A pilot kapcsán már szót ejtettem arról, hogy ugyan teljesen korrektnek mondható a USA Network felhozatala, valamiért egyik sorozatuk sem tudott hosszú ideig lekötni. Volt, amelyik három-négy részig, volt, amelyik, akár egy évadig is kihúzta, de idővel mindegyiktől elköszöntem. Úgy éreztem, hogy a White Collar esetében talán majd más lesz a helyzet, elég potenciált éreztem benne ahhoz, hogy végigkísérem a sorozatot. Még az évad felénél sem járunk, de sajnos be kell látnom, tévedtem...

Sokat hezitálnom sem kellett rajta, annak ellenére sem, hogy a két főszereplő közötti interakciók továbbra is jók, sőt az adott részek legjobb jeleneteinek mondhatjuk ezeket. A pilotban érthető módon az alaphelyzet felvázolásának köszönhetően még a karaktereken volt a nagyobb hangsúly és a nyomozás csak egy kis jelentéktelen szálat tett ki. Ez arány a következő részekre már eltolódott, szó se róla, nem véletlen a csatorna characters welcome szlogenje, továbbra is volt karakterizáció, de legalább akkor szerepet kaptak a különféle ügyek és azok megoldásai is.

Erre a USA Network többi sorozatát figyelve számítani is lehetett, a probléma inkább ott van, hogy a nyomozás szál oly mértékben unalmas és kiszámítható, hogy azt semmivel sem nem tudták ellensúlyozni. Pedig nem lehetetlen a feladat, gondoljunk csak a Life-ra, ahol a kitűnően megírt karakterek mellett, érdekes ügyeket dobtak be és emellé még egy izgalmasan alakuló és okosan adagolt átívelő szálat is kaptunk. A White Collar ebből a hármasból csak eggyel rendelkezik... a két főszereplőt már említettem, egyrészt az alapszituációnak, másrészt a két színész - Bomer és DeKay - közötti összhangnak köszönhetően jó párost alkotnak. A feleség szerepkörben tetszelgő Tiffany Thiessen, vagy éppen kedvelt szélhámosunk segítője Moz is jól kiegészíti a csapatot, talán csak Natalie Morales viszonylagos kevés játékideje miatt panaszkodhatunk.

A nyomozás metódus azonban rendkívül lapos és érdektelen, általában az ügy megindulását követő 5-10 percben már jön a "csak oldják meg valahogy, mert nem érdekel" gondolat, ráadásul azok megoldásának módja is bőven hagy kívánnivalót maga után. Az átívelő szál kapcsán már a pilot idején is rossz előérzetem volt, mely sajnos mostanra végképp beigazolódott. Azt lehet érezni rajta, hogy mintha a készítőknek muszáj lett volna bedobni egy egész évadon átívelő problémát és végül a ha más nem ez is jó lesz féle döntés alapján esett erre a választásuk. Erőltetett és izzadságszagú és ebből következően cseppet sem érdekel. Az ötödik részt követően feladtam, a formula nem nagyon fog változni, hiába a jó karakterek, sajnos szinte minden másban hibádzik a White Collar.

Értékelés:

Nem kis feladatra vállalkozott Bill Gallagher, amikor belekezdett Patrick McGoohan 1967-es, mára már nyugodtan mondhatjuk, hogy kult státuszt elért sorozatának, a Prisoner-nek a feldolgozásába. Az előjelek biztatóak voltak, az eddig tökéletes mérleggel büszkélkedő AMC-hez került a terv, nívós szereplőgárdát toboroztak össze és a kikerült promók is arról árulkodtak, hogy itt valami nagy dolog készül. A hat részes minisorozatot látva azonban azt kell mondanom, hogy a Prisoner is beállt azon idei, egyre csak gyarapodó sorozatok listájába, melyek nem voltak képesek megfelelni a felfokozott várakozásoknak...

A premier előtt néhány nappal már kezdtek kiszivárogni az első kritikák és azok negatív töltete már egyfajta intő jelnek is betudható lehetett volna. Ugyan kicsit én is lejjebb tettem a várakozásaimat, de még mindig bíztam a sorozatban és akkor még az elutasító véleményeket inkább csak a témából adódó szkepticizmusnak tudtam be. A Jim Caviezel alakította egykori titkos ügynök egy kietlen, sivatagos tájon ébred, nem tudja, hogy és azt sem, hogy miképp került oda. Egy oázis jellegű, Village - Falunak elkeresztelt településig gyalogol el, amelyről már az első ottani interakció során kiderül, hogy jelentősen eltér a megszokottól. A furcsaságok, meghökkentő dolgok egyre csak szaporodnak, az itt élők szerint a Falun kívül nem létezik más hely, a nevük helyett számmal ellátott emberek pedig mintha agymosáson mentek volna keresztül. Ez persze csak a jéghegy csúcsa, a hely és az ott élők még számos meglepetést tartogatnak számunkra.

A kerettörténet ígéretesen hangzik és ugyan messze nem hibátlanok, de összességében az első két résszel is elégedettem voltam. Ekkor még jól kezelték a kétségbeesésnek és a paranoia érzésének a bemutatását, a two (Ian McKellen) és six (Jim Caviezel) között lévő harc pedig különös ízt adott a történetnek. A harmadik résztől kezdődően azonban folyamatos lejtmenet jellemzi, feleslegesen behozott és túlerőltetett szálakkal és a készítők által okosnak gondolt, de valójában semmitmondó, sablonos párbeszédekkel találkozhatunk. A történet még szövevényesebbé, még inkább szürrealisztikusabbá tétele pedig öncélúnak tűnik, és ezek is hozzájárultak ahhoz, hogy nem sikerült átadni bizonyos, elviekben komolynak tűnő szituáció súlyosságát.

Lehet, hogy jobban funkcionált volna két órás filmként? - azért is írom mindezt, mert az eleinte szokatlannak, de ezzel együtt tetszetősnek mondott vágás idővel idegesítővé válik, amely a flashback-ek monotonitására és a sztori legnagyobb - egyre képtelenebb és buta magyarázatokkal ellátott - részére is igaz. A rejtélyek többsége számomra már túl elvont volt és a lehetőségként felmerülő különféle szociográfiai, vagy adott esetben filozófiai kérdések kibontása is elmaradt. Az emberi lélek szabadsága ugyan erőteljesen megjelenik, de a párbeszédek, melyekben ennek megvitatására kerül sor, üresek és csak semmitmondó frázisok ismételgetésének tűnnek.

Azért pozitívumokról is beszámolhatunk, elsőként a színészi gárdát, pontosabban a két főszereplőt kell kiemelni. Mind McKellen, mind Caviezel a maximumot hozza ki a szerepéből, annak ellenére, hogy bizonyos esetekben a forgatókönyv nehéz feladat állította őket. A többi színész teljesítményéről inkább a jót, vagy semmit elve alapján most nem írok, maradjunk annyiban, hogy túlságosan is nagy volt a kontraszt a két, fentebb említett úriember és a színésztársak produkciója között. A díszleteket is dicsérni lehet, az eredeti sorozat wales-i forgatása helyett, ezúttal afrikai helyszínt választottak, mely jó ötletnek bizonyult. Sajnos azonban nálam ennyiben ki is merült a pozitív jegyek taglalása...

A Prisoner egy kusza, ígéretes ötleteket tartalmazó, de azokat legtöbb esetben kihagyó mini, mely a közelébe sem volt annak, hogy hozza, ahhoz pedig pláne nem, hogy  túlszárnyalja a McGoohan fémjelezte sorozat szintjét.

Értékelés:

Ahogy azt a tegnapi kritikában is írtam, a Bored to Death egyik legnagyobb erőssége a remekül megírt dialógok voltak. Ezekből szedtem össze most egy válogatást, mindegyik részből kettőt kiválasztva.

1x01 - Stockholm Syndrome

Ray: I never should have started dating a woman with kids. I have to be the only child in a woman's life.

George: Men face reality. Women don't. That why men need to drink.

1x02 - The Alanon Case

(Jennifer suspecting her boyfriend is cheating)
Jonathan: Are you sure?
Jennifer: That's what my therapist said. 'Are you sure?' Yes, I'm sure! God, it's like I'm surrounded by Holocaust deniers. It happened. I'm sure!

George: Nobody's really loved for themselves. Are they? I mean, all love is projection.

1x03 - The Case of the Missing Screenplay

Leah: I don't feel good about this. I don't want you to be a sperm donor.
Ray: But it's flattering. They're fans of my work. I've never had lesbian fans before.
Leah: They should go to a sperm bank. You can't just give your sperm to two girls you met in a cafe.
Ray: I met you in a cafe.

Dr. Worth: Sounds to me you're leading a double life.
Jonathan: I think that I am. I'm like a Russian doll. There's all these versions of me in me.
Dr. Worth: There's only one you. And he's running away from his life.

1x04 - The Case of the Stolen Skateboard

George: Brooklyn's exciting! It's the new Manhattan. I may have to move to Brooklyn.
Jonathan: If Brooklyn's the new Manhattan, what's Manhattan?
George: Manhattan's the new Queens. And Queens is the new... Brooklyn. And Brooklyn is the...

George: Are we too stoned? My feet feel really interesting in my shoes.

1x05 - The Case of the Lonely White Dove

Jonathan: How long were you with her?
Dimitri: One night.
Jonathan: Just one night?
Dimitri: Oh, one night, if the love is perfect, is all you need.
Jonathan: Hmm.
Dimitri: Also, I was arrested the next day.

Dimitri: (to Jonathan) I hope your heart is broken many times because it means you would have loved many times.

1x06 - The Case of the Beautiful Blackmailer

Ray: You smoke pot?
George: Since the 60s.

George: I really don't have an oppinion, I'm too stoned to think, but I'm having a good time.

1x07 - The Case of the Stolen Sperm

Suzanne: Your sperm is my sperm.

Jonathan: She liked me! And my pot.

1x08 - Take a Dive

Jonathan: Sal, I'm scared.
Sal: That is okay. All fighters are scared, but once you get into the ring, you are like a God.
Jonathan: But I'm agnostic.
Sal: I'll say a prayer for you.

Trainer: You gotta make a sandwich. Your hands are the bread and your face is the meat. You gotta protect the meat.

Az évad egyik kellemes meglepetését hozta a Bored to Death, azzal együtt , hogy a benne rejlő potenciált már a promók is mutatták, vagy legalábbis azt mindenképp, hogy egyedi hangvételű lesz. A noir-otic comedy-ként hirdetett sorozat pilotjáról itt írtam, majd a második részt követően is jelentkeztem egy pozitív hangvételű bejegyzéssel. Egyetlen bánatunk csak a még kábeles szinten is kevésnek számít nyolc rész lehet, de az okosan megírt, remek karaktereket felvonultató Bored to Death-el szerencsére jövőre is találkozhatunk majd.

Történetünk kiindulópontja szerint az alkotói válságban szenvedő, barátnőjét éppen elvesztő főhősünk úgy dönt magánnyomozónak csap fel. Ezt követően majd mindegyik részre jut nekünk egy kis nyomozás, melynek kapcsán leginkább a furcsa és a komolytalan jelzőket használhatjuk, és sokkal inkább a főszereplő szerencsétlenkedéséről, valamint vicces helyzetszituációkról szólnak, mint az eset felderítésének módjáról. A hangsúly leginkább a karaktereken, a köztük lévő interakciókon és bravúros párbeszédeken van, hozzátéve, hogy a sorozat egyedi atmoszférájához a New York-i látképek is sokat hozzátesznek.

A készítő, Jonathan Ames éveken keresztül egy újságnál dolgozott, majd regényírásra adta a fejét. A televíziózás világa teljesen új volt számára, de sikeresen megbirkózott a nem kevés felelősséggel járó shworunner-i poszttal. Személyét abból az aspektusból is érdemes megvizsgálni, hogy vajon miért saját nevét adta főszereplőjének. Jonathan Ames sorozata Jonathan Ames-ről? - tehetjük fel jogosan a kérdést. Kétségtelenül több hasonlóság is felfedezhető a készítő és a főszereplő életében, így a fent már említett  karrier - újság, valamint regényíró, a város - New York, vagy éppen magának a boxnak a szeretete (utolsó epizód), de találhatunk olyan egyezést is, amely más karakternél mutatkozott meg - képregényírás. Azt viszont már már nehezebb megállíptani, hogy egyéb magánéleti, illetve jellembeli párhuzam megfigyelhető-e közöttük.

Továbbfűzve ezt, nem csak a showrunner és a főszereplő között találunk egymásra utalást, hanem a sorozatbeli Ames is reflektál önmagára, legalábbis az utolsó rész alapján úgy tűnik, hogy könyvének főhőse saját maga lesz, témaként pedig a bemutatott kalandok szolgálnak majd. A hasonlóságok sorát végül egy Paul Auster regénnyel zárom, akinek Tükörváros című később képregény formátumban is megjelent művével számos párhuzamot tudunk felfedezni. Néhány történeti egyezés - író, magánnyomozó, noir jegyek -  mellett a szerző és főhős többszöri egymásra utalásának motívuma is megjelenik. Ezt bizonyítja azt is, hogy a sorozatban meg is említik Auster nevét és Ames karaktere elismerő szavakkal illeti őt. A Magyarországon is megjelent művet pedig, akár regény, akár képregény formátumról beszélünk, csak ajánlani tudom.

Elképesztő színészgárdát hoztak össze a sorozathoz: Ames-t Jason Schwartzman alakítja, akire tökéletesen illik ez az életunt, sajátos humorral rendelkező figura. Tipikusan az a karakter, akit vagy egyből megutálsz és könnyen lehet, hogy magát a sorozatot is kaszálod ebből kifolyólag, vagy bejön ez az általa képviselt érdekes stílus és megkedveled őt. Az eddig elmondottak alapján nem meglepő módn n az utóbbi táborba tartozik, de ahhoz, hogy Ames kiteljesedjen szükség volta a két ütődött barátra is. A laptulajdonos playboy-t régi jó ismerősünk Ted Danson, míg a vele szemben csontszegény képregényrajzolót Zach Galifianakis-t alakítja.

Érdekes módon ők ketten sokáig nem is találkoztak, aztán amikor összeeresztették őket és a nagy hármas együtt nyomozott talán az évad legjobb részét kaptuk meg. Természetesen a sorozat egyik fő motívumának számító füvezés ebben is központi szerepet játszott. Ugyan nem szerettem volna senkit sem külön kiemelni, mert valóban mindhárman megérdemlik a dicséretet, de Danson barátunknak azért még kijár egy külön pacsi. A pályafutása kései időszakára kiváló alakítások sorát hozó színésznek ebben az írók is a segítségére voltak, idézhető monológok sorát kapta meg. Hármójuk mellett még az Ames ex-barátnője, vagy éppen képregényrajzolónk felesége is remekül beleillettek a sorozat egyedi világába, valamint ne feledkezzünk meg az olyan vendégszereplőkről sem, mint Jim Jarmusch, vagy Oliver Platt.

A cím ugyan remek táptalaja volt a sorozattal szemben negatív kritikát megfogalmazó kritikusoknak, illetve nézőknek, nálam az unalom volt az utolsó szó, ami a eszembe jutott nézése közben. Minden percét élveztem és a színvonal nem, hogy csökkent, inkább növekedett a részek előrehaladtával. A nézettség finoman szólva sem alakult fényesen, ennek ellenére az HBO, ahogy a bevezetőben már említettem berendelte a második évadot. Amíg pedig az megérkezik, legalább egyszer mindenképp újranézős lesz ez a nyolc rész.

Értékelés:

Ugyan már eddig is sejtettük, de tegnap végre hivatalossá vált, Chuck barátunk januárban tér vissza a a képernyőkre. Vasárnap, 10-én dupla epizóddal indítanak, majd másnap egy újabb részt kapunk és ezt követően a sorozat visszaáll a már megszokott hétfői 8 órás slot-ba. A harmadik évad 19 részes lesz és többek között olyan vendégszereplőkre számíthatunk majd, mint Angie Harmon, Brandon Routh, Robert Patrick, Kristin Kreuk, Armande Assante, Steve Austin, illetve Vinnie Jones.

Minden bizonnyal a véletlennek köszönhetően, de a pávás adó mellett az ABC is kihirdette egy nagy várakozással teli sorozatának premier időpontját: a Lost záró évada február másodikán, kedden debütál majd, szintén dupla résszel. (a hivatalos poszterhez kapcsolódó bejegyzést is frissítettem).

Visszatérve a Chuck-hoz, az NBC a bejelentéssel egy időben egy új poszterrel, valamint két előzetessel is szolgált. Utóbbiakat a kép után, a továbbra kattintva lehet megnézni.

Megérkezett a Lost hatodik, befejező évadának hivatalos posztere. A bemutató dátumáról még mindig nincs pontos infónk, január vége, vagy február eleje, az új képanyagot nem tartalmazó teaser-t pedig ide kattintva lehet megtekinteni.

update: végre megérkezett a premier időpontja is: február 2-án, kedden, dupla résszel indítunk majd.

Megérkeztek az első képsorok a Matin Scorsese-féle Boardwalk Empire, a nem kevésbé ígéretes, David Simon fémjelezte Treme, valamint az Entourage producereitól érkező How to make it in America-hoz. Az HBO egy két és fél perces videóval kedveskedett nekünk, amelyen a fent említett újoncok mellett még ellátogathatunk a Big Love, valamint a Bored to Death forgatására is.

Ha minden a várakozások szerint alakul, 2010 fantasztikus éve lehet az HBO-nak és egyúttal természetesen nekünk is, a videóban bemutatott sorozatok mellett, többek között még érkezik még a True Blood, az Entourage, vagy az In Treatment soron következő évada, valamint a BoB utód The Pacific című mini is. Az pedig már csak hab lenne a tortán, ha esetleg a Game of Thrones is befutna jövő év végére.

A cím akár a néhány héttel ezelőtti SGU-s bejegyzéshez hasonlóan a 'mi a a baj az FF-el' is lehetne és nemcsak a negatív kritika, hanem a két sorozat néhány egyező tünete miatt is. Pedig, ha nem is váltotta meg a világot, de jól indult a FlashForward, a pilot nagyjából hozta a várakozásaimat. Aztán valami félrecsúszott, de hogy pontosan mi is, azt majd csak a kép után fejtem ki.

Komolyabb meglepetések nem igazán értek a sorozat felépítése kapcsán, a látottak jól egybecsengenek azzal, amit Goyer, vagy éppen Guggenheim nyilatkoztak a sorozat indulását megelőzően. Ugyan sokan kárhoztatják a tempó miatt, én nagyjából erre számítottam, az alapszituációt figyelembe véve nagyjából ez a reális egy 22, vagy mint később kiderült 25 részes első évadnál. Általában csak a részek végén, de általában a WTF adagra sem panaszkodhatunk, és bizony a beígért karakterdrámát is megkaptuk. Kérdezhetnénk, hogy akkor mégis hol a hiba?

Az utóbbinál elsősorban, hiszen a beígért karakterizáció ugyan megvan, de annak minősége már korántsem olyan, mint amire számítottunk. Nincs mélysége a karaktereknek, ezen kívül a legtöbbjük antipatikus és nehezen megkedvelhető figura. Kezdve a Joseph Fiennes alakította főszereplővel, akivel kapcsolatban ismét bizonyítást nyert, hogy bátyja tehetségének csak egy töredékével rendelkezik. Az arcára kiülő világfájdalom, az inkább vicces, mintsem komoly arcjátéka pedig még rátesz egy lapáttal a gyenge produktumra. A társát alakító John Cho keménykedő FBI-osként már az első részben hiteltelennek tűnt, és a valószínűleg fél év múlva halott leszek, beletörődjek-e vagy sem problémával küszködő karakterrel is komolyan meggyűlt a baja.

Úgy tűnik az FBI-os felhozatallal nem igazán vagyok kibékülve, a leszbikus vagyok, nem élek párkapcsolatban, de lebabázok helyzetet nehezen megemésztő Janis-t is sikerült ellenszenves, vagy legalábbis olyan figurává megírni, akinek sorsa nem különösebben izgat minket. Az ügynökeink közül talán csak a főnököt játszó Courtney B. Vance-t lehet dicsérni, a kínosan vicces flashforward-ját követően a szenátusi meghallgatás idején került hozzánk közelebb a karakter. Vele együtt még néhány színésznek kijár azért a jó érdemjegy, Sonya Walger, Brian F. O'Byrne, és legfőképp Jack Davenport a maximumot hozza ki a szerepéből, az már más kérdés, hogy az íróknak köszönhetően komplexnek, vagy igazán jól sikerültnek az ő karakterüket sem lehet mondani.

Alapvetően a sorozat jellemrajz téren mutatott hiányosságai az összképet tekintve nem is lennének talán annyira zavaróak, ha a készítők nem helyezték volna  ekkora hangsúlyt rá. Itt utalnék vissza a bevezetőben már említett SGU-val való hasonlatosságra, amelynél szintén ebbe (és persze még sok másba...) a hibába estek. Itt látom a FlashForward tán legnagyobb problémáját, hiszen a 'nem történik benne semmi, csak a részek végén van egy WTF jelenet' (teljesen jogos) vélemények valószínűleg teljesen másképp festenének, amennyiben a karakterizáció terén jobb munkát végeznének Goyer-ék.

A különböző történetszálakkal most külön nem foglalkoznék, ugyan van néhány zavaró momentum, de összességében a sorozat ebből a szempontból vizsgálva korrekten teljesít. Maradok ugyan, de sajnos az FF is beállt azon idei újoncok közé - szorosan az SGU és sajnos lassan a White Collar mellé, amelyek a jól működő pilot után komolyabban visszaestek. Végezetül még annyit, hogy a következő Believe című részt Michael Nankin rendezte, ha esetleg valaki kaszálta volna már a sorozatot, szerintem erre az egy részre, már csak az ő személye miatt is érdemes visszatérnie.

Értékelés:

Néhány hangulatos videó segítségével tekintsünk még egy kicsit vissza a SoA első évadára. Ahogy azt Gaines is írta kommentben, Sutter remek dalokat válogatott össze a sorozathoz, melyek közül én most kettőt választottam ki. Az előadó, mindkét esetben ugyanaz, a Curtis Stigers and the Forest Rangers, az első dal a This Life, amely a főcímben hangzik el, majd a John The Revelator következik, mellyel az évad utolsó jelenetében találkozhattunk.

Végezetül a Saturday Night Saints, Beautiful című számát raktam be, amely ugyan nem hangzik el a sorozatban, de jól átadja annak hangulatát, és a videó alatt látható képsorok a remek évadzárót is felelevenítik bennünk. Aki pedig kíváncsi, hogy eddig milyen dalok hangzottak el a sorozatban, az ide kattintson, az első, valamint a második évad eddig lement részeinek összes előadája megtalálható itt.

Legutóbb az új sablon kapcsán jelentkeztem ehhez hasonló közleménnyel és ezúttal is a blog kinézetéhez kapcsolódó változtatásokról szeretnék beszámolni. Ezen kívül még két, bizonyos időszakonként frissített bejegyzésre szeretném felhívni a figyelmet.

A kritikák végén ezentúl egységesen egy egytől tízig tartó csillagokkal ellátott skálán értékelem a sorozatokat. Persze, a kritikák végén lévő pontok/csillagok helyett mindig a fenti szövegen van a hangsúly, így ennek a változatásnak csupán esztétikai okai vannak, legalábbis saját véleményem szerint így szebben fest. Amint időm engedi, a régebbi bejegyzéseknél is kicserélem majd ezekre. A másik kisebb (időben már nem annyira...) változtatás a sorozatok felcímkézése volt. Ugyan ez már pár hete befejeződött, de külön is ki szerettem volna térni rá, ugyanis egy adott sorozat keresgélésekor sokkal célravezetőbb ennek a használata a keresési ablak helyett. A címkék a bejegyzések alján, valamint az oldalsávban, ez utóbbi esetében ömlesztve, találhatóak meg.

Nem mindegyik sorozat megújítással foglalkoztam külön bejegyzésben, de az oldalsában a kiemelt bejegyzések között megtalálható a A 2009/10-es idény eddigi újoncfelhozataláról című post-ban mindig frissítem ezeket. Ahogy ez a nem sokkal alatta látható My shows list - jelenleg nézős sorozataim bejegyzésre is igaz, melynek tartalma a címből könnyen kitalálható.

A Sons of Anarchy is feliratkozott azon sorozataim táborába, melyek második nekifutásra tudtak igazán megvenni. Tavaly a harmadik rész után nem folytattam, ugyan az alapfelállás tetszett, de hiányzott belőle valami, mind a történet, mind a karakterek oldaláról. Pár héttel ezelőtt újfent nekiugrottam, köszönhetően elsősorban a külföldi tévés kritikusok szinte véget nem érő dicshimnuszának. És milyen jól tettem, a sorozat kinőtte magát, sőt az évad második felére a kiváló jelzőt is nyugodtan használhatom.

Érdemes párhuzamot vonni a Shield és a SoA között és nem csak Kurt Sutter személye miatt, aki előbbinél Shawn Ryan jobbkeze volt, míg motoros barátaink esetében már a showrunner-i tisztséget látja el. Olyan figurákat mutat be mindkét sorozat, akiknek alvilági kapcsolataik vannak, jó párszor bemocskolták a kezüket és többször erkölcsileg megkérdőjelezhető döntéseket hoztak.

Mindkettő esetében vékony kötélen egyensúlyoztak az alkotók, nem könnyű feladat így kedvelhető karaktereket, illetve olyan figurákat írni, akikkel tudunk azonosulni. Folyamatosan figyelni kell a határokra, mi az ami már sok lenne és nem tudnánk tolerálni a szereplők döntéseit. Ezzel együtt viszont maga az írási folyamat rendkívül érdekes lehet, hiszen ezáltal lehetőség adódik, valóban összetett és teljes mértékben hiteles karaktereket írni. Nem árulok el vele nagy titkot, ha azt mondom, ahogy anno a Shield, úgy most a SoA írói is sikerrel vették ezeket a kihívásokat.

A Sons of Anarchy egy törvényen kívül motoros klub, mely elsősorban fegyverkereskedelemmel foglalkozik, jó pár, akár a Shield-ből is ismerős bandákkal állnak kapcsolatban (sőt, még az IRA-val is) és ezen kívül is van néhány legálisnak éppen nem nevezhető húzásuk. Ezzel együtt városukban, Charming-ban tisztelet övezi őket, ugyanis egyfajta védő szerepet is eljátszanak, távol tartják a kisvárostól a bűnözőket, drogokat, valamint kizsákmányoló multikat. A rendőrséggel, illetve főként annak vezetőjével is jó kapcsolatokat ápolnak, de persze egyszer csak beüt a krach, és a fegyvertárolásra használt raktárház elvesztését követően egyre több probléma üti fel a fejét.

Felfigyel rájuk az ATF (Bureau of Alcohol, Tobacco and Firearms) és a rivális bandák sem hagyják nyugodni őket, legyen szó akár a mexikói "illetőségű" Mayans-ről, a fekete Niners-ről vagy éppen egy náci bandáról, melyet egyik régi ismerősünk (Skinner az X-aktákból) vezet. Mindeközben belső feszültségek is vannak, Jax-nek, a klub második emberének más elképzelései vannak a SoA irányítását illetően. Ez utóbbi főleg azt követően erősödik fel, hogy megtalálja megtalálja apja régi irományát, melyben a klub törvényes úton való működtetését írta le.

Pár hete Kurt Sutter blogján értesültem arról, hogy az első négy-öt rész idején az FX (a sorozatnak otthont adó csatorna) több érdemi döntésbe is beleszólt és  felügyelte a munkálatokat. Gyorsan hozzáteszem, hogy néhány más (elsősorban országos) csatornával ellentétben ez nem jellemző az FX-re, általában náluk nagy szabadságot kapnak az alkotók, a SoA kapcsán viszont úgy érezték, hogy a showrunner-i székben most debütáló Sutter esetleges rutintalansága miatt az első néhány résznél ott kell lenniük. Aztán szabadjára engedték és onnantól kezdve a sorozat szárnyalni kezdett. Addig, talán épp a tökösség hiányzott belőle, de nagyjából az ötödik résztől kezdődően már szinte minden behozott történetszál a helyén volt, remekül megírt párbeszédeket és nem utolsósorban hiteles, jól felépített karaktereket kaptunk.

Amint lehetőséget kapott rá, Sutter elkezdett nagy tétekkel játszani és szinte mindig nyerő lapokat húzott. Mivel ezt nagyrészt spoilermentes írásnak szántam, így konkrétumokat nem említek, legyen elég annyi, hogy az utolsó néhány rész feszültsége olykor már a Shield emlékét hozta elő bennem, ami mondanom sem kell, igen nagy dicséretnek számít. Persze hozzátéve, hogy a SoA még koránt sincs azon a szinten, de ha ilyen ütemben fejlődik tovább, idővel talán még az sem tűnik lehetetlennek. Külön örültem annak is, hogy ezzel az egyedi motoros szubkultúrával is megismerkedhettünk, melyet okosan, mindennemű erőltetettség nélkül tudtak a sorozatba integrálni. Ezen kívül jár még egy piros pont a sorozat zenei világáért is.

Külön kitérve az egyes karakterekre: a Jax-et alakító Charlie Hunnam az első néhány rész alkalmával nem volt meggyőző és erre még rátett egy lapáttal a finoman szólva is "érdekes" járásával. Aztán, ahogy a fent említett fordulópont bekövetkezett, a karakter is egyre érdekesebb, sokszínűbb lett, valamint Hunnam is felnőtt a feladathoz. Hiteles tudott lenni a szerepében, sőt nem kevés emlékezetes momentumot köszönhettünk neki. A SoA vezetőjének, Clay-nek a szerepére tökéletes választás volt Ron Perlman. Az általam már régóta kedvelt, kissé furcsa/félelmetes arcú színész remekül hozza ezt az ellentmondásos figurát, aki a legtöbb helyzetben a klub, vagy inkább saját érdekeit nézi, de közben valahol meg tudjuk érteni az ő gondolkodásmódját is. És, ami a legfontosabb, az ő esetében is egy összetett, jól megrajzolt karaktert kapunk.

A klub többi tagját is jól összeszedték, Kim Coates (Tig) igazi badass, már az első percektől elhisszük neki, hogy egy törvényen kívül motoros banda tagja. Ott van még nekünk az Elvis-imitátor Mark Boone Junior (Bobby), az akcentusával könnyen felismerhető Tommy Flanagan (Chibs), valamint a Juice-t alakító Theo Rossi-nak is köszönhetünk néhány emlékezetes pillanatot. A családja és a klub között őrlődő, Ryan Hurst által játszott Opie nem kevés viszontagságon megy keresztül az évad során, mely végül drámai végkifejletbe torkollik.

Katey Sagal (Gemma) kapcsán, aki egyébként Sutter felesége, hasonlókat tudok elmondani, mint, amit már Hunnam-nél említettem. Kellett néhány rész, amíg sikerült eltalálni a karaktert, az első néhány részben kissé erőltetettnek éreztem ezt a háttérből irányítok és keverem a szart típusú figurát. Ebből is visszavettek egy kicsit és ami még fontosabb sikerült elmélyíteni a a figurát és jobban megérteni a döntéseinek hátterében álló tényezőket. Női fronton még a Jax fiatalkori szerelmét alakító Maggie Stiff-nek (Tara) volt jelentősebb szerepe. A szerelmi szálról vegyes benyomásaim vannak, volt néhány kifejezetten jól bemutatott pillanat is, de bizonyos eseteket kissé hiteltelennek éreztem.

A néhány részes vendégszereplőkre is ki kell térnem, mivel ők is sokat hozzátettek a SoA egyedi hangulatának kialakításához. Az egyikük Kohn ügynök szerepében Jay Karnes volt, aki már dolgozott Sutter keze alatt a Shield-nél. Az ott alakított Dutchie boy minden bizonnyal szívesen eltársalogna ezzel a most eljátszott pszichopata figurával...Még őt is sikerült felülmúlnia Ally Walkernek, aki szintén egy ATF ügynök bőrébe bújt, de nála a nyomozás már nagyobb súlyt kapott. Minden egyes jelenetét élmény volt nézni, a kissé nimfomán, mindenkinek beszólogatok típusú karaktert pedig remekül hozta a kora ellenére még mindig rendkívül attraktív színésznő.

Végezetül említsük meg Kurt Sutter-t is, a showrunner ugyanis önmagát is szerepeltette. Aki látta már a fizimiskáját, pontosan tudja azt is, hogy milyen szerepben tűnt fel... a SoA egyik börtönben lévő tagjaként ő is kapott, illetve ugye adott magának emlékezetes jelenetet, itt most az Ally Walker-el való kis beszélgetésükre célzok - és az a vigyor a kamera bal alsó sarkában.... A való életben sem semmi figura, ugyanis Suttert lassan a televíziózás világának fenegyerekeként tartják számon, twitteren, valamint főként a blogján közzétett bejegyzései komoly visszhangot váltottak ki. Persze, az igazságot sokan, főként az országos csatornák fejesei nem szívesen hallják ... Egy bejegyzés formájában már megemlékeztem a blogról, illetve annak néhány bejegyzéséről, ide kattintva olvasható.

A lent látható értékeléshez pedig annyit, hogy akár, ha az első néhány részt nem számolnám, még magasabb is lehetett volna. Bizony, nehéz volt a kezdet, de nagyjából az ötödik résztől kezdődően folyamatosan hozta a jobbnál jobb részeket, melyre egy parádés fináléval tette fel a koronát.

Értékelés:

A Tom Hanks és Steven Spielberg nevével fémjelzett második világháborús The Pacific a jövő év egyik nagy dobásának ígérkezik. Remélhetőleg a 2010 márciusában műsorra kerülő minisorozat képes lesz megfelelni a nagy előd, a Band of Brothers által támasztott elvárásoknak. A stáb összetétele, valamint az eddig kikerülő előzetesek mindenesetre erre engednek következtetni.

A beágyazott videóban a minisorozat két producere, Tom Hanks és Steven Spielberg beszél többek között a csendes-óceáni hadszíntér különbözöségéről, a forgatásról, valamint a főbb karakterekről. A BoB-hoz hasonlóan 10 részesre tervezett Pacific-et pár hónappal ezelőtt egy hosszabb bejegyzésben már bemutattam, ide kattintva lehet elolvasni.