Az utóbbi időben egyre többször kongatjuk meg a vészharangot az országos tévézés kapcsán, hiszen a nézettségi mutatók, a minőséggel párhuzamosan évről-évre folyamatos lejtmenetben vannak. Két részes cikksorozatunkban az előbbit vesszük górcső alá, arra fókuszálva, hogy a nézők nagyszámú elpártolása vajon financiálisan hogyan érinti az öt országos csatornát.

A csalódást keltő eredmények maguk után vonják a reklámbevételek csökkenését, erre bizonyíték az Adweek által közzétett kimutatás, miszerint az idei májusi upfronts után megkötött szerződések összege 9 milliárd dollár volt, ami 7%-kal kevesebb a tavalyinál (650 millió dolláros különbség). Érzékeny veszteség, pláne akkor, ha belegondolunk, hogy ebben a szegmensben jó eséllyel a következő években is hasonló, negatív előjelű mutatókra lehet számítani.

Mielőtt azonban sötét jövőképet festenénk le, netán még el is kezdenénk sajnálni a networköket, gyorsan hozzá kell tenni, hogy a fent ismertetett adatok ellenére nem kell aggódni értük. A reklámbevételek kiesése ugyan komoly probléma, de számos lehetőségük van ezeknek a pótlására, sőt, ahogy majd a konkrét példából kitűnik, könnyen lehet, hogy jobban jönnek ki a végelszámolásnál. Nézzük meg mikről van szó: zsíros szerződések a Netflix, vagy az Amazon cégekkel, egyre nagyobb bevétellel kecsegtető nemzetközi bevételek, bizonyos városok által biztosított adókedvezmények (a helyi forgatás fejében), termékelhelyezések.

Többségében nem újkeletű bevételforrásokról van szó, de az utóbbi időben éppen a reklámbevételek csökkenése miatt a csatornák nagyobb hangsúlyt fektetnek rájuk és megpróbálják kiaknázni a bennük rejlő lehetőséget. Odáig jutottunk, hogy vannak olyan, előzetesen nagy érdeklődésre számot tartó sorozatok, amelyeknél már ezek segítségével sikerül profitot termelni. A Vulture internetes portál az Under the Dome sorozatot hozta fel példának, melynek köszönhetően pontos képet kapunk a háttérben zajló pénzügyi folyamatokról.

A CBS-en nyáron bemutatott széria három millió dolláros/rész költségvetéssel bír, amely átlagosnak mondható egy első évadában járó országos dráma esetében. A csatorna vezetői rendszerint görcsbe szorult gyomorral várják a másnapi nézettségi adatokat, az Under the Dome azonban már a Nielsen adatok nyilvánosságra hozatala előtt sikeresnek volt mondható, köszönhetően az alábbi szerződéseknek:

• Februárban a CBS szerződést kötött az Amazonnal, melynek értelmében az Amazon Prime előfizetői a bemutatót követően négy nappal megnézhetik az adott epizódot és emellé letöltési lehetőséget is kínálnak. Az Amazon mindezért 750.000 dollárt fizet epizódonként, mely már önmagában kiteszi a költségvetés negyedét.
  
  
• A sorozatot Észak-Karolinában forgatták, ahol az adókedvezmények miatt további 400.000 dollár/rész megtakarítása volt a CBS-nek.
   
• A nemzetközi bevételek, hasonlóan a mozifilmek esetében tapasztalt tendenciához, egyre nagyobb jelentőséggel bírnak. Ezt mutatja az is, hogy az előzetes számítások alapján 1.9 millió dolláros bevételre – természetesen ez is egy részre vonatkoztatva – lehet számítani a külföldi eladások következtében. (Nem egyedi esetről beszélünk, a szintén idén bemutatott, History Channelen látható Vikings hasonlóképp kiváló nemzetközi visszhangra talált. A lista pedig még folytatható lenne.)

Ha összeadjuk az eddigi bevételeket, akkor már túl vagyunk a három milliós költségvetésen, mindezt pedig úgy, hogy még egyetlen reklám spotot sem adtunk el. Ha ehhez hozzávesszük, hogy még a legrosszabb nézettséggel bíró CBS sorozat is legalább 500.000 dolláros reklámbevételt generál, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy már a bemutató előtt pezsgőt bontottak a csatornánál. Ráadásul  a sorozat, mint kiderült egészen kiváló nézettséget produkál, ami a vártnál nagyobb reklámbevételt jelent.

A CBS igazgatója, Leslie Moonves már a két hónappal ezelőtti, a befektetőknek tartott első negyedéves beszámolójában kijelentette: „Az Amazonnal kötött szerződésnek és a külföldi eladásoknak köszönhetően az Under the Dome már most profitot termel.” …. A jövőben a nem reklámszerződésekhez köthető bevételi források tovább növekednek, mely a jelenleginél több sorozat elkészítéséhez vezet.”

Ez főleg nyáron lesz érzékelhető, ahol eddig az országos csatornák leginkább ismétléseket, olcsó realityket, vagy alacsony költségvetésű kanadai sorozatokat adtak. Az Under the Dome álal megkezdett út ahhoz vezet, hogy az év legmelegebb időszakában egyre nagyobb lesz a konkurencia és a networkök már néhány nagyszabású sorozatukat is erre az időszakra időzítik. Elég csak a Fox upfronts idején tett bejelentéseire gondolnunk: a 24 folytatása, az M. Night Shyamalan és Matt Dillon fémjelezte Wayward Pines, valamint az ígéretes akciódráma Gang Related egyaránt 2014 nyarán debütál majd.

Mindez azonban csak a jéghegy csúcsa, az alternatív bevételi forrásoknak további lényeges hatása van, ugyanis a szindikátusi sugárzásokat is nagyban befolyásolják. Erről bővebben a holnap esedékes második részben írok.

Egy ideje tervezgetjük már Donnie-val és Bruzsyval, hogy útjára indítunk egy sorozatokról szóló podcastot, és tessék, pont kapóra jött az Emmy-díjátadó jelöléseinek nyilvánosságra hozatala, melynek kapcsán az első adásban hőböröghettünk egy sort az Akadémia kétes értékű döntésein, lelkendezhettünk a megérdemelt jelölések kapcsán, és közvetve értékelhettük is kicsit az elmúlt sorozatévad termését. A főbb kategóriák kivesézése közben éltettük az angol sorozatokat, mérlegre tettük Benedict Cumberbatch népszerűségét, és leváltottuk az FX kreatív programigazgatóját (a három állításból csupán kettő igaz). Az adás végén megtippeltük, hogy szeptember 22-én melyik drámának és vígjátéknak ítélik oda a szobrocskát, és a podcast egyetlen állandó rovatában top hármas listát állítottunk az Emmy történetének számunkra legfájóbb mellőzéseiből.

A technika egyelőre még ellenünk dolgozott, néha a visszhangok is be akarnak szállni a beszélgetésbe, a hangsávok egymásra illesztése révén pedig prekog képességekre teszünk szert, és olykor már azelőtt nevetünk a másik podcastelő poénján, mielőtt elhangozna, de reméljük, azért így is élvezhető az adás, és legközelebb igyekszünk javítani a minőségen. Már ami a hangot illeti.

Az adás spoilermentes, még a tavaly ősszel lement évadok kapcsán is csak virágnyelven beszéltünk.

Ja, hogy maga a podcast. A soundcloudon hallgatható, le is tölthető, íme a link. Lesz majd rss, meg itunes, meg minden, ami kell. Update: most már leszedhető MP3 formátumban (jobb klikk, mentés, és a többi), illetve embeddeltük is.

• Az adás főcímzenéjét a The Soultrampstől csentük.
• A teljes 2013-as jelöltlista itt böngészhető.
• Az Epizodisták blog álomlistája, amit Ingorionnal közösen állítottunk össze.
• Plusz egy helyesbítés: Mary McDonnellt a Major Crimesért nem jelölték Emmy-re, csak a The Closerben nyújtott vendégszereplői alakításáért. Még így is túlbecsültem az Akadémiát.

1x01 - Emmy jelöltek 2013 by Epizodisták on Mixcloud

Július 18-án, mintegy másfél nap múlva hirdetik ki az általunk nem túl nagyra becsült, de a televíziós szakmán belül kétségtelenül legnagyobb presztízzsel bíró Emmy-díjátadó jelöltjeinek névsorát. Évekre visszamenőleg elmondható, hogy sok esetben nem értünk egyet a az Akadémia döntéseivel, ezért úgy határoztunk, hogy elkészítjük a saját szavazólapunkat. A legfontosabb kategóriákat vettük górcső alá, a névsor összeállításánál figyeltünk arra, hogy megfeleljünk a díjátadó szabályainak. Természetesen, mint minden lista, ez is szubjektív, a hozzászólásokban szívesen várjuk az általatok legjobbnak tartott sorozatokat, illetve alakításokat.

Legjobb dráma

• Rectify (Sundance Channel)

• Justified (FX)

• Sons of Anarchy (FX)

• The Good Wife (CBS)

• Hannibal (NBC)

• Breaking Bad (AMC)

Nehéz döntés volt a kihagyásuk:

Treme (HBO), Mad Men (AMC), Vikings (History Channel), Dexter (Showtime), Game of Thrones (HBO), Shameless (Showtime), House of Cards (Netflix)

Legjobb vígjáték

• Archer (FX)

• Enlightened (HBO)

• Veep (HBO)

• Parks and Recreation (NBC)

• The Thick of It (BBC 2)

• New Girl (Fox)

Nehéz döntés volt a kihagyásuk:

Wilfred (FX), Louie (FX)

 
Legjobb férfi főszereplő dráma

• Aden Young (Rectify)

• Damian Lewis (Homeland)

• Clarke Peters (Treme)

• Hugh Dancy (Hannibal)

• Charlie Hunnam (Sons of Anarchy)

• Bryan Cranston (Breaking Bad)

Nehéz döntés volt a kihagyásuk:

Timothy Olyphant (Justified), Jon Hamm (Mad Men), Travis Fimmel (Vikings), Michael C. Hall (Dexter), Matthew Rhys (The Americans), William H. Macy (Shameless), Kevin Spacey (House of Cards)

A címet nemes egyszerűséggel azért kapta a cikk (ami ahogy nézem hiánypótló is lesz a blogon), mert a Firefly mellett szeretnék a Serenity-ről is megemlékezni, hiszen az egy évadot megélt sorozat és a mozifilm közösen teszik csak teljessé Joss Whedon scifi/western agymenését. Ezen felül a  részleteket gyorsan le szeretném tudni – bár nehezen hiszem, hogy van olyan aki még nem tudja kívülről, de hátha -, hogy aztán ténylegesen a shownak szentelhessem a maradék bekezdéseket. A kép alatt folytatom. 

"- That sounds like something out of science fiction.
 - We live in a spaceship, dear."

Whedon első hallásra talán abszurd látomását a Fox prezentálta a közönségnek 2002-ben. A sorozat azonban a pénteki halálzónában elfoglalt helye, a rossz promóció vagy éppen a részek össze-vissza való leadása miatt csúfosan megbukott, a kimaradt részeket a rajongók pedig a későbbi DVD kiadásnak köszönhetően tekinthették meg. Mert voltak rajongók szép számmal, még ha ez nem is volt tettenérhető a nézettségben. A különösen magas (vagy talán megnőtt) érdeklődés miatt az Universal Whedonnak vágott negyvenmillió dollárt, hogy forgasson le egy lezáró mozifilmet. Ez már önmagában is csodának számított, sokan már azt pedzették, hogy a ezzel ismét beindíthatná a franchise-t akár sorozat, akár további mozifilmek formájában, ám sajnos nem így történt. Ugyanis a film a pénztáraknál csúnyán elhasalt… aztán pedig ismét a DVD eladási listák élére tört.

Azóta pedig nem jött folytatás, ugyan képregények formájában bővült az univerzum, ám mégis tudjuk, hogy ez nem egészen ugyanaz. Majd talán egy napon a Hollywood-I körökben egyre feljebb törő Whedon vagy a sorozat egyik legnagyobb rajongója, a Reynoldss kapitányt meszemélyesítő Nathan Fillion ismét életet lehell a scifibe. Addig is nekünk, rajongóknak marad a reménykedés, valamint a szinte tökéletes, kb. tizenhat órában elmesélt sztori egy harmadosztályú űrhajóról és annak már-már pofátlanul szeretnivaló legénységéről.

Az szerintem rögtön leszögezhető, hogy a karaktereket senki sem azért szerette mert olyan borzasztóan összetettek, komplexek lettek volna, nem. A készítők a pilotban lefektetett főbb jellemvonások mentén vezették (és néhol kicsit alakították) őket, ezt azonban tették úgy, hogy teljesen hihetőek, valamint igaziak voltak, a rájuk osztott történetszálak és képernyőn töltött idejüktől függetlenül. Ennek tudható be, hogy akárhogy is tették párba a karaktereket, szinte mindig jól jöttek ki belőle. A szereplők azonban nem lettek volna elegek az üdvösséghez, esszenciális volt mindezek mellé egy történet, amire reflektálódhattak a különböző személyiségjegyek, amelyek megadták a részeknek azt a bizonyos, csak a Firefly-ra jellemző dinamikát. Ami mellé szinte minden esetben hamisíthatatlan űr-western hangulat és (a relatív kis költségvetéshez képest) pofás akciójelenetek társultak.

Ami szintén jót tett az epizódoknak, hogy a néző mindig mást kapott: hol az alien-filmek hangulatát megidéző, horror jegyekkel ellátott negyven percnek lehettünk szemtanúi, hol buddy-comedy elemekkel tarkított élménnyel lettük gazdagabbak… vagy éppen egy olyan bottle epizódot kaptunk az arcunkba amelyre még hosszú évek múlva is emlékezni fogunk (vagy legalábbis a tökéletesség határát súroló zárójelenetre mindenképpen). És bár inkább epizodikus sorozatról beszélünk, mégis egy (a reavers-ekkel együtt két) főszálra volt felhúzva a cselekmény, nevezetesen a Szövetség abszolút uralmától való szabadulni akarás históriájára, amihez szervesen kapcsolódott River története. Ezeket a szálakat azonban éppen csak kibontották, kezdeni nem sokat kezdtek velük, tekintve hogy a Fox elkaszálta a sorozatot. 

A fenti kép azt hiszem tökéletesen ábrázolja miért is egyszerre áldásos és átkozott dolog is, hogy elkészült a Serenity mozifilm. Áldásos, mert többé-kevésbé lezár minden cselekményszálat, kellően elmélyíti az egésznek hátteret adó univerzum történetét, ezenkívül csak kapunk még két órát kedvenceinkkel. Hisz mind visszatérnek, kezdve Mallel és Jayne-nel (Adam Baldwin), a Wash-Zoë (Alan Tudyk és Gina Torres), illetve a Simon-River (Sean Maher és Summer Glau) pároson át, Kaylee-vel (Jewel Staite), Shepard Bookkal (Ron Glass), valamint Inarával (Morena Baccarin) bezárólag.

Ugyanakkor kicsit keserédesre is sikerült a dolog, hisz (nézzetek a képre) nem egészen azt az érzést kaptuk vissza, amire emlékeztünk. A film tónusa – természetesen önmagához képest – jóval sötétebb, depresszívebb, ezenkívül visszaköszön az a fajta Malcolm Reynolds akivel utoljára a pilotban találkoztunk: nem feltétlenül rosszabb, de mindenképpen másabb, kevésbé szerethető, mint a maradék tizenhárom részben megismert. A legfájóbb mégis a családias hangulat hiánya, ami végig velünk volt a Firefly-ban a karakterek helyzetétől függetlenül. Arról nem is beszélve, hogy bizony nem mindenki élte túl az utolsó nagy kalandot. Viszont mivel minden más klappolt – látvány, keleti nyelven előadott káromkodások, zene -, elégedett voltam a filmmel, felkészültem hogy felemás búcsút vegyek a Szentjánosbogártól és legénységétől.

Aztán jött az utolsó pár perc és Whedon gondoskodott róla, hogy ez kicsit több legyen. Visszatért az a bizonyos hangulat, még egyszer utoljára végigpásztázhattuk belülről a hajót, majd az egészre feltették a koronát a kapitány Riverhez intézett beszédével, amihez még hozzácsaptak egy apró kis gaget, ezzel érzékeltetve hogy ez bizony egy kissé másmilyen kaland volt, mint amilyet a zsánertől megszokhattunk.

“Love. You can learn all the math in the 'verse, but you take a boat in the air that you don't love, she'll shake you off just as sure as the turn of the worlds.
Love keeps her in the air when she ought to fall down, tells you she's hurting before she keels. Makes her a home.”

Vannak sitcomok amiket azért szeretünk mert intelligensek és kifinomultak (Arrested Development); vannak, amiket azért mert bevállalnak olyan dolgokat, amiket más sorozatok nem mernek (Community); és vannak amik elé azért ülünk le hétről hétre, mert veszettül szórakoztatóak és mert a karakterek hozzánk nőttek annyira, hogy érdekeljen hogyan alakul az életük (ezek a kitételek persze igazak az előbb említett vígjátékokra is, még mielőtt…). Ebbe a kategóriába tartozik a kritika tárgyát képező New Girl is: szerethető, feelgood, tökéletes kikapcsolódást nyújt húsz percre bármikor. És az értelmesebb oldalunktól sem kell búcsút mondanunk, hogy élvezhessük. Lehet ennyi alapján nem nyilvánvaló, szóval most azzá teszem: míg legutóbb a kedvenc sitcomom negyedik évadát veséztem ki, ezúttal az idei év – számomra – legkiegyensúlyozottabb és legtöbb remek részét szállító húszperceséről emlékezem meg.

“- We could break into a zoo, steal a bear, then we shoot that bear full of Hep C, and then we release that bear in the restaurant right when they order dessert. 
- Winston, you're terrible at pranks. You don't think just a bear alone in a restaurant is enough?”

Bevallom, rengeteg ajánlás ide vagy oda, vonakodtam attól, hogy belekezdjek. Ennek egyik fő oka Zoey Deschanel volt, akivel az égvilágon semmi bajom, de nem tudtam elképzelni, hogy köze lehet egy olyan sorozathoz, ami passzolna az én ízlésvilágomhoz. Már az első rész megnézése után rá kellett jönnöm, hogy nagyobbat nem is tévedhettem volna: amellett hogy Jess karakterét nagyon gyorsan meg lehet szeretni (vagy szerelmesnek lenni belé), rögtön feltűnt, hogy a széria három férfi tagja közt remek a kémia, konkrétan ők szállították a poénok 90%-át. Épp ezért ütött szíven, mikor a trió általam nagyon is szimpatizált tagját, Coachot lecserélték a második részre (Damon Wayanst kötötte a Happy Endings-es szerződése), és behozták a Lamorne Morris-t, aki Winston karakterét személyesíti meg a showban. Igazából hozzá kötődnek a legkellemetlenebb emlékeim az első évaddal kapcsolatban: sokáig nem igazán tudtak mit kezdeni az ő karakterével, míg a többiek már akkor is sziporkáztak.

Ami a poénok mellett a New Girl-t a többi hasonló kaliberű alkotás felé emelte, hogy bár érezni lehetett valamilyen fokú szexuális feszültséget a karakterek között, a készítők nagyon okosan nem aknázták ki idejekorán az ebben rejlő lehetőséget, ténylegesen egy baráti társaság életképeibe nyerhettünk bepillantást. Aztán az első évad vége felé már rezegni kezdett a léc, de szerencsére nem siettek el semmit, nem ugrottak cápát. Ami egy hihetetlenül jól sikerült második évadhoz vezetett, aminek lendülete csupán az utolsó részekre bicsaklott meg valamelyest, ironikus módon pont a fent vázolt szituáció nem-elkerülése miatt.

A sikerszéria egészen pontosan a “Cooler” névre hallgató darab után tört meg, mikor is ráléptek Nick és Jess összeboronálásának rögös útjára. Ugyan a rákövetkező 17. Illetve 19. epizód az évad legnagyobb pillanatait szállították, valami egyértelműen elveszett az addigi sajátos zsenialitásból. Méghozzá a következő: a női karakterek bár iszonyatosan kedvelhetőek, a New Girl akkor pörög maximumon, mikor Nick, Schmidt és Winston (aki mostanra az egyik legjobbá lépett elő) vállán nyugszik a történet. Tehát akkor funkcionál minden igazán, mikor a hagyományos buddy comedy elemekhez nyúlnak, és a romantikát hanyagolják. Persze érthető, mikor a gyengédebb érzelmeket helyezik előtérbe, mégis kevésbé működik a dolog. Ezt észrevehették a készítők is, ugyanis Winston már huzamosabb ideje kap külön kis B vagy C sztorikat, annak ellenére, hogy neki is van valakije – ám nála tényleg a komédiára és nem az emocionális vonalra helyezik a hangsúlyt, ezért kitűnően balance-olja ki a Nick-Jess és Schmidt-Cece macska-egér játékot. 

Persze az évad tobzódott az olyan emlékezetes pillanatokban, mint a True American új szintre emelése, a Schmidtek közti vetélkedés és a rengeteg tökéletes karaktermomentum, amelyeket a színészek teljes átéléssel prezentálnak. Amit még érdemesnek tartok kiemelni: manapság felfigyeltem, hogy sok sorozatnál (értem ezalatt a drámákat is) a készítők következetlenek hőseik bizonyos jellemvonásait tekintve. Na, ilyennel itt nem igazán találkozhatunk: egy-egy véletlenszerűen bedobott utalás vagy történés bizonyítja, hogy mennyire is konzisztens a New Girl, ami megint csak egy újabb pozitív tényező a mérleg megfelelő oldalán. 

A fináléból és az évadból azt hiszem a készítők kihozták a maximumot, amire kíváncsi leszek, hogy mit tudnak tető alá hozni majd az elkövetkezendőekben, anélkül, hogy az egész túl sematikus és tipikus lenne – ugye a rosszul kezelt párkapcsolatok bármilyen műfajban a produktum minőségromlásához is vezethetnek. Tőlem mindenesetre megkapja a bizalmat Elizabeth Meriwether és csapata, elvégre minden adott, hogy ha nem is megugrani, de tartani tudják a magasra feltornázott színvonalat. Hogy a véleményemet pontokban realizáljam: 8/10-et ez a 25 rész mindenképp megérdemel. 

Tavaly szakmai és rajongói körökben is nagy port kavart a tény, miszerint a Community atyaúristenét, Dan Harmont az NBC menesztette, máig tisztázatlan okoknál fogva – a Chase-botrány vagy Harmon szerződésének lejárása épp úgy tökéletes indoknak bizonylt, mint hogy a csatorna megelégelte a sitcom egyre csökkenő nézőszámát. Az elvárásokkal ellentétben azonban a szériát megújították még egy évadra, a megüresedett showrunner-i pozíciót pedig Moses Port és David Guarascio töltötte be.

Belőhetetlen elvárások és kétségek előzték meg a negyedik évadot, aminek a premier beláthatatlan időre való eltolása és Chevy Chase, valamint jó néhány író kilépése is táptalajt szolgáltatott. Aztán valahogy csak megkezdődött az etap, ez év februárjában, és most csütörtökön véget is ért a minden eddiginél rövidebb és megosztóbb évad. A greendale-i tanulócsoport krónikái azonban nem zárultak le, ugyanis közben berendelték az ötödik évadot. Na, ennyit a körítésről, innentől rátérnék a negyedik felvonással kapcsolatos konkrétumokra. 

Bármennyire is próbálkozott az új gárda egy igazán autentikus, és minden rajongó elvárásainak eleget tevő premierrel jelentkezni, ez sajnos nem jött nekik össze. A 4x01 ugyan magában hordozta a széria fő stílusjegyeit, de nem tudta megközelíteni sem, nem hogy megugrani az igencsak magasra tornázott lécet. Ez az állítás igaz az egész évadra is, pedig továbbra is derekasan próbálkoztak: Hunger Games paródia, muppet show, paintball, párhuzamos idősíkok, Malcolm McDowell és Fred Willard, a lassan szokásosnak mondható ál-dokumentarista epizód, Jeff apja, popkultúrális utalások…

A sorozat pedig nem süllyedt elmondhatatlan mélységekbe, amitől tartottam a két szezon közti szünetben, sőt!, odáig megyek, hogy kijelentem jóval kiegyensúlyozottabb volt mint az elődje. Ez viszont nem jelenti azt, hogy jobb is. Még tavaly kiváló/lehengerlő részeket váltottak fel közepesek, addig idén ugyan sikerült tartaniuk egy szolid ”jó” szintet (ami néha, különösen a vége felé felkúszott “nagyon jóra”), de a régi zsenialitás már csak pillanatokra villant fel ezúttal. Ennek egyik fő oka, hogy ugyan a történet tele volt kiaknázatlan lehetőségekkel, azokkal nem éltek úgy, ahogy tehették volna. A Greendale és Spreck dékán iskolája közti háborút el sem indították, Changnek az ebben való szerepét bár sokáig úgy tűnt következetesen és kreatívan viszik végig, az (amúgy meglepően jól sikerült) utolsó előtti részben olyan sután zárták le, hogy az már nekem volt kellemetlen.

A másik dolog, amiben (bár megjegyzem: utólag) csalódtam, az Jeff apjához volt köthető. A férfi viselkedésére, tulajdonképpen egész jellemére rányomta a bélyegét a tény, hogy apja elhagyta őt és anyját, kettejük találkozásának hatalmasat kellett volna szólnia… és nem tette. Ugyan kettejük párbeszédének betetőzése kellően emocionálisra sikeredett, nem éreztem azt az átütő erőt ami arányos lett volna az egész szálban lévő potenciállal. 

Mégis inkább vagyok elégedett mintsem elégedetlen ezzel a tizenhárom résszel, mert ugyan az évadzárót leszámítva nem kaptam meg az évi mindfuck adagomat – lehet sekélyesen hangzik, de nekem az is része a “Community-varázsnak” -, de szinte kivétel nélkül mindig jól szórakoztam, a karaktereket pedig szerencsére nem szúrták el, az azokat életre keltő színészek pedig még mindig a maximumot nyújtották hétről hétre.

"Season 3 is about the price that you pay when you figure out that you love a group of people. That's it in a nutshell. It's about the high cost of valuing people other than yourself, and that's the path that Jeff has been on. The third chapter for him is going to be the toughest of all. When you love people, their pain is your pain. Nobody likes having to deal with hassles more than Jeff Winger, and nobody's going to have to deal with more this year."

Ezt Harmon nyilatkozta a harmadik évadról, ami minden zsenialitása ellenére ennek a fenti kritériumnak nem felelt meg, legalábbis szerintem. Ambíciózus, jól felépített és koponyafal szaggató utazásra invitált meg minket, de a Jeffben lejátszódó folyamatok mintha idén, konkrétan a fináléban értek volna be igazán.

“I'm so used to being the guy who can talk his way out of anything, but what do you say when you don't want a way out?”

Mit várhatunk az ötödik évadtól? A megszokott status quo megbomlik, hisz Pierce karaktere nélkül folytatódik a sorozat, valamint Jeff sem lesz már tanuló – ki tudja, talán tanárként tér majd vissza. Remélem a darkest timeline-on és Inspector Spacetime-on is sikeresen túllépnek majd, és nem ragaszkodnak annyira a harmoni dogmákhoz, elvégre láthattuk, Porték is tudnak kreatívak lenni ha akarnak. 

Tehát az én véleményem, hogy fogjuk fel ezt az etapot egy fajta útkeresésként, és reménykedjünk, hogy kreatív illetve egyéb külső problémáktól mentes munkafolyamat eredményeként, egy remek ötödik évaddal lepnek meg minket, amit egy hatodik is követ majd. Hisz tudjátok: Six seasons and a movie!

UPDATE: közben tanúbizonyságot vehettünk róla, hogy nem mi élünk a Darkest Timeline-on; nem elég, hogy a sorozat folytatódik egy ötödik évaddal (mint azt már leírtam), de a szezont ismét Dan Harmon fogja levezényelni. A kérdés már csak annyi, hogy vajon felér-e ismét a széria a mai napig etalonnak számító 2. évad szintjéhez? Amondó vagyok (valószínűsíthetően) 2014-ben kiderül.

Az elmúlt bő egy évben szokatlan dologra lettem figyelmes az újonc sorozatok, azon belül is a drámák kapcsán (a cikkben csak drámákról lesz szó). A patinás csatornák, akiknek a sorozatait nagy izgalommal vártam, legyen az régi motoros, mint az HBO és az FX, vagy új jószág a vályúnál, mint a Netflix, rendre csalódást keltettek új nagy dobásaikkal. Ezzel szemben több olyan B-kategóriás sorozat, amitől nem vártam szinte semmit, nagyon kellemes meglepetést okozott. Azon vettem észre magam, hogy a prestige drámákat kötelességből nézem, majd egyenként el is kaszálom, míg a B-sorozatokat a "nagyoknak" kijáró lelkesedéssel, izgatottan várom hétről hétre.

Két dolog, mielőtt folytatnám. Egyrészt a szóban forgó B-sorozatok, nevesítve: a Banshee, a Vikings, az American Horror Story (kicsit csalok, de vehetjük újnak a második évadot) és az Orphan Black - ezek mind kábeles szériák, az tehát nem változott, hogy egy ideje néhány országos fehér holló kivételével kábelen találom meg a számításomat. Másrészt, ezzel nem azt akarom állítani, hogy az új "elit" sorozatok minőségével komoly gond lenne: legrosszabb esetben is korrekt, színvonalas produktumok, amiket a kritikusok is hol többé, hol kevésbé, de a vállukra emeltek.

Az viszont tény, hogy ha visszatekintek, mondjuk 2010 vagy 2011 újoncfelhozatalára, a kedvenceim nagy része onnan az elitbe sorolható - persze olyat is tudnék mondani, nem is egyet, amelyek nem nyerték el a tetszésem, helló, Boardwalk Empire -, és csak egy-kettő akad, ami alulról tört fel - mint például a Spartacus -, idén pedig megfordult az arány, és messze nagyobb százalékban jöttek be a B-kategóriások.

Nyilván nagy szerepet játszottak ebben a saját elvárásaim. Egyik oldalon ott volt a magas mérce, a renomé, az HBO, Showtime, FX vagy AMC (na jó, utóbbi egyre kevésbé) kiérdemelt annyi bizalmat az évek alatt, hogy az újoncaiktól sokat várjak. A magas mércét pedig mindig nehezebb megugrani, mint a meglepetés erejével hatni egy underdog sorozatnak, amiből az ember legfeljebb könnyen fogyasztható, agyatlan szórakozást néz ki. A fenti négy sorozatot elsőre eszembe sem jutott bepróbálni - az AHS-nek még az első évadjával megégettem magam, és azért szándékoztam messziről elkerülni -, és főleg a szokatlanul pozitív kezdeti vélemények láttán gondoltam meg magam.

Ha megnézem a 2012-2013-as évad elit kábeles újoncait, elvileg megvan bennük minden adalék, ami egy zseniális prestige sorozathoz kell. Nagy nevek, izgalmas alapötletek, minőségi megvalósítás. Ám mindháromnál túl nagyot markoltak a készítők, és nem sikerült beváltani az ígéretüket. A House of Cards tagadhatatlanul addiktív, de heti szórásban pár hétig bírtam volna csak: túl cinikus, mechanikusan, igazi hozzáadott érték nélkül követi az antihős-trendet, élettelen és felszínes - semmi újat nem mond az elmúlt 30+ év politikai thrillereihez képest. A The Americans egy érdekes szituációjú házaspár klausztrofób drámáját házasítja össze a hidegháború utolsó nagy hullámával és a kétpólusú világrend összeomlásával, de a szűkösség, a zárt világ visszaüt, a széria monoton, nem elég dinamikus, éppoly fakó, mint a képi világa. A The Newsroom meg a klasszikus sorkinizmusokat próbálta újra életre kelteni, de az író arrogáns, idegesítő oldalát hozta ki, és idejétmúltnak bizonyult.

A négy B-sorozat ezzel szemben nem vállalja túl magát. Tudják, mi a műfajuk, és nem is akarnak elérhetetlen magasságokba törni. Nem veszik túl komolyan magukat, de a nézőt sem nézik butának. Ha ponyva, hát legyen ponyva; ha kalandtörténet, legyen kalandtörténet. A kereteiken belül azonban kihozzák a maximumot. Remekül fel van építve a cselekményük, a karaktereik nem Walter White-szinten komplikáltak, de kellően markánsak, a világuk sokrétűen kidolgozott. Intelligens sorozatok. És mernek szórakoztatni: nem szenvtelen, hideg, sötét mélylélektani vájkálások, hanem eleven, vérbő, energikus sorozatok, amelyek élvezettel aknázzák ki a nem egyszer valóságtól elrugaszkodott, nonszensz alapszituácókat.

• Az American Horror Story második, elmegyógyintézetes évadja őrült hullámvasútja szédítő sikerrel egyensúlyozott paródia és gótikus horror határán, és hogy nem zuhant a mélybe, azt a rendkívül szerethető (vagy épp élvezettel gyűlölhető) szereplőinek köszönheti, akikért (vagy akik vesztéért) őszintén lehetett szurkolni. Az első évaddal ellentétben az íróknak most volt is mit mondaniuk a horrortoposzokkal - szexualitásról, traumákkal való megbirkózásról, a továbblépés és megbocsátás szerepéről, bűnbánatról, katolicizmusról és szexualitásról. (Hab a tortán, hogy mindezt démon által megszállt apácákkal és sorozatgyilkos télapókkal tette.)
• A Vikings megadta azt, amit a címe sugall, fosztogatásokat, csatákat, nyers erőt és intrikákat, de egyúttal szembement az elvárásokkal, és meglepően összetetten ábrázolt vallási kérdéseket, kultúrák érintkezését, hiedelmek és mítoszok, szokások és rítusok szerepét, családi és rokoni kapcsolatokat. Megismertetett velünk egy idegen világot, és közben sosem felejtette el érzékeltetni a meg-nem-ismerhetőségét, többek közt Travis Fimmel remek alakítása révén. Teljesen kiszámíthatatlan, akárcsak a történet, sosem tudni, merre kanyarodik tovább.
• A Banshee vérbeli noir-ponyva, kőkemény, tesztoszteronszagú, agresszíven macsó. Pont olyan, mint a főhőse, előbb üt, és aztán sem kérdez, megy a feje után, mint egy faltörő kos. A magányos, lakonikus seriffel a westerneket idézi, az egymásnak ugrasztott bűnszervezetekkel és a bűn fertőjéül szolgáló kisvárossal Dashiell Hammett Véres aratását, brutális verekedései pedig párjukat ritkítják, hasonlót keresve sem találni tévében, de még moziban sem nagyon. A cselekményét ráadásul olyan átgondoltan szövi, hogy kalapot emelek előtte, megágyaz a későbbi konfliktusoknak és fordulatoknak, anticipál és lecsapja a labdákat.
• Az Orphan Black a legfiatalabb fecske; elsőre azt hittem, ez is egy lesz a SyFy-os jellegű, rém unalmas, generikus kanadai nyomozós koprodukcióknak, de sokkal inkább az Alias legszebb éveit idézi. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyire belenyúltak a tutiba a főszereplő Tatiana Maslanyval - elméletileg a sorozatnak két főszereplője van, pár mellékalakkal, gyakorlatilag viszont minimum négy, akik közül hármat ugyanaz alakít. Tudjátok, mihez tudnám hasonlítani? A Kemény zsarukhoz. Shawn Ryan módszere volt, hogy halmozta a megoldandó kríziseket, és nézte, hogyan próbálnak kimászni alóluk a hősei; az OB írói hasonlóan kéjesen, és hozzáteszem, humorosan helyezik csávába Sarahékat.

Nem véletlen, hogy szinte mindenhol kiemeltem a cselekményalakítás terén nyújtott teljesítményt. Andy Greenwald, a Grantland kritikusa vetette fel nemrég, hogy a Showtime bombasikere, a Homeland egy új kábeles ezüstkor nyitányát jelzi, és egyelőre nagyon úgy tűnik, hogy a B-sorozataim hamarabb vettek példát róla, mint a "nagyok". Konkrétan arról, amit mondjuk "The Weekend-effektusnak" lehetne nevezni (vagy expresszvonat stratégiának; vagy anti-rétestésztának). A fenti négy sorozat - és idevehető még az Arrow is, amivel a felénél leálltam, de addig kifejezetten tetszett - nem a megszokott tempóban adagolja a nagy fordulatokat, nem húzza-halasztja a konfliktusokat. Amit lehet, előre hoznak, olyan gyorsan égetik el a sztorit, amennyire csak lehet, sokkal hamarabb fednek fel rejtélyeket, lepleznek le előttünk vagy más szereplők előtt titkokat, mint számítanánk rá. A netes spoilerkultúrában, a tévés forradalom után tíz évvel, amikor egy főbb szereplő halála már nem sokk, hanem elvárás, ezzel még igazi meglepetéseket lehet okozni. Kérdés persze, meddig tartható a nyaktörő tempó mellett az egyenletes színvonal (lásd, Homeland 2. évad), vagy tartják-e magukat végig a készítők a merész húzásokhoz (lásd, Banshee finálé).

A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy a 2012-2013-as évad (és ide venném részben a 2012-es év első felét is) kisebbfajta pangást hozott az elit kábeles újoncok mezőnyében. Pont egybeesett több csatornánál is egy olyan időszak, amikor valamiért a kiszemelt projektjeik nem láttak napvilágot, és alig jöttek ki új sorozattal. Az AMC a 2011-es bake-offjáról nem rendelt be semmit, és kezdhette elölről a teljes procedúrát, az FX két kiemelt projektje közül a Powers ki tudja, hanyadik verzióban próbál kimászni a development hellből, az Outlaw Country pedig csak egy külön filmként levetített unaired pilotig jutott; a HBO befürdött a balsikerű Luckkal, és inkább a félórás sorozataival vert visszhangot. (A második vonalbeli kábelcsatornák - TNT, A&E, USA, SyFy - futószalagjáról folyamatosan gördül le a vérfrissítés, de az ő sorozataik szinte soha nem találkoznak az ízlésemmel.)

A nagy csatornáknál tehát sok volt az útkeresés, kisebb-nagyobb kudarcok, ennek az eredményét, vagyis inkább hiányát láttuk tavaly. Az AMC feladta az egyéni látásmódú, vizionárius készítők szerelemprojektjeinek pátyolgatását, és a kiszervezős módszert választotta, az FX falakba ütközött, bár ez az AMC-vel ellentétben nem a vezetőség tétovaságát jelzi, hanem épp ellenkezőleg, lásd az új FX-csatornák és programszerkezetük agresszív kampányát, az HBO meg elkezdte vadul keresni azokat az adaptációkat, amikből a Trónok harcával felérő sikert lehetne kovácsolni.

A Netflixszel együtt közben több új műsorszolgáltató is berobbant a piacra saját gyártású sorozatokkal, streamelő oldalaktól kezdve az Amazonon át a Sundance-ig. A friss csatornák pedig értelemszerűen mindig ütős, csattanós bemutatkozással szeretnék letenni a kétfillérüket az asztalra, és egyben meghatározni, mi lesz az általuk képviselt arculat, amely lehetőség szerint sehol máshol nem található meg. A Vikings a History Channel legelső sorozata; az Orphan Black a második (koprodukciós) sorozat a BBC Americán; és a Banshee otthona, a Cinemax is nemrég nyergelt át sorozatkészítésre.

Ez részben magyarázza azt, miért kaptunk olyan kevés prestige sorozatot az idei évadban, de csak részben, és túl sokat nem is érdemes mögé látni - az új bemutatkozók között rögtön ott a Sundance, amelyet a Jane Campion-féle Top of the Lake-kel és a Ray McKinnon-féle Rectifyjal minden további nélkül párhuzamba lehet állítani az AMC vagy akár az HBO debütálásával. Meglepő módon az idei évad egyik legütősebb prestige sorozatát egy országos csatorna szállítja, a Hannibal az előbb említett kábelcsatornák kínálatából sem lógna ki. És az új B-sorozatok között akadnak bőven közepes, vagy akár gyalázatosan rossz darabok is, legyen szó az érdektelen Bates Motelről, a nevetségesen zavaros Hemlock Grove-ról, vagy a Starz kínos kaland-sherlockiádájáról, a Da Vinci's Demonsról.

A cikkben felhozott összevetésekkel tehát nem általános tendenciákat próbáltam megállapítani, véletlenül sem akarok drámai jóslatokat tenni a jövőre nézve. Főleg most, hogy olyan brutális mértékben megnőtt a sorozatos kontent, hogy ember legyen a talpán, aki lépést tud tartani vele. Biztos vagyok benne, hogy ugyanúgy jönnek majd újra elegáns, sikkes kábeles drámák, amiket a panteonba emelhetünk. Lesznek trendkövetők, és lesznek újítók. Nem gondolom, hogy mostantól a nagy csatornák csak szépreményű csalódásokkal fognak előrukkolni; ahogy azt sem, hogy minden alulra célzó sorozatban több fog rejleni, mint ami elsőre látszik. Minden The Killingre jut majd egy Justified, minden Spartacusra egy Defiance.

Az viszont biztos, hogy az idei évad után jobban oda fogok figyelni a B-kategóriásnak ígérkező sorozatokra. Mert néha finomabb csemegék, mint az ötcsillagos ínyencfogások.

A hét legjobb epizódjai:

1. Vikings (1x08 - Sacrifice)

Egy évad gondos karakterépítkezése fizetődött ki visszafogottan, mégis döbbenetes erővel. Napokkal később sem bírok szabadulni a hatása alól. Talán a John from Cincinnati óta nem volt ilyen mélyen, árnyaltan átitatva sorozatepizód a hit kérdéseivel. És ezt még érteni is lehet.

"- On this great journey you have begun, you must finish it.
- If you let go of me I will fall.
- No, the gods will hold you."

2. Rectify (1x01 - Always There)

A Sundance a Top of the Lake-kel még csak berúgta az ajtót, a Rectifyjal be is költözött a házba, jelezvén, hogy hosszabb távra érkezett. A Netflix kitörölheti a crowdsourcingolt sorozataival, az AMC meg a kiszervezős módszerével. Az indie kisvárosi dráma mutatja, hogy az egyéni alkotói hangot algoritmus nem helyettesítheti.

"- I can't do time the way you do it.
- I don't do time.
- That's what I'm talkin' about. I can't do time by not doin' time the way you do time."

3. Game of Thrones (3x04 - And Now His Watch Has Ended)

Van, hogy az egész több a részek összegénél. A Trónok harca esetében némely részek összege kárpótol az egész hiányosságaiért. A negyedik epizódban különösen erősre sikerültek azok a bizonyos részek. Megtört antihősök önvallomásai tesznek arról, hogy ne csak a grandiózus végjáték érdemelje ki a bronzérmet.

"My real father lost his head at King's Landing. I made a choice... and I chose wrong. And now I've burned everything down."

4. Community (4x11 - Basic Human Anatomy)

Különösen furcsa fintora lenne a sorsnak, ha a Community az NBC sokadik csődközeli állapotában megkapná a berendelést az ötödik évadra. Azok, akik tavaly ilyenkor örömmel üdvözölték volna a hírt, idén talán keserűen vennék már csak tudomásul. Az efféle részek emlékeztetnek, miért érdemes egyben tartani ezt a stábot.

"You're not even holding a phone!"

5. Veep (2x02 - Signals)

Armando Iannucci talán sosem lesz képes az amerikai politikai színtéren is megismételni azt a bravúrt, amit a brit kormánnyal és ellenzékkel véghezvitt. De néha elég a felszínes szórakozás, az érzelemmentes, cinikus, gyerekes egysorosok és a bohózatba illő helyzetek. Kreatív káromkodásokkal, persze.

"Get some towels. I may need to daughter board her."

Távirati stílusban: A Mad Men viszonylag erős résszel rukkolt elő, ami szokás szerint főleg Peggynek és egy-két munkahelyi vitának köszönhető, de így sem tudta ellensúlyozni, hogy Don magánélete és sorsa részről részre egyre kevésbé érdekel, míg a Parks and Recreation viszonylag gyenge résszel törte meg az évad második felének nyerőszériáját, de így sem éreztem, hogy különösebb panaszra lenne okom.

A hét karaktere:

Legyen most kivételesen színész, nem pedig karakter, jó? Méghozzá olyan, aki egyszerre több karaktert kelt életre. Nevezetesen Tatiana Maslany, aki kétségkívül az év felfedezettje. Az Orphan Black ötödik részében most csak az angol Sarah, a született feleség Alison és a geek Cosima szerepében tűnik fel, ha nem számítjuk a pszichopata Helena cameóját. Meg azt, amikor Sarah a halott Beth Childs személyiségét utánozza. Piskóta. Múlt héten speciel hét személyiséget öltött magára (Sarah, Alison, Cosima, Helena, Sarah mint Beth, Alison mint Sarah eltúlzott karikatúrája, Helena mint minimáleffort Sarah), és mindegyik markánsan különböző. Talán még Alec Guinness is büszke lenne rá.

A hét idézete:

Nem volt elég? Akkor még egy bónusz jótanács Ken Cosgrove-tól: If he wants people to stop hating him, he should stop dropping napalm on children.

A hét legjobb epizódjai:

1. Vikings (1x07 - A King's Ransom)
Pro: Az epizód elején befut egy hajó, a végén pedig vitorlát bont. A kettő az újonc sorozat eddigi legjobb epizódját foglalja keretbe, egy komplett hadjáratot fordulatos hadicselekkel, véres összecsapásokkal és két kultúra találkozásának lebilincselő ábrázolásával. A rész bizonyos pontokon ravaszul átvált a "civilizált" keresztények nézőpontjára, akik elvileg a modern európai kultúra értékrendjét képviselik; az ő szemszögükből mosdatlan barbárnak tűnnek azok, akikről közben tudjuk, hogy nagyon is intelligensek, és legalább olyan összetett társadalomban élnek, mint a szigetországiak. De mégis idegenek. A vikingek még hat epizód után is kiismerhetetlenek. Sosem tudom, mi rejlik Ragnar csibészes mosolya mögött, mit forgat éppen a fejében a társaival. Ettől olyan izgalmasak.
Kontra: A negatív szereplők változatlanul megrekednek a gyengébb Bond-villainek szintjén, ezen idővel nem ártana változtatni. Az angolszász jelmezeknél csökkent először a szememben a production value, a király koronáját és a lovagok páncéljait mintha egy középkori tematikájú McDonaldsos születésnapi buli leselejtezett jelmezeiből turkálták volna össze.
A döntő érv: Rollo megkeresztelése. Vicces, feszült, valamiért nagy horderejűnek tűnő jelenet, ahol minden szereplő álláspontja világos, mégis sokféleképpen értelmezhető.

2. Hannibal (1x03 - Potage)
Pro: A sorozatgyilkosos thrillerek az esetek 99 százalékában vagy az elkövetővel, vagy a bűnüldözővel foglalkoznak. Az egyenlet harmadik eleme, az áldozat szinte csak mellékesen kerül a képbe, legfeljebb addig érdekes, amíg üldözik, motiváció a nyomozónak, semmi több. Erre jön Bryan Fuller, és a harmadik epizódot a pilotban történt bűncselekmény túlélőjének szenteli. Aki egy csapásra a sorozat legérdekesebb szereplőjévé lép elő. Nem csak egy kellék Lecter és Graham szellemi párharcában. Hús-vér személy, akit komolyan féltek, és akitől kissé bizony félek.
Kontra: Időnként becsúszik egy-két mesterkélt párbeszéd, mint a két lányé a pataknál, de a faszkorbács ezúttal az NBC-t illeti, akik a bostoni robbantás miatt úgy döntöttek, nemes egyszerűséggel nem vetítik le a negyedik részt, merthogy az túl erőszakos, és kegyeletsértő volna. Nem tudom, vajon látták-e az eddigi részeket? Mert nehezen hinném, hogy az adásba kerülő 5. epizód rózsaszín leányálom volna. És csendben megjegyzem, biztos csak véletlen egybeesés, hogy pont a 4. részt annak idején a kritikusoknak sem küldték ki.
A döntő érv: A heti aztakurva pillanat: Hannibal akcióba lép, és ezzel kezdetét veszi egy borzongató mentor-tanítvány kapcsolat. A heti para: a díszpárna szétbontása. Rosszat fogok álmodni.

3. Parks and Recreation (5x19-20 - Article Two; Jerry's Retirement)
Pro: Bobó uborkás szendvicsekre vonatkozó nézetét idézve, a Parks and Rec epizódnál csak egy jobb dolog van, mégpedig a Parks and Rec duplaepizód. Annyi jóságot suvasztottak bele ebbe a kétszer húsz percbe, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. Önmagában elég lett volna a vajat köpülő Leslie, Pawnee válogatottan idióta törvényei, Ted tóba hajítása (és a csattanó Andyvel), April Keyser Soze-t megszégyenítő masterplanje, a gofrisütő-háború és Filo Pilo. Így együtt: tökéletes.
Kontra: Nagyon haragszom az írókra, amiért egy teljes epizódot elvesztegetnek egy olyan szereplőre, akivel eddig soha nem találkoztunk (nem szeretem az ilyen retconokat, ahol utólag beillesztenek egy szereplőt, és úgy tesznek, mintha mindig is szerepelt volna). A nyugdíjba vonuló Barry értékes játékidőt vett el a kedvenceinktől, ami még az ötödik évadban is elfogadhatatlan. Remélem, egyszeri alkalom volt, és nem látjuk többet Harryt.
A döntő érv: Dalocska a reggeli mellé. Nem tudtam, hogy röhögjek-e, vagy eltakarjam a szemem.

4. Top of the Lake (1x06-07)
Pro: A minisorozat kerek lezárást ígért, és állta a szavát. Ez nem csak a központi rejtélyre igaz, hanem az összes emocionális ívre. Ami persze nem jelenti azt, hogy mindenki révbe ért, és fényes jövő elé nézhet: a sorozat végén bekövetkező események tükrében az életben maradt szereplőknek komoly traumákat kell feldolgozniuk, és kétséges, hogy bármit is sikerült megváltoztatniuk. A patriarchális társadalom egyik rákfenéjét elpusztították, mégsincs megnyugtató feloldás.
Kontra: Soknak éreztem a melodrámát, főleg ami Robin magánéletét illeti, és a szürreális elemek sem működtek mind (bár amennyire nem tudtam mit kezdeni eleinte a Paradise-szállal, annyire a szívemhez nőtt a végére). A nagy csavart mérföldekről látni lehetett, Robinnak olyan későn esett le a tantusz, hogy előtte nem egyszer ostobábbnak és naivabbnak tűnt a kelleténél.
A döntő érv: Az utolsóelőtti részben minden, ami Tuival volt kapcsolatos. A rögtönzött táborozás tele volt életből ellesett, természetes, megrendítően ártatlan pillanatokkal, tökéletesen megalapozva a katarzist, ahol szabályosan felkiáltottam, és levegő után kapkodtam. Az év jelenete.

5. Southland (5x10 - Reckoning)
Pro: Ha kaszát kap a sorozat, akkor a Southland minden idők legsötétebb sorozatfináléjával vonulhat be a sorozattörténelembe. Megalkuvásmentes, komor lezárást kapnak a járőrök, akik nap mint nap az életük kockáztatják az utcákon, és cserébe legfeljebb abban reménykedhetnek, hogy ha letelik az utolsó műszak, lesz kihez hazatérniük. John Cooperen láthattuk, mekkora fizikai és lelki árat kellett fizetnie pusztán azért, mert becsülettel próbálta végezni a munkáját; egyszer még a rendíthetetlen kősziklák is összeomlanak.
Kontra: Ha kaszát kap a sorozat. Szó se róla, az ötödik évad méltó befejezés lenne, és a Southland a csúcson tenné le a szolgálati fegyverét, de attól még érdekel, milyen hullámokat ver Sherman és Sammy partnerségének felrobbanása, végleg Vic Mackeyvé válik-e Sherman, és persze, mi lesz John Cooper sorsa. (Plusz, Sherman idegbeteg exe borzalmas karakter lett a végére.)
A döntő érv: A legutolsó jelenet. Mi más.

Távirati stílusban: A Trónok harcának ennyi (mutattom az ujjaimmal: *ennyi*) hiányzott ahhoz, hogy kitörjön a távirati gettóból, és felkerüljön a nagyok közé. Mondhatni, a lehetőség karnyújtásnyira volt. A kezük ügyében. De mit csináljak, ha a zseniális nyitó- és zárójelenetek között ott éktelenkedik egy olyan kolosszális baklövés, mint Podrick fingós komédiába illő szextúrája. Általában nem szoktam túlságosan belelovalni magam abba, hogy előre kitalálom, mi történjen egy sorozatban, inkább hagyom, hogy a készítők vezessenek, de most nagyon drukkolok, hogy a The Good Wife a két hét múlva esedékes fináléban felrobbantsa a status quót. Nagyon erősen utalgatnak egy új felállásra, ami rengeteg potenciált rejt magában. Idén egyelőre nem találom a közös hangot a Mad Mennel. Talán azért, mert Don visszaesése messze nem olyan érdekes, mint a tavalyi erőfeszítései Megannel. Teljesen életszerű, hogy az emberek képtelenek megváltozni, de hat évad után könnyű megcsömörleni benne, és apatikussá válni. A munkahelyi szálak azért még tartják bennem a lelket. Kezdett a Veep második évadja, hozta a minimálisan elvárható szórakoztatást, de nem harap annyira, mint a készítők előző művei. És említést érdemel még egy új bemutatkozó, a Defiance, amely biztos kézzel szedegette össze a rendelkezésre álló sablonokat (sármos kalandor, színes-szagos idegenek, western környezet, Rómeó és Júlia, nyomozás, titkos összeesküvés), hogy aztán semmit ne kezdjen velük, és unalomba fullassza az egész koncepciót.

A hét karaktere:

Beszélik, a szakáll nem válogat. Pedig nagyon is körültekintő. Hosszan lesben áll. Kifigyeli leendő áldozatát. Kiszemeli az arra érdemest. Az éj leple alatt odalopódzik hozzá, és rátapad az arcára; szőrszálait a bőrébe fúrja, és ki tudja, meddig nem engedi. Akárkit képes transzformálni. Teátrális, hevesen gesztikuláló színészekből visszafogott, apró rezdülésekkel operáló bölcs karaktert csal elő. Csinos, jellegtelen szépfiúkból vagány kardforgatót farag. Kiscserkészből motoron száguldó loboncos medvét.
Ennek persze ára van.
A szakáll, ez a parazita maga mögé utasítja az embert, béklyóba zárja, a rabszolgájává teszi, s minden babért learat helyette. Persze, dicsérik majd a színész alakítását. Elhalmozzák majd díjakkal. De ne legyenek illúzióitok. Az álomgyárban mindenki tisztában lesz vele, minek köszönheti a sikert. Mindig ott fog kísérteni a félmondat: "... és az a szakáll!" Az animgifek és a tumblr blogok Neki fognak szólni. A gazdatest választhat. Hírnév és örök másodhegedűs szerep, vagy a csupasz, rideg valóság. Rettentő választás.
Az élősködőt utoljára Stan Rizzón látták. Az meg kicsoda, kérdezhetitek. Eddig talán észre sem vettétek a Mad Men cigarettafüstös irodáiban. Bezzeg most alig várjátok, hogy megint feltűnjön a képernyőn. Hirtelen azon kapjátok magatokat, hogy az ezüstsörényű róka után őt tartjátok a legviccesebb szereplőnek.
Ó, igen.
A szakáll hatalma.
Hódoljatok előtte.

A hét idézete:
Patton Oswalt teljes, vágatlan, adásba nem került monológja (Parks and Recreation 5x19 - Garth Blundin)

Koromsötétben heverő, angyalszárnyas, fehér kis holttest. Egy véres, péppé vert arc. Pisztoly hullik alá az ernyedt kézből. Majd a vészjósló, vörös felirat: "Red Riding - az Úr 1974. évében". Ezekkel a komor, költői, stilizált képekkel veszi kezdetét az a nagyívű, közel tíz évet felölelő, három részes tabló, amely a hetvenes-nyolcvanas évek Angliájának éjfekete bugyraiba vezet el bennünket. Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.

Az imdb-t böngészgetve sokszor szembejött velem a Red Riding cím, de sosem tudtam mire vélni. Azt is láttam, hogy rengeteg rangos brit színész fordult meg benne, de - ne kérdezzétek, milyen logika alapján - mégis elkönyveltem magamban, hogy ez biztos valami Vörös cipellők jellegű erotikus filmsorozat, ahová véletlenül tévedtek be a nagy nevek, és azóta letagadnák, ha tehetnék. (Mondom, nincs sok értelme.) Aztán nemrégiben elkaptam egy cikkben egy félmondatot, ami elég volt ahhoz, hogy rögtön beszerezzem a három filmet, és ha nem is egy ültő helyemben, de gyors egymásutánban befaljam őket.

Ez a félmondat így hangzott: "Anglia válasza James Ellroyra".

Merész kijelentés, nagy elvárásokat ébreszt. Az, hogy a sorozat végül nem tud felnőni a párhuzamhoz, még bocsánatos bűn, elvégre kevesen képesek rá. A nagyobb baj, hogy az alacsonyabbra állított lécet sem képes maradéktalanul megugrani.

A meglehetősen szövevényes történetet nehéz néhány mondatban összefoglalni, és jobb is hagyni, hogy a néző maga igazodjon el a labirintusban. A három rész Yorkshire viharos történetének három évére koncentrál: 1974-ben Eddie Dunford, a megszállott, csökönyös riporter (Andrew Garfield) ered egy beteg gyilkos nyomába; 1980-ban a belső ügyosztály nyomozója, Peter Hunter (Paddy Considine) érkezik Leeds iparvárosába, hogy felülvizsgálja a  helyi erők megfeneklett nyomozását a hírhedt Yorkshire Ripper által elkövetett sorozatgyilkosságok ügyében; végezetül elérkezünk 1983-hoz, amikor John Piggott, a lecsúszott ügyvéd (Mark Addy) és egy, a lelkiismeretével viaskodó detektív, Maurice Jobson (David Morrissey) kísérli meg felgöngyölíteni azt, amit elődeiknek nem sikerült. És ezzel még csak a felszínt kapargattam meg.

A Channel 4-on, 2009-ben vetített három rész ezer szállal kapcsolódik – aki az egyik filmben háttérszereplő, az a következőben előtérbe kerül. A válogatott hősök küldetése eleinte egyszerűnek tűnik, ám az események előrehaladtával összecsapnak a fejük felett a hullámok, magánéletük végérvényesen összefonódik a nyomozással, és minden tudásukat, elszántságukat latba kell vetniük, hogy ne húzza le őket a mélybe a perverzió, a bűn és a kiterjedt korrupció mocsara. A siker pedig minden, csak nem garantált: nem véletlenül szokás David Peace-nek a sorozat alapjául szolgáló regénytetralógiáját "Yorkshire Noir"-nak nevezni. A tiszta lelkűek bemocskolódnak, az igazság önjelölt bajnokai rendre elbuknak, az elvetemült gonosztevők átcsusszannak a szitán.

Minden adott tehát egy elsőrangú krimihez - mégis hiányérzetünk marad. Ez részben betudható annak, hogy a készítők négy könyvet igyekeztek bezsúfolni háromszor másfél órába, és emiatt egyes szereplőket, kapcsolatokat, motivációkat nem sikerül kellőképpen elmélyíteni. Különösen megsínyli a zanzásítást a második etap - amely ezzel együtt összességében a legjobb a három közül -, a flashback-szerkezettel átmentenek ugyan valamennyit az adaptációból kihagyott második könyv történetéből, de még a regények ismerete nélkül is szembeötlő, hogy mennyi minden kimaradt. (Bosszantóan vázlatos még a harmadik filmben Mark Addy figurája, illetve kihagyott ziccernek érzem Eddie Marsan alkoholista újságíróját.)

A három film logikai hibáktól, hézagoktól sem mentes. Menet közben még bíztam benne, hogy a zavaros, függőben maradt szálak az utolsó filmben majd értelmet nyernek, de közel sem kapunk mindenre választ (az első rész fináléja különösen sok kérdést felvet). Nem várom el, hogy mindent a számba rágjanak, nem baj, ha néhány szálat nyitva hagynak, ha nekem kell kitöltenem utólag az üres helyeket, de azt elvárom, hogy biztos támpontokat adjanak a továbbgondoláshoz, és a Red Riding esetében úgy éreztem, elég egy kicsit megpiszkálnom a kártyavárat, hogy azonnal összedőljön.

A korrupciós és bűnügyi szálak egymába fonódása, a barokkosan komplikált, temérdek szereplőt és nevet felvonultató saga pesszimista világnézetével, és az azon óvatosan átsütő vékony fénysugárral valóban James Ellroy LA Noir-ját (A fekete dália, A nagy sehol, Szigorúan bizalmas, White Jazz - a krimi csúcsteljesítményei) idézi, ám inkább egy oxfordi éltanuló pedáns stílusgyakorlatának tűnik, semmint tébolyult pokoljárásnak. Ellroy műveinek ereje abban rejlik, hogy saját démonai tükröződnek vissza a szereplőiben; az ő hősei bűnös, kárhozott, megkínzott alakok - öntelt pojácák, karrierista törtetők, izomagyak, sáros rohadékok. Épp ezért katartikus, megtisztító élmény, amikor összefognak, és valamiféle morális iránytű által vezérelve síkra szállnak a világ rendjének helyreállításáért, és megváltást nyernek általa. Eddie Dunford és Peter Hunter klasszikus pozitív hősök, lánglovagokként ereszkednek alá a bűn útvesztőjébe; nem véletlen, hogy a korrumpált Maurice Jobson karaktere járja be a legérdekesebb, leghatásosabb utat.

A szereplők nagy része így aztán nem lép túl az adott sztereotípiákon, amikor pedig mégis, az nagyrészt a fantasztikus színészgárdának köszönhető. Andrew Garfield vibráló, nyughatatlan riportere olyan, mint egy húr, amely bármelyik pillanatban elpattanhat, Paddy Considine, generációjának botrányosan alulértékelt színésze, és a mostanában pszichopata Kormányzóként garázdálkodó Morrissey pedig a lelke mélyén becsületes rendőr két eltérő prototípusát tölti meg élettel. A mellékszereplők kavalkádjából kettőt kell kiemelnem (a többi maradjon meglepetés): Sean Harris sokadik alkalommal hozza rám a frászt a hidegvérű, elmebeteg állat szerepében (nem értem, miért nem castingolták még a Trónok harcába), míg a Misfits sztárja, Robert Sheehan tekintetében ott tükröződik BJ, a tragikus sorsú hímringyó ellopott fiatalsága, annak minden ígéretével - ő a sorozat meglepetésszerű szíve-lelke, élő lelkiismerete.

Sajnos a Red Ridingban a színésznők a rövidebbet húzták, a női szerepek kimondottan gyengék. Már az első részben zavart, hogy - Rebecca Hall BAFTA-nyertes alakítása ide vagy oda - Paula Garland, az egyik eltűnt lány édesanyja passzív, logikátlanul cselekvő, támaszt igénylő nőalak, de ő legalább még kapott egy kerek karakterívet. A második és harmadik részben viszont már csak a labilis feleség, a megbántott szerető és a nyomozást segítő médium kap némi játékidőt, azt sem sokat - jelentéktelen, seszínű karakterek, akiknek egyedüli funkciója szerelmi szálat biztosítani a főszereplőnek, illetve előremozdítani a cselekményt. Attól, hogy egy krimi férfi dominálta világban játszódik, még nem kellene visszariadnunk az erős női karakterektől (ellenpéldának lásd, csak az idei évből: Banshee, Top of the Lake).

A megvalósítást illetően, egy kivétellel, nem lehet panaszunk. A három részt három különböző rendező rendezte (az elsőt 16 mm-es nyersanyagra, a másodikat 35 mm-es filmre, a harmadikat Red digitális kamerával forgatták), és mind profin idézik meg a hetvenes-nyolcvanas éveket, legyen szó a jelmezekről, a zenékről, a klausztrofób hangvételről vagy a fakó, kopottas képi világról (lásd még: The Americans), ahogy az iparvárosi környezetben kötelező társadalomkritika sem marad el. Julian Jarrold és James Marsh mozifilmes, magabiztos, időnként egészen invenciózus kézzel vezénylik le az első két részt, amit Anand Tucker kis híján tönkrevág a harmadikkal, a felháborítóan túlzásba vitt, ocsmány lens flare-ezéssel, a követhetetlen időkezeléssel és egy giccsbe fulladó, lassított jelenettel a film csúcspontján.

Talán jobb lett volna, ha nem Ellroy regényeivel a fejemben – és túlzott elvárások nélkül – ülök le a Red Riding elé, azzal együtt, hogy e nélkül a párhuzam nélkül valószínűleg sosem láttam volna. Mert a hiányosságaival együtt hangsúlyozom: érdemes megnézni. Kiválóan beleillik a brit sorozatgyártásból az elmúlt években (a Lutherrel, vagy a The Shadow Line-nal) különösenen nagy divatra szert tévő komor, realista képet sugalló, gyakran melodramatikus, teátrális-grandiózus krimik sorába; akiknek azok tetszettek, ebben sem fognak csalódni. Sokat markol, de amit felkotor a mélyből, az felkavaró, mocskos, és nehezen emészthető. És talán, talán egy kicsit reménykeltő is.

Változtassunk az eredeti felálláson! - mintha csak ez lett volna a szlogenje a sorozatkészítésben idén megjelenő új médiumoknak, melyek teljesen új útját választották produkcióik közönség elé tárásának. Eddig ugyanis az országos és a legtöbb kábelcsatorna esetében azt szokhattuk meg, hogy a szkriptberendelést követően döntenek a pilot leforgatásáról, majd a csatorna vezetői előtt két lehetőség van, zöld utat kap a projekt és sorozat készül belőle, vagy a köszönjük szépen, de ‘most nem nyert’ címkével látják el a produkciót. Ettől legfeljebb annyiban tértek el (főként a Starz és a Cinemax), hogy bizonyos esetekben pilot nélkül kérték be az adott szériát.

Az online DVD-kölcsönző, illetve online streameket kínáló Netflix, valamint az egyik legnagyobb internetes kereskedelmi cég, az Amazon úgy határozott, hogy nem ragaszkodik a már több évtizede megszokott metódushoz. A Netflix a darálást előtérbe helyezőknek kedvezett, a premier napján a sorozatuk teljes évadját elérhetővé teszi előfizetői számára. Ezt már megtapasztalhattuk a Fincher – Spacey kettős által fémjelzett House of Cards, valamint a mai napon debütáló, Eli Roth által jegyzett horrorszéria, a Hemlock Grove kapcsán.

Az Amazon még ennél is merészebb volt, legyártott 14 pilotot – ebből hat gyerekműsor, a többi nyolc pedig felnőtteknek szóló komédia – és feltette őket a saját honlapjára, ahol arra kérik a látogatókat, hogy nézzék meg, majd véleményezzék a produkciókat. Természetesen nem ez lesz az egyetlen tényező a döntésükben, Roy Price, az Amazon Studios elnökének elmondása alapján megnézik, hogy mennyien látták a pilotokat, hány olyan néző volt, aki az elejétől kezdve végignézte őket és figyelik a közösségi médián történő megosztásokat is. Ezt követően még történik egy online paneles, valamint egy szokásos fókuszcsoportos analízis.

Price konkrét példát is hozott: elképzelhető, hogy egy pilot sok lájkot gyűjt be, de az emberek többsége ‘csupán’ kedveli és nem rajong érte, míg egy másik kisebb, de sokkal elhivatottabb rajongótáborral rendelkezik, utóbbi pedig jóval fontosabb egy online sorozat sikerességében. Az Amazon egyelőre nem döntötte el hány fél órás komédiát rendel be (ahogy az időpont is bizonytalan), az viszont szinte biztosra vehető, hogy 13 részes első évadokat készítenek. Egyelőre ugyan nem verik nagy dobra, de a hírek szerint dráma sorozatok előkészítése is folyamatban van.

A tovább mögött elolvasható a most kikerült nyolc pilot adatlapja. (ide kattintva elérhetőek a pilotok, viszont Magyarországról sajna nem nézhetőek meg, így trükközni kell)

Első írásomként a blog berkein belül a Maffiózók című sorozatról szeretnék megemlékezni, amiről eddig még nem sok szót ejtettek Donnie-ék. Persze ezt a tényt csak indoknak használom, hogy ennek apropóján megoszthassam gondolataimat a kultikus szériáról, ami legalább akkora – ha nem nagyobb – hatást gyakorolt rám, mint az etalonnak tartott Drót, vagy éppen a fájóan alulértékelt The Shield, alias Kemény Zsaruk. Akkor nem is szaporítanám tovább a szót, inkább belevágok a mondandómba.

Azzal szerintem mindenki tisztában van, hogy az HBO név garancia a minőségre. Ez a tendencia az előző évezred utolsó éveiben született, mikor is útjukra indították első sorozatukat az Oz-t, ami a kritikusok és a szűk rajongói kör szemében hatalmas sikert aratott, ám a csatorna számára nem hozta meg az áttörést.

Ezzel párhuzamosan a gengszterfilmek csillaga leáldozni látszott: elkészítették a legnagyobb darabokat a témában (a Keresztapa trilógia, a Nagymenők és a Casino, csak hogy a legismertebbeket említsem), képtelenségnek tűnt újat vagy maradandót alkotni a témában. A főleg tévés körökben mozgó David Chase azonban szerette volna megalkotni a maga gengszter sagáját, így elkezdett fejlesztgetni egy ötletet, ami egy maffiózóról szól, aki két családja között őrlődik. És pszichiáterhez jár. Azonban televíziós múlt ide vagy oda, Chase mindig is megvetette a tévét, méghozzá nyíltan. Engedjétek meg, hogy tőle idézzek:

 “There is something about a motion picture. I think Bertolucci said a movie is like a cathedral. The faces are 40 feet high. It's a more magical experience. In television you're sitting there in your own home, on your crummy couch and it takes away -- there's something missing.”

Akkor mégis hogy vált Chase alapötlete az HBO máig legistenítettebb sorozatává? A válasz mindössze ennyi: menedzsere rávilágított, hogy bizony jobban jár, ha sorozatként próbálja eladni az ötletet. Ám ezután sem mentek zökkenőmentesen a dolgok. A sorozatért először a Fox kezdett érdeklődni, ám elrettentette őket a rengeteg brutalitás és vulgárisság – országos tévén akkor sem adtak szabadkezet a készítőknek -, Chase pedig (szerencsére) nem volt hajlandó kompromisszumot kötni, azt meg végképp nem nyelte le, hogy a tévéadó beépített FBI ügynököt akart csinálni a főhősből. A tervek végül az HBO asztalán landoltak, akik potenciált láttak a történetben, és az azóta is az antihős fogalmának példás megtestesítőjében, Tonyban (James Gandolfini). A többi pedig mára már történelem: megkezdődött a szereplőválogatás, rengeteg más hasonló témájú alkotásból sikerült szerezniük arcokat (legtöbbjük a Nagymenőkben/Goodfellas-ban fordult meg), ’97-ben leforgatták a pilotot, aztán két év múlva bemutatásra került az első évad, és a The Sopranos megindult televízió arculatot formáló, díjözönnel megáldott útján, amit nyolc évbe tellett végigjárnia.

A fenti képen látható irodában kezdődik a sorozat, rögtön tudatosítva bennünk: egy kicsit mást, ha úgy tetszik kicsit mélyebb dolgot kapunk, mint ahogy azt megszokhattuk a zsánertól. A legtöbb maffiasztori addigra bemutatta milyen hatalommal bírnak a tagok, mik a privilégiumok ami ezzel az élettel jár, illetve mik a hátulütők, amelyek legtöbbször véres leszámolások formájában mutatkoznak meg. De egyedül a The Sopranos foglalkozott ilyen mélyen és behatóan – ha úgy tetszik 86 órán keresztül -, hogy valójában mit is jelent maffiózónak lenni. Egy véres és kegyetlen, pénz és árulás, valamint étel által irányított hatalmi rendszerbe nyerhettünk bepillantást, ami viszont néha fájóan hétköznapi és kicsinyes is egyben.

Carmela (Edie Falco) a feleség, AJ és Meadow a két gyerek, Christopher (Michael Imperioli), Paulie (Tony Sirico), Silvio (Steven Van Zandt) a Szervezet oszlopos és szinte mindig a színen lévő tagjai, valamint a két családot valahol összefogó, a múltat magukba foglaló három személy: Janice (Aida Turturro), Livia (Nancy Marchand), illetve Junior (Dominic Chianese) mind-mind csodálatosan kidolgozott karakterek. És még szót sem ejtettem Dr. Melfiről (Lorraine Bracco), vagy az évadok alatt feltűnő remek vendégszereplőkről.

De tudjátok mit? Nem is kell, hiszen végső soron nem is számítanak. Lehet elsőre kegyetlennek hangzik, de gondoljunk csak bele. Minden más cselekedet, esemény és személy Tony karakteréhez adott hozzá, vett el belőle. Míg a The Wire-t el lehetett képzelni McNulty nélkül (lásd: komplett 4. évad), vagy akár a Lost-ot (tessék megkapaszkodni) Locke vagy Jack nélkül, addig a The Sopranos célját vesztetté vált volna Tony nélkül. Mindezekkel együtt Chase más utat választott bejárásul főhősének: míg a Breaking Badben Walter morális hanyatlását, a SoA-ban Jax lassú transzformációját követhetjük nyomon, addig a Maffiózók egyszerűen leír egy kört. Egy nagy, elegáns kört. 

Az anyja és nagybátyja ellene való fordulása, feleségével történő ideiglenes elválása, fia öngyilkossági kísérlete, a több tucat halott ami a munkával járt, a szeretők garmadája, a több évnyi terápia, álmok és pánikrohamok… végül egyik sem számít. Ugyanattól a Tonytól búcsúzunk el az étteremben, miközben a Don’t Stop Believing szól a háttérben, mint akit első pszichiátriai kezelése előtt üldögélve ismetünk meg a pilotban. Egy lényeges különbségre mégis felfigyelhetünk. A hat évad, a sorozat univerzumában töltött nyolc év után talán először látjuk őt boldognak, mikor kihozzák a hagymakarikákat, és betoppan felesége valamint fia az étkezdébe. Sikerült kialakítani egy kapcsolatot velük, amit munkája, a gyerekkori trauma és önutálata miatt addig sohasem jött neki össze. És ebbe az eszményi zárómontázsba zavar bele Chase egy hirtelen vágással, emlékeztetve a nézőket az élet hirtelenségére… valamint arra, hogy éveken keresztül kinek is szorítottak folyamatosan. Mert azt mindenkinek el kell ismernie: Anthony Soprano kicsit talán több is volt mint egy sima sorozatkarakter. A pocakos ember a szomszédból, a férfi az üzletből, a példakép vagy az elrettentő morális csődtömeg. Mindenkinek más. De a lényeg hogy valaki.

Zárásként a (számomra) legemlékezetesebb idézet a sorozatból:

 “Everyday's a gift, but does it have to be a pair of socks?”