Megérkeztek az első promóképek Steven Spielberg idegeninváziós sorozatából, a Falling Skies-ból. A TNT-n bemutatásra kerülő sci-fi premierjére várhatóan 2011 nyarán kerül sor, de már most próbálnak hírverést csapni körülötte, hiszen a stáb néhány tagja idei az Comic Con-ra is hivatalos lesz. Robert Rodat (Ryan Közlegény Megmentése) jegyzi a pilot forgatókönyvét, mely olyan utópisztikus világba kaluzol el minket, ahol az emberiség egy idegen faj ellen kénytelen felvenni a harcot.

A történet az idegen pusztítást követően játszódik, a központi karakter pedig a Noah Wyle által alakított egykori egyetemi professzor, aki egy civilekből és katonákból álló túlélő csapat vezetője lesz. A további szerepekben Moon Bloodgood (Terminator Salvation), Drew Roy (Lincoln Heights), Maxim Knight (Brothers & Sisters), Seychelle Gabriel (Weeds) és Jessy Schram lesz látható, de visszatérő szereplőként Will Patton (Armageddon) is feltűnik.

A pilot rendezésére Carl Franklin-t (Out of Time, One True Thing) kérték fel, a sorozatot íróként és producerként többek között Mark Verheiden (Battlestar Galactica) és Greg Beeman (Smallville, Heroes) fogja segíteni. Spielberg a napi munkában természetesen nem vesz részt, de producerként azért felügyelni fogja a produkció előkészítését. A továbbra kattintva még vár néhány promókép az olvasóra. 

A Starz pár órája jelentette be, hogy elkaszálta két sorozatát, a két évad után leköszönő Party Down-t, valamint az első etapja után távozó Gravity-t. A bejegyzés címe már sejtetni engedi, hogy előbbivel foglalkozok részletesebben, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a televíziózás jelenlegi legjobb komédiájától kell búcsút vennünk. Ezúttal azonban nem kezdek bele a sorozat dicsőítésébe - a címkére kattintva elérhetőek az eddigi írások és a második évad kritikája is hamarosan érkezik, hanem a csatorna által meghozott döntés hátterét és az ehhez kapcsolódó véleményemet próbálom szavakba önteni.

Chris Albrecht-et 2009 decemberében nevezték ki a Starz elnökévé, mely lépés köszönhetően annak, hogy az HBO aranykorszakának fő letéteményeséről volt szó komoly visszhangot váltott ki a szórakoztatóiparban. Nagyjából ezzel egy időben fejeződött be a Party Down második évadának forgatása is, azé a sorozaté, melynek beindításához így természetesen semmi köze nem volt Albrecht-nek. Több ígéretet is kaptak a sorozat készítői, Rob Thomas és John Enbom, sőt a téli TCA-turné során olyan információk szivárogtak ki, melyek biztosra vették a harmadik évad berendelését.

Ez nem történt meg, sőt az opciós szerződések hiányában először Jane Lynch, majd egy évvel később Adam Scott és Ryan Hansen fogadta el el egy országos sorozat invitálását - utóbbi kettő esetében ez a (most már ugye tudjuk, hogy meg nem valósult) harmadik évados szereplésüket befolyásolta volna. Döntésükön nem lehet csodálkozni, a Party Down nézettsége rendkívül gyengén alakult és a nagyobb kiugrási lehetőség is csábító volt. Lizzy Caplan mindezzel együtt is visszautasította a Mad Love egyik főszerepét, ugyan a pilotban szerepelt, de miután a CBS bekérte a sorozatot, kijelentette, hogy a Party Down mellett marad. A gyönyörű és nem mellesleg rendkívül szimpatikus színésznő így két szék közé esett, ráadásul a Starz döntését a születésnapján tudta meg...

A sorozat nézettsége szinte folyamatosan 100 ezer néző alatt volt és ugyan nem a csatornatárs Spartacus 1 millió fölötti nézőjével kell szembeállítanunk, de ez minden szempontból gyenge eredménynek számít. A nézettség alapján jogos a kasza, de... egy a kritikusok által nagyra tartott, valószínűleg hamar kult státuszba kerülő komédiáról van szó, melynek a költségvetése a neves vendégsztárok ellenére végig alacsonynak volt mondható. A Starz-nak már csak presztízsből is meg kellett volna tartania, hiszen egy sorozatkészítésben még fiatal csatornáról van szó, melynél még rendkívül sokat számít az image.

Ugyan a Spartacus a zászlóshajó, de egy szakma által nagyra tartott, viszonylag olcsó Party Down befért volna a műsorrendbe. Azt pedig csak mellékesen jegyzem meg, hogy nem egyszer láttunk arra a múltban, de akár a közeljövőben is több példát, hogy egy kábelcsatorna az előbb felsorolt indokokkal megmenti a várakozásokon aluli nézettséggel bíró sorozatát. A félreértések elkerülése végett, ez nem törvényszerű és racionális döntés született a Starz részéről, de több olyan objektívnak tekinthető érvet is sikerült felállítani, mely alapján megmenthető lett volna a Party Down.

Egyszerűen nem fért bele Albrecht koncepciójába, aki az HBO-t követően egy másik fizetős kábelcsatornát, a Starz-ot is a csúcsra akarja emelni: július 23-án érkezik a Katedrális adaptációja egy nyolc részes minisorozat formájában. A Spartacus második évada mellett már a spinoff is biztosra vehető, érkezik egy újabb történelmi sorozat - Camelot, a BBC-vel együttműködve készítik el a Torchwood soron következő szezonját és előkészületi fázisban van az ausztrál Maffiózók, az Underbelly feldolgozása is. Úgy tűnik a a Starz szerint a Party Down már nem illett ebbe a képbe... mi mindenesetre köszönjük a sorozat stábjának ezt a fantasztikus két évadot. A készítők, Rob Thomas és John Enbom reakcióját ide kattintva lehet elolvasni.

Visszatért az Entourage és a srácok a tavaly megkezdett úton haladnak tovább, egyre önállóbbak lesznek és mindenkinek megvan a saját kis teendője, amivel foglalkoznia kell. Eric hamarosan feleségül veszi Sloan-t és úgy tűnik az ügynökségnél is megtalálta a számításait, Turtle fuvaroztató céget vezet, Vince pedig végre ismét forgatáson tölti az idejét. Egyedül Drama munkanélküli, de Johnny-nál már hozzászokhattunk ahhoz, hogy nem mennek egyszerűen a dolgai.

A hetedik évad nyitányában sok időt töltöttünk el Vince új akciófilmjének forgatásán, melyet a már megjelenésével tiszteletet parancsoló Nick Cassavetes (Végszükség, Szerelmünk lapjai) rendez. Többek között hozzá kapcsolódóan is kaptunk néhány insider poént, de természetesen Ari szintén hozta a tőle elvárható remek beszólásokat. Összességében korrekt kezdést láthattunk, hozzátéve, hogy a későbbiekben remélhetőleg erre még azért rátesznek néhány lapáttal.

Térjünk azonban még egy kicsit vissza a mostani epizódhoz, egyrészt kiválogattam a Stunted legjobb szövegeit, a tovább után pedig néhány kulisszatitkot tudunk meg Doug Ellin showrunner-től. Zárásként a férfi olvasóknak kedvezek, Emmanuelle Chiriqui mesél Entourage-beli karakteréről és, hogy miért is tekinthetjük ideális nőnek Sloan-t.

Ari: This is now the biggest agency in the world. And I'm the head of it. Which makes me the biggest agent in the world. Now, can anyone tell me why I chose to be the biggest agent in the world? It's so I can stop being a fucking agent. So don't tell me to show the love, that's what I pay you people for.

Ari: E, long time hear. You married yet?
E: Yeah October Ari. I assume you'll be there?
Ari: Listen. Can I keep the little groom from the top of the cake just in case Sloan never lets you out of the house again? I could carry you around in my pocket like I always dreamed of.

E: Come on Ari, you're the perfect picture of marital bliss.
Ari: Like a hostage with a machete to its neck you have to put on a good face for the camera.

Vincent: You know Will Smith did all his own stunts in Hancock?
Drama: Will's an athlete, bro. I bowled with him.

Paul: They wanted someone prettier.
Drama: Dean Cain is prettier than me? [silence] Hello?

Ari: Maybe they don't want to make a show with you Drama.
Drama: They gave me a holding deal.
Ari: The guy who grills my hot dog at Carney's had a holding deal in 1978.

Ari [on Cassavetes]: He comes from a family of method actors. They'll eat glass if it's in the script.

Ari: Even with a million-man army you sometimes have to do the grunt work yourself. Saddam Hussein had to hang a few without his assistants.

Az országos csatornák számára ugyan a nyári időszak uborkaszezonnak számít, de természetesen ezzel együtt is jelentkeznek néhány újdonsággal. A nyárra száműzött sorozatok mellett az NBC a Persons Unknown-t, a Fox pedig a The Good Guys-t küldte csatasorba és míg előbbi komoly visszaesést mutat a pilot óta, addig a Whitford-Hanks páros az év egyik kellemes meglepetésének számít. Az ABC volt a legbátrabb és három újoncot is a műsorára tűzött, nézzük most, hogy miként teljesítettek. 

Scoundrels

Az új-zélandi Outrageous Fortune címet viselő dramedy minden bizonnyal népszerű lehet az ABC-nél, 2008-ben már próbálkoztak egy remake-kel, mely pilotot akkor nem kért be a csatorna, de a két évvel későbbi kísérlettel már célt értek. Az alapsztori szerint egy szélhámos családdal ismerkedünk meg, akik kisebb csalásokat követnek el, de soha nem lépik át a határt, mint például drogügyletek, vagy erőszak alkalmazása. Elsőre diszfunkcionálisnak tűnik a família, főként miután apuka börtönbe kerül, az ikertesó srácok közül az egyik a fekete bárány szerepet tölti be, a másik viszont ügyvédi pályára készül, a csajoknál pedig egy eszes, de iskolát kerülő, valamint egy elsőre butuskának tűnő szöszit kapunk.

A gyerekek érdekesnek mondhatók, kivéve a mindig bajba kerülő, rendkívül erőltetett Logan-t, viszont ez nem tudta ellensúlyozni a sablonokkal telerakott és nem utolsósorban rendkívül kiszámítható történetet. Minderre az anyuka karaktere még rátett egy lapáttal, sajnos a játékidő nagy részében feltűnik és minden bizonnyal a későbbiek során is ő lesz a központi szereplő. Már az elejétől hiteltelennek éreztem a figurát, a jó útra fogunk térni című beszédet követően pedig végleg elvette a kedvem a sorozattól.

Minden bizonnyal nem lesz ez ilyen egyszerű, folyamatosan zűrbe fognak keveredni és a Carlos Bernard (24) által alakított nyomozó a nyomukban lesz, de a pilot alapján nem látok benne elég potenciált ahhoz, hogy ezt számomra érdekessé tudják majd tenni. A 2004-es Sideways után úgy gondoltam, hogy Virginia Madsen azon kevés hollywoodi színésznők egyike lesz, aki "szépen öregszik meg", de sajnos a botox injekcióknak (is) köszönhetően ez ma már csak hiú ábránd. Sajnos az alakítása sem ér fel korábbi önmagához, bár erről nagy mértékben tehet a gyengécske forgatókönyv is.

Az ABC nagyon szerette volna elkészíteni a feldolgozást, mely ugyan most végre megvalósult, de a végeredményt elnézve jobb lett volna, ha neki sem állnak/egy kicsit még várnak vele... 4/10

The Gates

Új család érkezik az első ránézésre nyugodt kisvárosba, ahol mindenki elégedett ember benyomását kelti és bűnözésnek még csak nyoma sincs. Természetesen ez csupán a látszat, a családfő, aki történetesen egyben az új seriff is egy eltűnés ügyében kezd nyomozni, de azt valószínűleg még álmában sem gondolná, hogy a tettes valójában egy vámpír. A város tele van természetfeletti lényekkel, a vérszívók mellett vérfarkasok és (vélhetően) boszorkányok is színesítik a stílusosan The Gates címre keresztelt település demográfiai összetételét.

A pilot nagyjából azt hozta, amit előzetesen vártam - szereplők, illetve a város misztikus mivoltának bemutatása, de nem tudott magával ragadni, tisztességes iparosmunka és nem több. A karakterekre sajnos ugyanez áll, nem találunk bennük semmi egyedit, összetákolt papírmasé figurák megfejelve egy igencsak antipatikus főszereplővel. A The Gates-t a természetfeletti vonal sem teszi érdekesebbé, egyrészt már jó ideje hozzászoktunk a témához - sőt manapság már túl sok is van belőlük - másrészt egyelőre csak a szokásos kliséket tudták felmutatni.

Egy valamiben azért erősnek tekinthető a sorozat, hiszen Rhona Mitra (Nip/Tuck, Boston Legal), Marisol Nichols (24), Chandra West (John from Cincinnati) és a tinédzser korosztályt képviselő Kyler Samuels egyaránt megragadja a figyelmünket és bizony eyecandyknek mondhatók. Ez azonban számomra kevésnek bizonyult, a pilot közepes volt és nem látom benne a lehetőséget fejlődésre, így a Scoundrals-hez hasonlóan a The Gates-t sem folytatom tovább. 5/10

Rookie Blue

Kanadai sorozattal van dolgunk, mely kitétel az utóbbi évek során egyre nagyobb presztízsnek örvend, gondoljunk csak többek között olyan alkotásokra, mint a Regenesis, a Flashpoint, vagy éppen a The Bridge és a Being Erica. A Rookie Blue öt, az akadémiáról most kikerült rendőr mindennapjait mutatja be, a kezdő rész során az első munkanapjukkal ismerkedhetünk meg.

Természetesen számos balul sikerült, adott esetben vicces szituációval szembesülünk és az sem ért minket meglepetésként, mikor a végén kapunk egy kis happy end-et, valamint "komoly" mondanivalót tartalmazó tanulságot is. A fenti két újonchoz hasonlóan itt is klisékből összetákolt történettel van dolgunk, esetünkben annyiban jobb a helyzet, hogy legalább törekedtek jellemrajzra és megpróbálták közel hozni és megkedveltetni a szereplőket - a stábból egyébként Missy Peregrym (Reaper) és Gregory Smith (Everwood) a legismertebb nevek.

A pilotban bemutatott ügyek egyszerűnek mondhatók, valószínűleg a későbbiekben sem ezeken lesz a hangsúly, hanem a szereplők egymáshoz fűződő viszonyain. Több külföldi kritika a 'Grey's Anatomy a rendőrörsön' címkével látta el, mely ugyan elsőre kissé erőltetettnek tűnik, de mivel néhány munkahelyi románcot már most felvezettek, így azért  a későbbiekben lehet majd némi igazságtartalma. Összességében minőséget tekintve a pilot ugyanazt a szintet hozta, mint a The Gates, de itt legalább érdekel annyira az ifjú rendőreink sorsa, hogy egy-két résznyi esélyt még adok neki. 5/10

„Davis: There are so many beautiful moments here.

Janette: They're just moments. They're not a life.”

„Albert: How do you sleep at night?

Insurance Guy: I drink."

„Always for pleasure”

VIII. Henrik a Tudor dinasztia egyik legismertebb uralkodója, így nem volt véletlen, hogy Michael Hirst 2007-ben ennek a korszaknak a bemutatása mellett döntött. Bőven volt miből merítenie, elsősorban a király házasságaira, valamint udvari intrikákra és vallási kérdésekre helyezte a hangsúlyt, melyet négy évadra bontva prezentált nekünk. A Showtime-al egyeztetve hirdette ki a befejezés dátumát, minden bizonnyal ő is érezte, hogy ennyi idő alatt lehet ideálisan bemutatni a király majd 40 évnyi uralkodását. A kép alatt, immáron spoilerek társaságában a befejező évad kerül górcső alá.

Henrik már négy feleséget elfogyasztott a korábbi szezonok során, így már csak a két Catherine (Howard, valamint Parr) maradt hátra. Mint tudjuk nem született szerencsés csillagzat alatt az, akit a király kinézett magának, volt, akit lefejeztetett, egyikük a gyermekágyi lázba halt bele, valamint két házasságát felbontatta. Catherine Howard volt közülük a legfiatalabb és ennek, valamint szegényes neveltetésének köszönhetően a szokásjogokat sem ismerte igazán.

Ennek fényében nem volt meglepő szeleburdi fruskaként való viselkedése, mely ugyan rosszallást vívott ki az udvar több tagjából is, de eleinte szórakoztatta az uralkodót. Catherine azonban nem bírt a vérével és tudjuk, Henrik ennél sokkal kisebb bűnökért is végeztetett ki hozzá közel álló személyeket és miután fény derült a házasságtörésre ő sem kerülhette el a sorsát... az évad első felét ez a történetszál uralta, mely kissé elnyújtottnak és főként a későbbi epizódok fényében vérszegények (nem szó szerinti értelemben) tűnt. Nagyrészt az érdektelen karakternek - Catherine Howard, valamint az őt alakító, számomra rendkívül antipatikus Tamzin Merchant-nak volt ez köszönhető, de a korábban már megszokott udvari ügyeskedések sem tudták kellőképp lekötni a figyelmem.

Catherine Parr megjelenésével pozitív irányú változás következett be, egyrészt jóval árnyaltabb karaktert kaptunk, másrészt Joely Richardson is nagyszerűen alakította a protestáns vallás felé húzó királynőt. A vallási kérdések, az ehhez kapcsolódó viták és nem utolsósorban kivégzések ekkor kerültek ismét előtérbe, de Henrik francia hadjáratára is bőven szántak időt az alkotók. Ugyan az egész évadban foglalkoztak vele, de az utolsó néhány részben kapott központi szerepet az elmúlás kérdése, VIII. Henrik-re, valamint gyermekkori jóbarátjára Charles Brandon-re fókuszálva.

A finálé méltó volt a sorozathoz, mint ahogy az utolsó jelenetnek bevágott Holbein által készített portré is - a magabiztos, mindent kezében tartó uralkodói kép és a festmény alatt elbicegő, betegeskedő Henrik kontrasztjával... Jonathan Rhys Meyers szerencsére nem fásult bele a szerepbe, négy évadon keresztül alakította elsőrangúan az ellentmondást nem tűrő, náricsztikus uralkodót, de a színészi játék alapvetően is a sorozat egyik erősségének számított. Az évek során többek között Sam Neill, Jeremy Northam, James Frain, Natalie Dormer, vagy éppen az állandó stábtagok közül Meyers mellett Henry Cavill teljesítményét kell kiemelnünk.

A Tudors negyedik évada döcögősen indult és úgy tűnt, hogy elfáradt a sorozat, a végére azonban sikerült visszahozni a korábban már megszokott színvonalat. Ugyan a Tudor dinasztiában még bőven lenne lehetőség, elég csak Bloody Mary (Véres Mária) kegyetlen protestánsüldözésére, vagy az angol történelem egyik legnagyobb alakjának, I. Erzsébet uralkodására (Golden Age) gondolnunk, Michael Hirst más felé vette az irányt. A történelmi sorozatoktól mindenesetre nem szeretne elszakadni, a Jeremy Irons főszereplésével forgatott, 15. században játszódó The Borgias jövőre várható tőle.

Értékelés:

4. évad

A sorozat egésze

A Breaking Bad kapcsán már számtalanszor megjegyeztem, hogy a jelenlegi mezőny egyik legerősebb drámájáról van szó, a harmadik évad befejezését követően azonban javítanom kell magamat... az egyik kitételt ugyanis már feleslegesnek mondhatjuk, Vince Gilligan-ék egy szinte tökéletes szezonon vannak túl, melynek bizonyos elemeit, forgatókönyv, operatőri és színészi munka, feszültségteremtés, etc. minden sorozatkészítő számára kötelező tananyagként kellene oktatni. A kép után már spoilerek társaságában folytatom.

Számomra meglepő volt, amikor Gilligan egyik nyilatkozatában kifejtette, hogy a második évaddal ellentétben idén az alapvető paneleket leszámítva nem tervezték meg előre a történetszálakat, és az ő szavaival élve egyfajta kísérletként hagyták, hogy a karakterek vezessék őket a sztori alakításában. Kijelenthető tehát, hogy nem egy minden részletet előre kidolgozó, tudatosan felépített szezonon vagyunk túl, de úgy tűnik Kurt Sutter szavai ezúttal is igaznak bizonyultak: "If you have great characters, there will always be great story".

A hagyományoknak megfelelően számos emlékezetes cold open-t láthattunk, melyeket ezúttal több esetben is flashback formájában tártak elénk. Igen, a múlt és annak következményei kiemelt szerepet kaptak, legyen szó a mexikói ikrekről, Jane haláláról és Walt abban betöltött szerepéről, Hank sivatagban átélt traumájáról, vagy éppen Combo meggyilkolásáról. Hozzáteszem, nem könnyű feladat ezek történetbe illesztése, de a végeredményt látva elmondhatjuk, hogy mindegyiknél zökkenőmentesen sikerült.

A sorozatra jellemző egyedi atmoszféra megteremtésében nagy szerepe van az operatőri munkának, külön kiemelve Michael Slovis munkáját. Minden egyes epizódban külön élményt jelentettek a vizuális megoldások, de a Breaking Bad azért is érdemelhette ki a napjaink legjobbja címet, mert a korábban dicsért formai megoldások - a nézőt egyből berántó, áll-leejtős cold openek, az okosan használt flashbackek és a gyönyörű fényképezés - mellett kiváló forgatókönyvek, ugyanezen jelzővel illetett színészi alakítások, valamint elsőrangú karakterizáció jellemzi.

Walt tavaly átlépett egy határt, még ha közvetett módon is, de gyilkos lett és emellett a kitűzött cél is értelmét veszítette, hiszen jó úton halad a gyógyulás felé, a legfontosabbat a családját viszont elveszítette. Az elsősorban a személyiségében megmutatkozó változások már tavaly megkezdődtek és idén ezt szépen továbbfűzték. Walt folyamatos tagadásban élt, nem tehet semmiről, a körülmények, a balszerencse áldozata, vagy éppen másra - Jesse, Skyler hárította át a felelősséget. Komoly indulatok forrnak benne, de kívülről csak azt látjuk, hogy egy rendkívül pragmatikus emberről van szó, aki egyre mélyebbre kerül a drogbizniszben.

Ki gondolta volna még az első évad során, hogy éppen Jesse lesz az, aki erkölcsi leckéket ad neki és a már sokszor lesajnált junkie-nak köszönhetően támad fel végül a lelkiismerete. A kapcsolatuk mint egy hullámvasút, egyszer fent, egyszer lent, sőt erre egy külön részt, a költségkímélő céllal készült Fly-t is rászántak, melyből a lehetőségeket figyelembe véve a maximumot hozták ki az alkotók. Az utolsó epizódok során már nem volt kétséges, a két drogdíler megölésével sorsuk végérvényesen összefonódott... a zárás pedig sokáig emlékezetes marad, Walt kutyaszorítóba kerül, de mint már oly sokszor ezúttal is megoldja a helyzetet. A sorozat egyik alapmotívuma azonban, miszerint minden döntésnek komoly következményei vannak, ezúttal is jelen van... Jesse keze által egy ártatlan embernek kell meghalnia.

Cranston idén is nagyszerű volt, azonban még őt is sikerült felülmúlnia Aaron Paul-nak, akinek játékáról csak felsőfokban beszélhetünk, rendkívül hitelesen hozta az önutálattal küzdő, reményvesztett Jesse-t, mely karakterre minden eddiginél nagyobb hangsúlyt fektettek az írók. A többiek sem akartak azonban lemaradni, így dicsérnünk kell Anna Gunn-t is, aki a komoly dilemmákkal küzdő Skyler szerepében alkotott maradandót. Az ő karakterénél a fokozatosság volt a döntő tényező, hiszen a Walt-ot otthagyó, a pénzre ránézni sem tudó feleségből egy a pénzmosás iránt érdeklődő és ezáltal a feddhetetlenség látszatát elhagyó szerepkörbe esett át.

Hank, legalábbis az évad elején továbbra sem tudta feldolgozni a Mexikóban átélt szörnyűségeket és csak és kizárólag a munkájának élt. A 3x07-es One Minute-ben, mely minden bizonnyal ott lesz az idei tévés szezon három legjobb epizódja között, végre sikerült megnyílnia Marie-nek és úgy tűnt maga mögött hagyja a történteket... a záró jelenet azonban új fejezetet nyitott az életében. Döbbenetes képsorokban mutatták be nekünk az ikrek leszámolását, melyet ugyan túlélt Hank, de komoly fizikai és lelki sérüléseket szenvedett.

A kórházban eltöltött idő leginkább Marie-t helyezte előtérbe, az első két évad során esetlennek mutatkozó karaktert ezúttal erős, a férjét mindenáron támogató szerepben láthattuk. Különösen örültem annak, hogy a harmadik évad során nagyobb teret kapott az okos bűnöző mintapéldányának tekinthető, általában egy lépéssel mindenkinél előrébb járó Gus, akit Giancarlo Esposito keltett életre. Az utolsó részekre a félmegoldásokat nem igazán kedvelő Mike-ot is jobban megismerhettük, mint ahogy szerencsére Saul Goodman figuráját szintén többször bevonták a történetbe az írók.

Vinca Gilligan és csapata alaposan feladta magának a leckét az idei évaddal, melyet nem lesz könnyű túlszárnyalniuk... mindenesetre a lehetőségük meglesz rá, az AMC ugyanis a finálét követően berendelte a negyedik évadot.

Értékelés:

Alig több, mint egy hónapunk van hátra a Mad Men negyedik évadáig, így nem is meglepő, hogy az AMC egyre több promóciós anyaggal áll elő. Ezekből szemezgettem most, többek között a csatornától megszokott minőségű poszter, a továbbra kattintva pedig néhány negyedik évados kép, valamint három előzetes tekinthető meg.

A címben elhangzó kérdés Matthew Weiner-től, a sorozat showrunnerétől származik, aki ezt egyfajta központi, a 13 részt meghatározó motívumként írt le. A karakterek többsége új helyzetbe került a harmadik évad során, és most az ő útkeresésüket követhetjük nyomon. Ezzel együtt egy érdekes, bár hozzáteszem a csatorna, valamint a készítő által meg nem erősített híresztelés is napvilágot látott, miszerint időugrása készül a sorozat. Július 25-én ez is ki fog derülni.

Az HBO megadta a módját, egy nagyszabású és ami ennél is fontosabb kifejezetten kreatív reklámkampánnyal vezette fel a True Blood harmadik évadát, melynek meg is lett az eredménye - egyaránt kiváló 5.09 milliós össznézettség és 2.9-es rating a 18-49-es korosztályban. A kérdés csupán az, hogy vajon a minőség is hozta-e a második évados szintet, amelyre viszont már spoilerek kíséretében a kép alatt keresek választ.

Alan Ball úgy gondolta folytassuk pontoson onnan, ahol tavaly abbahagytuk, mely egyébként teljesen indokolt lépes, hiszen számos történetszálat felvezettek a fináléban, így most a feladat ezek kibontása volt. Ennek persze az a hátulütője, hogy az iramot olykor kapkodónak éreztem és néhány jelenet esetében a kevesebb több lett volna. Persze hozzá kell tenni, hogy amennyiben a második évadhoz hasonlóan végig tudnak menni a megkezdett úton és idővel összeérnek a szálak, mindez bocsánatos bűnnek fog tűnni.

Sookie kétségbeesett kiáltozásával kezdünk, és sajnos az Anna Paquin által alakított karakter későbbi interakcióit követően ismételten meg kellett állapítanom, hogy egy sok esetben irritáló, antipatikus szereplővel van dolgunk. Bill eltűnését követően saját kis nyomozásba kezd, melyben fiatal vámpírunk, Jessica is a segítségére van. Utóbbi egyébként a tavalyi évad egyik kellemes meglepetésének bizonyult, ráadásul bőven van még potenciál a karakterben.

A rész végi, a szokásoknak megfelelően húzós cliffhanger ezúttal Bill nevéhez fűződött és úgy tűnik, hogy idén nagy szerepet kapnak majd a vérfarkasok, ezzel tovább növelve a sorozatban feltűnt természetfeletti lények számát. A sorozat igazi erejét azonban továbbra sem Sookie és Bill adja, hanem a kvázi mellékszereplők, akik számára ezúttal is sikerült érdekes történetszálakat írni. Eric a vámpírvér árusítása kapcsán kerül kissé kényelmetlen helyzetbe, melynek köszönhetően régi jó ismerősünk Zeljko Ivanek, Evan Rachel Wood társaságában ismét tiszteletét tehette a sorozatban.

Eric-hez kapcsolódóan érdemes megjegyezni, hogy öntudatos teremtménye Pam idén jóval többször lesz látható, a sokat eláruló mimikája, valamint csípős megjegyzései miatt pedig mi ezt örömmel fogadjuk. Jason és Andy tavaly remek párost alkottak és ugyan idén más az apropó, de Ball-ék helyesen ráéreztek arra, hogy ezt a kissé infantilis kettőst együtt kell tartani. Sam a családi gyökereit ment el felkutatni, mely közben a kissé bizarra sikerült álmával is megismerkedhettünk... Egyedül Tara sztorija kapcsán vannak aggályaim és egyelőre azt sem látom, hogy milyen lépéssel tudnának ebből kikecmeregni az írók.

Ugyan még nem pörög a tavalyi fordulatszámon, de mindezzel együtt a harmadik évad kezdése korrekt volt, valamint szintén nem elhanyagolható tényező, hogy a felvázolt lehetőségek is ígéretesnek tűnnek.

Értékelés:

Elmore Leonard büszke lehet a Justified-ra. A pilot egésze, valamint Raylan Givens karaktere az író Fire in the Hole című novelláján alapult, de tulajdonképpen az évad folyamán végig hűek maradtak a szerzőhöz, főként a fekete humorral átitatott párbeszédeknek köszönhetően. Természetesen nagy szerepe volt ebben a showrunner Graham Yost-nak (Boomtown, Raines, The Pacific), aki amellett, hogy sikeresen adaptálta Leonard karaktereit, egy tudatosan felépített, először ötletes standalone részeket, majd erős átívelő szállal megspékelt évadot tett le elénk. A kép alatt már spoilerek is előfodulnak.

A Justified már a premierjét megelőzően megkapta a modernkori western jelzőt, aztán a 13 rész alatt erre rá is szolgált. Már önmagában Raylan karaktere, a rossz korba született seriff figurája elég lett volna, de Yost-ék a külsőségekben is rájátszottak a mára sajnálatos módon tetszhalott állapotba került műfajra. Legyen az a főnök irodájában csüngő Tombstone poszter, a kisváros egyedi, isten háta mögött érzést keltő atmoszférája, vagy éppen az elmaradhatatlan pisztolypárbajok, melynek megkoronázását a fináléban láthattuk.

A Justified egyik erősségének tehát a western stílusjegyeinek felidézését tekinthetjük, de legalább ennyire fontos szerepe volt a bekezdés során már kiemelt nagyszerű dialógusoknak. Több esetben iróniával fűszerezték ezeket és ami szintén örömteli, hogy az íróknak köszönhetően nem csupán az állandó karakterektől, hanem a csak egy részben feltűnő szereplőktől is hallhattunk emlékezetes párbeszédeteket. Hozzátéve, hogy mindezeket 'ízes' Kentucky tájszólásban prezentálták nekünk.

Konkrét példákat hozva:

Raylan: Looks like we got a sniper on the Mexican side
Roland: Well, that's not going to help tourism.

Mullen: That's my bottle. I'm not going to let you drink it all just because your daddy didn't hug you much when you were little.

Chief Mullen: Maybe he's become some vigilante.
Raylan: Hmmm, maybe he's Batman.

A karakterábrázolás terén szintén pozitívumokról tudok beszámolni, Givens kapcsán a titokzatosság, valamint a kiszámíthatatlanság végig fő tényezőnek számított, de emellett Yost-éknak sikerült elmélyítani a figurát és egy valóban összetett szerepet írniuk Olyphant-nek. Érdekes volt megfigyelni, hogy a behozott szereplők többsége, legyen szó az exfeleségről, a gyerekkori, rossz útra tért barátról, valamint a többi régi ismerősről miként viszonyultak hozzá, hiszen ezek egyúttal Givens karakterépítését is szolgálták.

Timothy Olyphant-re mintha rászabták volna ezt a szerepet és ez egybecseng Yost egyik nyilatkozatával:

Tim, who was born to play this role.

Ezzel együtt az évad közel sem lett volna olyan erőteljes, ha nincs vele szemben egy ellenpólus... természetesen Boyd-ról van szó, aki a novella végén, sőt a pilot forgatókönyve szerint is meghalt Givens lövését követően. Graham Yost azonban, látva a karakterben lévő potenciált, valamint Goggins elsőrangú alakítását úgy döntött, hogy 'életben hagyja' őt, mely végül igencsak kifizetődött. Ha Givens kapcsán a kiismerhetetlen szót használtam, akkor ez hatványozottan áll Boyd-ra, egy a vallásba kapaszkodó, megtért ember, aki ugyan maga mögött hagyta múltját, de ettől függetlenül jó ideig szkeptikusak maradunk vele szemben.

Walton Goggins alakítására nehéz jelzőket találni, anno a The Shield hetedik évadában bemutatott pazar játékához tudnám csak hasonlítani a mostani teljesítményét... Az Olyphant-tel való közös jeleneteik pedig minden kétséget kizáróan a sorozat legerőteljesebb momentumai voltak. Térjünk ki a többiekre is, a helyi US Marsall irodát vezető Art-ot gyorsan megkedveltük, egy markáns, de igazságos és nem mellékesen remek egysorosokkal rendelkező karakterről van szó. A mesterlövész, valamint a csapat hölgy tagja kevesebb szerepet kapott, de előbbiben érzek potenciált, kérdés, hogy a második évadban vajon nagyobb szerepet szánnak-e neki.

A női karakterek kapcsán vegyes benyomásaim alakultak ki, Ava-t csak az évad utolsó részeire sikerült igazán megkedvelni, míg Winona esetében ugyan Natalie Zea-t örömmel elnézegetjük, de ez kevés, hiszen a karakternél, főként a Raylan-nel való kapcsolatában bemutatásakor többször is következetlennek éreztem az írókat. Külön említést érdemel, hogy az egy részre beugró vendégszereplők jellemrajzára is nagy hangsúlyt fektettek, melyekre főként az évad első, procedurális jellegű felében volt példa.

Az átívelő szál hangsúlyosabbá válásával nagyobb szerepet kapott Givens apuka (Arlo), de még ennél is jobban örültünk Bo Crowder feltűnésének. Főként úgy, hogy utóbbit régi ismerősünk M. C. Gainey alakította, a szokásoknak megfelelő nagyszerű teljesítményt nyújtva. Az évadzáró során több történetszál is összeért és egy a western filmek legszebb hagyományait megidéző összecsapást láthattunk, egy tökéletesen megkomponált utolsó jelenettel lezárva. A második évadot már május elején berendelte az FX, így jövőre ismét találkozhatunk az Elmore Leonard által megálmodott és Graham Yostéknak köszönhetően megelevenedő karakterekkel.

Értékelés:

A Bored to Death a tavalyi év egyik kellemes meglepetésének bizonyult, egy alapvetően egyszerű kiinduló sztorival bíró 'noir-otic comedy', mely nagyszerű karaktereinek és jól megírt, ironikus humorral átszőtt párbeszédeinek köszönhetően igazi, minőségi szórakozást nyújtott. Az első évadról bővebben itt írtam. A második etap szeptemberben indul, most pedig az első teaser-t lehet megtekinteni.

A Persons Unknown az igencsak előkelő, harmadik helyen szerepelt azon a tavalyi listán, melyet a legjobban várt országos újoncokból állítottam össze. A pilot ugyan nem váltotta meg a világot, de jól mutatja a felhozatal "erősségét", hogy egy nem kiemelkedő, mondhatjuk korrekt szintet hozó kezdéssel is előkelő helyet foglal el közöttük... A kép után már spoilerek is előfordulhatnak.

Egy évvel ezelőtt elsősorban Christopher McQuarrie, a Közönséges Bűnőzök forgatókönyvírójának neve miatt akadt meg a szemem a produkción, valamint az alapszituáció is bizakodásra adott okot. Hét, egymás számára ismeretlen ember egy kamerákkal teli épületben ébred, nem tudják ki rabolta el őket és azt sem, hogy hova kerültek. Mindenki másképp éli meg ezt a traumát, valaki hideg fejjel gondolkodik és próbál megoldást találni, van, aki egyből fegyvert ragad, van, aki csak követi a többieket és olyan karakterrel is találkozunk, aki egyből vádaskodni kezd.

Persze találkoztunk már hasonló felállással, viszont innen számos irányba el lehet indulni és egy tehetséges írógárdával nagy potenciál rejtőzhet a sztoriban. A pilot alapján arról korai lenne beszélni, hogy vajon ki tudják-e ezt kiaknázni, egyelőre a megszokott paneleket és fordulatokat láthattuk. A történetszövés mellett a karaktereken is sok múlhat, akik az első rész alapján felemás benyomást tettek rám. Úgy tűnik, a Jason Wiles alakította, kissé titokzatos Joe központi figura lesz, ami üdvözülendő, viszont Janet esetében sem a karakter, sem az őt alakító Daisy Betts nem volt meggyőző, sőt az ő esetében az antipatikus jelzőt sem lenne túlzás.

A katona szerepkörben tetszelgő McNair kellemes meglepetés, köszönhetően annak, hogy a megszokott keménykedős, 'én mindent tudok' stílus ellenére egy viszonylag hiteles bakát sikerült kreálniuk. A többiek esetében szintén kiemeltek legalább egy jellegzetességet, azt pedig a későbbiekben fogjuk meglátni, hogy képesek lesznek-e elmélyíteni őket. Viszonylag sok a feltételes mód valamint jövőbe révedés, melynek oka leginkább abban keresendő, hogy most csak a történet felvázolása történt meg, a kibontása a következő részekben várható.

Személy szerint meglepett, hogy két sztoriszálat mutattak nekünk, az ismeretlen városba került hőseink útkeresése mellett egy újságíró is nyomoz az egyik eltűnés ügyében. Egyelőre érdekessé tudták tenni ezt a részt is, de az már most látszik, hogy nem lesz egyszerű mindkét fronton fenntartani az érdeklődésünket. A nemzetközi koprodukcióban készült produkció vetítési jogát anno az NBC szerezte meg és sajnos nem ért meglepetésként, hogy nyárra száműzték a produkciót. A nézettség ennek megfelelően rendkívül gyengén alakult, a folytatás kizártnak tűnik - a történet viszont szerencsére le lesz zárva a 13. rész végére.

Értékelés: