Már, több mint négy hónapja véget ért a Battlestar Galactica, így bőven megérett az idő arra, hogy beszámoljak kedvenc sorozatom utolsó útjáról... Egyrészt a blog szüneteltetése is hozzájárult a kései kritikához, másrészt azért az élménynek is le kellett ülepednie. Részenként elemzem a záró félévadot, a DayBreak-nek egy kicsit nagyobb teret szentelve.
A
Sometimes Great a Notion hivatott megfelelni a csöppet sem egyszerű feladatnak, hogy a Revelations döbbenetes záró képsorait követően ne okozzon csalódást a rajongók felfokozott várakozásainak. A Michael Nankin rendezte epizódnak ez sikerült, olyannyira, hogy számomra mindmáig az egyik legemlékezetesebb sorozatélményt jelenti. A reménytelenség bemutatásához Nankin vizualitása, gyönyörűen, szinte festői módon megkomponált képei, hosszú vágásai tökéletes hátteret adtak.
A Sometimes Great a Notion mégis vegyes fogadtatásra talált, többen a lassúságáért kárhoztatták, ami ugyan tény, de számomra ez egyértelműen pozitívumként jelentkezett. A Revelations után vagyunk, Adama-ék úgy hiszik, hogy minden remény elveszett, egy ehhez a szituációhoz tökéleten illő részt kaptunk, ahol nagyon helyesen nem a cselekmény, hanem a karakterek kerültek középpontba.
A Thompson-Weddle írópárosnak köszönhetően pedig, akik kedvenc regényük címe után keresztelték el az epizódot, igencsak remek karakterizációt kaptunk. Egy ekkora traumát követően adta magát, hogy lehetőleg minél mélyebben belenézzünk szereplőink gondolatába, érzéseibe, lássuk, ki hogyan élte meg, próbálta feldolgozni fájdalmát.
Az ezt követő, Ron Moore által írt és rendezett A Disquiet Follows My Soul nem tartozik a záró félévad legjobbjai közé, persze, mint a lázadást úgymond előkészítő rész mindenképpen elengedhetetlen láncszemnek bizonyult. A csalódottságom részben annak is köszönhető, hogy annó mást vártam tőle, így utólag visszatekintve már sokkal kedvezőbb színben tűnik fel az epizód.
És, azt se felejtsük el, hogy Moore bizony szépen telerakta idézhető szöveggekel, emlékezzünk csak Tigh megjegyzésére, mikor azt tanácsolja Tyrol-nak, tartson magánál egy ábrát, hogy ne keverje össze a az embereket a cylonokkal, vagy éppen Adama első hallásra tán meglepő, de igencsak odaillő mondatára, miszerint bizonyos napokon utálja ezt a munkát.
Miután megkaptuk a konfliktus felvezetését, jöhetett annak kibontása. A The Oath és a Bloon on the Scales egyaránt a Gate és Zarek vezette lázadást, illetve annak leverését helyezte középpontba. Rendkívül feszes tempójú, feszültséggel teli részeket kaptunk, aki esetleg hiányolta volna az akciót, most bőven megkapta. Mindkét részt az teszi igazán kiemelkedővé, hogy mindezzel együtt az egyaránt utolsó részüket jegyző Verheiden-nek, valamint Angeli-nek köszönhetően még a jellemábrázolásra is maradt idő.
Főleg utóbbit emelném ki ezen a téren, két jelenetet kiragadva, mely rámutat Angeli költőiségére: a halálraítélt Gaeta és Baltar utolsó beszélgetése egy kabinban és a Gaius szájából elhangzó "I know who you are, Felix." mondat. Valamint, a Blood on the Scales zárójelenete, mikor is Gaeta utolsó szavai hangzanak el: "It stopped."
Következhetett a
No Exit, melyben a nyitva maradt kérdések, legalábbis amik a cylon történelemre vonatkoztak, jó része megválaszolásra került. Sokan vitatták már akkor is, hogy ez-e a jó megoldás, egy rész alatt mindezt letudni, véleményem szerint ha az alapötlet némileg kényszerszülte is, de összeségében jól jöttek ki belőle.
Az epizódot nem is elsősorban a Sam féle visszaemlékezős jelenetek miatt kedvelem (nem mintha azok rosszul sikerültek volna), hanem a Cavil-Ellen párbeszédek, viták miatt. Cavil monológja pedig, az ember-gépek kapcsolatáról örökké emlékezetes marad. Érdekesség e jelenethez kapcsolódóan (és köszönet Ysu-nak, amiért felhívta rá a figyelmemet), hogy még Ron Moore írta a Disquiet-hez ám akkor végül a vágószobában végezte, de szerencsénkre a No Exit-hez fel tudták használni.
A No Exit címet egyébként Jean-Paul Sartre francia írótól vették át, Zárt Tárgyalás című drámájának angol címéből. A karakterek, illetve a közöttük kialakuló konfliktusok, valamint a könyv szereplőinek viszonyát nézve sok hasonlóságot találunk, így a cím, mint ahogy azt már megfigyelhettük több esetben is, fontos, szimbolikus jelentéssel bír.
Nem panaszkodhattunk az elmúlt részek tempójára, talán Jane Espenson is úgy gondolta, jó lesz egyet „pihenni”. Az általa írt Deadlock erre tökéletesen alkalmas volt. Sajnos azt kell mondanom, a záró évad leggyengébb láncszeméről van szó, sem felépítését tekintve, sem párbeszédeit és karakterábrázolást, valamint vágását nézve sem ért fel az eddigiek szintjéhez. A színészi alakítások (Tricia Helfer és Kate Vernon sorozatbeli és nem tán túlzás, életük egyik legjobb alakítását hozták) mindenesetre javítottak az összképen.
A Deadlock által okozott csalódás azonban gyorsan feledésbe merült, köszönhetően a Someone to Watch Over Me-nek. Lehet, elég lenne csak annyit mondanom, hogy a Nankin-Weddle-Thompson trió követtele az epizódot….viszont legalább akkora dicséret illeti Bear McCreary-t is (bár ezt szinte mindig hozzá kellene tennem), aki nagyban hozzájárult az epizód különleges atmoszférájának kialakításához.
A címét egy Gershwin darabból kölcsönző Kara-centrikus epizód végén ismételten megkapjuk, az ekkor már Starbuck által felidézett és eljátszott All Along the Watchtowert. Kara és Slick, a zongorista/apja jeleneteinek aprólékos felépítése mellett még ki kell még emelni a Tyrol és Boomer-féle szálat is. Megrázó jeleneteket kaptunk tőlük, Aaron Douglas és Grace Park teljesítménye előtt le a kalappal.
Az Islanded in a Stream of Stars Michael Taylor hattyúdala volt a sorozatban, aki ezúttal sem okozott csalódást, mint ahogy Olmos rendezői munkája sem. Az epizód hasonló előkészítő szereppel bírt, mint a A Disquiet Follows My Soul, bár véleményem szerint annál jobban összerakott. A finálé felvezetéseként végigmegyünk ismételten a karaktereken, és egy remek záró képsorral Adama és Tigh utolsó italozását is végignézhetjük, amint szimbolikusan búcsút vesznek a Galactica-tól.
És elérkeztünk a két részre vágott, de igazán csak együtt értékelhető fináléhoz. A természetesen Ron Moore által írt, és Michael Rymer által rendezett DayBreak igencsak megosztotta a sorozat rajongóit. De ez jól is van így, igazából azt furcsállottam volna, ha egy mindenki által körberajongott befejezést kapunk.
Moore nagyon helyesen még egyszer utoljára visszatért karaktereihez, és a pörgős, de egyúttal végjátékában (jó értelemben vett) szentimentális sorozatzáróban nagy hangsúlyt fektetett életútjuk bemutatására és mintegy keretbe zárta azt. Flashbackekben elvenedik fel capricai életük egy-egy jelentős mozzanata, melyek későbbi döntéseiken is mély nyomot hagytak.
Leginkább Roslin és Baltar története volt számomra megkapó, de Anders jelenete is megérdemelne egy külön elemzést. Ahogy a tökéletességről beszél, miközben a kamera végig közelről pásztázza, a színészi játék és rendezés, valamint írói kreativitás összhatásaként egy igazán emlékezetes jelenetet kapunk, majd egy vágást követően, Sam, már mint hibrid beszél.
Ahogy arra számítani lehetett, a fináléból nem maradhatott ki a Galactica utolsó nagy ütközete sem, és bizony nem kellett csalódnunk, fantasztikus csatajeleneteknek lehettünk szemtanúi. Innen is jár egy pacsi a SyFy anyacégének a Universalnak, akik ezúttal a szokásosnál nagyobb támogatást biztosítottak a türkkökhöz. Bár a tisztánlátás végett annyit hozzátennék, hogy minden bizonnyal akkor is elégedettek lettünk volna a CGI csapat munkájával, ha a szokásos pénzből gazdálkodhatnak. Végignézve a sorozat 4 évada alatt látott harcjeleneteket, elsőrangú munkát végeztek szinte végig, az űrcsatákat pedig a legtöbb film megirigyelhetné.
A Galactica-n zajló ember-cylon megbékélés azonban nem igazán nyerte el a tetszésemet, bár konkrétan nem is ezzel, hanem az ezt megelőző Baltar beszéddel voltak problémáim. Nem tartottam elég meggyőzőnek a cylonokra nézve, és az ezt megelőző opera-jelenet magyarázata is hagyott kívánnivalót maga után. Nem, nem arról van szó, hogy elbaltázott, rossz lépésnek tartanám ezeket, de kreatívabb megoldást vártam. A béke viszont nem tartott túl sokáig, hála Tyrol, egyébként remekül bemutatott felismerésének, hogy Cally haláláért Tory a felelős.
Így az utolsó fél órára egy vegyes, de összeségében mindenképp pozitív benyomással álltam neki, igen kimondhatjuk elégedett voltam a finálével az említett hibákkal együtt is. Az utolsó fél óra viszont olyan szinten varászolt el, mely végképp egyértelművé tette számomra, a finálé felér a sorozat addigi színvonalához. Megrázó, fájdalmas búcsút vettünk mindenkitől az új, vagyis a mi Földünkön.
Az iménti jelzők talán másra engednének következtetni, de nem, nem arról van szó, hogy a sokak által várt sötét befejezéssel, az emberiség kihalásával zárul a sorozat. Pont ellenkezőleg, egy új kezdetet, pozitív véget kaptunk, ami úgy vélem helyes döntésnek bizonyult. Az emberiség megszabadulva a technikától, szétszórva a bolygón letelepedik, bízva abban, hogy ezúttal valóban sikerül megtörni a körforgást.
Gyönyörűen beállított képsorokban búcsúzunk el a négy évad alatt hozzánk nőtt karakterektől. Emlékezzünk csak vissza mikor Laura Roslin, Mary McDonnell csodálatos alakításában utolsó perceit töltötte Bill-el, vagy mikor az egyedüllétre kárhoztatott Tyrol búcsút int a végre a boldogságot meglelő Saul-nak és Ellen-nek, az édesapja, valamint Kara utáni búcsúját követően a világnak felfedezőként nekivágó Lee utolsó perceire és még folytathatnánk a sort.
Visszatérve még a flashbackek jelentőségére, Gaius, Caprica Six-nek intézett szavai ennek köszönhetően nyerik el értelmüket és válnak a finálé, sőt talán az egész sorozat, egyik legszebb, legmegrendítőbb mondatává: "You know, I know about farming."
Jobban szerettem volna ha záró képsornak Adama utolsó monológját választják Moore-ék, de a Gaius-Six féle angyal jelenet sem okozott csalódást, sőt... Hiányozni fog a BSG, de elégedettséggel tölt el, hogy végig tudtak menni a megkezdett úton... Minden idők legjobb sci-fi sorozata méltó zárást kapott, legyen szó a finálé, vagy akár a záró félévad összeségéről.
Értékelés (a sorozat összeségét tekintve):
