Gyorsan szögezzük le, hogy ez nem egy tipikus TNT sorozat. A kábelcsatorna profiljába eddig a nyomozós, valamint női karaktereket előtérbe helyezős drámai sorozatok tartoztak, a Men of a Certain Age pedig témaválasztásában és stílusában is igencsak eltér az eddigi felhozataluktól. Azért hangsúlyoztam ezt ki, mert aki hozzám hasonlóan nem kedveli túlságosan a TNT-t, könnyen lehet, hogy csak a csatorna miatt, a pilot bepróbálása nélkül dobná a sorozatot. Nem feltétlenül fog mindenkinek bejönni, de a jól összerakott, meglepően minőségire sikerült első rész mindenképp megér egy próbát.

Az Everybody Loves Raymond-al nagyot szakító Ray Romano, valamint a vele már akkor is együtt dolgozó Mike Royce 2008-ban küldte el a sorozattervét a csatornának. A berendeléssel egy időben megkezdték a castingot is, Scott Bakula, majd pedig Andre Braugher csatlakozott a stábhoz. Három, az egyetemi éveik alatt megismerkedő barátot alakítanak, akik mostanra már a 40-es éveik végén járnak. Egyikőjüknek sem sikerült megvalósítania gyerekkori álmát, a profi golfkarrierre vágyó Joe (Romano) ugyan egy bolt tulajdonosának mondhatja magát, de felesége elvált tőle, feltehetőleg szerencsejáték függősége miatt és egy hotelszobában lakik. Owen (Braugher) nagycsaládos ember, feleség és három gyerek, az apja által vezetett autókereskedésben azonban szinte csak megaláztatás éri őt. Terry (Bakula) lazán veszi az életet, nőcsábász és a munkahelyén is kedveli mindenki, de a régóta dédelgetett színészkarrier nem jött össze neki.

Ugyan tipikusnak mondható karakterekről van szó, de mégis működik a pilot, nem érezni erőltetettnek a felmerülő problémákat, valamint a szereplők vívódását sem. Ez köszönhető nagyrészt az életszerű párbeszédeknek, a lassú sodrású, de okosan felépített történetszálaknak és természetesen a színészeknek. Az összetevőket szintén jól eltalálták, ugyan a dráma van túlsúlyban, de megfelelő helyzetekben a humort is okosan adagolják. Ami egyébként egyáltalán nem harsány, sokkal inkább szatirikus humorról beszélhetünk. Érdekes módon a pilot során többször is volt olyan érzésem, hogy ez filmként is, sőt talán még jobban is működhetne, talán épp a témaválasztás miatt és, hogy egy átlagos pilothoz képest jóval visszafogottabb volt. Néhány rész után ezzel kapcsolatban is okosabbak lehetünk.

Az egyik legnagyobb meglepetést Ray Romano szállította, aki végig hitelesen hozta a kapuzárási pánikkal (is) küzdő, magányos és néha igencsak furcsának tűnő Joe karakterét. Pedig az Everybody Loves Raymond-ból kiindulva nem hittem volna, hogy megbirkózik majd ezzel a mostani, nagyobb kihívást jelentő szereppel. Tévedtem, talán a gyerekivel való beszélgetése győzött meg véglegesen erről. Könnyű lett volna, főleg egy komikusnak túljátszani, de ő végig sallangmentes alakítást hozott. Romano-val ellentétben Braughert eddig is kedveltem, ő tulajdonképpen hozta azt, amit elvártam tőle.

Bakula talán első látásra könnyebb szerepet kapott, de azért már itt is tettek utalást arra, hogy nem lesz olyan egysíkú a bohém, nőfaló figura karaktere, mint, ahogy azt mi az első néhány percben gondoltuk. Egy, régi, kedves ismerősünk is feltűnik, a Bakulával érdekes kis párbeszédeket folytató pincércsaj szerepében Carla Gallo-t (Carnivále, Californication) láthatjuk. Az írók és a színészek mellett még egy dicséretet ki kell osztani az operatőrnek is, sokat hozzátett a pilot sajátos hangulatának kialakításához. Ahogy már a bevezetőben is említettem, főleg a témaválasztás miatt nem mindenkinek fog bejönni, még én sem vagyok benne biztos, hogy hosszútávon nézős tud-e maradni, de a jól sikerült pilottal azt mindenképp elérték, hogy néhány részre még biztosan maradjak.

Értékelés:

Ha három résszel az évad vége előtt kellett volna kritikát írnom, igencsak bajban lennék... kis túlzással csak magamat tudnám ismételni, legyen szó a blogon található eddigi írásokról, vagy éppen a vendégkritika formájában a sorozatjunkie-n megtalálható ismertetőről.

Pedig nem volt minőségbeli visszaesés, a Mad Men az elmúlt két évadhoz hasonlóan most is ugyanaz a lassú, de érdekes karakterizációjú, korhű társadalomrajzot bemutató sorozat maradt, egyszerűen csak a cselekmény minimálisra vétele miatt kevés újdonságot tudtam volna hozzáfűzni az eddig elmondottakhoz. Az utolsó néhány rész azonban nem kevés változást hozott, de erről már spoileresen a kép alatt.

Szükség volt a status quo megbontására és ezt Weiner-ék is érezték. Persze akár úgy is értelmezhetjük, - és ebben is van igazság - hogy három évad aprólékosan felépített jellemrajza ért most be, szereplőink eljutottak arra a pontra, ahonnan már nem volt visszaút. Ugyan Don-nak az évad elején még volt egy futó kapcsolata, de önmagához képest, talán épp várandós felesége miatt visszafogottabb volt. Sőt, a római kiruccanás idején úgy tűnt, hogy boldogabbak, mint valaha, ez azonban nem tartott sokáig. Don, lánya tanárnőjével való kapcsolatára ugyan nem derült fény, de bőven volt helyette más: a kettejük közötti egyre szembetűnőbb elidegenedés, Betty kapcsolata a szenátor emberével, és természetesen Don múltja, amelyet ezúttal a felesége is megismert.

Az utóbbi - Betty szembesíti Don-t a régi életével - talán a sorozat történetének egyik legerősebb jelenetsora volt. Ennek kapcsán érdemes megjegyezni, hogy bár számtalanszor dicsértük a sorozat jellemrajzát, a szereplőket mégsem tudtuk igazán közel érezni magunkhoz, Weiner-ék valószínűleg készakarva nehézzé tették az egyes szereplőkkel való azonosulást. A fentebb említett jelenet a ritka kivételek egyike, itt a főhőseink valóban megnyíltak és végre őszinték voltak egymással. Hamm parádés alakítást hozott, egyúttal bizonyítva, hogy nem csak a kimért, sokszor arrogánsnak tűnő szerepet tudja tökéletesen hozni. January Jones-nak szintén kijár a dicséret, hitelesen mutatta be a háziasszonyi teendőkbe szépen lassan beleunó, érzelmi vívódásoktól sem mentes karaktert.

Don-nak nem csak a magánéletében, de hivatása kapcsán is komoly változásokkal kellett szembesülnie. Mire nagyjából hozzászoktak volna az új tulajdonoshoz és az emiatt kialakult helyzethez kiderül, ismét el akarják őket adni. Végül a Draper, Sterling, Cooper hármasnak, persze kiegészülve angol barátunkkal nem kevés machináció segítségével sikerül új ügynökséget alapítani. Élmény volt nézni mindegy egyes olyan jelenetet, melyben a régi-új kollégákat keresték fel, melyek adott esetben a kissé ironikus humort sem nélkülözték. Ami azonban ezeket a párbeszédeket/tárgyalásokat igazán érdekessé tette számomra, az a sérelmek felemlegetése, a szereplők közötti kapcsolat és érzelmi vetület megjelenése.

Ne feledkezzünk meg a többi karakterről sem, kissé szubjektív módon Joan-nel kezdeném a sort. Ha az utóbbi két évadhoz viszonyítjuk, játékperceinek tekintetében ezúttal sem történt érdemi változás, ennek ellenére mégis kiemeltebb szerephez jutott és sikerült jobban megismernünk őt. A céltudatos és férje mellett végig kitartó Joan egyike a sorozat legérdekesebb karaktereinek, és ez nagyban köszönhető Christine Hendricks játékának. Kétségtelen, hogy már a megjelenésével is... fogalmazzunk úgy, hogy felhívja magára a figyelmet, de a hanghordozása, az arcjátéka, és úgy összességében a stílusa az, ami igazán ellenállhatatlanná teszi őt. Kifejezetten tetszett, ahogy Roger-rel való kapcsolatát ábrázolták, legtöbbször csak telefonon keresztül tartották a kapcsolatot, de ezen beszélgetéseikből is egyértelműen kiderült, hogy az íróknak még vannak terveik kettejükkel kapcsolatban.

John Slattery-t ismét remek munkát végzett a munka elől házasságba menekülő, régi barátjával is összetűzésbe keveredő Roger Sterling alakításakor. Végül azonban ő is beadta a derekát és szerepet vállalt az új cég létrehozásában és úgy tűnt, hogy Don-nal való kapcsolata is rendeződni látszik. A második évad kapcsán dicsértem Peggy-t, illetve az ő történetszálát, sajnos ez ezúttal elmarad.

Voltak ugyan kifejezetten jól sikerült jelenetei, mint például az esti füvezés a kollégákkal, vagy az utolsó részben a Don-nal való párbeszéd, de végig úgy éreztem, hogy az írók sem tudják pontosan, hogy merre induljanak el a karakterrel, mintha egy kicsit céltalanok lettek volna vele kapcsolatban. Pete viszont évről-évre jobb, mind a feleségével való finoman szólva is hullámzó kapcsolatát, mind a munkájához való hozzáállását ügyesen ábrázolták. Az évad talán legtragikusabb sorsú szereplője Salvatore volt, bár ki tudja, talán az új cégben neki is lesz majd hely.

A Mad Men-ben már jó pár történelmi kitekintéssel találkozhattunk, ezúttal a Kennedy-gyilkosság volt a középpontban. Szokás szerint a szereplők szemszögéből láthattuk az eseményt, valamint azt, hogy ők miképp élik meg ezt a helyzetet. A tragédia árnyékában pedig Don és Betty házassága is egre inkább a végéhez közeledett. Az évadról összességében az mondható el, hogy pont akkor sikerült valami váratlant hoznia, mikor a legnagyobb szükség volt rá és annak ellenére, hogy nem volt komolyabb cliffhanger, kifejezetten várom a negyedik évad premierjét.

Értékelés:

A Hello, Dexter Morgan beváltotta a hozzá fűzött reményeket, végig feszültséggel teli epizód volt és egyúttal remek felvezetőnek bizonyult a fináléhoz. A Showtime is elégedett lehetett, az egész évadban kiváló nézettséggel futó évad az utolsó előtti részre átlépte a 2 millió nézőt (2.1) és sorozatrekord született, ráadásul egy évtizede nem volt ilyen nézett egyetlen sorozat, film, vagy éppen sportesemény sem a kábelcsatornán.

Ezúttal már óvakodtam a promoktól, így most egy viszonylag spoilermentes John Lithgow interjút ágyaztam be. Azért kellett használnom a viszonylag kitételt, mert egy rövid sneak peak is található az elején, de nem sok mindent árul el. Lithgow megnyerése Arthur Mitchell, vagyis Trinity szerepére főnyereménynek bizonyult, zseniálisan hozza a több, mint 30 éve ügyködő sorozatgyilkost. Az interjú során jogosan creepy-ként (hátborzongató) jellemzik a karaktert, nézzük, hogy miként vélekedik (többek között) erről az őt alakító Oscar-díjra jelölt és többszörös Emmy-díjas színész.

Nehéz lenne úgy bármit is írnom a Friday Night Lights legutóbbi részéről, hogy ne csapjon át dicshimnuszba, és ez főleg annak tükrében lehetetlen vállalkozás, hogy még mindig a hatása alatt vagyok, minden egyes jelenet, valamint alakítás a helyén volt, igazi, emberi drámát láthattunk. A The Son című epizód pedig nem csak az egyébként kiváló negyedik évad, de összességében is a sorozat egyik legjobbjának tekinthető.

Zach Gilford jutalomjátéka...ugyan már a második évad végén is megvillantott valamit a tehetségéből de a benne lévő potenciált csak most tudta igazán a felszínre hozni. Az apját elvesztő és a gyász mellett a kapcsolatukat is feldogozni próbáló Matt szerepében tökéletesen adja vissza a karakterben lejátszódó folyamatokat. Ellentmondásba kerül magával, az apja elvesztését követően a fájdalom és a harag érzései keverednek benne, mivel az apja soha nem volt ott, mikor szüksége volt rá, nem is tudta igazán megismerni őt.

Látszik rajta, hogy szinte üvölteni szeretne...nem tudja kihez forduljon, ráadásul a fokozódó nyomás, a másoknak való megfelelés miatt ez egyre nehezebbé válik. Aztán egyszer csak nem tudja többé visszafojtani, a temetés előtti este, mikor a futballpályán a régi haverokkal beszélgetnek kitör belőle... nem lepődünk meg mikor ezt követően a tulajdonképpeni második családja, a Taylor-ok jelentik a vigaszt neki. Mikor szüksége volt egy támaszra, mindig ott voltak neki, egyszer sem hagyták cserben. Az a jelenet pedig, amikor a coach-al sétál haza... de ezt látni kell, nem hiszem, hogy ezt bármiféle jelzővel át lehetne adni.

Gilford-ot nem lehet eléggé dicsérni, de Katims-ék odafigyeltek arra is, hogy a többiek miként élik meg ezt a helyzetet. Jules együtt gyászol Matt-el, de tehetetlennek érzi magát, miközben, talán épp Saracen egyik rosszul sikerült mondata után az apjával való kapcsolata is előtérbe kerül. Szinte tökéletes az időzítés, más körülmények között talán giccsesnek hatna, de az adott szituációban rendkívül életszerű volt ez az apa-lánya jelenet. Ne hagyjuk ki a sorból Riggins-t sem, akinek Becky-vel való beszélgetése során elejtett, tehetetlen voltam kezdetű mondata önmagáért beszél.

Ha valaki nem nézi a sorozatot, talán azt mondja, hogy már unalomig ismételt helyzeteket hoztak be és sablonosnak titulálja. Az benne a szép, hogy ezzel kapcsolatban nem is tévedne, de mint mindig, a lényeg a megvalósításon van. Ugyan ezeket a szituációkat már több filmben, sorozatban is láthattuk már, de a Friday Night Lights ezt mindennél jobban életszerűvé tudja tenni, közel hozza a karaktereket és a néző pillanatok alatt azonosulni tud velük. Hogy ezt miképp tudják elérni? - nehéz rá egyértelmű választ adni, talán a dokumentarista stílus, a nagyszerű, összetartó stáb, a különleges forgatási metódus és az improvizáción alapuló színészi munka, de még hosszasan sorolhatnánk az összetevőket.

Visszatérve a részhez, kifejezetten tetszett, hogy közben olyan apróságokra is odafigyeltek, mint például Smash felemlegetése. Taylor edző a kislányával játszik, fél szemmel pedig egy egyetemi meccset követ, mi pedig majdnem csak háttérzajként halljuk, amint a riporter Smash-t dicséri. Ugyan csak egy rövid kitekintő, de mégis jó tudni, hogy az egyébként kiválóan bemutatott búcsújukat követően sem felejtkeztek el a régiekről.

Street és Brian történetszálának lezárását követően most már lassan Matt is távozik, mint, ahogy ez a temetésen feltűnő Lyla-ra is igaz, akinek leginkább Riggins-el való kapcsolatára koncentrálnak majd. Mindeközben építik be az új szereplőket, fokozatosan ismerkedünk meg velük, eddig talán Vince és Luke karakterét kapták el a legjobban. Az értékelés pedig nem is lehet kérdéses, azon kevés sorozatepizódok egyike, amikre nyugodtan használhatjuk a tökéletes jelzőt.

Értékelés:

Kedden kezdi meg második évadát a jelenlegi mezőny talán legjobb sitcomja, a Better off Ted. A tavalyi midseason nagy felfedezettje volt, egyedi humorának és remekül eltalált karaktereinek köszönhetően (régebbi BoT írásokhoz katt a címkére). A második évadra való ráhangolódásként most néhány második évados sneak peek-et és promót gyűjtöttem össze. Először jöjjön a két kivágott jelenet, majd a tovább után három promó látható.
 

A Brotherhood eddig sajnos viszonylag keveset szerepelt a blogon, pedig az elmúlt évek egyik legigényesebb sorozatáról van szó. A providence-i politikai intrikákat és ír maffiát a Caffee család történetén keresztül bemutató széria engem is gyorsan meggyőzött, többek között aprólékosan kimunkált történetvetésének, a remek színészi alakításoknak, valamint borongós hangulatának köszönhetően.

Ugyan a kritikák is méltatták, végig alulértékelt sorozatnak számított, a szakmai dicséretek díjakban már nem mutatkoztak meg (ennek okairól itt írtam) és sajnos a nézettség is bőven hagyott kívánnivalót maga után. Épp ez utóbbi miatt nem is igazán lehet hibáztatni a Showtime-ot, hogy annó a harmadik évad lezárultát követően már nem adott megrendelést egy újabbra. Az utolsó etap nyolc része még hátravan számomra, és bízom abban, hogy minőségéhez méltó lezárást kapott.

Mivel annak megnézését követően egy spoileres írással jelentkezek majd, így a mostani bejegyzésben inkább azok figyelmet próbáltam meg felhívni rá, akik még nem próbálták be. A tovább után két videót ágyaztam be, az elsőben egy kritikákból összeállított montázst, majd ezt követően a sorozat alapsztoriját és karaktereit ismertető képanyag látható.

Már csak két rész van hátra a negyedik évadból, melyet könnyen lehet, hogy a végén a legjobb címkével kell majd ellátnunk. Ez, figyelembe véve főként az első kettő szintjét igen nagy dicséretnek számít. Amikor már az évad felénél összehozták Dex-et és Trinity-t többen is féltették a sorozatot és időhúzást gyanítottak. Én, ahogy legutóbb is írtam bizakodó voltam ezt illetően és szerencsére nem is kellett csalódnom - remekül építették fel a két sorozatgyilkos kapcsolatát, a közös jelenteik élményszámba mennek és ez a furcsa kapcsolat a karakterépítésben is kiemelt jelentőséggel bír.

Az elmúlt két részben még magasabbra emelték a téteket, bár talán a helyes megfogalmazás az lenne, hogy most tudták/tudják majd/ igazán learatni az évad eleji kiérlelt munkának és jellemrajznak a gyümölcsét. A 4x10-es Lost Boys után nem bírtam magammal és "muszáj" volt megnéznem a következő, Hello, Dexter Morgan címre hallgató rész előzetesét. Beágyaztam az epizód előzetesét, de vigyázat, erősen spoileres.
 

Ugyan már hetek óta a levegőben lógott, de csak tegnap került sor a hivatalos bejelentésre, az FX berendelte a Sons of Anarchy harmadik évadát. A döntés nem volt meglepő, a második évad egészen kiváló nézettséget hozott, a legnézettebb basic (alap) kábeles sorozat volt az idei mezőnyben. A dupla részes finálét például 4.3 millió néző látta és szintén sorozatrekordnak számító 2.3-as demót tudott elérni. A SoA mindezek mellett remek kritikákkal is bírt, a második etapot a mértékadó újságírók szinte csak felsőfokú jelzőkkel illették.

A harmadik évad szeptemberben fog kezdődni, és 13 részből fog állni. Egyéb bejelentésekre is sor került, így a showrunner Kurt Sutter két éves szerződéshosszabbítást írt alá és az ígéretek szerint az állandó szereplők (legalábbis aki túlélte a finálét) jövőre is vissza fognak térni. John Landgraf FX elnök - aki egyébként véleményem szerint messze a legszimpatikusabb tévés vezető - nyilatkozatában pedig a nézettségi sikerek mellett még kiemelte, hogy a kritikák is elismerik a Sons-t, és megérdemelten napjaink egyik legjobb sorozatának titulálják. (Természetesen, amint végignéztem, jönni fog tőlem a második évados írás is)

Az FX időközben kihirdette a jövő év eleji műsorrendjét is: a Nip/Tuck utolsó, hetedik évada január 6-án veszi kezdetét, újonc animációs sorozatuk az Archer (melynek első részét egyébként már leadták és beszerezhető) január 14-i premiert kapott. Piros betűs dátum lesz január 25-e, ugyanis ekkor kerül sor a Damages harmadik évadának nyitányára. A Timothy Olyphant által fémjelzett, ígéretes újoncot, a Justified-ot (leánykori nevén Lawman) márciustól láthatjuk majd, valamint tavasszal fog bemutatkozni, Louis C. K. új komédiája, a Louie is.

A múlt nagyjai címmel ellátott kategória keretében olyan, már befejeződött és nagy hatást kiváltó, adott esetben klasszikusnak mondható sorozatok kerülnek bemutatásra, melyekről az aktualitás hiánya miatt a blogon kevesebb szó esik. A fenti linkre kattintva elérhetőek az eddigi bejegyzések, ezúttal pedig a bántóan rövid életű Carnivále kerül terítékre.

Az 1930-as évek Amerikájába kalauzol el minket a sorozat, a gazdasági világválság és a Dust Bowl idejére. Előbbi talán nem szorul különösebb magyarázatra, viszont a Dust Bowl egy itthon valószínűleg kevésbé ismert fogalom. A piszkos harmincas évek szóösszetételt is használják rá, ezen periódus alatt számos komoly erejű homokvihar tombolt Amerika több területén is, melyek komoly ökológiai és mezőgazdasági kárt okoztak.

A Carnivále-ban, mint, ahogy a címe is mutatja egy mutatványos cirkusszal ismerkedünk meg, melyben számos furcsa alak, így többek között kígyóbőrű ember, törpe, illetve óriás, jósnő, sziámi ikrek, kártyavető is feltűnik. Hamarosan egy fiatal, természetfeletti képességekkel megáldott fiú (Ben Hawkins) is csatlakozik a társulathoz. Ahogy haladunk előre, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy a szinte isteni erő birtokában lévő fiú, valamint egy kisvárosi, sötét víziók által gyötört prédikátor (Justin Crowe) végső harcára van kihegyezve a történet. A jó és rossz, vagy másképp fogalmazva, a fény és a sötétség elkerülhetetlen összecsapása pedig mindenkire hatással lesz.

Az HBO-n 2003 és 2005 között két évadot megélt Carnivále az HBO aranykorszakának (Wire, SFU, Sopranos, Rome, Deadwood) egyik jeles képviselője, a misztikummal erősen átszőtt sorozatot elsőrangú karakterizációjának, okos történetvezetésének, valamint korhű ábrázolásmódjának köszönhetően méltán említik a legnagyobbak között. Epikus történetről van szó, titokzatossággal és rejtélyekkel megtűzdelve, gyakran a hit kérdéseit boncolgatva, de mindezek mellett a részletes jellemábrázolásról sem feledkeztek meg a készítők. Ezt különösen nagy bravúr egy olyan sorozat esetében, mely tucatnyi karakterrel dolgozik, ráadásul ilyen nagyívű történetszállal is rendelkezik. A korszak kilátástalansága, a reményvesztettség is megjelenik, és ehhez kapcsolódóan külön említést érdemel a Carnivále képi világa, mint egy tökéletes illúzió, valóban a 30-as évek Amerikájában érezzük magunkat. Ez is sokat hozzátesz annak a sötét, gyakran depresszív hangulatnak az átadásához, mely a sorozat egyik jellegzetességének számít.

Az ötletgazda Daniel Knauf volt, aki már az 1990-es évek elején kész volt a forgatókönyv első változatával. Eredetileg mozifilmben gondolkodott, de mint kiderült a 180 oldalas script a kétszerese egy átlagos filmnek, ráadásul úgy érezte, hogy még ez is bővítésre szorul. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Knauf más írásait is visszautasította az álomgyár, magyarázatként a túl furcsa jelzőt használva, a helyzet finoman szólva sem volt biztató. A 90-es évek közepén egy új lehetőség vetődött fel, mikor is néhány tv-s íróval való találkozás után már sorozatformátumban kezdett el gondolkodni. Azonban híján volt a kapcsolatoknak, így idővel ez is zsákutcának tűnt. Mielőtt feladta volna a reményt, utolsó próbálkozásként feltette a pilot forgatókönyvét saját weboldára...

A terv ezúttal bevált, Howard Klein és Scott Winant producereknek megtetszett a script, és többször személyes találkozás után úgy döntöttek, hogy az HBO-hoz viszik a produkciót. A kábeles adónál kedvező visszhangra találtak, azonban Knauf-ot tapasztalatlannak tartották a showrunner-i poszthoz, természetesen a produkció egyik legfontosabb láncszeme maradt, de Ronald D. Moore-t (BSG, Star Trek:DS 9, TNG, Roswell, Virtuality) nevezték ki "főnöknek". Moore azonban a BSG miatt a második évadot már nem vállalta, így az addigra rutinosabbá vált Knauf kapta meg a karmesteri pálcát.

A megpróbáltatások azonban nem értek véget, a pilot készítése 21 napig tartott, majd a csatorna és a készítők közötti kreatív viták miatt csak több mint egy év múlva álltak neki a második rész forgatásának. Végül 2003 szeptember 14-én debütált a sorozat, az HBO-nak a premiereket tekintve rekord nézettséget hozva. A kritikusok is felfigyeltek rá, ugyan a történet misztikus vonalának köszönhetően nem volt egyöntetű a dicséret, de a mértékadó újságíróktól kifejezetten jó visszajelzéseket kapott. A díjátadókon is jól szerepelt, és bár kialakult egy komolyabb rajongói mag, a nézettség egyre csak süllyedt, és a Knauf által hat évadosra tervezett sorozatot a második évad végén elkaszálta az HBO (ennek körülményeiről bővebben az utolsó bekezdésben írok).

A sorozat megvalósulásában elévülhetetlen érdemeket szerző Daniel Knauf-ról, Ron Moore-ról, vagy éppen Howard Klein-ről már volt szó, de rajtuk kívül még számos stábtagot ki kell emelni. Így többek között a Knauf mögött az írói csapatban fontos szerepet betöltő  Nicole Yorkin-t, vagy éppen William Schmidt-et, a rendezők közül pedig Jack Bender-t, illetve Rodrigo Garcia-t. Érdemes külön foglalkozni a zenét jegyző Jeff Beal-el is, akinek agy szerep volt abban, hogy a sorozat képes volt megteremteni a 20-as, 30-as évek korhű hangulatát. Számos korabeli népszerű dalt használt fel, valamint egyes karakterekhez, illetve adott témákhoz is odaillő, jellegzetes dallamokat választott, így például Justin testvér esetében a vallásos tematika, míg a vándorcirkusz esetében a misztikusság volt a jellemző.

Természetesen ne feledkezzünk meg a színészekről sem: a két egymással szemben álló főszereplőt Nick Stahl, valamint Clancy Brown alakította. Előbbi, a titokzatos, reményvesztett és képességei ellenére önbizalom hiányos Ben Hawkins-t, utóbbi az egyre kisebb önkontrollal bíró, manipulatív Justin tiszteletes szerepében tűnt fel. Stahl-t is dicséret illeti, de Brown a sötétség, a gonosz megtestesítőjeként olyan komplex alakításra volt képes, mellyel nem igazán lehetett versenyre kelni és elementáris erejű alakítása valószínűleg örökre az emlékezetünkbe vésődött.

A mellékszereplőket is részletesen kidolgozták, és ahogy már említettem ez annak fényében, hogy nagyszámú stábbal dolgoztak, különösen dicsérendő. A teljesség igénye nélkül néhányukat kiemelve: Jonesy szerepében Tim DeKay-t, a szintén karizmatikus alakítást nyújtó Patrick Bauchau-t a titokzatos (bár ez a jelző sok mindenkire igaz) Lod professzor szerepében, a Twin Peaks-ből is ismerős kis embert Michael J. Anderson-t pedig a társulat megbízott vezetőjeként láthattuk. A vándorcirkusz tényleges "vezetőségének" Linda Hunt adta a hangját, de John Savage is feltűnt a sorozatban, a fontos szerepet betöltő Henry Scudder szerepében, és Robert Knepper-t is láthattunk néhány részes vendégszereplés erejéig. Talán egyedül Clea Duvall által alakított karakter nem nyerte el a tetszésemet, bár ebben valószínűleg nagy szerepet játszott az is, hogy a színésznőt eddig egy szerepében sem tudtam igazán megkedvelni.

Végül essen szó a kasza körülményeiről és annak utóhatásáról is: a pilot rekordot hozó 5.3 milliós nézettsége után nem sokan fogadtak volna arra, hogy csupán két évadot él meg a Carnivále. Az eredmény elérésében azonban nagy szerepet játszott a felvezetés, a Szex és New York is. A második rész komoly csökkenést mutatott, de az igazi probléma a második évad nyitásakor jelentkezett. Több, mint 60 százalékos nézővesztés a premierhez képest, 1.8 millió néző ült le a képernyők elé...Innen már nem volt visszaút, és 2005 májusában az HBO bejelentette, hogy nem rendeli be a harmadik évadot. Ironikus, hogy a Carnivále által felállított sorozat premier rekordot nem sokkal később az a Deadwood döntött meg, mely mára szintén a klasszikusok között foglal helyet és hasonlóképp komoly nézővesztést produkált és túlságosan korán, befejezetlenül ért véget.

A költségvetés is fontos szerepet játszott a döntés meghozatalakor, a Carnivále 4 milliós epizódonkénti költsége, szembeállítva a nézettséggel sajnos a kaszán kívül nem nagyon hagyott más lehetőséget az HBO-nak. Utolsó mentőövként azért még bedobták a költségcsökkentés ötletét, miszerint, ha a készítők vállalják, hogy epizódonként a felével, az az 2 millióval csökkentik a költségeket, megfontolják a harmadik évad berendelését. Ebbe Knauf-ék érthető módon nem mentek bele, hiszen a nagyszámú szereplőgárda, a külső helyszínes forgatások és a díszletek miatt ezt nem tudták kivitelezni, legalábbis úgy semmiképp, hogy ezáltal ne csökkenjen a Carnivále minősége.

Ugyan lezárást nem kapott, sőt a cliffhanger is több, mint frusztráló lehet, érdemes belekezdeni, olyan egyedi hangulattal és történetvezetéssel bír, valamint korhű ábrázolás és nagyszerű karakterizáció jellemzi, hogy minden bizonnyal maradandó élményt fog nyújtani. Végezetül két, a sorozathoz kapcsoló linket ajánlanék: Freevo még a Battlestar Galactica blogon írt egy remek ajánlót a sorozatról , ide kattintva lehet elolvasni. A Pitch Documentum pedig egy Knauf által írt jegyzet karakterekről, valamint különböző történetszálakról.

Értékelés:

A héten már nem kapunk új V részt, az elsősorban szakmai vitáknak köszönhető forgatási csúszásoknak köszönhetően. Erről egy kicsit bővebben ide kattintva lehet olvasni. Az első évad maradék kilenc részét pedig csak a téli olimpiát követően, márciusban láthatjuk majd. Ezúttal nem írok kritikát az eddigiekről, annyit azonban megjegyeznék, hogy sajnos a V-nél is megfigyelhető volt az idei újoncok nagy részénél tapasztalt sorminta, vagyis a jó/ígéretes pilot utáni minőségcsökkenés.

Összeségében még így is egy szórakoztató, a figyelmemet eddig mindannyiszor lekötő sci-fit kaptunk, csak az elvárásokat kellett egy kicsit lejebb vinni... A V-ben még sok kihasználatlan potenciál rejlik, bízom benne, hogy az új showrunner, Scott Rosenbaum képes lesz majd ezt kihozni belőle. Addig is nézzünk be egy kicsit a kulisszák mögé, egy ABC által kiadaott podcast formájában (még a negyedik részt megelőzően készült). Promó képek készítését, kis technikai háttéret, valamint nézői kérdéseket láthatunk a beágyazott videóban.

The Big Bang Theory:  az időzítést csak dicsérni lehet, nem lett volna jó, ha még tovább húzzák a Leonard és Penny közötti szerelmi szálat. Persze ezzel együtt a kapcsolat egy új felállást is eredményezett, amely a sorozat mozgásterére is nagyban kihatott. Ugyan erről erősen megoszlanak a vélemények, de szerintem az elejétől jól kezelik a szituációt és a TBBT simán hozza a tavalyi évad szintjét. Sőt, az utolsó három rész még rátett egy lapáttal, és nem kevés hangosan felröhögős jelenetet kaptunk. A BSG-s utalásokért -  cylon toaster és Katee Sackhoff feltűnése - pedig külön pacsi jár. Csak így tovább, remélhetőleg az évad végéig kitart majd a lendület.

How I Met Your Mother:  kiszámíthatatlan az ötödik évad, ha jön egy jó rész, azt szinte már kötelező módon egy rossz követi, ráadásul az utóbbiak már szinte a nézhetetlen szintet súrolják...elég csak az 5x02-es Double Date, vagy az 5x05-ös Double Citizenship-re gondolnunk, de a legutóbbi, hálaadásos rész is igencsak gyengére sikerült. Ted-ről már régen lemondtam, de ami igazán fájó, hogy az írók Marshall-t is kiherélték - nem véletlen a szóhasználat..., csak árnyéka önmagának. A Barney-Robin-féle szerelmi szállal ugyan nem volt különösebb problémám, de az is egyértelmű volt, hogy a "ragadozót" előbb, vagy utóbb, de "szabadon kell majd engedni". Ez meg is történt, Barney ismét garázdálkodhat és ennek köszönhetően az évad egyik legjobb részét kaptuk meg a Playbook-al. Sajnos ez utóbbi a ritkább,  összességében egy közepesen gyenge évadot fut eddig a HIMYM, és egyelőre nem látok esélyt arra, hogy valaha is visszatalál majd régi önmagához.

Modern Family: az egyik legnagyobb reményekkel várt újonc sitcom volt a részemről, melynek pilotja azonban kisebb csalódást okozott. Azért már akkor is megjegyeztem, hogy látok benne potenciált és szerencsére valóban kinőtte magát a sorozat. Részről-részre egyre jobb, sőt mostanra odáig jutottunk, hogy a jelenlegi felhozatalból (a Better off Ted decemberi premierjéig) a leginkább várt sitcom. Ez nagyban köszönhető a tökéletes casting-nak és a remekül megírt karaktereknek - bármelyik családot nézem, mindegyikük leköt és természetesen ezzel együtt a poénokat is hozzák. Az adott epizódok végén mindig kapunk egy kis tanulságot/érzelmi lezárást, de egyrészt addig már bőven megkapjuk a poén adagunkat, másrészt ezek a befejező képsorok is teljesen természetesnek hatnak és odaillőnek mondhatók. És akkor, még - az utolsó előtti részben láthattuk őket - olyan vendégsztárok is feltűnnek, mint Edward Norton és Elizabeth Banks.

The Middle: egy újabb családi sitcom, mely szintén az ABC-től érkezett. A diszfunkcionális családról szóló sorozat nem a harsány poénokra épít, mint idei példát hozva a Cougar Town, sokkal inkább a szerethető, végig mosolygós típus. A karaktereket itt is ki kel emelnem, hiszen elsősorban nekik köszönhetően működik a sitcom, mind a szülők, mind a gyerekeket figyelembe véve. A diszfunkcionális család életét bemutató Middle esetében, a Modern Family-vel - ahol ugye folyamatosan javuló tendenciát említettem - ellentétben az állandóságot kell kiemelnem, a pilot óta nagyjából végig ugyanazt a szintet hozza.

30 Rock: a pilot kapcsán leírtak sajnos továbbra is állnak... Baldwin és néhány vendégszereplő - elsősorban Pete, valamint Frank - miatt még mindig nézős és hoz jó poénokat a sorozat, de a Jenna, Tracy, Kenneth triumvirátus egyre irritálóbb és sokat rontanak az összképen. A legutóbbi Emmy tarolás megtévesztő lehet (nem csak ebben az esetben...), mivel érezhetően fárad már az egykamerás sitcom. A HIMYM kapcsán elmondott változó színvonal itt is igaz, a tavalyihoz hasonlóan az idei évad is hullámzóan teljesít.

Így fest az általam nézett jelenlegi sitcom felhozatal, miközben várjuk a Better off Ted december 8-i premierjét, valamint a Rules of Engagement midseason (február-március?)-ben bemutatásra kerülő negyedik évadát (előtte persze még a harmadik etapot kell pótolnom).