Meglepetés! Az Epizodisták csapata még egyszer összeült idén, hogy legyen mit hallgatnotok a karácsonyfa alatt, ha már unjátok a szakadó csomagolópapírok hangját, vagy le akarjátok kocogni a bejgliket. És hát mi mással is kedveskednénk a kitartó hallgatóknak, mint egy kis évösszegzéssel: számba vesszük mindazokat a sorozatokat, amik idén nagy hatást gyakoroltak ránk, a legkülönbözőbb kategóriákba csoportosítva őket, hogy ne legyen olyan unalmas. Menet közben vitatkozunk egyet azon, hogy vajon mi számít független filmes sorozatnak, tartunk egy rögtönzött eyecandy-mustrát, és virágnyelven beszélünk az összes olyan spoilerről, amit idén esetleg sikerült eddig elkerülnötök.

Az adás végét cliffhangerrel zárjuk (vajon lesz-e jövőre folytatás?!), remélhetőleg ezt ügyesebben csapjuk majd le, mint a pilotszezonos duplarészét.

Timecode-ok most nincsenek, mert végig egy témáról beszélgettünk, és rovatok sem voltak, de nem kell spoilerektől tartani.

És akkor ez úton is mindenkinek szeretnénk megköszönni az első évados figyelmet, a hozzászólásokat, a visszajelzéseket, és boldog karácsonyt, valamint békés, sorozatélményekben gazdag új évet kívánunk nektek!

A tizedik adást letölthetitek MP3 formátumban, vagy meghallgathatjátok az alábbi lejátszóban, feliratkozhattok az RSS csatornánkra, vagy az iTunes oldalunkra.

1x10 - Listák a Jézuskának by Epizodisták on Mixcloud

Bár tavaly is elmondhattuk, hogy a tévés felhozatal minősége az egekben járt, de úgy érzem a kifutni készülő évnek sincs szégyenkeznivalója. Igen, akadnak kisebb szépséghibák, mint a Dexter Gaines által is említett csalódást keltő záróévadja, illetve a Homeland és a New Girl szinte példátlan minőségromlása, vagy hogy a listámon egyelten egy országos dráma sem képviselteti magát (a Good Wife számomra még pótlásra vár), de összeségében a mérleg pozitív nyelén nyugszik nagyobb súly, és ennek mi, nézők vagyunk a legnagyobb nyertesei.

Honorable Mentions, vagyis akik jók voltak, de nem eléggé:

Justified (FX) – még mindig szinte tarantino-i magasságokban járó párbeszédek és remek, utánozhatatlan hangulat jellemzi a sorozatot, ám ez számomra kevés volt az üdvösséghez; hiába talált magára a sorozat az utolsó öt részében, de a döcögő évadkezdést sajnos ez sem írta felül.

Community (NBC) – Harmon távázosával kétségtelenül nagy teher szakadt a két, őt követő showrunner – Moses Port és David Guarascio – nyakába, akik, ha nem is tudtak felérni elődjük zsenialitásához, de nem is tették végleg tönkre a sorozat renoméját, illetve következetes munkát végeztek a karakterekkel is, amiért jár nekik a főhajtás.

The Walking Dead (AMC) – a 3. évad bravúros első felét egy jóval megosztóbb, és sokkal kevésbé konzisztens második követte. Eleinte úgy tűnt, a negyedik évad képes lesz elődjei fölé nőni, ám az etap utolsó hányadában rossz karakterre csúszott a fókusz, s a félévadfinálé, bár katarzist okozott, de messze nem akkorát, mint amekkorára a képregény alapján számítani lehetett.

És akkor következzék az tényleges lista:

10. Shameless (Showtime) – Gallagherék kálváriája folytatódott, ugyanazzal az intenzitással, elborultsággal, és sokszor fájdalmas őszinteséggel, ahogy azt a sorozattól megszokhattuk. Az írók kevés kivétellel mindig rátaláltak a helyes útra, amit be kellett járatniuk hőseikkel, így adva az évadnak egy gyönyörű ívet, a színészeknek pedig – különösképp William H. Macy-nek és Emmy Rossumnak – több tucatnyi emlékezetes jelenetet, melyekben megcsillogtathatták képességeiket. Külön ki kell emelnem a finálét, amely a szériától meglepő módon visszafogottra, ám ennek ellenére igencsak szívszorítóta sikerült. Az pedig csak hab a tortán, hogy a gyerek karakterek nagy része még mindig kedvelhető. 

9. Wilfred (FX) – habár a második évad szinte hihetetlenül magas színvonalát idén nem sikerült tartani, a készítők ezúttal is kezeskedtek róla, hogy meglegyen az éves mindfuck adagunk, elég csak a Ryan fejében tett kirándulásokra, a kutya-ember interakcióból fakadó bizarr szkeccsekre, vagy éppen a legszebb Lost-időket idéző záróképsorokra gondolni. Elijah Wood a hobbit-skatulyából kitörve még mindig hitelesen alakítja az labilis idegállapotú, önmagával meghasonlott férfit, míg Jason Gann szó szerint lubickol a megalomán kutya szerepében – jól teszi, már csak egy évadon keresztül ökörködhet felhőtlenül a jelmezében, ugyanis a csatorna a 4. évaddal sajnálatos módon véget vet eme zseniális agymenésnek. 

8. Spartacus (Starz) – a sorozatnak otthont adó Starz anyagi, presztizs, de még kreatív okokból sem teljesen érthető döntésének (nevezetesen, hogy a 3. évaddal véget vet a sikerszériának) hozadékaként, ez évben elkészült a War of the Damned alcímre hallgató, 10 epizódból álló etap, ami ha nem is hozta vissza az első évad varázsát, de vitán felül stílusosan búcsúztatta el az ókori rabszolgavezér történetének CGI-vel és művérrel zsúfolt feldolgozását. Liam McIntyre a végére szépen ráérzett Spartacus szerepére, de az egész színészgárdát dícséret illeti, ha szemet húnyunk egy-két botlás felett, kijelenthető, szinte mindannyian hoztak egy – magukhoz képest – igen magas szintet. Számomra a legkellemesebb meglepetés azonban az eddig viszonylag ismeretlen Simon Merrells volt, aki brillírozott a zsarnok Crassus bőrében. Mindezen pozitívumok legnagyobbika pedig maga a záró rész, amely tévés keretek között látványosra és epikusra sikeredett. A megható végefőcím pedig csak feltette az egész éves teljesítményre a koronát, ahogy valamivel lejjebb erről előttem már megemlékeztek.

7. Eastbound and Down (HBO) – azt hiszem az antihős sorozatok műfaja eljutott arra a szintre, hogy nem feltétlen az főhős által megölt emberek számától függ annak megítélése. Könnyen lehet, hogy téves a hipotézisem, de Kenny Powers puszta létezése engem igazol; amerika legbunkóbb ex-baseball játékosa talán még egy legyet sem ütött agyon a 4 évad alatt, de olyan hatékonyan küldött el szinte mindenkit melegebb éghajlatokra, nemi identitástól és bőrszíntől függetlenül, hogy olyanra kisképernyős keretek közt még nem igen volt példa. A záró nyolc részben nem a stadionokat, hanem a televíziózást akarta magává tenni Danny McBride egocentrikus karaktere, és ehhez az ambíciózus tervhez Jody Hillék egészen elképesztő ötlet-arzenálja társult. A finálé elvarrt minden fontosabb szálat, nem nyújtott semmi kiemelkedeőt... aztán jött a minden józan észt meghazudtoló utolsó öt perc, ami mindent megváltoztatott, hogy aztán kiderüljön, valójában semmit. Victory is its own reward.

6. Game of Thrones (HBO) – manapság bevett trenddé vált, hogy amit csak két részre lehet szedni, azt a stúdiók szétszedik. Az indok szinte mindig ugyanaz: minél jobban szeretnék visszaadni az adott film/sorozat alapjául szolgáló könyv szellemiségét, ezzel minden rajongót egyformán kielégítve. Felüdülés volt látni, hogy valamit tényleg e eszme szellemiségében visznek véghez. Benioff és Weiss látomásának 3. felvonása George R. R. Martin Westerosáról minden tekintetben felülmúlta a másodikat, és nagyon közel járt ahhoz, hogy hozza az első tíz epizód minőségét és frisseségét. Most sokkal ügyesebben lavíroztak a rengeteg történetszál között, s ha némely esetben bizonyos karakterek kisebb szerephez is jutottak, az azért volt így, mert a történet így kívánta meg. Az évadot magát pedig 2013 egyik legnagyobb hatású WTF momentuma tette teljessé.

5. Archer (FX) – korunk legjobb animációs sorozata, és egyik legjobb vígjátéka a negyedik évadban sem veszített semmit zsenialitásából. Popkult utalások, izgalmas esetek, lehengerlő akciók, és hatalmas beszólások jellemezték ezt a felvonást, ahogy azt megszokhattuk. Egyedüli negatívumkét azt tudnám kiemeleni, hogy bár a főszál sosem volt hangsúlyos az Archerben, ám idén különösen szűken mérték azt. Sok kritika érte az évadot, amiért érezhetően az FX megpróbálta Emmy-kategóriássá faragni az ISIS kémügynökség mindennapjait elmesélő szériát, ám szerintem ezt cseppet sem volt rossz döntés, tekintve, hogy a folyamatos hasizom-edzés mellett, elvétve még az érzéseinkre is sikerült hatniuk a készítőknek. 

4. Parks and Recreation (NBC) – túl snassz lenne, ha azt mondanám, hogy az ötödik évad második fele újabb szintre emelte a sorozatot, a hatodik évad eddig leadott részei pedig csak tovább fokozták a minőséget. Pedig pontosan erről van szó. A még ma is gyakran The Office kistesójaként emlegett széria azonban vitathatatlanul kinőtte magát a jelenlegi kínálat legviccesebb komédiájává, köszönhetően a remek írásnak, vagy a mára már olyan kultstátuszba emelkedő karaktereknek mint Ron Swanson, April Ludgate, vagy éppen Andy Dwyer... pardon, Bert Macklin.

3. Breaking Bad (AMC) – az elmúlt öt év messze legelismertebb sorozata, amely sokak szerint még a Drót-tól is elvitatja a „valaha volt legjobb címet”, idén nyáron befejezte hat éves, öt évados pályafutását. A lélegzetelállító premiert követően valamelyest visszavettek a tempóból Gilliganék, de csak azért, hogy aztán teljessé tegyék ezt a modernkori amerikai tragédiát. Az út csúcspontja minden kétséget kizáróan az évad tizennegyedik, a sorozat egészét nézve hatvanadik, Ozymandias címre hallgató epizódja volt, aminek szintjét a következő két résznek, beleértve a finálénak sem sikerült megugrania, de nem is ez volt a cél. A színészekről nem lehet megfelelő szuperlatívuszokban beszélni, még annál is többet hoztak amit elvárhattunk tőlük, ezzel téve Walter White felemelkedését és bukását korunk Keresztapájává, aminél nagyobb dícséretet nem hiszem, hogy mozgókép kaphatna. 

2. Sons of Anarchy (FX) – Kurt Sutter, a sorozat atyja megtette a lehetetlent, és sokak ámulatára, megint mások elborzasztására még tovább fokozta az előző évek erőszak hullámát és brutalitását, ezzel olyan éjfekete tónust adva motorosai kálváriájának utolsó előtti nekifutásának, hogy az joggal fekhette meg rengeteg néző gyomrát. Az évadot sok kritika érte egyre ponyvásabb/szappanosabb történetvezetése miatt, ám véleményem szerint idén ért be igazán az eddig gondosan felépített történet, a készítők pedig tudván, hogy közel a vég, egy kicsit sem fogták vissza magukat, olyan dolgokat húztak meg idén, amelyekről joggal hihettük, hogy vagy soha, vagy csak a sorozatzáró utolsó perceiben kerülhet majd sor. És akkor a remekbeszabott zenés montázsokról még nem is beszéltem. 

1. Utopia (Channel 4) - teljesítményét nézve nem csak az év, de talán eddigi sorozat-addikt pályafutásom legkiegyensúlyozottab darabja az Utopia. Abszurd, kissé beteges történet, fantasztikus zeneválasztás, Breaking Bad-del vetekedő fényképezés és beállítások, sokkoló jelenetek tömkelege. És rengeteg rejtély, amelyeket mind megválaszoltak nekünk a készítők, roppant eredeti módon. A színészi játékokat pedig itt sem tudom eléggé piedesztálra emelni. Egyedüli félelmem egyben legnagyobb örömöm is: 2014-ben érkezik a második évad, amiről el nem tudom képzelni, hogy hogyan lesz képes megugrani, vagy akár megtartani ezt a hihetetlenül magas színvonalat... Dennis Kelly és csapata remélem hamarosan eloszlatja minden kételyemet, és ismét megmutatják milyen az, mikor Anglia tényleg lecsap.

Közeledik az év vége, ilyenkor mindenki felköti a kendőt a homlokára, felcsatolja a lőszeres hevedert, és nagy levegőt véve nekifog a toplisták összeállításához. Mi, itt az Epizodisták blogon sokféleképpen csináltuk már az év végi listáinkat, volt, hogy közös listát állítottunk, máskor Donnie a legjobb epizódokat gyűjtötte össze, megint máskor a tíz legjobb snittet válogattam ki évösszegzés gyanánt (ez utóbbit lehet, hogy megint megejtem majd valamikor januárban).

Idén valami mással próbálkozom: ahelyett, hogy rangsorolnám az év legjobb sorozatait, inkább különböző kategóriák köré csoportosítom a "győzteseket”, egy-egy emlékezetes momentumot emelve ki az adott sorozatból vagy 2013-ból. (Az első részt itt találjátok.)

A színészgárda, akikkel a legmostohábban bántak: Low Winter Sun

Nagyon sokáig a Ray Donovan tűnt egyértelmű befutónak a kategóriában, hisz a nagy jóindulattal is csupán közepesnek mondható sorozat olyan remek színészeknek adott harmatos szerepeket, mint Liev Schrieber, Eddie Marsan vagy Paula Malcolmson. Csakhogy aztán jött, látott és győzött a Low Winter Sun: a pocsékult megírt, rettenetesen fantáziátlan és rémesen unalmas zsarusorozat olyan csapatot pazarolt el, amiért mások ölni tudnának: a máskor karizmatikus Mark Strong tanácstalanul téblábolt és próbált meghasonlott képet vágni, Lennie James túljátszotta röhejes karakterét, James Ransonénak meg kellett elégednie egy Drót light figurával, míg David Costabile és Billy Lush hiába igyekezett menteni a menthetőt. Szerintem mind hálát adnak az égnek, hogy nem lesz második évad.

A legjobb páros, akik felértékelnek egy gyengébb sorozatot: Daniel Frye és Adriana Mendez - The Bridge (Matthew Lillard és Emily Rios)

Sokat vártam a Broen amerikai adaptációjától: az eredeti sorozatot nem szerettem, de azt reméltem, hogy Meredith Stiemék a Hetedikre hajazó, blőd thriller elemeket a mexikói határvidék által tálcán kínált szocio-politikai témákkal (drogháború, bevándorlás) ellensúlyozzák majd. Sajnos a sorozatgyilkosos butaságok így is rátelepedtek a történetre, melynek köszönhetően mind a szereplők, mind a világ ellaposodott. A kivételt az újságíró páros jelentette: Daniel lecsúszott, alkoholista és drogfüggő, arrogáns, ám legbelül elveszett, magányos figurája és a céltudatos, makacs, kitörési lehetőséget kereső mexikói lány árnyaltan megírt, őszinte barátsága valódi érzelmi téteket állított fel a grandiózus petárda-puffogtatás közepette.

A legjobb rögtönzés egy csecsemő részéről: Breaking Bad

A Breaking Bad zenitje, a lélegzetelállító „Ozymandias” kapcsán csak szuperlatívuszokban beszélhetünk a színészi alakításokról, Bryan Cranston, Anna Gunn, R. J. Mitte vagy épp Dean Norris mind ebben a részben tették fel a koronát a produkciójukra. Ám Baby Holly mindenkit lekörözött, amikor egy kulcsfontosságú pillanatban tökéletes érzékkel hozáadott a szövegkönyvhöz egy „mamá”-t, még drámaibbá téve a jelenetet. A vérprofi Cranston méltó partnere volt a színészpalántának, akinek az ügynökét egyes források szerint már Judd Apatow és Larry David is megkereste egy-egy mozifilmes szereppel.

Az egy évadra jutó legtöbbb facepalm díj nyertese: Dexter

Azt sem tudom, hol kezdjem minden idők egyik leggyatrább sorozatzáró évadjának darabokra cincálását. Tényleg az utolsó évadban kell retconolni a teljes mitológiát? Behozni egy új főgonoszt meg egy emó sorozatgyilkos-tanoncot? Elérni, hogy a Miami Rendőrség ostobábbnak tűnjön, mint valaha? De persze ez az az évad, amikor Masuka kap egy mellékszálat soha nem látott sztriptíztáncos lányával, és amikor Debrának bocsánatot kell kérnie Dextertől, amiért az tönkretette az életét. A sorozat ott úszott el, hogy a beszari írók nem merték konzekvensen végigvinni a szociopata Dexter karakterét, és meg nem értett, tragikus hősként tekintettek rá, akiből egy nő szerelme kigyógyítja az ölési vágyat. A fináléról pedig inkább szót sem ejtek. Tegyünk úgy, mintha ez az egész Dexter dolog soha nem történt volna meg.

A legerősebb tumblr-es jelenlét: Will és Hannibal

Stílszerű, hogy az éjfekete, nyomasztó Hannibalról születtek a legviccesebb mémek, de nem is árt oldani a feszültséget. Will Graham és Hannibal Lecter sötét pszichológiai macska-egér játéka termékeny táptalajt szolgáltatott a paródiáknak: némelyik kissé ijesztő, mint például azok a képek, amik a Will/Hannibal bromance-t a végletekig víve csillámló szívecskékkel illusztrált szerelmespárt varázsolnak a párosból, de akadnak ennél szellemesebbek is. A kedvencemben Hannibal önelégült mosollyal előadott, fárasztó favicceire reagálnak elgyötörten, arcukat a kezükbe temetve a többiek.

Az év legszomorúbb táncban kifejezett érzése: a Bunheads kaszája

Azt hiszem, jó darabig nagyokat fogok sóhajtozni, valahányszor szóba kerül a Bunheads, ami, ha rajtam múlik, legalább annyi évadot ért volna meg, mint a Gilmore Girls, vagy még többet. A balettosok az évad második felében borzasztóan a szívemhez nőttek, mindegyik szereplő kinőtte magát, a sorozat magára talált, és felhőtlen kikapcsolódást nyújtott hétről hétre. A Bunheads szellemiségéhez méltóan a készítők egy utolsó koreográfiával búcsúztak el a nézőktől, és köszönték meg a figyelmet: sajnos nem volt ott minden szereplő, de legalább még egyszer láthattuk Sashát és Ginnyt, és még egy keserédes cameóra is futotta. Hüpp-hüpp.

Az év legjobb sorozatokhoz kapcsolódó cikke: The Shield oral history

Idén rengeteg jobb-rosszabb cikk született a darálásról, a Netflix-stratégiáról, az erőszak ábrázolásáról, a tévés rendezők szerepéről, aranykorokról és az antihősök alkonyáról, de a legizgalmasabb írás a múltba tekintett vissza. A The Shield évfordulójának alkalmából a Mandatory nevű oldal megírta a ma már klasszikusnak számító, ám a közbeszédben a panteonból gyakorta mégis kiszoruló zsarusorozat oral historyját, szinte minden fontosabb személyt megszólaltatva Glenn Close-tól John Landgraf csatornafőnökön át Michael Chiklisig. A beszámolókból egy valódi úttörő sorozat képe rajzolódik ki előttünk, gerilla filmkészítéssel, véd- és dacszövetségekkel, diadalokkal és nehéz időszakokkal, mindezt kendőzetlen őszinteséggel – betekintést nyerünk a színfalak mögötti vitákba és alkotói folyamatokba. Kötelező darab.

Az év legjobb sorozatos podcastje: Talking TV with Ryan and Ryan

Nem kevésbé kötelező minden valamirevaló sorozatrajongó számára Mo Ryan és Ryan McGee podcastje, annak is a 66. adása. Mo Ryan ebben az adásban Javier Grillo-Marxuachot hívta vendégül, aki a The Middleman készítője, és többek közt a Lost egyik írója volt. Az adás témáját Javi egyik internetes bejegyzése szolgáltatta, melyben amellett érvelt, hogy a jelelegi tévés aranykort a filmkészítésen belüli technikai fejlődés és a digitális kamerák tették lehetővé, és a podcast első felében ezt a témát járják körül. A médiában viszonylag ritkán szokták technikai oldalról elemezni a sorozatokat, és a pergő beszédű Javi szórakoztatóan, érthetően fejti ki a tapasztalatait. Később szóba kerülnek a zsánersorozatok, a blockbusterek, a mitológiaépítés és az átívelő szálak dominanciája is, a Lost rajongók pedig a sorozat korai időszakáról hallhatnak érdekes infókat. Gondolatébresztő, tanulságos beszélgetés.

A legjobb sorozat, amit nem nézek: The Daily Show/The Colbert Report

Biztos nálatok is van olyan sorozat, amiről tudjátok, hogy rohadt jó, és imádnátok, de valahogy – idő hiányában, vagy más okokból – mégis kimaradtok belőle. Na, így vagyok én ezzel a két talkshow-val. Akármikor megnézek egy vírusvideót vagy interjúrészletet, ami kikerül a netre, halálosan élvezem őket, és mind Jon Stewart szarkasztikus stílusa, mind Colbert tudása és lelkesedése szimpatikus, és az idei év egyik nagy tévés eseménye volt az a néhány hét, amíg John Oliver helyettesítette Stewartot, amiből így külön csak apró morzsákat csíphettem el. Más kérdés, hogy nem vagyok eléggé tájékozott az amerikai napi politikában, hogy maradéktalanul élvezni tudjam a két műsorvezető kommentárjait, ráadásul a napi tempót sem bírnám – de ha Amerikában élnék, alighanem állandó nézője lennék mindkét műsornak.

És nektek mik voltak a kedvenc 2013-as pillanataitok? (Az évösszegzés hamarosan folytatódik a blogon.)

Közeledik az év vége, ilyenkor mindenki felköti a kendőt a homlokára, felcsatolja a lőszeres hevedert, és nagy levegőt véve nekifog a toplisták összeállításához. Mi, itt az Epizodisták blogon sokféleképpen csináltuk már az év végi listáinkat, volt, hogy közös listát állítottunk, máskor Donnie a legjobb epizódokat gyűjtötte össze, megint máskor a tíz legjobb snittet válogattam ki évösszegzés gyanánt (ez utóbbit lehet, hogy megint megejtem majd valamikor januárban).

Idén valami mással próbálkozom: ahelyett, hogy rangsorolnám az év legjobb sorozatait, inkább különböző kategóriák köré csoportosítom a "győzteseket”, egy-egy emlékezetes momentumot emelve ki az adott sorozatból vagy 2013-ból.

A legütősebb wtf pillanat egy 2013-as sorozatban: Veep, "Running” (SPOILER)

Abban az évben, amikor lefutott a Breaking Bad utolsó felvonása, és a Trónok harcában elérkeztünk ahhoz a brutális pillanathoz, amire a könyvek rajongói a sorozat kezdete óta célozgatnak sejtelmes utalásokkal, a legnagyobb sokkot egy szitkom okozta. A Veep utolsóelőtti részében az egyik legfontosabb nyilvános megjelenésére készülő Selina Meyer alelnök szó szerint átgyalogol egy üvegajtón, amely mintha a semmiből termett volna elő. Először a döbbenettől le kellett állítanom a részt, aztán háromszor visszatekertem, miközben szakadtam a röhögéstől. Tökéletes derült égből villámcsapás a politikai szatírából, amely a 2. évadban ráérzett a nyerő ritmusra.

Az epizód, ami nem hagy nyugodni: Vikings, "Sacrifice”

Vannak sorozatrészek, amelyek a megtekintés után befészkelik magukat az ember bőre alá, és még hetekkel, sőt hónapokkal később is libabőrös hatást tudnak előidézni. Év elején, tavasszal láttam a Vikings első évadjának utolsóelőtti részét, de amikor csak eszembe jut, picit görcsbe rándul a gyomrom, és összeszorul a torkom. Nyugtalanító, furcsa, szokatlanul lírai hangvételű epizód, intellektuálisan és érzelmileg is felkavaró: fene gondolta volna, hogy egy vikinges sorozat csúcspontja metafizikai és ontológiai kérdéseket boncolgat majd, és egy öt perces, párbeszéd nélküli jelenetsorral hozza el a katarzist.

A legkarfamarkolóbb epizód, amit nem a Breaking Bad szállított: Southland, "Chaos”

A túszejtősdi az egyik legősibb sablon, amit rendőrös meg nyomozós sorozatban el lehet sütni, kiváltképp, ha néhány főszereplő kerül túszdrámába. A feszültség adott, a nézők garantáltan izgulni fognak a hősökért: manipulatív eszköz, de jó kezekben remekül is elsülhet. A Southland megmutatta, mennyire remekül: levegőt nem mertem venni az epizód alatt. A sorozatra jellemző realizmus ijesztően hitelessé tette, amikor Coopert (Michael Cudlitz) és társát elrabolta két drogos, mert nem kapaszkodhattunk meg a hollywoodi dramaturgia szabályaiban: nem volt rá garancia, hogy élve kikerülnek a csávából, és ha mégis, örök életre szóló testi és lelki sebeket szereznek – a sorozatzáró tükrében még tragikusabb színezetet ölt ez a traumatikus esemény.

A legszebb gesztus: a Spartacus legutolsó másodpercei

Nem, nem a finálé záró képsoraira gondolok, bár azok is meghatóra sikerültek. A végefőcímben, ahol mindig az évad szereplői vonultak fel archaikus, vérmocskos állóképeken, ezúttal a sorozat valamennyi szereplője helyet kapott, Batiatustól Mirán át Varróig. Utoljára marad persze a Spartacus-Crixus-Gannicus triumvirátus… aztán megjelenik az első Spartacus, a fiatalon elhunyt Andy Whitfield, és még egyszer elkiáltja magát: „Én vagyok Spartacus.” Megkönnyeztem, na.

A legbizarrabb sztori a sorozatok világából: a The Killing sokadik feltámadása

A The Killing a tévé csótánya. Jó, ez túlzás, mert egyrészt ez a titulus a One Tree Hillt, esetleg a Hetedik mennyországot illeti meg, de tény, hogy az AMC finoman szólva vegyes fogadtatásra talált krimisorozata a sokadik csodaszámba menő, már-már abszurdba hajló túlélési trükköt húzza elő a kalapjából. Az alacsony nézettségre hivatkozva már a 2. évad végén elkaszálta az AMC, aztán pár hét múlva meggondolták magukat, és mégis berendelték a harmadikat. Hogy aztán idén végleg elbúcsúzzanak tőle… egészen addig, amíg a Netflix fel nem támasztotta egy utolsónak szánt, negyedik évad erejéig. Most már azt szeretném, ha Linden és Holder az összes létező csatornát és streaming szolgáltatót bejárja. Tíz év múlva találkozunk az ABC Familyn!

(A második helyezett a kategóriában Dan Harmon valószerűtlen visszatérése a Community showrunnereként, miután tavaly csúfos körülmények között kirúgták. NBC - ha nem lenne, ki kéne találni.)

A legkellemesebb meglepetés a sorozatok világából: Dunát lehetne rekeszteni nagyszerű új sorozatokkal

Emlékszem, tavaly amiatt panaszkodtam, hogy nem jön az utánpótlás; az egy szem HBO kivételével egyik nagynevű kábelcsatorna sem rukkolt elő komolyabb visszhangot kiváltó újonc sorozattal, az országos csatornák felhozatala pedig egészen siralmas volt. Ez utóbbi ugyan idén sem változott sokat, mégis, 2013-ban annyi remek első évad zúdult ránk, amire az elmúlt tíz évben egyszer sem volt példa. Konkrétan nyugodt szívvel meg tudnék tölteni egy év végi top tízes listát CSAK új sorozatokkal. Nézzetek végig ezen a névsoron: Hannibal, Vikings, Orphan Black, Top of the Lake, Banshee, Rectify, Orange is the New Black, Masters of Sex, Brooklyn Nine-Nine, Please Like Me. Soha rosszabbat.

A legjobb kivágott jelenet: Patton Oswalt obstrukciója (Parks and Recreation, "Article Two")

Patton Oswalt népszerűségi mutatója töretlenül ível felfelé, és lassan minden sorozatban megfordul. Persze, általában majdnem ugyanazt a karaktert alakítja, a frusztrált, de szeretnivaló lúzert, de független filmektől a Justifiedon át a Brooklyn Nine-Nine-ig terjed a skála. A legemlékezetesebb pillanata azonban nem került adásba: a Parks and Recreation egyik epizódjához felvettek vele egy közel tízperces, rögtönzött, vágatlan monológot, melyben elővezeti a sztoriötletét az új Star Wars filmhez, létrehozva a geekek álomuniverzumát, és bizonytva, hogy a Parks and Recből még a vágóasztalon maradt jelenetek is oltáriak.

A legidézhetőbb sorozat: Archer

Tegye fel a kezét, aki még sosem kiáltott fel dühében: „What the shit, Lana?!” Na ugye. Az Archer negyedik éve megbízhatóan szállítja a jobbnál jobb egysorosokat és párbeszédeket: a 4. évad zseniális dumáival ki lehetne tapétázni egy komplett kémbarlangot. Idézhetném Krieger perverz beszólásait, Archer nyelvtannáci kinyilatkoztatásait, Cheryl abszurd mondatait vagy Lana változatos hangsúllyal előadott „nooooope”-ját, de maradjunk ennyiben: „Something something danger zone. I know. I'm not even trying anymore.”

A legjobb egysoros, amit legalább egyszer el akarok sütni a való életben: "Not great, Bob!” (Mad Men, "In Care Of”)

Az az érzésem, hogy a Mad Menről írott több ezer szavas, akadémikus esszék és filozófiai boncolgatások mellett picit elsikkad, milyen frenetikusan vicces tud lenni a sorozat. A hatodik évad elég frusztráló élmény volt, de most is temérdek, animgifre való poénnal gazdagodtunk, legyen szó Pete lebucskázásáról a lépcsőn, vagy Ken Cosgrove sztepptánc-mutatványáról. A legharsányabb hahota az enigmatikus Bob Benson és Pete Campbell állóháborújához fűződik: Pete azt hiszi, hogy Bob kicseszett vele, és amikor a liftben Bob a hogyléte felől érdeklődik, Pete felháborodottan válaszol rá. Maga a válasz nem lenne különösebben vicces, de Vincent Kartheiser tökéletes komikus időzítésű, méltatlankodó felcsattanása James Wolk túlzott vidámságával kiegészülve instant klasszikussá nemesíti.

A cikksorozat első részében megvizsgáltuk a Netflix televíziós iparra kifejtett gazdasági hatását, mely az alapját képezi az FX és a Turner cégcsoporttal való vitájuknak. Utóbbiak célja egyértelmű, nem csupán öt epizódra, hanem a egész évadra vonatkozólag szeretnék megszerezni a streamelési és VOD jogokat (erre a szakmán belül a ’felhalmozás” szakkifejezést használják) így a később becsatlakozók, úgymond daráló nézők utolérik az adott sorozatot és rendszeresen, hétről-hétre követik majd. Az anyagi érdek már ebben az esetben nyilvánvaló, de hozzá kell tenni, hogy a Netflix szolgáltatásával ellentétben a hagyományos csatornák a stream és VOD rendszerre feltett sorozataikba át nem tekerhető reklámokat helyeznek el, melyek újabb hosszútávú bevételi forrást jelenthetnek.

Egy, a csatornánál dolgozó bennfentes elmondása alapján ez még ugyan messze van a tévés reklámok után járó összegtől, de a kábelcsatornák többsége ebben látja a jövőt. A megfogalmazása szerint „szeretnék minél szélesebb körben elterjeszteni a saját rendszerüket, mivel tisztában vannak vele, hogy a fogyasztók között egyre népszerűbbek lesznek az alternatív tévé és sorozatnézési szokások". A stúdiók azonban egyelőre nem állnak mögéjük és kizárják annak a lehetőségét, hogy a csatornák streamelés és VOD segítségével egész évadokat tudjanak kínálni a nézőknek.

Mi lehetne a megoldás? A csatornavezetők állítása szerint korábbi évadok esetében nem, csupán a jelenlegi esetében élnének a streamelési joggal, ráadásul azt is csak rövid időszakra kérnék, így elkerülve, hogy a Netflix és ők is ugyanabban az időben kínálják a sorozatot. Konkrét példát említve, az FX úgy tervezi, hogy mindössze a finálét követő 30 napig lehetne náluk elérni a sorozataik teljes szezonját, így szerintük nem lenne konkurenciaharc. A streamóriás ezzel nem ért egyet, azon a véleményen vannak, hogy bármilyen online szolgáltatás, amely során teljes évadokat kínálnak, csökkenti az alkotás értékét, vagyis kevesebb néző fogja az ő rendszerükön keresztül nézni. Ted Sarandos Netflix progamigazgató The Wall Street Journal-ban tett kijelentése is ezt támasztja alá: „Minél kevésbé elérhetőbb az adott sorozat on-demand rendszereken keresztül, annál értékesebb számunkra.”

Amennyiben pedig ennek ellentetjét tapasztalják, és a gyártó nem biztosít számukra kizárólagosságot az online terjesztés terén, akkor keményen büntetnek. Bizonyos esetekben akár a szokásos összeg felétől is eleshetnek a stúdiók, de egy a Netflix szerződéseket jól ismerő szakember szerint ez általában 20%-kal kevesebbet jelent részekként. Mindez azt jelenti, hogy ha egy 13 epizódos drámát veszünk alapul, melyért 500.000 dollárt fizet a Netflix, a stúdió 1.3 millió dollárt fog veszíteni, és ezt még beszorozhatjuk attól függően, hogy a gyártó mennyi sorozatot adott el a Netflix-nek. A kulcsszó tehát a kizárólagosság, a számadatok és a veszteség mértéke pedig érthetővé teszi a stúdiók azon álláspontját, miszerint nem hajlandóak engedni az FX és a Turner csatornák követeléseinek. Az elmérgesedő vita pedig odáig fajult, hogy az utóbbi két hónap során az említett okok miatt az FX és a TNT is elállt egy-egy tervezett pilot berendelésétől.

Érdemes kitérnünk arra, hogy mit gondol a fennálló helyzetről John Landgraf FX elnök, aki a televíziós ipar egyik legnagyobb tudású és leginkább megbecsültebb szakemberének számít. Landgraf szokásához méltóan nem beszél mellé és egyértelmű választ ad arra, hogy miért kellene a stúdióknak lemondani az előbb említett extra bevételekről, ez pedig nem más, mint a túlélés. Úgy gondolja, hogy a csatornáknak és a gyártóknak össze kellene fogniuk és megőrizni amennyit csak lehet a jelenlegi, reklámszerződésektől függő rendszerből. Elmondása alapján az Amazon és Hulu még nem tekinthető komoly vetélytársnak a stream piacon, a Netflix monopol helyzete pedig túl nagy kockázatokkal jár. Landgraf ezt követően felteszi a vélhetően költőink szánt kérdést, hogy gyártóknak vajon megéri-e hátat fordítani a több évtizedes múltra visszatekintő országos és kábelcsatornáknak ’néhány plusz dollár’ fejében?

Az eddigiek során megvizsgáltuk mindhárom oldal – Netflix, csatornák, stúdiók – álláspontját és arra jutottunk, hogy a saját szemszögükből nézve érthetőek az általuk döntések. Az egyenlet azonban tovább bonyolódik, ugyanis egy negyedik tényezőről is szót kell ejtenünk. A kábelszolgáltatókról van szó, mint a Time Warner Cable és a Direct TV, és természetesen ők is érdekeltek a stream és VOD piac felosztásában. Nekik az a céljuk, hogy a csomagjukban szereplő csatornák minél több online tartalmat kínáljanak, ezáltal szélesebb választékot tudnának kínálna az előfizetőiknek. Ez volt az egyik alapja a szeptemberi CBS és Time Warner Cable közötti igencsak elmérgesedő vitának (a szolgáltató egy hónapig levette a műsoráról a CBS-t és a Showtime-ot), utóbbi ugyanis több on-demand tartalmat kért a csatornától, valamint azt is, hogy kevesebb sorozatot értékesítsen a Netflix-nek és Amazon-nak.

A legfontosabb kérdés persze az, hogy a sokszereplős történet és a háttérben zajló tárgyalások milyen kihatással lesznek a nézőkre. Egyelőre erre lehetetlen konkrét választ adni, egyrészt lehet érezni az élesedő verseny pozitív hatását, hiszen a Netflix szerződések plusz bevételt jelentenek a stúdióknak, ami által a piac tovább erősödik és több sorozat készülhet, ráadásul egyre inkább megéri nagy ívű történetekben gondolkodni (a Netflix előfizetők körében elsősorban az erős átívelő szállal rendelkező szériák a népszerűek). Másrészt Landgraf arra figyelmeztet, hogy a status quo megbontása komoly veszélyekkel járhat, de ez elsősorban az Egyesült Államokban élők szempontjából lehet kellemetlen, amennyiben a reklámok háttérbe szorulnak, az embereknek viszont ezzel egy időben magasabb összeget kell fizetniük a kábelszolgáltatóknak.

A legjobb szcenárió természetesen az lenne, ha a felek képesek lennének egy kompromisszumos megoldás tető alá hozására. A korábban már több ízben megszólaltatott iparági bennfentes szerint lesz megoldás, de várhatóan nem a közeljövőben.

A Netflix tévés piacon való megjelenése alaposan felkavarta az állóvizet, a stream szolgáltató az elmúlt két év során nagy horderejű változtatásokat eszközölt a sorozatnézési és disztribúciós szokások, valamint az anyagi finanszírozások terén. Természetesen ez kihatással van a vetélytársakra, akik az esetek többségében elismerik ugyan ellenfelük eredményeit, de nem nézik jó szemmel az iparágban bekövetkező változásokat. Mindez - köszönhetően annak, hogy rosszul érinti a pénztárcájukat - persze érthető is, de eddig elsősorban komolyabb következménnyel nem járó, szóbeli megnyilatkozások formájában vállalták fel a véleményüket.

Az FX és a Turner cégcsoporthoz tartozó csatornák (TNT, TBS) azonban megunták ezt és cselekvésre szánták el magukat. Nézzük meg, hogy pontosan mi is az, amit kifogásolnak: manapság egyre gyakoribb, hogy a jó visszhangnak és/vagy baráti instrukcióknak köszönhetően úgy érzik az emberek, hogy be kell pótolniuk egy sorozat korábban leadott epizódjait. A csatornák problémája az, hogy a gyártóval kötött szerződésük szerint csak az első öt részt rakhatják fel a honlapjukra, illetve a VOD (Video on Demand) rendszerekre. Ezzel szemben a Netflix az előnyös kontraktusainak hála általában néhány héttel az új évad premierjét megelőzően teszi elérhetővé a korábbi szezon vagy szezonok részeit. Utóbbi jóval népszerűbb a nézők körében és veszteséget okoz a hagyományos csatornáknak.

Az FX és Turnerék ezt elégelték meg és úgy döntöttek, hogy ultimátumot küldenek a gyártóknak: addig nem rendelnek be tőlük új sorozatot, amíg az aktuális évad során meg nem kapják az összes rész streamelési jogát. Ez természetesen a Netflix-nél húzta ki a gyufát, a támadásra a következőképp reagáltak: amennyiben a gyártók eleget tesznek a fent említett igényeknek, akkor drasztikusan lecsökkentik a streamelési jogokért járó összeget (példának okáért a Warner Bros TV 650.000 dollár kap a The Vampire Diaries egyes részeiért) mely a gyártó szempontjából komoly bevételkiesést jelentene. Ezt hívják úgy, hogy patthelyzet…

John Landgraf - az FX elnöke

Mielőtt továbbmennénk, vizsgáljuk meg egy kicsit közelebbről, hogy a Netflix miként bontotta meg a televíziós ipar több évtizedes status quo-ját, mely által a jelenlegi vitát és annak anyagi vonzatait is könnyebben átlátjuk majd. Amikor a csatorna berendel egy sorozatot, akkor nem birtokolja azt, hanem tulajdonképpen kölcsönzi a gyártótól/stúdiótól, mely legyártja őket. Előbbiek a bérlés során általában a gyártási költségek 60%-t szokták állni, ezt nevezik licenc díjnak, a pénzükhöz és remélhetőleg a profithoz pedig úgy jutnak hozzá, hogy eladják a reklámperceket. A másik oldal, vagyis a stúdiók állják a költségek 40%-át, melyet a külföldi eladások és a szindikátusi sugárzások során szereznek vissza, illetve haszonra tehetnek szert. Az utóbbi években azonban mind a két területen, tehát a reklámpercek eladása és a szindikátusi sugárzás, komoly, negatív előjelű változások következtek be.

A reklámokból származó bevételek csökkenésnek indultak, mely főként az alternatív tévénézési szokások elerjedésének tudható be. A csatornák ugyan gyakran emlegetik a Live+7-es adatokat, ami azt takarja, hogy a premiertől számított hét napon mennyien nézték meg a sorozatot (ismétlés, VOD, stream, etc.), a reklámozó cégek viszont csak az első három napot (C3 ratingek) veszik figyelembe és még ebből is kiesnek azok, akik a készülékük segítségével  átugrották a reklámokat. Egy neve elhallgatását kérő bennfentes szerint 35-45% százalék különbség van a Live+7 és a C3 adatok között, ez a négy napos veszteség pedig a reklámpercek értékesítésénél hatalmas veszteségeket jelent.

Ted Sarandos - A Netflix programigazgatója

Eközben a gyártók a szindikátusi szerződések kapcsán elégedetlenkednek, melyek már korántsem olyan jövedelmezőek, mint néhány évvel ezelőtt. A saját gyártású sorozatok -  elsősorban kábelcsatornák esetében - elszaporodásának egyik okát is ebben kereshetjük, ha a néző is vevő a produktumukra, akkor jobban járnak velük, mind anyagi értelemben, mind a megítélést tekintve. Itt jön be a képbe a Netflix (és kisebb szeletet birtokolva az Amazon és a Hulu), a stúdiók kieső bevételeit nem csak hogy pótolni tudja, hanem egy olyan eddig még nem látott tényezőt hoz be az iparba, mely gyorsabb profitábilitást tesz lehetővé. Nem kell várni négy-öt évig, hanem már az első évad befejeződését követően műsorra tűzik az alkotást, a stúdióknak pedig gyorsabban térül meg a befektetésük. Egy adat ennek szemléltetésére: 2011-ben a Netflix a Warner Bros TV-vel, valamint a CBS Studios-szal 1 milliárd dollár értékű szerződést kötött, amely értelmében legalább nyolc éven keresztül sugározhatja a két stúdió tulajdonában lévő CW csatorna sorozatait.

Közben a Sony TV és a Lionsgate TV is sem elégedetlenkedhet, előbbiek a Breaking Bad, míg utóbbiak a Mad Men esetében kapnak 750.000 dollárt epizódonként. Mehet a szorzás és egyből igazolva látjuk a korábban már megszólaltatott bennfentes szavait, miszerint „ez olyan, mintha heroint fecskendeznénk be a stúdiók vénájába, akik nem tudnak ellenállni a gyorsabb profitnak”. Ráadásul olyan, elsősorban high concept sorozatok is elkelhetnek, melyeket a régi szindikátusi sugárzás során szinte lehetetlen volt értékesíteni.

A stúdiók és a Netflix számára az előnyök egyértelműek: a gyártó talált egy új, megbízható bevételi forrást, míg a stream szolgáltató olyan programokkal szélesítheti a palettáját, mely nagyban elősegíti az előfizetői táborának növekedését (működik a dolog, ezt bizonyítja, hogy ebben a tekintetben a nyár során már az HBO-t is lekörözték). A csatornák esetében már nem ennyire egyértelmű a helyzet, még akkor sem, ha bizonyos esetekben, lásd Breaking Bad és Scandal, a Netflixen való pótlás plusz nézőket és ezzel komoly nézettségjavulást eredményezett. Az FX, a TNT és a TBS pedig egyenesen azt mondják, hogy komoly profittól esnek el a Netflix szerződései miatt és nem adják harc nélkül a streamelési jogokat. A vita ráadásul nem csak az ellenvéleményt formáló felek, hanem a reklámbevételek és a streamelés jövőjéről is szól.

Folytatása következik!

Hihetetlenül izgalmas korszakot élünk mi, sorozatrajongók. Rengeteg új csatorna robbant be a piacra; mások az identitásukat vesztették, és keresgélik az új utakat, a kifulladóban lévő antihős-drámák alternatíváját. Az elmúlt másfél év elképesztő újonc dömpinget hozott, az év végi toplistát gond nélkül ki lehetne tölteni első évados sorozatokkal. Voltak köztük a B-filmes elemeket csúcsra járató szériák (Banshee, Vikings), meditatív, egzisztencialista drámák (Rectify), grandiózus, barokk képi világú pszichothrillerek (Hannibal) és a nyomasztó, cinikus/nihilista megközelítéssel szembemenő sorozatok (Orange is the New Black). Ezek persze nem mind sikerülnek fényesen (lásd, az FX idei két újonca), de legalább más irányba tapogatóznak, mint a derivatív és érdektelen anithős-utánzatok.

És nincs megállás; a következő néhány évben, ha csak a tervek fele megvalósul, akkor is 72 órás napokra lenne szükségünk, hogy lépést tartsunk az új sorozatokkal. A választék gigantikus, a jól ismert presztízs csatornák mellett az új jelentkezők is bővítik kínálatukat, megszaporodnak a minisorozatok (ja, bocs, nem is: limitált sorozatok), sorra áramlanak be a tévézés világába a filmsztárok és neves filmkészítők. Azt sem tudjuk, hova kapjunk.

Eredetileg úgy terveztem, hogy a The Playlist összeállításából kiindulva, nagyrészt az ő listájukat lefedve kiválogatom a közelgő sorozatok közül a legígéretesebbeket, de meggondoltam magam, és a nagy csinnadrattával beharangozott újoncok helyett inkább titkos favoritokat kerestem. Na, nem azért, mert olyan sznob vagyok, hogy még a kábeles sorozatok közül is csak az igazán obskúrusak érdekelnek (fenét nem; de azért a nagy durranásokra is rohadt kíváncsi vagyok), inkább abban bízom, hogy pár év múlva majd azzal kérkedhetek: „én már akkor megmondtam”. Meg aztán, ha végignézünk az elmúlt tizenöt év termésén, a mára klasszikussá nemesedett sorozatok is mindig a hátsó ajtón lopakodtak be, észrevétlenül.

10. Turn

Remények: Ez lesz 2014 John Adamse, csak több akcióval

Hajjaj, AMC. Emlékszem, amikor először kaptunk hírt a csatorna újonnan berendelt sorozatairól, a lelkesedésem határtalan volt. Nézzétek ezt a szinopszist: az amerikai függetlenségi háború idején Jamie Bell titkos kémcsoportot alakít. Ennyivel már meg is vettek… volna, ha az AMC közelmúltbeli teljesítménye nem lenne tragikus. A The Killingnél már az is eredmény, hogy a 3. évaddal felküzdötte magát gyenge közepesről helyenként kifejezetten jóra, a Low Winter Sun nézhetetlenül rossz, a Hell on Wheels pedig, amelyik korszakban a legközelebb áll a Turnhöz, matinénak megy el legfeljebb, ha ebből indulunk ki, sok jóra nem számíthatunk. A pilotot az új Majmok bolygója rendezője készíti, ez jó pont, az író viszont Craig Silvestri, aki eddigi teljesítménye alapján nem az auteur-ök, hanem a bértollnokok sorát gyarapítja az AMC háza táján. De hát mégiscsak kémek.

9. Halt & Catch Fire

Remények: Ez lesz a The Social Network előzménysorozata

Ide akkor be is lehet szúrni ide a 10. helyezett felvezető szövegét. Azzal a kitétellel, hogy ennek a sorozatnak ráadásul olyan sztárszereposztása van, ami után megnyalom mind a tíz ujjamat. Az egy dolog, hogy Lee Pace-t a Pushing Daisies óta várjuk vissza a tévébe, de a H&CF (máris imádom a rövidítést) átemelte az Argó legjobb párosát a túszok közül, Kerry Bishét és Scoot McNairyt – utóbbi Brad Pittől is lenyúlt már egy filmet, a Killing Them Softlyt. Sajnos a fantasztikus színészek nem segíthetnek, ha az írás pocsék, erről a Low Winter Sun szereplői tudnának mesélni; a készítők még nem bizonyítottak, de a showrunner a Southlandből igazol át, ami jól hangzik. Mert a sztori itt is ígéretes, a nyolcvanas években, Texasban játszódik, a személyi számítógépek korának hajnalán.

8. Klondike

Remények: Ez lesz az a sorozat, amelyik a Hell on Wheels akart lenni

Idén kevés dolog lepett meg úgy, mint a History Channel első saját gyártású sorozata, a Vikings. Ahhoz képest, hogy sokáig eszembe sem jutott megnézni, a végére lekörözte a Trónok harcát. Valami hasonlóra számítok a Klondike-tól is, a Discovery első sorozatától, amiről pár nappal ezelőttig nem is hallottam. Aztán megláttam az előzetest, és leesett az állam. A havas tájakon játszódó sztorikkal engem eleve meg lehet venni, és eszméletlen gyönyörű a látvány; a párbeszédek néhol mesterkéltek, és a Deadwood óta egyik tévés western sem elég koszos, de ellensúlynak ott van Tim Roth, Sam Shephard, és az aranyláz, amit mindig is imádtam. A készítő, Paul Scheuring eléggé elásta magát nálam a Prison Breakkel, de a Vikingses Michael Hirstöt is felszínes írónak tartottam, úgyhogy hajrá, Paul, lepj meg!

7. Black Sails

Remények: Ez lesz a tévé Kapitány és katonája

Feltűnően sok kosztümös sorozat érkezik mostanság, nem ez az első, és nem is az utolsó a listámon. A Starz éllovasnak számít a témában, és noha minden Spartacusra jut egy rémesen kínos Da Vinci’s Demons, én önhatalmúlag mégis az előbbi méltó örökösének nevezem ki a kalózos sorozatot, amely még a bemutatása előtt megkapta a 2. évados berendelést. Az előzetes alapján fordulatos, pörgős és kemény kalandokat várok a Kincses sziget prequeljének is felfogható sorozattól (Flint kapitány a főszereplője, tudjátok, az ő elásott kincsét keresgéli Long John Silver és a bandája), Johnny Depp-féle bohóckodás helyett vérrel, verejtékkel, rummal és ágyúzásokkal. És egyébként is, a kalózok menők.

6. Looking

Remények: Ezt a sorozatot fogja nézni David Fisher is 2014-ben

Január 19-én, a True Detectives árnyékában debütál a Looking, három meleg baráttal, akik videójátékokat fejlesztenek San Franciscóban, és persze közben élik viharos életüket. A szinopszisból ítélve a sorozat a Girls meleg verziójának tűnik – minden adva van egy nagy adag hipszterkedéshez és bevállalós szexjelenetekhez, amelyektől majd hangos lesz év elején a sajtó. Ez ellen sem lenne kifogásom (a hipszterség már a How To Make It In Americában is jól állt az HBO-nak), de a pilotot az az Andrew Haigh rendezi, akinek a Weekendet köszönhetjük, az elmúlt évek egyik legjobb romantikus drámáját, amely legalább olyan realista, természetes és őszinte, mint a Mielőtt felkel a nap és folytatásai. Nekem az ő neve elég garancia.

5. The Knick

Remények: Ez lesz Soderbergh válasza a New York bandáira

Azé a Soderberghé, aki úgy vonult vissza a filmezéstől, mint a The Who a koncertezéstől. Miután a Behind the Candelabrával járt kálváriája végén kikötött a tévénél, és felismerte a benne rejlő lehetőségeket, rögtön bevállalta, hogy megrendezi mind a tíz részt az 1900-as évek legelején játszódó kórházas dráma első évadjából. Írói fronton nem túl erős a The Knick pedigréje, és első blikkre nem igazán illik a Cinemax fülledt, szurtos, macsó akciósorozatai közé, de mindenképp izgalmas lesz figyelni, mihez kezd Soderbergh a kis képernyőn, és Clive Owenre is ráfér már, hogy kihozzon valaki belőle egy ütős alakítást.

4. The Affair

Remények: Ők lesznek Paul Weston legújabb páciensei

A Showtime felhozatala jelenleg elég hektikus – a Dexter minden idők egyik legpocsékabb sorozatzárását hozta, a Homeland jó úton halad afelé, hogy minőségileg beleálljon a földbe, de közben elindult a Masters of Sex, amely még az idei erős újonc mezőnyből is kiemelkedik eredetiségével. Egyszóval, a fene tudja, hova lehet majd belőni a The Affairt, amely elé a kamera előtt és mögött álló tehetségek miatt már most nevetségesen magas elvárásokat támasztok. Dominic West, Maura Tierney, Ruth Wilson és Joshua Jackson két házaspárt alakít, akiknek az életét fenekestül felforgatja egy fellángoló szerelem. Azt, hogy ne egy Closerhez hasonló, bicskanyitogatóan modoros értelmiségi szenvelgés szülessen belőle, Sarah Treem garantálja, aki az In Treatment legjobb pácienseit írta, és a terapeutás sorozat eredetijének írójával, Hagai Levivel közösen jegyzi a sorozatot. Alig várom, milyen szenzációs szerepet fognak majd adni például Julia Goldani Tellesnek, aki a Bunheadsből igazol át a The Affairbe. Csak rendeljék be a sorozatot. Igazán nem nagy kérés.

3. Quarry

Remények: Ez lesz a sorozatok vérmocskos Bourne-rejtélye

Megint a Cinemax, de ez a projekt tökéletesen passzol a profiljukba: A kárhozat útja írója, Max Allan Collins regényeiből készülő sorozat egy vietnámi veteránról, Max Quarryről szól, aki a hetvenes években bérgyilkosnak áll. A főhős a Narancsvidékből vagy a Prometheusból ismerős Logan Marshall-Green lesz (ő az, akit akkor hívnak, ha Tom Hardyt nem tudják megfizetni), és olyan nagyágyúk veszik majd körül, mint Stellan Skarsgard, Mary Elizabeth Winstead, Jamie Hector és Noah Taylor. Sötét, karcos, könyörtelen, noir beütésű thrillert várok, amire a pilotnál legalábbis garancia a rendező, John Hillcoat (Lawless, The Proposition) neve, az írók pedig a Rectifyból érkeznek, ami érdekes egyveleget szülhet.

2. The Red Road

Remények: Ez lesz a Scalped pótlékunk, ha már a Scalpedot nem képesek adaptálni

Mielőtt még bármit mondanék a The Red Roadról, mindenki szerezze be a Scalped című képregényt, lehetőség szerint most rögtön – Jason Aaron és R. M. Guera története olyan, mintha a The Shieldet egybegyúrták volna a Dróttal, és behajították volna a világ legzüllöttebb indián rezervátumának közepébe. Régóta várom, hogy valaki nekifusson, és sorozatot készítsen belőle, lehetőség szerint az FX-re, de addig is, itt lesz nekünk a hasonló témájú The Red Road. A nevek itt is bíztatóak – az írója Aaron Guzikowski, akit idén a Prisoners című krimiért dicsér körbe a sajtó, a showrunner a Friday Night Lights egyik veteránja lesz, és a szereplői között ott találjuk Tom Sizemore-t, Julianne Nicholsont, valamint magát Khal Drogót –, de azért várom igazán, mert a Sundance Channelen érkezik. Ha az AMC az elmúlt években leírta magát, akkor a Sundance idei bemutatkozásával lazán a helyébe lépett, 2013 egyik legjobb sorozatát szállítva, és hosszú évekre megalapozva a csatornába vetett bizalmamat.

1. Getting On

Remények: Ez lesz az új Enlightened

Az HBO különösebb fanfár nélkül, még idén novemberben mutatja be a Getting Ont, egy brit sorozat adaptációját, mely egy geriátriai osztályon játszódó komédia lesz, és az ottani ápolók, nővérek, orvosok és betegek sorsát kíséri figyelemmel. Gyanítom, nem úgy lesz komédia, mint a Veep, inkább dramedy felé fog közelíteni a tónusa. A téma mindenesetre kiaknázatlan, rengeteg lehetőséget rejt magában; legutóbb Ricky Gervais próbálkozott hasonlóval a félresikerült Derekben. Izgalmas, hogy nagyrészt ismeretlen színészek játsszák a főszerepeket, csak a mellékszereplők közt tűnnek majd fel olyan nevek, mint Harry Dean Stanton vagy Molly Shannon. Óva intő jel viszont, hogy a Big Love készítői jegyzik a sorozatot, de én azért bízom benne, hogy egy végtelenül érzékeny és empatikus sorozatot kapunk egy olyan korosztályról, akiket máshol nemigen látni a tévében.

Nem mindennapi héten vagyunk túl, ritkán fordul elő ugyanis, hogy a power rankings első öt helyezettje kivétel nélkül az évadbeli legjobb epizódjával kvalifikálja magát a listára. Évek óta mondogatjuk, hogy a The Good Wife kiemelkedik az országos drámák mezőnyéből, az ötödik szezonjával viszont szintet lépett a jogi dráma, a jelenlegi formáját tekintve már a rendkívül sűrű kábeles mezőny közvetlen élmezőnyébe érkezett meg. A Hitting The Fan című epizód egy pillanatnyi lélegzetvételnyi időt sem hagyott nekünk, mesteri feszültségteremtés, emlékezetes karakterpillanatok és dialógok, valamint elsőrangú színészi játék jellemezte a sorozat irányvonalában nagy változást hozó részt.

Legszívesebben két első helyezettet hirdettem volna, a Masters of Sex ismét bizonyította, hogy hatalmas potenciál rejtőzik benne, Michael Sheen pedig, természetesen Lizzy Caplannel együtt bejelentkezett az Emmy-ért. A Sons of Anarchy az eddigi legrövidebb és a legkevésbé eseménydús epizódjának köszönhetően végre újra felért a dobogóra, Sutter bizonyította, hogy ha összeszedi magát, akkor még mindig képes kiemelkedő karakterdrámát a kis képernyőre vinni. Az FX jó szokásához híven ezúttal is két drámával képviselteti magát, az American Horror Story: Coven eddig nagyon stabil teljesítményt produkál, a váratlan és ügyesen kivitelezett fordulatok terén pedig egyelőre verhetetlennek bizonyul. Az első évad során még olykor oda kellett biggyeszteni az Arrow mellé a guilty pleasure jelzőt, a második felvonás során azonban ez már szóba sem kerül. Nagyon szépen építkezik a sorozat, Sarah (spoiler kifehérítve) behozatala, főleg annak a mikéntje kifejezetten jól sikerült.

(közérdekű információ: A jövő heti power rankings Gaines kollégától érkezik, ezentúl heti váltásban dolgozunk, avagy éljen a változatosság.)

1. The Good Wife (CBS / 5x05 – Hitting the Fan)

It's Not TV. It's HBO. Ugyan napjainkra már megváltozott, mégis mindenki számára ismerősnek hat ez a szlogen, amely pontosan rávilágít arra, hogy miért foglal el különleges helyet a csatornák között az HBO. Másfél évtizeddel ezelőtt nekik köszönhetően új korszak kezdődött a televíziózásban, olyan témájukban és megvalósításukban is merész sorozatokkal álltak elő, melyek alapjaiban változtatták meg a kis képernyőről alkotott véleményünket. Az aranykor letéteményesei többek között az Oz, a Sex and the City, a The Sopranos, a Six Feet Under, a Band of Brothers, a The Wire, a Carnivále, a Deadwood és a Rome voltak, melyek egyöntetű kritikai sikernek bizonyultak és (elsősorban a felsorolás első felében szereplők) kiváló nézettségi mutatókat tudtak felmutatni.

Az 90-es évek végének és a 2000-es esztendők elejének sikerszériája azonban Chris Albrecht elnök kényszerű távozását (alkoholproblémák és letartóztatás egy barátnőjével történt szóváltást követően) követően megszakadt. Kreatív és nézettségi válságba került a csatorna, néhány kivételtől eltekintve, mint például az In Treatment, vagy a John from Cincinnati nem sikerült egyedi atmoszférájú, csak rájuk jellemző alkotásokkal előállniuk, ráadásul a nézők a két említett drámát is elutasították. A versenytársak közben folyamatosan erősödtek, a közvetlen ellenfél a szintén fizetős kábelcsatorna Showtime lett, majd a Chris Albrechtet leigazoló Starz is beszállt a versenybe, utóbbi egyelőre viszonylag kevés sikerrel. A basic kábelcsatornák, különösképpen az FX, néhány évre rá pedig az AMC saját gyártású sorozataikkal az HBO legszebb éveit idézték meg, napjainkban pedig a csatornát az előfizetők számában leköröző stream szolgáltató, a Netflix jelent újabb kihívást számukra.

Az HBO mindenesetre talpra tudott állni, a jelenlegi kínálatuk az aranykor és a 2000-es évek végének válsága alatt gyártott sorozataik között helyezkedik el. A múlt összefoglalását követően röviden ismertetem és értékelem a mostani felhozatalukat*, majd a jövőbeli projekteket veszem át. *Ezúttal csak a dráma kínálatra térek ki, a komédia/dramedy vonal már csak a hossza miatt is külön cikket érdemel.

Az HBO jelenlegi zászlóshajója egyértelműen a Game of Thrones, mind a fokozatosan javuló nézettség, mind a szakmai visszajelzések alapján az aranytojást tojó tyúk szerepében tetszeleg. Hozzá kell tenni, hogy a költségvetést tekintve sincs párja, a csatornának azonban még így is megéri, hiszen évek óta nem volt ilyen nagy hype-al övezett, ezáltal az előfizetőket magához vonzó drámája. A True Blood a csökkenő nézettség ellenére is remek számokat hoz, a minőségi visszaesés és az egyre nagyobb költségek azonban arra sarkallták a vezetőséget, hogy elkaszálják a vámpíros sorozatot, a záró hetedik évad jövő nyáron kerül képernyőre. Aaron Sorkin miatt hatalmas várakozás előzte meg a The Newsroomot, mely végül nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, különösen a kritikusok elutasítása volt meglepő.

A sorozat idővel aztán lassan, de biztosan rátalált a saját hangjára, a kiegyensúlyozatlan elsőt egy jóval stabilabb teljesítményű második etap követte, a nézettség is javult, az HBO pedig készen állt a következő felvonás berendelésére. Kérdéses azonban, hogy ez megvalósul-e, illetve ha igen, akkor mikor, Sorkin ugyanis rendkívül elfoglalt, így egyelőre bizonytalan a híradósaink sorsa. A Treme esetében biztosak lehetünk, decemberben érkezik az öt részes záró évad, elismerés illeti az HBO-t, hogy a pocsék számok ellenére is ilyen sokáig kitartott David Simon New Orleans drámája mellett, mely a jelenlegi kínálat egyik legértékesebb darabjának számít (megj.: az amerikai szakírók többsége nem biztos, hogy osztja a véleményemet). Végül elérkeztünk az alkoholtilalom idején játszódó Boardwalk Empire-höz, mely tökéletesen szemlélteti a csatorna jelenlegi helyzetét, minőségi alkotás, de meg sem közelíti az aranykor legjobbjainak teljesítményét. A premier idején sokan egy újabb Sopranosban reménykedtünk, már csak a készítő Terence Winter miatt is, ettől a szinttől azonban minden tekintetben messze áll a sorozat.

Nézzünk a jövőbe, az HBO dráma projektjei:

• True Detective

készítők: a forgatókönyveket Nic Pizzolatto regényíró szállítja,  aki tavaly két The Killing epizódot jegyzett. A rendezői feladatokat, mind a nyolc epizódét Cary Fukunaga (Jane Eyre, Sin nombre) látja el, aki néhány évvel ezelőtt a Sundance filmfesztiválon aratott nagy sikert.

szereplők: Matthew McConaughey, Woody Harrelson, Kevin Dunn, Michelle Monaghan, Alexandra Daddario, Elizabeth Reaser 

történet: A True Detective egy sorozatgyilkos utáni, 17 éves (1995-2012 közötti) hajszát mutat be, több idősíkkal és nézőponttal, középpontban a Harrelson és McConaughey által alakított nyomozókkal. A nyolc részes első évad végére lezárul a nyomozás, a következő évadok pedig hasonló felépítésűek lennének, természetesen más üggyel, illetve karakterekkel.

státusz: berendelve sorozatnak, a premier időpontja 2014. január 12.  

várakozási szint: a sorozat, melyért a Showtime és a Netflix is áhítozott, és amelyet csak nagyon komoly licitháború során tudott megszerezni magának az HBO. A színészgárda elsőrangú, a rendezőnek köszönhetően különleges, fojtogató atmoszféra vár ránk, az előzetesek pedig egyből berántják a nézőt. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a forgatókönyvet minden, a licitharcban alulmaradó csatornavezető istenítette, akkor nem csodálkozunk azon, hogy nagyok az elvárások. 90%

• The Leftovers

készítők: a showrunner Damon Lindelof (Lost, Prometheus) lesz, producerként pedig Tom Perrotta, a sorozat alapjául könyv szerzője is részt vesz a munkálatokban. A pilotot Peter Berg (Friday Night Lights, Hancock, Battleship) jegyzi.

szereplők: Justin Theroux, Liv Tyler, Amy Brenneman, Chris Zylka, Charlie Carver, Max Carver, Carrie Coon, Christopher Eccleston, Amanda Warren, Ann Dowd

történet: A végítélet napját követően már sosem lesz ugyanaz a világ. Néhány ember azonban a Földön ragad és megpróbálják egyrészt megfejteni, hogy hová tűnt a többi ember, valamint fényt deríteni arra, hogy pontosan mi is történt.

státusz: berendelve sorozatnak (10 részes első évad), a premier 2014-ben esedékes.

várakozási szint: Lindelof, posztapokaliptikus sorozat és HBO, a kulcsszavak alapján ígéretesnek tűnik a jövőre érkező dráma. Az alapanyagban is bőven van potenciál, ezzel együtt, elsősorban Lindelof Lost utáni filmes munkássága miatt, óvatos 70%-ot kap.

• Open

készítők: Ryan Murphy (Nip/Tuck, Glee, American Horror Story), Lauren Gussis (Dexter)

szereplők: Scott Speedman, Wes Bentley, Anna Torv, Jennifer Jason Leigh, Michelle Monaghan

történet: a részletek nem ismertek, mindössze annyit tudunk, hogy egy tabuk nélküli kapcsolati drámáról van szó, a monogámia és az intimitás kérdésével a középpontban.

státusz: a pilot berendelése történt meg, a forgatás 2014 elején esedékes.

várakozási szint: Murphy-re általában jellemző, hogy remek ötletei vannak, azonban az erős kezdést komoly visszaesés és hullámvölgyek szokták követni. Ez alól mindössze az American Horror History a kivétel, de az is csak az antológia jelleg miatt. Az elmondottak alapján nem hiszek abban, hogy az Open hosszútávon működne, melyet az sem segít, hogy Anna Torv vélhetően hatalmas miscastingnak bizonyul majd. 40%

• The Money

készítők: a showrunner David Milch (Deadwood, John from Cincinnati, Luck) lesz, a veterán John Linson (Sons of Anarchy, Fight Club) pedig producerként működik közre. A pilot rendezője Justin Chadwick (Mandela: Long Walk to Freedom, The Other Boleyn Girl).

szereplők: Brendan Gleeson, Nathan Lane, Andrea Riseborough, Patrick Kennedy, Dominique McElligott, Laila Robins, Rosemary Harris, Ray Liotta, John Carroll Lynch

történet: a történet egy New York-i családról szól, amely generációk óta médiavállalatokat irányít. A hatalom és az azzal szerzett befolyás kérdéseit boncolgató projektben Michael Lombardo programigazgató szerint megtalálhatóak lesznek a klasszikus Milch stílusjegyek.

státusz: a pilot berendelése történt meg.

várakozási szint: csak egyszer legyen végre szerencséje David Milch-nek… a jelenkor egyik kiemelkedő alkotója megérdemelné, hogy végigvigyen egy sorozatot és akkor zárja le, amikor ő szeretné. Az pedig Milch-ből adódóan nem is kérdés, hogy 100%.

• Westworld

készítők: Jonathan Nolan (Person of Interest, The Dark Knight, The Prestige) író és showrunner, Jerry Weintraub, J.J. Abrams és Bryan Burk produceri státuszban.

szereplők: nem történt még szereposztás.

történet: az 1973-ban Michael Crichton által írt és rendezett sci-fi klasszikus, a Westworld - Feltámad a vadnyugat alapján készül. A James Brolin, Richard Benjamin és Yul Brynner főszereplésével készített filmet annak idején Hugo és Nebula-díja is jelölték, 1980-ban pedig egy mindössze 5 részt megérő sorozat is készült belőle. A történet szerint a Delos-élményparkban a római birodalom, a középkor és a vadnyugat világába nyerhetünk betekintést, ahol androidok elégítik ki a látogatók kéréseit. A meghibásodásuk azonban nem várt problémákat okoz.

státusz: a pilot berendelése történt meg.

várakozási szint: egy igencsak friss HBO projektről van szó (augusztus végén jelentették be), amit az tesz igazán izgalmassá, hogy a csatorna eddig ódzkodott a sci-fi műfajától. A téma és a Jonathan Nolan okán komoly potenciált látok benne. 80%.

• Cím nélküli rock ‘n’ roll dráma (korábbi munkacíme: History of Music)

készítők: Martin Scorsese, Mick Jagger és Terence Winter producerként vesznek részt a munkálatokban, a pilotot pedig Scorsese rendezi majd. A showrunneri pozíciót George Mastras (Breaking Bad) kapta meg.

szereplők:  Bobby Cannavale (nincs megerősítve)

történet: Az HBO 2010 óta dolgozik rajta, mely a készítők egyéb elfoglaltságai miatt még mindig előkészületi fázisban van. A történet az 1970-es évek New York-jában játszódik és két barát történetét meséli el, akik együtt élik meg a zeneipar elmúlt 40 évét, a sorozat pedig általuk bemutatja a fontos poptörténeti korszakokat.

státusz: a pilot berendelése történt meg.

várakozási szint: régóta tervezik a Mick Jagger fejéből kipattant sorozatot, de most, főként a Breaking Bad írószobájából érkező Mastras leigazolása miatt úgy tűnik, hogy felgyorsulnak az események. Ha megvalósul a sorozat, akkor jó kezekben lesz nála, a téma pedig igencsak hálás, Cannavale pedig végre megérdemelne egy komoly drámai főszerepet. 85%

• Cím nélküli Steve McQueen sorozat

készítők: Steve McQueen (Shame, 12 Years a Slave), Matthew Michael Carnahan (World War Z, The Kingdom), Iain Canning and Emile Sherman (The King’s Speech)

szereplők: nem történt még szereposztás.

történet: a sztori középpontjában egy afro-amerikai fiatalember áll, aki megpróbál beilleszkedni a New York-i társadalom legfelsőbb köreibe. A múltja miatt azonban számos problémával kell megküzdenie.

státusz: a forgatókönyv berendelése történt meg.

várakozási szint: a legújabb HBO-s sorozattervről egyelőre kevés konkrétum látott napvilágot, Steve McQueen-t rendkívül nagyra tartom, de Carnahan miatt (aki valószínűleg hosszabb ideig lesz a sorozat mellett) 65%-nál egyelőre nem tudok többet adni rá.

1. The Good Wife (CBS / 5x04 – Outside The Bubble): nem mindennapos, hogy egy sorozat az ötödik évadja során ér fel a csúcsra, de a King házaspár drámája esetében erre már az első néhány epizódot követően komoly összeget mernék feltenni. Az egy részes ügyek továbbra is hozzák a megszokott magas színvonalat, az átívelő szál kezelése pedig kifogástalan. A sorozatok, főként országos csatornán viszonylag korán lezárják az évad végi cliffhangert, Kingék azonban nagyon okosan nem ezt tették, a feszültséget tökéletesen adagolva bontják ki az új cég alapításához kapcsolódó történéseket, miközben a karakterizációra is nagy hangsúlyt fektetnek. A részre az utolsó két perc tette fel a koronát, kiválóan megkomponált jelenetsornak lehettünk szemtanúi, Julianna Margulies és Christine Baranski szeméből mindent ki lehetett olvasni, az utolsó dialógus pedig végleg leszámolt a status quoval.

2. Masters of Sex (Showtime / 1x04 – Thank You For Coming): rendkívül stabil teljesítményt nyújt a Showtime alkotása, nem kérdés, hogy rászolgált az amerikai kritikusok hozsannájára, akik a legjobb őszi újoncnak kiáltották ki. Bill és Virginia esetében is a múltjuk egy fontos, de nem túl szép emlékű szereplője tűnt fel, az édesanya, illetve a az exférj személyében. Az alaphelyzet ugyan tányéron kínálta volna, de Ashford és stábja ügyesen kerülték a sablonokat, Lizzy Caplan és Martin Sheen pedig ismét nagyszerű teljesítményt tett le az asztalra.

3. American Horror Story: Coven (FX / 3x03 – The Replacements): kérjük bekapcsolni a biztonsági öveket és indulhat a váratlan és abszurd fordulatokkal megspékelt hullámvasút. Akár így is lehetne hirdetni a Covent, mely elképesztő iramot diktál, az igazi dicséret azonban az, hogy az írók okosan építik fel az egyes történetszálakat és szépen osztják el a szereplők közti játékperceket is. A múlt heti részben Falchukék jól adagolták a boszorkánysághoz kapcsolódó mitológiai utalásokat, nagy örömünkre Rejon ismét egyedi és szürrealisztikus atmoszférát teremtett, Jessica Lange és Kathy Bates pedig elsőrangú alakítással örvendeztetett meg minket. Fiona életútját és a keretes szerkezet külön ki kell emelni, melynek a lezárása igencsak frappánsra sikeredett.

4. Sons of Anarchy (FX / 6x07 – Sweet and Vaded):  immáron túl vagyunk az évad felén és nehéz egyértelmű kijelentéseket tenni a SoA idei szereplése kapcsán. Rendkívül vegyes a kép, de az kijelenthető, hogy a mélypont a harmadik epizód volt és azóta javuló - még ha nem is egyenletesen, tendenciát láthatunk. A mostani epizód legfontosabb átívelő szála Tarához kapcsolódik , a terv megvalósításáért és bemutatásáért jár a dicséret, az más kérdés, hogy karakteridegen jegyek is becsúsztak, de ez Sutter esetében sajnos már nem mondható meglepetésnek. Az egy részes ügyünk ezúttal Venushoz volt köthető, mely elsősorban Walton Goggins alakítása miatt vált emlékezetessé.

5. Brooklyn Nine-Nine (Fox / 1x05 – Halloween): jöjjenek az örömhírek, először a Fox teljes évados, vagyis 22 részes berendelést adott a sitcomnak, majd úgy döntött, hogy megkapja a Super Bowl utáni egyik spotot (a New Girlt követően lesz látható), végül pedig a legfontosabb, hétről-hétre látható a fejlődés a sorozaton. Ezúttal egy Halloween tematikájú részt kaptunk, mely során Peralta és Holt fogadása vitte el a prímet, de nem panaszkodhattunk Amy ’nem szeretem az ünnepet’, vagy éppen Rosa rövidre sikeredett balettos történetszálára sem. A készítők, ahogy az legutóbbi sorozatuk (Parks and Recreation) esetében is történt, kezdenek ráérezni a karakterekre, csak remélni tudjuk, hogy a kissé bohókás rendőreinknek is hasonló pályafutásban lesz részük.

Piros pontot érdemel: nem sokon múlott, hogy a zöld ruhába öltözött íjászunk bekerüljön a legjobb öt helyezett közé, végül csak nüanszok döntöttek a Fox sitcomja mellett. Az Arrow remekül kezdte a második évadot, a harmadik epizód után pedig lassan itt az ideje, hogy elhagyjuk mellőle a guilty pleasure jelzőt.

Beírásban részesülnek: sajnos a múlt hét során több sorozat is gyengélkedett, az NBC újonca, a Dracula esetében ez papírforma volt, klisékkel teletömött, érdektelen pilotot láthattunk, a pávás csatornánál viszont örülnek a pénteki naphoz képest jónak tekinthető nézettségnek. A Marvel’s Agents of S.H.I.E.L.D. két kifejezetten szórakoztató epizód után visszaesést produkált, kérdés, hogy az ABC-től érkező noteok, vagy azért, mert Jed Whedon és felesége nem képes megbirkózni a feladattal. A The Walking Dead második epizódja párhuzamot mutat az évadnyitóval, mely alapján kijelenthető, hogy középszerű, lassú kezdésben volt részünk, ennél több kell a későbbiekben.

A legnagyobb csalódást a Homeland okozta, Alex Gansa a rész végi fordulattal magára haragította a nézők a és a kritikusok nagy részét és azt kell mondjam, teljesen jogosan. Az érdekesen induló, de mostanra már túlnyújtott Dana szálat még el tudom nézni az íróknak, de ezt az erőltetett, sablonos csavart, mely a nézők arcul csapását jelentette, már nem. Gansa szerint az évad három, négy részes szakaszra lett felosztva, nem vállalok nagy kockázatot azzal, ha azt állítom, ennél már csak jobb jöhet.

„Nothing has been better for the golden age of television than the season-after syndication on Netflix and others.” (Ted Sarandos, Netflix)

Kellemes meglepetéssel szolgált a héten a The Hollywood Reporter, akiknek köszönhetően ismételten a televíziózás kulisszái mögé pillanthattunk. Lassan már bevett szokássá válik náluk, hogy kerekasztal beszélgetésre hívják a kis képernyő prominens személyiségeit, korábban a színészeket és showrunnereket, míg ezúttal négy csatornavezetőt ültettek le egymás mellé. Remekül sikerült a résztvevőket kiválasztani, az országos csatornákat Kevin Reilly, a Fox programigazgatója, a basic kábeleseket John Landgraf FX elnök, a prémium (fizetős) kábelcsatornákat David Nevins, a Showtime vezetője, míg a stream szolgáltatókat Ted Sarandos, a Netflix programigazgatója képviselte.

Személy szerint mind a négy csatornavezetőt nagyra tartom, a szakmai tudásukat pedig több ízben is bizonyították a közel egy órás beszélgetés során. Intelligens, az egyes témákat alaposan körbejáró párbeszédeket folytattak, ízelítőképpen néhány témakör, melyről szó esett:

• Hatalmas a verseny a jelenlegi televíziós piacon, ezt Landgraf konkrét számadattal is alátámasztotta. Az idei évben 48 csatorna készített szkriptelt sorozatot, mely jövőre még tovább fog növekedni, vagyis egyre kiélezettebb lesz a verseny.
  
  
• Természetesen nem maradhatott el a kérdés, miszerint melyik az a sorozat, melyet reálisan esélyük volt megszerezni, de különböző okoknál fogva másik csatornánál kötött ki. Landgraf a Breaking Bad-et említette, míg Reilly a Homeland-et hozta fel, mely ugyan elmondása szerint országoson nem lett volna kiugró siker, de büszke lenne arra, ha magukénak tudhatnák. Nevins nagyon szerette volna megszerezni a True Detective-et, melyre Sarandos is ácsingózott, aki az utóbbi évek legjobban megírt projektjei közé sorolta. Az HBO-val azonban nem lehetett versenyre kelni, akik olyan készítői szerződést kötöttek az alkotókkal, melyet egyiküknek sem állt módjában túllicitálni.
  
  
• Landgraf és Nevins is kitért arra, hogy milyen nehéz feladat ismert mozis színészeket a tévébe csábítani. Elmondásuk szerint utóbbiak részéről elég gyakoriak a prekoncepciók, főleg a hosszútávú elkötelezettség miatt, de ezek gyorsan elmúlnak és eddig szinte kivétel nélkül jó tapasztalataik vannak. A mozis színészek többsége kifejezetten szereti a sorozatformátum hozadékait, rövidebb felkészülési idő, adott esetben improvizációs lehetőségek és a karakterizációra szánt nagyobb idő. Landgraf konkrét példákat hozott, Glenn Close és Jessica Lange bizonytalanok voltak a szerepvállalásaik előtt, de annyira bejött nekik a tévézés, hogy saját sorozatot kértek, majd kaptak (Damages, American Horror Story).
  
  
• Szóba került a nézettségmérés, melynek középpontjában a Netflix állt, és az, hogy miért nem adnak ki adatokat, illetve azokat mennyiben kellene másképpen értelmezni, mint a vetélytársakét. Sarandos szerint náluk a Live+10 hónapos nézettségek az igazán lényegesek, és év végére a House of Cards-ot megelőzve az Orange is the New Black lesz a legsikeresebb saját gyártású produkciójuk.
  
  
• A négy csatorna vezető a szindikátusi sugárzás változásairól és a pilotok nélküli berendelés előnyeiről és hátrányairól is diskurzust folytattak. Reilly többek között elárulta, hogy jövőre 50%-kal kevesebb dráma pilotjuk lesz, elavultnak érzi ugyanis a pilotszezon struktúráját. Az SVOD rendszer, a reklámbevételek, a sorozatokba fektetett összegek és azok megtérülése szintén rendkívül hálás témák, ezek és még sok minden más is szóba kerül az alábbi videón.

Rengeteget halljuk manapság a limitált sorozat kifejezést, melynek értelmezése kapcsán számos egymásnak ellentmondó vélemény lát napvilágot. Az írás célja, hogy tisztázza a fogalom kapcsán felmerülő félreértéseket és közelebbről megvizsgálja a csatornák által divatba hozott jelenséget, többek között fényt derítsen arra, hogy miért is terjedt el ennyire napjainkban. Nézzük először, hogy milyen definíciót tudunk hozzá társítani: az esetek többségében átívelő történetszállal operáló, az évad végére lezárt sztorival rendelkező alkotásokról van szó, melyek a megszokotthoz képest kevesebb résszel bírnak. Ez utóbbi az országos mezőnyre igaz, ahol a limitált szériák általában 13–16 epizód/évados berendelést kapnak.

Fontos kiemelni, hogy nem minisorozatokról beszélünk, hiszen siker esetén garantáltnak vehetik a folytatást. Az utóbbi időben az országos csatornák kínálatából limitált sorozat jelzővel illették az Under the Dome, a Hostages, a Betrayal, a Once Upon a Time in Wonderland című alkotásokat, a közeljövőben pedig a 24: Live Another Day, a Wayward Pines, a Broadchurch amerikai változata, a Dracula, a Crisis, a Resurrection, valamint számos 2013/14-re készülő projekt, mint például a hangzatos című World War III, a Plymouth, illetve a Notre Dame-i toronyőr újragondolása is ebbe a kategóriába tartozik.

A kábeles mezőnyben leginkább az FX próbálkozik limitált sorozatokkal, az ő esetükben ez évadonként új történetet és szereplőket (részben legalábbis) jelent, ahogy azt az American Horror Story kapcsán már megtapasztaltuk, illetve a Fargo esetében - amennyiben sikeres lesz, látni fogjuk. Ugyanez a felállás az HBO-tól januárban érkező True Detective esetében is, a Matthew McConaughey és Woody Harrelson főszereplésével forgatott nyolc részes első évadnak lezárt sztorija lesz, a következőnek pedig új stábbal és történettel áll(hat)nak majd neki. A TNT a Frank Farabont nevével fémjelzett Mob City-t reklámozza limitáltként, míg az FX-re készülő The Strain-re a kiterjesztett limitált sorozat jelzőt használta John Landgraf elnök, Guillermo Del Toro vámpírsorozata a sorozatberendelést követően 39 és 65 epizód, vagyis 3-5 évad közötti közötti élettartamra számíthat.

A felsorolás alapján kijelenthető, hogy egy új trend kialakulásáról beszélhetünk, viszont a kérdésre, miszerint mi az oka a limitált sorozatok váratlan előretörésének, még nem adtunk választ. A kábelcsatornákat vizsgálva viszonylag egyszerű a dolgunk, náluk ez elsősorban antológia jelleget jelent, a networkök esetében azonban jóval összetettebb a képlet.

Az országos mezőny szereplői egyre irigyebbek a kábelesek eredményeire, melyek immáron nem csak a minőséget, hanem a nézettséget tekintve is kezdik felülmúlni őket. Előbbiek a ’jótól sosem szégyen lopni’ örökbecsűt felhasználva úgy döntöttek, hogy megpróbálkoznak rövidebb évadokkal operálni, elkerülve így az esetleges üresjáratokat és a nézőket megosztó filler epizódokat. A network tévék fejeseinek ugyanis az a téveszméjük, hogy az erős átívelő szállal bíró sorozataikat a nézők azért hagyják ott egy idő után, mert attól tartanak, hogy nem kapnak lezárást. A limitált sorozatok esetében a csatornák mindig kiemelik, hogy a fontos történetszálakat elvarrják, majd siker esetén folytatják a sorozatot, míg az esetleges bukást könnyebben tudják magyarázni, ilyenkor az ’amúgy is csak egy szezonra’ terveztünk átlátszó indokot hozzák fel, bízván abban, hogy kisebb lesz a presztízsveszteségük.

Nem utolsó szempont az sem, hogy olyan projekteket is be tudnak vállalni, melyekre korábban azt mondták, hogy ugyan remek alapötlettel bírnak, de hosszútávon könnyen elhasalhat, vagyis nem látják a jövőképét. A limitált sorozatok képbe kerülésével valamivel bátrabbak lehetnek az országos tévék, a rövidebb évad miatt több high concept ötletre mondhatnak igent. Már csak azért is fontos számukra, hogy ne ragaszkodjanak a megszokott 22-24 részes szezonokhoz, mert így sikerülhet megnyerni olyan mozis színészeket, mint Kevin Bacon, aki csak úgy volt hajlandó elvállalni a The Following-ot, hogy a Fox-tól ígéretet kapott a 15 részes évadokra. Hasonló okok (legalábbis fontos szerepet játszott a döntésükben) miatt mondott igent a kisképernyős felkérésre Diane Lane, Toni Collette, Matt Dillon, Kiefer Sutherland, vagy a már korábban említett McConaughey - Harrelson kettős.

Végül elérkeztünk a limitált sorozatok elterjedésének legfontosabb okához, ami természetesen nem más, mint a piszkos anyagiak. Az országos csatornák kezdik belátni, hogy a nem is oly távoli jövőben elavulttá válik a tradicionális szindikátusi sugárzás rendszere, nem a 4-5 éves sorozatok eladása lesz az elsődleges céljuk, a nézők a friss, gyorsan elérhető tartalomra vágynak, melyeket könnyű darálni. Mindez a Netflix, Amazon Prime és a többi stream szolgáltató elterjedésével és hirtelen jött népszerűségével magyarázható, akiknek előfizetői között a high concept sorozatok a legnépszerűbbek.

A televíziózási szokásokkal egyetemben a csatornák és stúdiók gondolkodásmódja is megváltozik, már nem a 80-100 rész és ezzel a szindikátusi sugárzás elérésének lehetősége jelenti majd a prioritást. Az SVOD (Subscription Video on Demand) szolgáltatóknak köszönhetően a stúdióknak nem kell több évet várniuk a befektetésük megtérülésére, a Netflix és társai komoly pénzeket fizetnek az egyes sorozatévadokért az első szezon végén, sőt adott esetben már a bemutató előtt is. Utóbbira példa az Under the Dome, a CBS Studious fél évvel a sorozat premierje előtt kötött szerződést az Amazonnal, melynek értelmében az Amazon Prime előfizetői a bemutatót követően négy nappal megnézhették az adott epizódot, mindezért pedig 750.000 dollárt fizettek epizódonként a stúdiónak.

Korábban elképzelhetetlennek tűnt, hogy már egy évad legyártása komoly pénzeket hozhat a gyártóknak, most viszont ha átívelő sorozatod van, mely részben lezárt történettel rendelkezik, megnőnek az esélyeid a gyors értékesítésre. Eddig szinte csak a procedurális sorozatok esetében lehetett bízni a szindikátusi bevételekben, a megváltozott piaci lehetőségek következtében azonban jelentős átalakuláson megy keresztül a televíziózás ezen szegmense. A teljes kép kedvéért azt is hozzá kell tenni, hogy az eddig debütáló limitált sorozatok közül több is gyorsan elvérzett, de minden bizonnyal ez nem fogja kedvét szegni a csatornáknak és a stúdióknak, akik a kevesebb kockázat, gyors nyereség címszó miatt a továbbiakban is erőltetni fogják őket.