Az Epizodisták podcast első évadjának utolsóelőtti részében mindent elkövetünk azért, hogy elkaszáljanak. Először is, csak azért sem az előző pilotszezonos adás befejező részével rukkolunk elő, mivelhogy közbeszólt a sorozatapokalipszis, és szeptember 29-én annyi kiemelt fontosságú sorozatrészt kaptunk a nyakunkba, hogy attól koldultunk.

Szóba kerül tehát még egyszer a Breaking Bad sorozatfináléja, ahol sajnos megint nem sikerül összevesznünk (hátha majd az évadzáróban!), a Homeland harmadik évad premierje, amikor is megbeszéljük, melyik főszereplőket túrnánk ki a sorozatból, ha rajtunk múlna, a Masters of Sex első epizódjáról, ahol nem kizárólag Lizzy Caplan kebleit vesszük górcső alá (bár erős a kísértés), de előkerül a The Good Wife, vagy épp az Eastbound and Down is. Van miből mazsolázni.

Másodszor, sikerült az eddigi legtaplóbb adást megalkotnunk, melynek a FOX helyett már inkább az FX-en volna a helye. A tizennyolcas karika nem véletlen: Kenny Powers nyomdokaiba lépve mindenkit megsértünk, akit csak lehet, és erre még büszkék is vagyunk. (Na jó. Csak részben.) Ezenkívül azt is megosztjuk a nagyérdeművel, hogy melyik a három kedvenc tévésorozatos szexjelenetünk, a videókat a malware.avi fájlban mellékeljük, jobb egérgomb klikk, és máris lehet tölteni.

De legalább az eddigi legnagyobb hiányosságunkat pótoltuk - részletek a cold openben.

Timecode-ok:

00:00:00 - 00:04:36 Cold open
00:04:36 - 00:26:42 HBO: Eastbound and Down 4. évad premier + Hello Ladies pilot
00:26:42 - 00:40:34 The Good Wife 5. évad premier
00:40:34 - 00:57:57 Homeland 3. évad premier
00:58:00 - 01:33:35 Breaking Bad sorozatzáró
01:33:35 - 01:52:25 Master of Sex pilot
01:52:25 - 02:28:47 Top 3 tévésorozatos szexjelenet
02:28:47 - 02:33:34 Végefőcím

• a Breaking Bad fanfic, amely jobb, mint bármi, amit Vince Gilligan a fináléban csinált
• a Hollywood Prospectus podcast adása, melyben ismételten megbizonyosodhatunk, hogy Lizzy Caplan iszonyú jó fej

A kilencedik adást letölthetitek MP3 formátumban, vagy meghallgathatjátok az alábbi lejátszóban, feliratkozhattok az RSS csatornánkra, vagy az iTunes oldalunkra.

1x09 - Szezonzáró Előtti Xenofóbia by Epizodisták on Mixcloud

1. Masters of Sex (Showtime / 1x02 – Race to Space): lassú, aprólékosan kidolgozott jellemrajz, komplex karakterek, az 1950-es és 60-as évek korszellemének bravúros megidézése, kiváló alakítások és szép fényképezés. Minden bizonnyal ezek alapján a Mad Men ugrik be elsőként, de immáron nem csak a New York-i reklámszakembereink rendelkeznek ilyen pozitív jelzőkben hemzsegő leírással, hanem a Showtime drámája is, mely messze a legjobb kritikákat kapta az ősszel debütáló újoncok között. Minderre alaposan rászolgált, a pilotot követően a második felvonás is kiérdemelte a hét legjobb sorozatepizódja címet. A karakterizáció során ezúttal Virginia kapott kiemelt szerepet, melyet cseppet sem bántunk, de Masters és a mellékszereplők kapcsán is elégedettségünknek adhatunk hangot. Lizzy Caplan élete szerepét kapta meg a gyermekeit egyedül nevelő, céljainak megvalósulásáért küzdő, a munkája és családja között őrlődő Virginia személyében, a lehetőséget eddig maximálisan kihasználta.

2. The Good Wife (CBS / 5x02 The Bit Bucket): várható volt, hogy a forgatókönyvírók nem hagyják kihasználatlanul a nyáron kirobbant, Edward Snowdenhez köthető NSA-botrányt, az illegális lehallgatások kapcsán ugyanis számos érdekes témát fel lehet vetni. Egyúttal komolyabb pénzösszeget mertem volna rátenni arra is, hogy a King házaspár az elsők között lesz, akik kihasználják ezt a lehetőséget. Mindezt elegánsan, a jogi és a társadalomra kiható tényezőket egyaránt megvizsgálva tették, hozzáadva jó adag iróniát, a végeredmény pedig egy a tanulságot nem szánkba rágó, remekül kivitelezett epizódot eredményezett. A heti ügy mellett az átívelő szálak is ígéretesen alakulnak, melyek közül kiemelkedik az új cég alapítása körüli problémák felvázolása.

3. Parks and Recreation (NBC / 6x03 – Doppelgangers): kedvenc komédiánk megcsinálta a saját Fringe epizódját, melynek során megismerkedhettünk a városfejlesztési osztály dolgozóinak eagleton-i megfelelőjével. Schurék jó szokásukhoz híven tökéletesen kihasználták a helyzetben rejlő lehetőségeket, kivétel nélkül remekül működtek a különböző defekttel rendelkező párosok. Ron buddhista-vegetáriánus druszát, April rózsaszín ködben úszó primadonnát, Donna pedig dühkitörési problémákkal küszködő meleget kap maga mellé, ráadásul még Jerry, akarom mondani Larry is visszatér a nyugdíjból. Nem kevés magas labdát kínáló helyzet alakult ki, melyeket le is ütöttek az írók, közben pedig Chris és Ben érzelmesebb jelenetei is jól működtek.

4. Sons of Anarchy (FX / 6x05 – Te Mad King): a harmadik részt követően megorroltam Sutterre, aki logikátlanságok és karakteridegen jegyek sorát mutatta be az epizód alatt. Pesszimista voltam a folytatást illetően, de szerencsére kellemes meglepetés ért, az összes csorbát ugyan nem tudták/nem is lehetett kiköszörülni, viszont két kifejezetten jól sikerült és emlékezetes jelenetekkel tarkított epizódot kaptunk. A sablonos Toric-féle hajtóvadászatot lezárták (a következményei persze komoly problémákhoz vethetnek), és most a sokkal ígéretesebb ír-szálra koncentrálunk, mely során ügyesen mutatják be Jax vezetési módszereinek problémáit is. Ismét erőteljes lezárást kapott az epizód, negatívumként legfeljebb Clay sztoriját lehet megemlíteni, erőltetettnek és hatásvadásznak éreztem a Gemmaval való közös jelenetét.

5. American Horror Story: Coven (FX / 3x01 – Bitchcraft): többek között ezért is szeretem az antológiákat, nem igényel előismeretet, az új történet miatt bármelyik évad során be lehet szállni. Anno a pilot után dobtam a sorozatot, de a felejthető első évadot egy a kritikusi és nézői visszajelzések alapján jóval összeszedettebb és sokat dicsért második etap követett, így bízva a folyamatos formajavulásban ismét megpróbálkoztam Ryan Murphy és Brad Falchuk alkotásával. Nem bántam meg, a boszorkányok köré felépített évad ígéretesen indult, Alfonso Gomez-Rejon rendező kitett magáért, mint ahogy a neves szereplőgárda, különösen Jessica Lange és Kathy Bates teljesítménye előtt is kalapot kell emelnem.

Akik piros pontot érdemelnek:

Erős volt a heti mezőny, így bár ezúttal sem lehetett panasz a Homelandre, nem tudott beférkőzni a legjobb öt mezőnyébe. A CIA nyomozása és Carrie történetszála egyelőre jól működnek, míg Dana-é ezúttal kissé túl lett húzva, de a végén az édesanyjának tett őszinte vallomása kárpótolt minket érte. A múlt heti feledhető epizódot követően javított a S.H.I.E.L.D., szórakoztató, jó karaktermomentumokat tartalmazó részt kaptunk. Az Arrow esetében egy két epizódból álló évadnyitó jobban működött volna, kissé túlzsúfoltnak éreztem a kezdést, ennek ellenére az összkép még így is pozitívnak mondható. A Brooklyn Nine-Nine egyre jobban kezd rátalálni a saját hangjára, remélhetőleg a nézettség és a Fox nem akadályozza meg abban, hogy minél jobban kibontakozhasson.

Közepes osztályzatban részesülnek:

Szerethető sorozat a The Crazy Ones, a rekeszizmokat azonban egyelőre nem tudja kellőképpen megdolgoztatni, így az én szempontomból kétséges a további sorsa. Két részt kap még a bizonyításra, remélhetőleg nem kell majd az epizódok végi bakiparádéra várni (az eheti egyébként Buffy rajongók számára kötelező), hogy a mosolyt tényleges nevetés váltsa majd fel. A CW újonca, a The Tomorrow People esetében a premissza ígéretesnek mondható, a kivitelezés kapcsán azonban bőven találunk hiányosságokat, főként a rendkívül sok klisé miatt húztam a számat. Egy részt kap a bizonyításra, meglátjuk, hogy él-e vele.

A televíziós szakmán belül közkeletű megállapításnak hat, hogy amennyiben egy alkotó kreatív szabadságra vágyik, nehéz jobb helyet találnia a fizetős kábelcsatornáknál. Az HBO, Showtime, Starz hármas kapcsán mindenki úgy gondolta, hogy nem, vagy csak viszonylag keveset szólnak bele a sorozataik történetének, illetve a karakterek sorsának alakulásába és a showrunnerre, valamint az írói stábra bízzák a döntések meghozatalát. Sajnálatos módon azonban a közelmúltban szertefoszlott ez a csatornák szempontjából rendkívül hízelgőnek mondható kép, a Showtime ugyanis két esetben is felülről szólt le a készítőknek és komoly változtatásra kényszerítette őket.

A nyolc évadot megélt Dexter utolsó felvonása minden jó érzésű embernél kiverte a biztosítékot, a „legszánalmasabb finálé a Seinfeld óta” jelző mutatja, hogy a kritikusok és a nézők egyaránt becsapva érezték magukat. A balhét Scott Buck vitte el, aki a sablonokkal telepakolt, logikátlanságok és karakteridegen jegyek tömkelegét felvonultató záró etap levezényléséért volt felelős. Buck valóban megérdemli a rá zúduló szitok áradatot, de a felelősségben a Showtime-nak is osztoznia kell. Minderre a hétvégén derült fény, amikor egy New York-i filmbemutató alkalmával John Goldwyn, a Dexter egyik producere árult el érdekes kulisszatitkokat az utolsó évad kapcsán.

Elmondása szerint a szezon forgatását megelőzően felvázolták a csatornának a legfontosabb történetszálakat, melyet azonban megszakított egy általa meg nem nevezett felső vezető közbeszólása: „Az ugye egyértelmű, hogy Dexternek életben kell maradni!”… A Showtime ezzel egyértelművé tette, hogy nem szeretné, ha meghalna a címszereplő karakter, alaposan leszűkítve az írók lehetőségeit a sorozat befejezését illetően. Az okok kapcsán mindössze találgatásokba tudunk bocsátkozni, a legkézenfekvőbb a csatorna által többször elhintett spinoff ötlete, melyről azonban még semmi konkrétum nem szivárgott ki. A hatalmas csalódást okozó befejezés tehát részben a Showtime sara, de azt hozzá kell tenni, hogy Buck és stábja az egész évad során kritikán aluli munkát végzett, a felülről érkező utasítás nem lehet magyarázata a minden kreativitást nélkülöző utolsó tizenkét epizódért.

Nem ez volt azonban az első eset, amikor a csatorna és a készítők vitába keveredtek, vagy legalábbis más véleményen voltak a főszereplő elhalálozásával kapcsolatban. A Homeland showrunnerei, Howard Gordon és Alex Gansa a harmadik évad promóciója során árulták el, hogy ők már két ízben is búcsút akartak inteni a Damien Lewis által alakított Brody őrmesternek. Úgy érezték, hogy kihozták a karakterből a maximumot és a történet előremozdítása érdekében meg kellene ölniük őt, így először az első évad végi öngyilkos merénylet során, majd a második etap kezdetén akartak végezni vele.

A halála minden bizonnyal felborította volna a status quot, a Showtime pedig félt attól, hogy a nézők egy része elvándorolna, így nem engedték meg Gordonéknak a kreatív szempontokból előnyös, de az ő nézőpontjukból kockázatosnak tűnő lépést. Kérdés a harmadik felvonás során miként döntenek majd, már azt is nagy engedménynek könyvelhetjük el, hogy beleegyeztek abba, hogy az első két részben ne szerepeljen Brody.

A cikk ugyan kissé negatív színben tünteti fel őket, de fontos megjegyeznem, hogy a Showtime David Nevins elnök eddigi két és fél éves regnálása alatt jó irányba indult el, a jelenlegi kínálata, valamint a közeljövő sorozatai és tervben lévő projektjei pedig még fényesebb jövőt mutatnak. Kifejezetten tetszik a Nevins és stábja nevéhez fűződő építkezés, viszont azt is be kell látni, hogy kicsit lazítani kell a gyeplőn és a nagy volumenű döntések során is törekedni kell arra, hogy ne csak az anyagi kérdések legyenek a döntőek. Legyünk bevállalósak, ki fog fizetődni!

"I did it for me. I was good at it. And I was really... I was alive." (Walt)

A vallomás, amit egy biztos halál tudatában lévő, mindenét elvesztő ember tesz és amely tökéletesen összefoglalja jellemének esszenciáját. Walter White azzal áltatta magát, hogy minden cselekedetét a családja érdekében teszi, miközben tönkretette a környezetében élőket, emocionálisan, anyagi értelemben vagy éppen a halálba küldve ellenségeit és a hozzá közel állókat. Önámításának felismerése azonban már későn jött, nem nyert megváltást a tévés történelem egyik legjobban megírt antihőse, aki csak az életútja végén döbbent rá, hogy milyennek látják őt: önző, a céljai elérése érdekében mindenre hajlandó, hataloméhes szörnynek, aki rendkívüli magasságokba emelkedik, majd onnan óriásit zuhan és végül semmije sem marad.

Ritka az, amikor egy sorozat készítő úgy dönt, hogy a finálé előtt két résszel ellövi puskaporának nagy részét, Vince Gilligan azonban, mint ahogy azt korábban több ízben megtapasztaltuk, nem híve a konvencióknak. Az Ozymandias minden tekintetben kiemelkedő epizód, nehéz volt nézni és még nehezebb megemészteni, elborzasztottak minket a látottak, de egyúttal megemeltük a nem létező kalapunkat és felsőfokú jelzők tömkelegét szórtuk Moira Walley-Beckett írói, Cranston színészi, valamint Rian Johnson rendezői munkájára. Emlékezetes jelenetsorban búcsúztuk el Hanktől, Walt pedig kafkai átváltozásának utolsó fázisába ért, melynek csúcspontja a Skylerrel folytatott kíméletlenül őszinte, gyűlölet átitatott telefonbeszélgetés volt. Minden benne volt az epizódban, amely miatt a Breaking Badet a jelenkor legnagyobb drámái között szoktuk emlegetni, katartikus élmény, mely olyan magasra állította a lécet, hogy képtelenség lett volna átugrani.

A Granite State ezt nagyon helyesen nem is kísérelte meg, helyette elsőrangúan kivitelezett karakterdámát kaptunk, amiben a bujdosni kényszerülő, világtól elzártan élő Walt önmarcangolását követhettük figyelemmel, miközben egykori barátai és családja az általa elkövetett bűnök következményei miatt szenvedtek. Egy halálra készülő, sorsába beletörődő ember tárult a szemünk elé, akinek magányosságát tökéletesen illusztrálta a pénzen megvett kártyaparti. Passzivitásából a fiával folytatott beszélgetés, majd a tévében látott riport – melynek szereplői a keretbe zárt életútját jelképezték – zökkentette ki, ami cselekvésre ösztökélte őt.

Következett a finálé, Gilliganék megpróbáltak minden szálat elvarrni és egy a sorozathoz méltó befejezést kreálni. A ’felvezetés’ adott volt, nem véletlen az idézőjel, hiszen két olyan, eltérő intenzitású, de hasonló minőséget képviselő epizódot kaptunk, melyek pillanatok alatt a sorozat legjobbjai közé emelkedtek. Nem csoda, hogy ezek után nem tudott maradéktalanul megfelelni az elvárásaimnak és felemás érzéseim alakultak a zárással kapcsolatban.

Kiszámíthatóság, a jelző, mely valószínűleg az utolsók között jut eszünkbe a Breaking Bad kapcsán, a zárás során azonban meglepő módon több ízben jellemző volt rá, míg a korábban megszokott érzelmi többlet részben elveszett. Olyan érzésem volt, mintha Gilligan célja az lett volna, hogy elkerülje a rajongókat megosztó finálét, ez a visszhangokat alapján sikerült neki, a sorozat viszont így – legalábbis önmagához képest – biztonsági játékot játszott. Fájó pont, hogy nem mindenkire jutott elegendő idő, Marie esetében ez kevésbé, Jessenél viszont annál inkább zavart, utóbbi ugyanannyi játékpercet kapott, mint Lydia vagy éppen Todd.

A finálé a korábban említett hiányosságok ellenére bővelkedett kiemelkedő jelenetekben, a sorozat a Walt és egykori barátai/munkatársai (Gretchen, Elliot) közötti párbeszéd során utoljára megmutatta, hogy kiválóan tud feszültséget teremteni, míg a leghatásosabbnak a Skyler konyhájában lefolytatott, kiemelkedő színészi játékot hozó jelenetet tekinthetjük. Elégedettséggel tölthet el minket a karakterek által bejárt életút, ami Walt esetében a tetteivel való szembenézés, egy utolsó zseniális terv kiötlése és sikeres végrehajtása, valamint a szimbolistának ható, meth laborban bekövetkező halált, Jesse esetében pedig a láncoktól – testi és lelki egyaránt – való megszabadulást jelenti.

A The Shieldhez hasonlatos tökéletes zárás ugyan nem sikerült, de a sorozat hagyatéka egy pillanatra sem kérdőjelezhető meg. Egy hosszú, hat éves utazás végére értünk, mely alatt Vince Gilligannek és stábjának a sorozattörténelem egyik alapkövét sikerült leraknia, olyan hivatkozási alapot teremtett, melyhez évek, sőt évtizedek múlva is vissza fognak nyúlni. Nincs még egy olyan kis képernyős alkotás, mely ilyen egyedülálló vizualitással bírt volna, rendkívül ambiciózus, komplex karakterekkel dolgozó történetet láthattunk, amit páratlan színészi alakítások tettek teljessé és sokáig emlékezetessé.

"Guess I got what I deserve
Kept you waiting there, too long my love
All that time, without a word
Didn't know you'd think, that I'd forget, or I'd regret
The special love I have for you
My baby blue"

(Badfinger's "Baby Blue")

Ennyi volt. Ma este véget ért az elmúlt évek egyik legmeghatározóbb sorozata, a Breaking Bad. Bruzsyval nagyjából egyidőben végeztünk a fináléval, és ha már úgyis fent voltunk a skype-on, összedobtunk egy podcastes különkiadást, hogy felvegyük az instant reakciónkat. A következő rendes adásban meg természetesen majd megbeszéljük Donnie-val, értékeljük a finálét, a félévadot, évadot, mindent, amit kell, miután leülepedett az élmény.

Értelemszerűen, spoileres az egész.

(A link, amin röhögünk.)

A különkiadást letölthetitek MP3 formátumban, vagy meghallgathatjátok az alábbi lejátszóban, feliratkozhattok az RSS csatornánkra, vagy az iTunes oldalunkra.

1xBB - Breaking Bad Overload by Epizodisták on Mixcloud

1. Breaking Bad (AMC / 5x15 – Granite State): Teljesen más intenzitású, valamint kevesebb áll-leejtős momentumot tartalmazó részt kaptunk, mint a múlt heti agyondicsért epizód során, de a minőségben nem történt visszaesés és egy újabb sokáig emlegetett, az év legjobbjai között helyet foglaló részt prezentáltak nekünk Gilliganék. Azt gondolnánk, hogy hőseink már nem tudnak a jelenleginél mélyebbre süllyedni, de mindig jön a cáfolat, Jesseért megszakad a szívünk, kegyetlen, de egyúttal realista történetszálban mutatják be nekünk, hogy miképp törik meg végleg őt Todd és a neonáci társai. A legerősebb jelenetek azonban Walthoz kapcsolódnak, a világtól elzártan élő Heisenberg már csak árnyéka régi önmagának, mindent elveszített és úgy tűnik, hogy végleg feladja. A fiával való telefonbeszélgetése (mely közel olyan hatásosra sikeredett, mint az Ozymandias-beli beszélgetés Skylerrel), valamint az elsőrangúan kivitelezett tévés riport azonban kizökkentik a passzivitásából és egyben teljessé teszik a karakterben lezajlott változásokat. Ma hajnalban pedig véget ér az utazás, az elmúlt hetek tapasztalata alapján minden esélyünk megvan arra, hogy mindez egy a sorozathoz méltó befejezéssel történik.

2. Parks and Recreation (NBC / 6x01-6x02 London): visszatért a jelenlegi mezőny legjobb komédiája, mely egyből egy rekeszizmokat kíméletlenül megdolgoztató dupla résszel kedveskedett a nézőknek. A londoni kiruccanás hatalmas lehetőségeket rejtett magában, amiket ki is használtak Schurék, ügyesen rájátszottak a kulturális különbségekre, a rész igazi erejét azonban a karakterek közötti interakciók adták. A Leslie-April kettős nagyszerűen működött, sőt Aubrey Plazat még mosolyogni is láthattuk, míg Andy és Tom tökéletes ellentétjei egymásnak, de éppen a nagy kontraszt miatt működnek remekül a közös jeleneteik. Ron életbölcsességeit mindig élmény hallgatni, a záró jelenetsorok láttán viszont még a legkeményebb férfiakat is elérzékenyültek a képernyők előtt, rejtvény, whiskey, skót felföld és egy gyönyörű vers, mi más kell a boldogsághoz. Egyedül Ann és Chris történetszála nem működött, az egyértelműen látszik, hogy nincs több a karaktereikben, nem véletlenül lesznek – várhatóan az évad felénél, kiírva a sorozatból.

3. Ray Donovan (Showtime / 1x12 – Same Exactly): költői a kérdés, de ettől még felteszem: mit csinált Ann Biderman és stábja az évad nagy részében, amikor az utolsó két rész során bizonyították, hogy képesek megfelelni az elvárásoknak és egy sötét tónusú, érdekfeszítő drámát tudnak letenni az asztalra. Feszültséggel teli és jól megkomponált karakterjelenetekkel tarkított finálét kaptunk, melynek csúcspontja a Liev Schreiber és Jon Voight közti párbeszéd volt, ilyen az, amikor két színész a maximumot hozza ki egymásból. Elégedettek lehettünk a lezárt szálakkal, de jövőre ennél jóval konzisztensebb teljesítményt várunk el a sorozattól, mert az most is kiderült, hogy a potenciál meg van benne.

4. Marvel’s Agents of S.H.I.E.L.D. (ABC / 1x01 - Pilot – One One Six): a legjobban várt országos újonc dráma hozta a kötelezőt, mely megállapítás a kiemelkedő nézettségre és a minőségre egyaránt érvényes. Egy lendületes, jól összerakott pilotot láthattunk, mely elsősorban a Joss Whedontól megszokott, iróniával átitatott párbeszédek miatt működött. Emellett ügyesen mutatták be a csapattagok verbuválását, talán csak a kissé sótlannak ható ’heti ügy’ kapcsán lehetnek fenntartásaink, de az összkép még így is egyértelműen pozitívnak mondható.

„You can't walk away from this. With great power comes.... a ton of weird crap you are not prepared to deal with.” (Skye)

5. Strike Back (Cinemax / 4x07 – Shadow Warfare: Episode 7): a tavalyi igencsak kiszámíthatóra és laposra sikeredett évad után idén összekapták magukat a Cinemax akciósorozatának készítői és egy jóval izgalmasabb és eddig ügyesebben felépített szezonban van részünk. A mostani epizódban az oroszországi börtönök meleg fogadtatásával szembesülnek hőseink, céljuk ugyan a beépülés volt, de közben számos nem várt problémába ütköznek. Ismét bebizonyosodott, hogy jól kezelik az átívelő szálakat az írók és még a jellemábrázolás kapcsán – persze a sorozat műfajából adódó lehetőségekhez mérten, is dicséret illeti őket. Páratlan számú epizód révén cliffhangerrel búcsúztunk el a Michael-Damien kettőstől, utóbbi esetében ez kissé erőltetettnek hatott.

Akik piros pontot érdemelnek: szedjünk össze minél több őrült ötletet, mixeljük őket össze és bízzunk benne, hogy fogyasztható lesz a végeredmény. Kissé kockázatos recept, de eddig bevált a Sleepy Hollow esetében, melynek második felvonása is infantilisra, de egyúttal szórakoztatóra sikeredett. A Brooklyn Nine-Nine és a Trophy Wife esetében csak nüánszokon múlt, hogy ebben a kategóriában kötöttek ki, a Fox és az ABC sitcomja (előbbinél a második rész, utóbbi esetében a pilot) is közepesnél alig jobb epizódot produkált. Mindkettő esetében a szerethető karakterek és a sorozatban rejlő potenciál volt a döntő érv.

Közepes osztályzatot kaptak: három olyan országos újonc került ebbe a kategóriába, melyek felemás teljesítményt hoztak és a következő két-három rész alapján döntöm el, hogy maradnak, avagy átadom őket a cancel manónak. A The Crazy Ones kapcsán ki kell emelni a Robin Williams – James Wolk párost, akik között remek az összhang, a másik oldalon viszont ott találjuk Sarah Michelle Gellar gyenge teljesítményét és a poénok hiányát. A We are Men esetében pozitívumként értékelhetjük a feelgood jelleget, de túlságosan kapkodó volt a pilot, ráadásul az emlékezetes poénok itt is hiánycikknek számítottak. Az NBC nagy reménysége a The Blacklist, mely nézettségben hozta az elvárásokat, de a sorozatot egyelőre csak James Spader viszi el a hátán, ez azonban hosszútávon nem lesz elég, eredetibb ötletek és jobban megírt karakterek szükségeltetnek a szintlépéshez.

A hét citromdíjasai: sajnos ezúttal többes számot kellett használnom, ugyanis a hét során jó néhány olyan sorozatepizódot láttam, mely után örültem volna egy rövid távú emlékezetkiesésnek. Az országos pilotok esetében – Hostages, Mom és The Michael J. Fox Show nagyjából az történt, amire előzetesen számítottam, vagyis csak nagy nehézségek árán sikerült végignéznem őket. Gyatrán megírt ’alkotásokról’ van szó, közülük talán csak a Chuk Lorre sitcom sikerült viszonylag elfogadhatóra.

A Dexter évadzáró, mint ahogy arra számítani lehetett, bevonult a sorozattörténelembe…. az más kérdés, hogy a ’miként kell a rajongókat szembeköpni’, ’az inkompetens showrunnerek leírása’ és a ’kultsorozatból közröhej tárgyává váló dráma’ címke alatt kell majd keresni a bejegyzéseket. Ez azonban várható volt, a nyolcadik évad végig botrányos minőséget hozott, melynek a betetőzése volt a rajongók felháborodását kiváltó vasárnapi finálé. Sajnos a citromdíjasok között ezúttal a Sons of Anarchy-t is meg kell említenem, melynek heti epizódja tele volt karakteridegen jegyekkel, önismétlésekkel, valamint sablonos megoldásokkal. Rossz irányba halad Jax, de vele együtt a sorozat is, Kurt Sutternek nagyon össze kell kapnia magát, mert ez a SoA-tól édeskevés.

Apa, kezdődik!

Pilotok, pilotok, pilotok egymás hegyén-hátán! Mi pedig szolgálunk és védünk, avagy megnézünk minden új országos pilotot, hogy nektek ne kelljen. Vagy csak azokat, amiket jónak tartunk - szerencsére a véleményünk megfellebbezhetetlen. Ráadásul ez csak az első része az Epizodisták podcast első duplaepizódjának - még cliffhanger is van a végén, annak rendje s módja szerint! (Vajon kikaparják-e Bruzsy szemét a macskák?! A következő részben kiderül.)

Először megvitatjuk, mi kell egy jó pilothoz - vagy inkább, pilotszezonhoz -, és miért érdemes nulla elvárással nekiülni. Aztán sorra vesszük az első pilotadagot: lesz benne szórakoztató és dögunalmas fejetlenség, pampogunk egy sort a felesleges flashforward-kezdéseken, és elspoilerezzük, hogy Coulson ügynök él. (Spoiler: Coulson ügynök él!) Menet közben több ízben megpróbálom alulmúlni az új szitkomok poénjainak minőségét - sikerrel -, és kielemezzük a Whedon-testvérek családon belüli hierarchiáját.

A hét epizódja rovat most egy darabig pihenőre vonul, de meg lehet nyugodni, nem maradtok top 3 nélkül - ezen a héten atipikus pilotokat válogatunk, amelyek köszönőviszonyban sincsenek a folytatással.

A spoilerekkel ebben az adásban kicsit szabadon bántunk, volt olyan pilot, amit részletekbe menően kiveséztük (Sleepy Hollow), míg másról csak általánosságokban beszéltünk (S.H.I.E.L.D.).

Timecode-ok:

00:00:00 - 00:04:46: Cold open és főcím
00:04:46 - 00:15:34: Pilotszezon felvezetés
00:15:34 - 00:28:56: Sleepy Hollow
00:28:56 - 00:42:27: Hostages
00:42:27 - 00:53:50: Trophy Wife
00:53:50 - 01:06:14: Brooklyn Nine-Nine
01:06:14 - 01:28:54: Marvel's Agents of S.H.I.E.L.D.
01:28:54 - 01:54:53: Apróságok
01:54:53 - 02:35:00: Top 3 - Atipikus pilotok
02:35:00 - 02:37:51: Végefőcím

A jövő héten nem biztos, hogy beszélni fogunk Stephen Merchant új pilotjáról, a Hello Ladiesről, de bárhogy is alakul, itt egy videó, amiben egyebek mellett (és mások társaságában) Beyoncé slágerét adja elő playbackelve:

A nyolcadik adást letölthetitek MP3 formátumban, vagy meghallgathatjátok az alábbi lejátszóban, feliratkozhattok az RSS csatornánkra, vagy az iTunes oldalunkra.

1x08 - Torony, EPI-0008 leszállási engedélyt kér! by Epizodisták on Mixcloud

Szeptember harmadik hetét írjuk, avagy kezdetét vette a 2013/14-es évad, melynél keresve sem találhattunk volna jobb alkalmat egy régi rovatunk visszatéréséhez. Ahogy ahhoz már hozzászokhattatok, a power rankings során az adott hét legjobb sorozatait vesszük górcső alá, ezentúl kiegészítve a citromdíjas kategória győztesével. Mint minden lista, természetesen ez is szubjektív, kommentekben szívesen várjuk az észrevételeket, vagy a saját magatok által felállított erősorrendet.

1. Breaking Bad (AMC / 5x14 – Ozymandias): sokatmondó címmel van dolgunk, Percy Shelley "Ozymandias"című költeménye a nagy hatalommal bíró vezetők és birodalmak bukását jósolja meg, ennek analógiájára a Rian Johnson (Looper) által rendezett epizódban az egykoron hatalmas drogbirodalmat irányító Walter White világa omlik össze végérvényesen. Hatalmas volt az epizóddal szembeni elvárásom, mely szerencsére beváltotta a hozzá fűzött reményeket, a megnézését követően olyan érzés fogott el, mintha háromnegyed órán keresztül bent tartottam volna a levegőt és csak a stáblista megjelenésekor tudtam volna kifújni. Egy pillanatra nem hagytak minket pihenni Gilliganék, egymást követték a tökéletesen előkészített, megrendítő erejű képsorok, mindez a nyomasztó atmoszférának és a csak felsőfokú jelzőkkel illethető alakításoknak, külön kiemelve Cranston emberfeletti teljesítményét; köszönhetően vált kerek egésszé. A kritikusok és a nézők részéről is elképesztő felhajtás övezi az évtized egyik legjelentősebb drámájának utolsó felvonását, mely az utolsó epizódjai során szemernyi kétséget sem hagy afelől, hogy ott a helye a sorozatok panteonjában.

2. Ray Donovan (Showtime / 1x11 – Bucky Fucky’Dent): pedig már kezdem feladni a reményt… és azon gondolkodtam, hogy amennyiben a Showtime újonca nem lesz képes az utolsó két epizódja során kiemelkedőt produkálni, kénytelen leszek tőle elköszönni. Ahogy az a helyezésből is kitűnik, ezen a héten a Ray Donovan írógárdája összekapta magát, sőt nem túlzás azt állítani, hogy a sorozat eddigi legjobb részét szállították. A siker kulcsa az volt, hogy pihentették az átívelő szálat, leginkább csak a rész elején és végén foglalkoztak vele, a központi témát ezúttal a Donovan testvérekhez köthető múltbeli tragédia és annak jelenre kiható következményei adták. Végre nem csak egy-egy jelenetet lehetett kiemelni, hanem a teljes epizód jó benyomást tett rám, jó lenne ha ezt a szokásukat a fináléra is megtartanák Ann Bidermanék.

3. Sons of Anarchy (FX / 6x02 – One One Six): az évad elején féltem attól, hogy az utolsó előtti szezon mindegyik epizódja hosszabb lesz a szokásosnál, tartva az esetleges üresjáratoktól, adott esetben elnyújtott jelenetektől, de szerencsére a félelmeim nem igazolódtak. Sutter a többletidőt a karakterek elmélyítésére szánja és mindezt nagy hatékonysággal teszi, egyelőre kivétel nélkül érdekes történetszálakat sikerült kreálnia. Kiemelendő a Jax személyiségében történt változásoknak és a Tara-val való kapcsolatának bemutatása, de az is üdvözlendő, hogy a Donal Logue által alakított Toric személyében rendkívül karizmatikus ellenség keseríti meg a klub életét.

4. Suits (USA Network / 3x10 – Stay): finoman szólva sem voltam megelégedve a filmidézetekbe beleszerelmesedő ügyvédeink harmadik évados teljesítményével, leginkább a hullámzó színvonalat lehet felróni nekik, melyek sok esetben még az egyes epizódokon belül is éreztették a hatásukat. A félévad zárása azonban javított valamit az összképen, szépen elvarrták a legfontosabb szálakat és ezúttal még a szentimentalizmusba hajló, társkapcsolati jelenetekből is jól jöttek ki. A cliffhanger ugyan kiszámítható volt, de hosszútávon van benne lehetőség, remélhetőleg képesek lesznek ezt kihasználni és a folytatásban már konstans produkciót láthatunk a USA Network drámájától.

5. Brooklyn Nine-Nine (Fox / 1x01 – pilot): a nyár elején a kritikusok ódákat zengtek róla, a legjobb országos pilotnak kiáltották ki, majd közvetlenül a bemutató előtt megérkeztek a kevésbé pozitív vélemények is. Örülök, hogy így történt, ennek köszönhetően ugyanis lejjebb vittem az elvárásaimat és egy kellemes pillanatokat okozó, szerethető karakterekkel és a jövőre nézve jó potenciállal bíró sitcomot vártam. A kezdeti túlzottan elvárásoknak nem, de az előbb említett kritériumoknak már teljes mértékben sikerült megfelelnie, mindenképpen maradok a folytatásra.

Akik piros pontot érdemelnek: A legjobb ötbe mindössze egy országos sorozatnak sikerült beverekednie magát, de hozzá kell tenni, hogy a Fox újonc drámája, a Sleepy Hollow sem járt messze ettől. Tulajdonképpen egy infantilis agymenésről van szó, melybe az írók beledobálták a legelvontabb ötleteiket, a végeredmény viszont a nyilvánvaló logikai buktatók ellenére kifejezetten szórakoztató lett. A tavalyi évad során csalódást okozott a Strike Back, a harmadik felvonás azonban eddig kárpótol érte, a kolumbiai és libanoni akciók után a budapesti történések sem okoztak csalódást.

A hét citromdíjasa: minden héten úgy állok neki az ominózus Dexter résznek, hogy a legutóbbinál már csak jobb jöhet, azonban később be kell látnom, hogy mindig van lejjebb. Unalmas, kiszámítható, a nézőt komplett hülyének néző forgatókönyveket tolnak az arcunkba, az egykoron kiemelkedő drámák között számon tartott sorozat már csak árnyéka önmagának. Ezek alapján nem lehet csodálkozni, hogy igencsak tartok a finálétól.

A hetedik adásban a feltámadást vesézzük ki. Vagy a zombikat. Mindkettő arról szól, hogy halottak visszatérnek az életbe, de valamiért mégsem ugyanaz a végkifejlet. De akármelyikről is van szó, ez eléggé paranormális jelenség, aminek van két szakértője. Szóval először is a hét epizódjának egy X-Akták részt választottunk, tekintve, hogy nemrégen volt 20 éves a sorozat. Kibeszéljük, milyen a viszonyunk vele, miben lehetett a sikere titka.

Aztán azok a sorozatok vannak terítéken, amik egyszer véget értek, akár természetes, akár véres úton, de egy külső erő hatására visszatértek közénk, akár filmek, akár folytatás formájában. És persze azokról is szót ejtünk, amik csak tetszhalottak voltak, és utána leheltek beléjük újra életet, akár rövidebb, akár hosszabb időre. Hatalmas téma, nyilván nem tudjuk teljesen lefedni, de azért beszélgetünk pár érdekes dologról.

A Top 3 részben pedig megfordítjuk az eddigieket, és olyan epizódokat mutatunk be, amelyeket nagyon szeretünk, csakhogy ezek amúgy középszerű sorozatok részei voltak, ezért máskor sohasem vallanánk be őket.

A sok szar poénért elnézést kérünk, késő este történt a felvétel. És amúgy is, mindannyian elhatárolódunk magunktól és az egész világtól is, szóval bárki kérdezi, nem mi voltunk!

Timecode-ok:

00:00-01:58 Cold open
01:58-34:58 "A hét epizódja" rovat: X-akták 6x02
34:58-1:41:16 Új életre kelt sorozatok
1:41:16-2:30:40 Top 3 remek rész egy közepes sorozatból
2:30:40-2:34:04 Végefőcím

A fő témánkat most nem igazán lehet tagolni, de egyedül a 24-ből spoilerezünk el egy-két fordulatot, és azok előtt is mindig szólunk, szóval biztonságosan végig lehet hallgatni.

A hetedik adást letölthetitek MP3 formátumban, vagy meghallgathatjátok az alábbi lejátszóban, feliratkozhattok az RSS csatornánkra, vagy az iTunes oldalunkra.

1x07 - Fel, támadunk! by Epizodisták on Mixcloud

Számolja még valaki, hol tartunk? Igen, ez már a hatodik rész, kezdődik a sweeps, úgyhogy ki kell törni a sok ezer másik tévés podcast közül. Szóval bekészítettük az Earl Grey teát, mellé a kekszet, behúztuk a függönyt, hogy ne kelljen néznünk az albioni ködöt, és elhívtuk CyClotroniC-ot, hogy a segítségével egy rekord hosszúságú adásban arról beszélgessünk, mitől is jók a brit sorozatok. Minden irónia nélkül. Tudjuk, hihetetlen.

A hét epizódja rovatban sor kerül a House of Cards eredeti, brit pilotjának kivesézésére, összevetve a Netflixes remake-kel, majd sort kerítünk arra, hogy beszélgessünk néhány misztikus, nyomozós, komikus és tinisorozatról, ugyanis úgy döntöttünk, ezekben a legjobbak a szigetlakók és kész. Közben persze le sem tagadhatnánk magunkat, hozzánk képes Ricky Gervais egy jólnevelt kisgyerek, szóval ne szóljatok a Médiatanácsnak, mert be leszünk tiltva ennyi rasszizmus és inkorrektség miatt.

A végére pedig a Top 3-ra egy kis érdekességgel készültünk: milyen lenne, ha a britek remake-elnék az amerikai kedvenceinket? Az, hogy az "ipari forradalom, Deadwood módra" ötlet csak a futottak még kategóriába fért bele, elég sokat elárul a helyezetteinkről.

Az adás, a hét epizódja rovatot leszámítva, spoilermentes.

Timecode-ok:

00:00-01:35 Cold open
01:35-08:10 Főcím és beköszöntő
08:10-26:15 "A hét epizódja" rovat: House of Cards (UK) pilot
26:15-45:35 Általános eszmecsere a brit sorozatokról
45:35-1:09:30 Brit bűnügyi sorozatok
1:09:30-1:33:45 Brit sci-fi sorozatok
1:33:45-1:55:18 Brit misztikus és/vagy tinisorozatok
1:55:18-2:09:25 Brit komédiák (gyorstüzelő szegmens)
2:09:25-2:49:15 Top 3 amerikai sorozat, amit a britek remake-elhetnének
2:49:15-2:52:05 Végefőcím

A "tegyünk minden adás blogposztjába egy zenés videót" mozgalom e heti győztese David Brent:

A hatodik adást letölthetitek MP3 formátumban, vagy meghallgathatjátok az alábbi lejátszóban, feliratkozhattok az RSS csatornánkra, vagy az iTunes oldalunkra.

1x06 - Brit sorozat, csak... by Epizodisták on Mixcloud

Hatalmas a verseny a jelenlegi tévés piacon, a szkriptelt sorozatok száma évről-évre komoly növekedést mutat, melynek elsősorban a nagyobb kínálat – több minőségi sorozat elve alapján mi nézők örülhetünk. A kábelcsatornák nagy része folyamatosan bővíti a kínálatát, legutóbb az FX ambiciózus terveiről számoltunk be, de a konkurenciaharc megerősödésében még ennél is nagyobb szerepe van a sorozatkészítésbe elmúlt pár évben belekóstoló új csatornáknak. A közelmúltat vizsgálva a Netflix, Amazon, Sundance Channel, History Channel, Direct TV, míg a már néhány éves tapasztalattal rendelkezők közül a BBC America, Starz, Cinemax, AMC és A&E csatornákat kell kiemelnünk. A jövőben ráadásul tovább fog növekedni ez a szám, hiszen a WE TV, a WGN America és a Discovery Channel is dolgozik a saját projektjein.

Természetesen vannak, akik kevésbé lelkesek a versenytársak erősödése miatt, nem meglepő módon az egyre súlyosabb nézettségi gondokkal küzdő network tévékről van szó. A The Hollywood Reporter ennek ürügyén szólaltatta meg az ABC Studios elnökét Patrick Morgant, aki már az interjú elején jelezte, hogy rendkívül aggasztónak tartja – természetesen saját magukra nézve, a jelenséget. Az egyik ok könnyen kitalálható, minél több választási lehetősége van a nézőnek, annál nagyobb esély mutatkozik arra, hogy az este nyolc és tíz óra közötti sávban végül nem az országos csatorna programja mellett dönt majd. Ez minden eddiginél komolyabb versenyhelyzetet teremt, ami persze ösztönözhetné is őket, de emellett egy olyan problémával is meg kell küzdeniük a network tévé fejeseinek, amivel korábban még nem találkoztak.

A május közepi upfronts bejelentéseket követően nagyjából másfél hónapig viszonylagos csend honol az országos csatornák fejlesztési osztályánál, júliustól azonban kezdetét veszi a következő évadra történő felkészülés és várják, hogy beérkezzenek hozzájuk az ötletek, melyek egy részéből aztán forgatókönyv berendelés lesz. Az idei szezon azonban különbözik a többitől, a drámák terén ugyanis komoly mennyiségi visszaesés mutatkozott meg, a megszokotthoz képest jóval kevesebb író próbálta eladni a projektjét. Moran elmondása szerint, amíg a saját stúdiója szeptember közepére általában már a drámái felét értékesíteni tudja a network tévék felé, addig most csak a harmadánál járnak.

Nem egyedi a probléma, a stúdiók nagy része hasonló helyzetbe került, az ’íróhiányért’ Morgan a kábelcsatornák növekvő kínálatát, valamint a stream szolgáltatókat teszi felelőssé. Elképesztő adat, hogy 2013-ban több, mint 150 dráma kapta meg a zöld utat, ami magával hozza azt, hogy a már nevet szerzett forgatókönyvírók és producerek nagy százaléka le van kötve. Amennyiben pedig lenne idejük egy új sorozatba belekezdeni, többségük a nagyobb kihívást és szakmai megbecsülést jelentő kábelcsatornákhoz, vagy stream szolgáltatókhoz szerződik le. Jóval nagyobb kreatív szabadságban részesülnek, a Netflix esetében például a note (a csatornától érkező javaslat a sztori/karakter megváltoztatására) fogalmát sem ismerik, ráadásul, amennyiben műsorra kerülnek, akkor nagyobb esélyük van a túlélésre, mint az országos mezőnyben, ahol az alkotásuk nagyon gyorsan eltűnhet a süllyesztőben.

Az utóbbi időben egy aduász maradt a network tévék kezében, mégpedig az anyagiak, ugyanis jobban meg tudják fizetni az írókat/készítőket, mint a kábeles társaik. Komolyabb összeget mernék arra tenni, hogy az FX-nek kimagasló szériákat (The Shield és Terriers) szállító Shawn Ryan ezért próbálkozik szüntelenül országos sorozatokkal, a gyors bukások és a presztízsveszteség ellenére is. Nem lehet azonban általánosítani, így példának okáért az HBO és a Netflix képes túllicitálni az országos vetélytársakat, mely után egy pillanatig sem lehet kérdés, hogy kire esik majd a választás. A helyzetet jól szemlélteti az egyik neve elhallgatását kérő, országos csatornánál dolgozó szakember, miszerint augusztus végén átlagban napi két-három ötletet hallgattak meg, míg az év ezen időszakában általában ötnél több szokott lenni.

„Ahhoz voltunk hozzászokva, hogy a projektek érkeznek hozzánk, mi pedig válogatunk közülük… idén azonban gyökeres változás állt be, mi megyünk közvetlenül az írókhoz ötletekkel, miközben az anyastúdióval (kiragadott példa: NBC esetében ilyen a Universal TV) jóval korábban össze kell hangolnunk a projektek előkészítését.”

Érdekes viszont, hogy amíg a drámák esetében kis túlzással élve lasszóval kell fogni az írókat, addig a sitcomoknál túlkínálat jelentkezik. Természetesen ez is összefüggésbe hozható a kábeles versenytársakkal, csak itt ellenkező előjellel, jóval kisebb a konkurencia, anyagi tekintetben pedig még nagyobbak a különbségek, mely a network tévék malmára hajtja a vizet. Dana Walden, a 20th Century Fox TV elnöke szerint „ez még mindig az a formája a történetmesélésnek, mely az országos csatornákon erősebbnek számít és sikerre vihető.” Főként a multikamerás sitcomok kelendőek, mivel ezeknél az egykamerás változathoz képest nagyjából egymillió dollárt lehet spórolni epizódonként, emellett pedig a szindikátusi sugárzások során is könnyebben értékesíthetőek.

Összefoglalásképpen elmondható, hogy az egyre erősödő konkurencia új, eddig még nem tapasztalt helyzetbe kényszeríti az országos csatornákat, akik kénytelenek lesznek adaptálódni a megváltozott szituációhoz. Azt, hogy ez miként és mennyire sikerül nekik, egyelőre nem tudjuk, de a közeljövőben érdekes lesz visszatérni a kérdésre.

Bármennyire is nehéz szembenézni a valósággal, sajnos elkerülhetetlenül közeleg a nyár vége, mely a televíziós ipar számára elsősorban az országos évad közeledését jelzi. Pár évvel ezelőtt még azt is írhattam volna, hogy fellélegeznek a csatornák, hiszen az év legmelegebb időszaka holtszezonnak számít, ez viszont napjainkban egyre kevésbé állja meg a helyét. Egyrészt a fizetős és basic kábelcsatornák kínálata folyamatosan bővül, másrészt az országos csatornák a realityk mellett egyre több szkriptelt szériát is bemutatnak a három hónap alatt. A cikk során megpróbálom egy objektív válogatás keretein belül bemutatni a nyár legnagyobb győzteseit és veszteseit, ezúttal főként a nézettséget vettem alapul a döntés meghozatalakor.

Győztesek:

Under the Dome: az előszerződéseknek (Amazon Prime és külföldi értékesítés) köszönhetően már a premierje előtt sikertörténetnek számított, de a Stephen King regényét alapul vevő széria erre még rátett egy lapáttal. Minden bizonnyal pezsgőt bontottak a a CBS-nél a premier estéjén, a 13,1 millió néző és a 18-49-es korosztályban elért 3.2-es rating az utóbbi fél évtized legjobb eredményét jelenti nyáron. Természetesen ezt nem lehetett tartani, de a stabilan hozott 11 milliós nézőszám és 2.5 körüli demó még mindig kiváló eredménynek számít. Mindezek alapján nem is csodálkozhatunk azon, hogy jövő nyáron – egy újonc sci-fi drámával párba rakva – érkezik a második felvonás.  A teljes kép érdekében hozzá kell tenni, hogy a minőség bőven hagy kívánnivalót maga után és akár külön bejegyzést is lehetne írni a sorozatban rejlő lehetőségekről és azok elpackázásáról.

Orange is the New Black: várom azok jelentkezését, akik előzetesen úgy gondolták, hogy a négy idén bemutatott saját gyártású Netflix sorozat (House of Cards, Hemlock Grove, Arrested Development s4 és jelen alkotás) közül Jenji Kohan börtönsorozata fog a legnagyobbat szólni. Valószínűleg beleőszülnék a várakozásba, ugyanis senki nem számított arra, hogy a húzónév és a komolyabb marketing hiányának ellenére a kritikusok a nézők részéről is ilyen kiváló visszhangra talál. Az Orange is the New Black esetében - mivel azt a stream szolgáltató nem hozza nyilvánosságra, nem tudok közölni konkrét számadatokat, de azt enélkül is biztosan állíthatom, hogy a nyár egyik nagy nyerteséről van szó, melynél végre elérte a Netflix, hogy a kikerülést követően (szokás szerint egyszerre tették elérhetővé az első évadot) még hosszú ideig a köztudatban legyen. A szakírók dicshimnuszokat zengenek róla, a hírtévék a női börtönben látott körülmények kapcsán hivatkoznak rá, a nézők pedig elsősorban a közösségi média segítségével jókora buzzt biztosítanak a sorozat számára.

Devious Maids: „Köszönjük, de nem!” – kikerekedett szemek és arcra kiülő döbbenet jellemezhette Marc Cherry fizimiskáját az ABC vezetőinek fenti mondatát követően, akik nem kérték be sorozatnak a Beverly Hills-i bejárónőkről szóló pilotját. Pedig a showrunner joggal számíthatott a berendelésre, elvégre legutóbbi alkotása (Desperate Housewives) az elmúlt évtized egyik legnagyobb sikere volt. Cherry mindenesetre nem adta fel, próbált új otthont keresni a szappanoperás beütéssel bíró sorozatának, melyre végül a Lifetime csapott le. Kezdetben úgy tűnt, hogy az ABC döntése bizonyult helyesnek, a gyenge kezdést követően azonban szokatlan módon egyre csak gyarapodott a nézők tábora (az utóbbi hetek átlaga 2.7M, 1.0), ráadásul a csatorna célközönségénél, vagyis az 50 év alatti nők között a legsikerebb műsornak bizonyult. Ez végül második évados megújítást ért és egyben hatalmas elégtételt Marc Cherry számára.

Breaking Bad: hatalmas bravúrt hajtott végre a Breaking Bad, amikor az utolsó évadjának premierjekor megduplázta az addigi legjobb nézettségét (5.9 millió néző, 2.8-as demó). A váratlan, de annál örömtelibb siker okát kereshetjük a jól elhelyezett marketingben, az előzetes hypeban, véleményem szerint azonban még ezeknél is nagyobb szerepet játszott a ’Netflix hatás’, a gyors és egyszerű elérésnek köszönhetően rengetegen bepótolták a kiváló szájhagyománnyal bíró alkotást. A második hétre ugyan valamelyest visszaesett a nézettség, a harmadikon viszont újból felfelé indult meg, mely azt mutatja, hogy nem egy kifutott eredményről beszélünk, az új (legalábbis tévén keresztüli) nézők nagy része megmaradt. Most sajnálja csak az AMC, hogy mindössze öt rész maradt hátra a sorozatból, mindenesetre az eddig látottak alapján minden esélyünk megvan arra, hogy méltóképpen búcsúzzon a már most kult státuszt kiérdemlő számító dráma.

Duck Dynasty: részben párhuzamot lehet vonni szakállas redneck barátaink és az antihősök etalonját megtestesítő kémia tanárunk között, legalábbis az évek óta folyamatosan növekvő nézettség kapcsán. Annyi különbséggel, hogy az A&E realityjének esetében számítani lehetett a kiemelkedő teljesítményre, hiszen az arányokat nézve évek óta hasonló mértékű fejlődésről beszélünk. A közel 12 milliós össznézettség és 5.0-ás demóval nyitó negyedik évadról, valamint a siker mögött álló tényezőkről az epizodisták podcast legutóbbi részében foglalkoztunk.

Shark Week: A Discovery Channel immáron a 26-ik alkalommal tűzte képernyőre a Shark Week című műsorát, mely idén augusztusban is kiemelkedő nézettséget biztosított a csatorna számára. A premiert közel 5 millióan nézték, ami a 2.2-es demóval együtt rekordnézettséget biztosított a Discoverynek. A műsor ráadásul rendkívül sikeres a fiatal korosztálynál, a 18-34 éveseknél mindenkit legyőzött a sávjában, ez alapján nem meglepő, hogy a közösségi média is igencsak felkapta. Az már más lapra tartozik, hogy a siker kedvéért hatásvadász eszközöket is bevetettek, a Megalodon: The Monster Shark Lives című műsor sokkal inkább a szenzációhajhászás, mintsem a tudományos igényesség fogalmát meríti ki.

Vesztesek:

Wilfred: elöljáróban annyit, ha a minőséget kellene vizsgálnunk, akkor nem kérdés, hogy az FX dramedyjének a győztesek között lenne a helye, ezúttal viszont a nézettség adta a döntéshozatal alapját. Ebben a tekintetben pedig rendkívül gyászosan teljesített a jelenlegi mezőny egyik legszürreálisabb sorozata, mely egy év alatt a nézőinek majdnem több, mint a felét elveszítette. John Landgraf FX elnök a TCA-tour során az NBA döntő hetedik meccsét okolta a visszaesésért, ami egybeesett a harmadik évad premierjével. Sajnálatos módon az évadnyitó óta sem találtak vissza a nézők, így a számokra ránézve kérdésessé vált a negyedik felvonás berendelése. Nem kell azonban csüggedni, a DVR adatok bizakodásra adhatnak okot, azt mutatják, hogy a nézők nem tűntek el, csupán jó részük felvételről nézi a sorozatot, emellett az alacsony gyártási költségek és a pozitív visszajelzések szintén arra engednek következtetni, hogy reális esély mutatkozik a megújításra.

Az NBC nyári drámái: amíg a pávás csatorna teljes mértékben elégedett lehet a nyár folyamán bemutatott realityjeivel, addig a szkriptelt sorozatai még a szerény várakozásokat is alulmúló szereplést mutattak be. A nemzetközi koprodukcióban készült Crossing Lines a 0.4 és 0.5 közötti 18-49-es ratingjeivel még basic kábelcsatornán is kaszára lenne ítélve, ráadásul emellett egy unalmas, sablonokkal telepakolt, tíz évvel ezelőtt is kiszámíthatónak számító sorozatot próbáltak lenyomni az ember torkán. A Siberia ennél valamelyest jobban teljesített, de a 0.7-es demó finoman szólva sem mondható acélosnak, egyértelműen kaszára van ítélve. A harmadik NBC-s nyári sorozat, a Camp sem képes az 1.0-ás rating elérésére, ez főként az erősnek mondható America's Got Talent felvezetés miatt mondható kínosnak. A nemzetközi partnerek miatt a csatorna mindhárom sorozathoz olcsón jutott hozzá, így inkább a presztízsükön esett csorba. Már ha még maradt abból valami...

A TNT és a USA Network újoncai: azért is vontam össze a két csatornát, mert élen járnak az egy kaptafa alapján (tisztelet a ritkán előforduló kivételeknek) készített drámákban, ennek ellenére, vagy sajnos épp ezért a megszokott receptre vevő a közönség. Az idei nyáron azonban fordult a kocka, a TNT és a USA Network újoncának teljesítménye is elmaradt a várakozásoktól. Kezdjük az előbbivel, a magánnyomozós King & Maxwell a felvezetésének (Major Crimes) 40%-át elveszítette a célkorosztályban, még a vele azonos sávban levő Adult Swimen futó Bob’ Burgers ismétlésektől is képes volt kikapni. Ennél valamelyest jobb szereplést tud felmutatni a USA Network-ön futó Graceland, mely stabil 0.8-as demóra képes, de ennél többet várt volna tőle a csatorna, így bár vélhetően megújítják, a teljesítménye csalódásnak számít.

Low Winter Sun: mi lesz veled AMC? – a fájdalmasan hamar véget érő Rubicon óta nem került ki minőségi dráma a kezeik közül, mindez annak a fényében különösen kellemetlen, hogy a két ’Hall of Famer’ drámájuk, a Mad Men és a Breaking Bad a végéhez közeledik. A Low Winter Sun ráadásul a csatorna történetének legrosszabbul fogadott drámája, mely kijelentés egyaránt vonatkozik a minőségre és a nézettségre. A felvezetést biztosító Breaking Bad nézőinek nagy részét elveszti (2.5-ös vs. 0.4-es demó), ez papíron egyértelmű kaszának számít. Amennyiben Charlie Collierék mégis megújítanák, azzal tovább növelik azon döntéseik számát, melyek során az inkompetens jelzővel kellett illetnünk őket.