leginkább a sablonos történetvezetés) ment keresztül.

Arrow (CW): a pilot előtt legfeljebb guilty pleasure-nek tudtam elképzelni, de kellemes meglepetés ért és egy ügyesen összerakott, jól építkező képregényadaptációt kaptunk.

megjegyzés: Könnyen lehet, hogy Treme, valamint a Wilfred befért volna a legjobbak mezőnyébe, azonban egyikkel sem vagyok naprakész, már csak jövőre tudom pótolni az aktuális évadjaikat.

10. (2.) Community (NBC)

Több szempontból is hektikusra sikeredett a Community harmadik évadja. Egyrészt ez értendő a minőségre, rendkívül hullámzóan teljesített a sorozat, többek között olyan kiváló epizódokat produkált, mint a Remedial Chaos Theory, a Documentary Filmmaking: Redux, vagy éppen a Pillows and Blankets, de közben azért bőven becsúsztak közepes részek, így pedig a popkulturális utalások mekkájának tekinhtető sitcom nem tudta megismételni az előző évad rendkívül stabil teljesítményét. Ehhez még vegyük hozzá, hogy forgatáson kívüli események is borzolták a kedélyeket, gondoljunk csak Dan Harmon és Chevy Chase vitáira, a későbbi sajnálatos showrunner váltásra, majd az NBC ide-oda tologatom a negyedik évad premierjét 'játékára'.

9. (1.) Breaking Bad (AMC)

Az év legnagyobb csalódása. Ez már a helyezés kapcsán egyből szembetűnik, hiszen míg az elmúlt két esztendő során Vince Gilligan drámája toronymagasan kiemelkedett a mezőnyből, addig most épp csak befért a legjobb tíz mezőnyébe. Mi ennek az oka? A szereplőgárda ezúttal is kitett magáért, fantasztikus alakítások sorát láthattuk, Michael Slovis pedig jó szokásához híven a televízió legszebb képsoraival ajándékozott meg minket, azonban a történetvezetés és a karakterizáció (főként a Walt esetében megfigyelhető karakteridegen jegyek) kapcsán már közel sem tudok ilyen pozitív jelzőkkel előállni. Az ugyan nem kérdés, hogy a Breaking Bad továbbra is ott van a jelenkori legjobb drámák szűk mezőnyében, viszont a királyi címet – legalábbis az idei évre – elveszítette.

8. (3.) Justified (FX)

A sorozat, mely akár hangoskönyvben is tökéletesen működne. Az élményszámba menő, sok esetben fanyar humorral átszőtt párbeszédek mostanra már egyértelműen a Justified védjegyévé váltak, de nem szabad elfelejtkeznünk a karaktereiről sem, külön kiemelve, hogy Graham Yost és írótársai a rosszfiúkat is mennyire sokoldalúan képesek ábrázolni. Olyphant és Goggins játéka mellett idén ki kell emelnünk Neal McDonough teljesítményét, aki kiválóan személyesítette meg a kiszámíthatatlan, labilis idegzettel bíró detroiti maffiózót. A felsoroltak ellenére a tavalyihoz képest hátrébb került a western stílusjegyeit is magán hordozó széria, ez pedig az átívelő szálnak köszönhető, melyet kapkodónak és bizonyos esetekben kiszámíthatónak éreztem.

7. ( - ) Dexter (Showtime)

Szkeptikus voltam a hetedik felvonás előtt, úgy éreztem, hogy kiégett a Showtime sorozata és már nem is lesz képes megújulni. Szerencsére tévedtem, mely annak tudható be, hogy végre a készítőknek is elege lett a biztonsági játékból, a kockáztatás pedig meghozta a gyümölcsét, egy megalkuvás nélküli, feszültséggel teli szezont kaptunk. Az évad központi témája Dexter és Deb megváltozott kapcsolatának bemutatása volt, a kettejük közötti interakciók élményszámba mentek, de hasonlóképpen telitalálatnak bizonyult a két vendégszereplő, Ray Stevenson és Yvonne Strahovsky behozatala. Utóbbi karaktere ugyan alaposan megosztotta a nézőket, de véleményem szerint jót tett a sorozatnak, egyrészt remekül működött a chemistry Hall és Strahovski között, márészt a viszonynak köszönhetően minden eddiginél mélyebbre ástunk Dexter lelkivilágában. Az évaddal kapcsolatban az egyetlen komolyabb kifogásom az elkapkodott, felemásra sikerült finálé, de ezzel együtt is nagyon pozitív az összkép.

6. ( - ) Suits (USA Network)

Ha már a Breaking Bad-nél ellőttem a legnagyobb csalódás jelzőt, akkor most itt az ideje felhasználnom az év kellemes meglepetése kitételt. A Suits hatalmasat fejlődött egy év alatt, a szintlépéshez ügyesen felépített átívelő szál, remekül megírt karaktermomentumok és megfelelően adagolt humor szükségeltetett. Az évad elején még úgy hittem, hogy csak egy rövid ideig tartó kiugró teljesítményről van szó, de a popkulturális utalásokkal telepakolt jogi széria rámcáfolt és nemcsak, hogy végig kitartott a lendület, de idővel még tovább tudták növelni a tétet. A csatorna kettéválasztotta a második etapot, a folytatás januárban érkezik.

5. ( - ) The Good Wife (CBS)

Úgy tűnik nem lehet letasztani a trónról, a King házaspár gyermeke immáron egymást követő harmadik éve érdemli ki a legjobb országos dráma címet. A The Good Wife szerepe ráadásul az utóbbi időben még inkább felértékelődött, ezekben az ínséges időkbena tökéletes példa arra, hogy országos csatornákon is lehet kiemelkedőt alkotni. Mindezt tökéletesen adagolt átívelő szállal, érdekes, mindig valami újat, vagy éppen meglepőt hozó egyrészes ügyekkel, valamint árnyalt jellemábrázolással éri el, ezt pedig megspékeli az elsőrangú színészgárda. Napjainkban egyre elterjedtebb az a nézet, hogy elavulttá vált a network sorozatok 22 részes formátuma és igazán feszes évadot csak kábeles, 13 epizódos modellel lehet alkotni. A The Good Wife a rendkívül stabil teljesítményével azonban bizonyítja, hogy nem feltétlenül jelent probléma a hosszabb szezon, ehhez 'mindössze' felkészült, tehetséges készítőgárda és okos forgatókönyvek szükségeltetnek.

4. ( - ) Luck (HBO)

Finoman szólva sem voltam elájulva az HBO idei teljesítményétől, még szerencse, hogy itt volt nekünk David Milch és Michael Mann lóversenysportot körüljáró sorozata, mely kedvezőbb színben tünteti fel a fizetős kábelcsatorna 2012-es mérlegét. Dicsérhetjük a sorozatot az egyedülálló atmoszféra és képi világ, vagy a többek között Dustin Hoffman és Nick Nolte által fémjelzett nagyszerű alakítások miatt, de számomra az emberközelisége volt a legnagyobb erénye. Sokszínű, különböző közegből érkező és ennek megfelelően eltérő mentalitású karakterekkel ismerkedhettünk meg, az viszont közös volt bennük, hogy mindegyiküket közel éreztük magunkhoz, az egyes epizódok nézése közben olyan érzést keltve, mintha mi is ott lettünk volna mellettük. A címével ellentétben sajnos a sorozat balszerencsésnek bizonyult, a forgatáson elpusztult lovak miatt az HBO kénytelen volt elkaszálni. Nagy veszteség érte a csatornát és minket is...

3. (10.) Archer (FX)

„You killed a black astronaut, Cyril! That's like killing a unicorn!"

Az már jó ideje nem kérdés, hogy amennyiben az animációs sorozatok között kell szétnézni, akkor melyik sorozatot kell elsőként kiválasztani, de idén eljutottunk oda, hogy már a komédiák között sincs kihívója kedvenc egoista titkosügynökünknek. Fantasztikus szezonnal lepett meg minket Adam Reed és Adam Thompson, mindennél többet elmond a harmadik évad minőségéről, hogy többszöri újranézésen estek át a részek, a rekeszizmomra gyakorolt hatás pedig mindegyik esetben igen erőteljes volt. A sorozat pedig a szakmán belül is egyre elismertebb lesz, ezt bizonyítja, hogy az idei szezonban olyan vendégsztárok működtek közre, mint Burt Reynolds, Bryan Cranston, George Takei és Jack McBrayer.

2. ( - ) Sons of Anarchy (FX)

Megkövetem Kurt Sutter-t.... a tavalyi évadzárót követően a nevének leírása/elhangzása után szinte reflexszerűen odabiggyesztettem a cunt jelzőt, melynek oka a negyedik évad összecsapott és karakteridegen jegyekkel megtűzdelt befejezésében keresendő. Idén azonban, bár előzetesen nem fogadtam volna rá nagy tétben, sikerült visszaadnia a sorozatba vetett hitem egy kiválóan felépített, igazi érzelmi hullámvasúthoz hasonlító, lehengerlő évadnak köszönhetően. Már a kezdéssel berántott, melynek betetőzése a Laying Pipe címre hallgató, megrázó epizód volt, a sorozat történetének egyik, ha nem a legerősebb részével Sutter nagyon magasra rakta a lécet. Ezt nem is tudta átugrani, ehelyett inkább szépen továbbfűzte a szálakat, majd egy minden igényt kielégítő finálét kanyarintott nekünk, mely feledtette a tavalyi kisiklást. Az évad egyik legnagyobb erényének azt tartom, hogy végre ismét úgy érezhettük, hogy a történet volt alárendelve a karaktereknek és nem fordítva.

1. ( - ) Mad Men (AMC)

A Mad Men ötödik évadja választ adott arra a minden bizonnyal sokak által firtatott kérdésre, hogy vajon milyen forgatókönyveket írhat Matthew Weiner LSD hatása alatt. Természetesen poénról van szó, de az idei évad tele volt olyan meglepő, sőt, igencsak kockázatos húzásokkal, melynek végeredménye cápaugrás is lehetett volna. Nem ezt történt, sőt Weiner kísérletezései szinte kivétel nélkül eredményre vezettek, az epizódok egyszerre voltak drámaiak, szürreálisak, viccesek, vagy éppen meghatóak, mindezt úgy, hogy végig hű maradt a karakterekhez, akik komoly, de hiteles változásokon mentek keresztül. Nagy volt a hiátus a legutóbbi szezonhoz képest (az AMC és Weiner elhúzódó tárgyalása miatt), és egyben a léc is, hiszen egy remekbeszab negyedik évaddal kellett összmérnünk a mostani etapot, amely azonban hozta, sőt bizonyos esetekben túl is szárnyalta az elvárásainkat. Nem mindennapi utazás volt, ahhoz pedig kétség sem férhet, hogy a Mad Men volt az idei év legjobbja.

Megérkezett a West Wing antitézise? Az eddig napvilágot látott információk és a most kikerült előzetes alapján minden esélyünk megvan erre, a House of Cards egy korrupcióval átitatott, könyörtelen hatalmi játszmákat felvonultató sorozatot kínál nekünk, melyben az amerikai politikai élet árnyoldalát ismerhetjük meg. Részemről eddig is hatalmas várakozás előzte meg a Netflix első saját gyártású sorozatát, a közel két és fél perces előzetes pedig csak megerősített abban, hogy 2013 egyik leginkább várt produkciójáról van szó.

Mint arról korábban beszámoltunk, a sorozat az angol Michael Dobbs regényén alapul és az 1990-as évek elején már készült belőle egy minisorozat a BBC-n. A történet Margaret Thatcher miniszterelnökségének utolsó évei alatt játszódott és egy nagy ambíciókkal rendelkező brit politikus életét követhettük figyelemmel. A történetet a kortárs amerikai film egyik legjelesebb képviselője, David Fincher (Fght Club, Seven) adaptálta, aki washingtoni közegbe helyezte és a produceri feladatok mellett az első rész rendezését is elvállalta. A főbb szerepekben Kevin Spacey, Robin Wright, Kate Mara és Constance Zimmer lesznek láthatók.

A bemutató február 1-jén esedékes, amikor is mind a 13 epizódot elérhetővé teszi előfizetői számára a Netflix. Érdekeség, hogy a második évad is zsebben van, egyből 26 részes berendelést kapott a széria.