Az HBO 2007 januárjában vette meg George R. R. Martin fantasy ciklusának megfilmesítési jogait és csak most, több, mint három évvel később mondhatjuk ki: sorozat készül a Game of Thrones-ból (Trónok Harca). Az alapanyagról, a pilot forgatásáról, valamint a szereposztásról bővebben még tavaly októberben írtam, melyet ide kattintva lehet elolvasni. Az utóbbi évek egyik leginkább várt sorozatterve volt a GoT és ugyan a TCA-tour során elhangzottak alapján már szinte biztosra vettük a berendelést, de Michael Lombardo, az HBO szórakoztatási osztályának vezetőjének február közepi nyilatkozata elbizonytalanított minket.

A pilot, melynek gyártási költsége egyes források szerint akár a 10 millió dollárt is elérhette vegyes fogadtatásra talált az HBO vezérkarnál - megjegyzendő, hogy a minőségére ebből még nem következtethetünk, könnyen lehet, hogy csupán más megközelítést vártak - és Lombardo szerint még lenne rajta mit csiszolni. Úgy tűnik azonban, hogy ez sem tántorította el a csatornát és a pilottal együtt 10 részes berendelést adtak a produkció első évadának. A forgatás júniusban indul, a pilothoz hasonlóan ezúttal is Észak-Írországban forog majd a kamera. A premier időpontot jelenleg 2011 tavaszára teszik, de hivatalos megerősítés ez ügyben még nem érkezett.

Az első hivatalos fotó:

A Rules of Engagement első ránézésre egy tipikus multikamerás CBS sitcom, azonban a kissé sablonos alapfelállás ellenére könnyedén maga mögé utasítja társait. Két pár (egy fiatalabb, még csak eljegyzésig jutó és egy régebb óta házas), illetve egy szingli barátjuk mindennapjait követhetjük nyomon és ebből következően a poénok többsége a kapcsolati "problémákból" adódik. A sorozat legnagyobb erőssége a tipikus férfi/férj karaktert, Jeff-et alakító Patrick Warburton, aki utánozhatatlan gesztusai, valamint cinikus hanghordozása miatt pillanatok alatt a kedvencünk lesz.

Az igazi meglepetés számomra azonban David Spade volt, ezt megelőzően szinte mindegyik film/sorozatszerepében antipatikus volt, de ezúttal sikerült megkedvelni az általa játszott nőfaló és nem mellesleg az empátia teljes hiányát mutató Russell-t. Sőt, odáig jutottunk, hogy a harmadik évad során Warburton mellett Spade karaktere - az első kettőben még vegyes képet mutatott - szállította a legjobb poénokat. Bianca Kajlich (Jennifer), elsősorban az eyecandy szerepkört tölti be, de azért a tisztesség kedvéért jegyezzük meg, hogy a vőlegényét alakító Oliver Hudson-nal (Adam) együtt ők is szállítanak jó pár emlékezetes jelenetet. Megyn Price (Audrey) maradt még hátra, akinek kapcsán leginkább az ő és Warburton közötti kifejezetten jól működő chemistry-t lehet kiemelni.

Az általam a hétvégén letudott, ismert mellékszereplőkkel megtűzdelt - Orlando Jones, Brian Dennehy, Tony Hale és kis camo-ban Jerry Rice is feltűnt - harmadik évad a sorozat eddigi legerősebb részeit hozta, mely után véleményem szerint a jelenlegi mezőny legjobb multikamerás sitcomának tekinthetjük. A negyedik évad premierjére ma kerül sor a CBS-en - szokás szerint midseason és hétfői spot - előbbi természetesen az országos sorozatokéhoz képest kevesebb évad/rész jelent. Hozzászoktunk már, és könnyen lehet, hogy éppen az epizódszám az egyik oka a sorozat folyamatos minőségjavulásának. A negyedik évadhoz kapcsolódóan örvendetes hír, hogy Adhir Kalyan, akinek tavaly Russell asszisztenseként - Timmy, számos emlékezetes jelenetet köszönhettünk, idén állandó státuszt kapott.

A tovább után két videó található, az elsőt mintegy kedvcsináló gyanánt a sorozatot még nem ismerők számára raktam be, a Russell vs. Jeff címet viseli és a két karakter közötti, az első néhány részben látott zrikákat foglalták össze benne. A második viszont már az új évad beharangozója, mely során a színészekkel láthatunk interjúkat.

A Showtime-on 2006 és 2008 között három évadot megélt Brotherhood az utóbbi évek egyik legalulértékeltebb sorozata. A kritikusok ugyan elismerték, azonban a fontosabb díjátadókon még jelölés szintjén sem vették figyelembe, és mivel a nézettség is gyengén alakult, nem meglepő, hogy a csatorna többi sorozatával ellentétben minimális felhajtás volt körülötte. Néhány héttel ezelőtt régi adósságomat pótolva megnéztem a záró évadot, és most ezzel a bejegyzéssel búcsúzok a Caffee testvérektől.

Az első évadhoz készült plakáton két testvért láthatunk, egyiküket fehér, míg a másikat a fekete színnel és az ennek megfelelő megfelelő városi háttérrel ábrázolva. A jó és a rossz, a tisztességes ember és a bűnöző, és még sorolhatnám a jelzőket, az ellentétes oldal képviselőiről van szó, akiket látszólag csak a család köt össze. Blake Masters (ötletgazda és showrunner) azonban pontosan tudta, hogy nincs csak fehér, vagy fekete, bármennyire is igyekeznek a szereplőink, a legtöbbször mindig a szürke árnyalat jellemzi a döntéseiket. Eltérő módszerekkel ugyan, de ugyanaz volt a céljuk, saját maguk előrejutása mellett a család 'védelme' és a The Hill (Rhode Island fikciós, írek lakta negyede) felvirágoztatása.

A Brotherhood a politikai intrikák, maffia-kapcsolatok, valamint a Caffee család és az ahhoz közel állók életébe nyújt bepillantást, mindezt elsőrangú történetvezetéssel és karakterizációval. Tommy, mint Providence képviselője, míg Michael a helyi alvilágban próbál feljebb kerülni a ranglétrán, útjukat pedig előzetes szándékaik ellenére hazugságok, korrupció és vér kíséri. Nemcsak az ő kapcsolatukat hanem családjuk, többek között az öntudatos anyuka, a második évad során feltűnő unokatestvér Colin, Tommy nem éppen problémamentes felesége, vagy éppen a rendőrségnél dolgozó gyermekkori barát, Declan életét is végigkísérhetjük.

Blake Masters alkotását számos alkalommal párhuzamba állították már a Sopranos-al, ő azonban David Chase remekművének éltetése mellett (Chase-t a televíziózás Dosztojevszkijének nevezte) elutasította az efféle hasonlítgatásokat. Elmondása alapján a maffia vonal néhány részletét leszámítva egy tematikai valamint szociológiai szempontból is eltérő sorozatról beszélhetünk, mely ezek mellett tónusában és iramát tekintve is különbözik. Sajnos az elismertség kapcsán sem beszélhetünk sok közös jegyről, az HBO sorozata jobban beépült a köztudatba, kábeles szinten rekordokat döntögető nézettsége, a díjátadókon való kiváló szereplése, valamint az egyébként teljesen jogos hype miatt is.

A minőséget érintő és ezzel együtt legfontosabb összehasonlítási pontban azonban kétségtelenül megállja a helyét a Brotherhood. Ez vonatkozik a színészgárdára is, hiszen Masters, valamint az első évadba besegítő Henry Bromell (Homicide: Life on the Street) elsőrangú csapatot hozott össze. A legismertebb név a Michael-t alakító Jason Isaacs (The Patriot, Harry Potter), aki az idősebb testvér szerepében nyújtott lehengerlő alakítást. Persze utóbbinak előfeltétele volt, hogy az önkontrollját gyakran elvesztő alvilági figurából egy komplex karaktert tudjanak létrehozni az írók. Sikerrel jártak és ha végignézzük Michael három évadon keresztül bemutatott útját, egy tudatosan felépített jellemábrázolást látunk, melynek végkifejletével is elégedettek lehetünk.

Jason Clarke alakította Tommy-t, aki ahogy azt már korábban írtam elviekben bátyjának szöges ellentéte, mintaapa/férj és becsületes köztisztviselő... legalábbis egy ideig. Lassú folyamat eredményeként őt is eléri a korrupció, melynek ilyen szintű hiteles ábrázolására jelen írás tárgya mellett talán csak a The Wire volt képes. Láthatjuk, ahogy Tommy részben belső indíttatásból, részben külső tényezők hatására kétes politikai ügyletek, majd a megvesztegetések útjára lép, és ami szintén lényeges, hogy mindezt karakteridegen jegyek behozatala nélkül sikerült elérni. Külön említést érdemel még a feleségével való viharos kapcsolata, amelynek változásait akár évadok szerint is rendezhetnénk. Annabeth Gish minden dicséretet megérdemel, mint, ahogy a másik központi női karaktert alakító Fionnula Flanagan is, aki Rose-t, a Coffee testvérek édesanyját alakította.

Az ő karakterén keresztül mutatták be azt az idősebb generációt, amely már képtelen hozzászokni a változásokhoz, legyen szó társadalmi - szakszervezetek és egészségügy, vagy az életfelfogást érintő átalakulásról. A Brotherhood erőssége, hogy a központi karakterek mellett mindig jutott idő a mellékszereplők jellemének kibontásához is, így például Declan-nél, aki sokáig őrlődött rendőri hivatása és a régóta tartó barátság között. A második évadban behozott történetszála különösen megrázó volt, de említhetném még a Brian F. O'Byrne által bravúrosan alakított Colin karakterét, sőt a hozzájuk képest valóban kis szereppel bíró harmadik Caffee testvér, Mary Kate egyéni drámájának (meddőség) is teret tudtak biztosítani.

Blake Masters egy interjú során kifejtette a véleményét az általa kreált karakterekről, a jellemzése alátámasztja a korábban elhangzottakat:

Every character - Michael Caffee, Tommy Caffee, the cop Declan, and Tommy's wife Eileen - they're very human, and humans are neither good nor bad by their nature. They are fallible beings that do what they can, who sometimes follow the better angles of the nature and sometimes don't. But all of them, I believe, are organic constructions of the world in which they inhabit. Therefore, they will behave in ways that are consistent with the world in which they live.

Nézettsége okán a Brotherhoodot minden évben a cancel veszélye fenyegette, és az igazat megvallva már az is szép volt a Showtime-tól, hogy három évad a képernyőre kerülhetett. Ugyan Masters-ék négy évadosra tervezték a történetet, de szerencsére nem állt be azon sorozatok népes táborába, amelyek az idő előtti kasza miatt frusztráló 'befejezést' kaptak, sőt minden tekintetben méltó lezárást kapott. Szinte az összes szálat elvarrták és a karakterek is végig tudtak menni a készítők által előzetesen eltervezett úton, a Brotherhood-ot pedig nyugodtan tekinthetjük az elmúlt évtized egyik meghatározó sorozatának.

Értékelés:

És nem rontották el... el kell ismernem, hogy ugyan legtöbbször nem vagyok negatív beállítottságú, de ezúttal volt bennem egy kis félsz az évadzárót illetően. Elsősorban amiatt, mert senki nem számolt velük, de kilenc részen keresztül egy okosan felépített, minőségi drámát - közben némi humorral átitatva - tettek le elénk, és tartottam tőle, hogy pont a végén veszik majd el a varázs. Igen, ebben a fajta gondolkodásban nagy szerepe van a már említett meglepetés faktornak is, álmomban sem gondoltam volna, hogy a TNT és a Romano-Mike Royce páros szállítja majd az évad legjobb újoncát.

Szerencsére alaptalannak bizonyultak a félelmeim, egyrészt a sajátos hangulat, a kiváló párbeszédek, valamint az emberközeli, természetes dráma jellemezte ezúttal is a MoCA-t. A baráti hármas mindegyik tagja fontos elhatározásra jutott, új szakasz köszöntött be az életükben, és ami még fontosabb, hogy mindezt hitelesen tudták elénk tárni. Az évadzáró legemlékezetesebb pillanata a Joe és fia közti "autós" párbeszéd volt, mely során Ray Romano feltette a koronát az addig látott teljesítményére. Braugher és Bakula szintén megérdemel minden dicséretet, utóbbi egyébként akkor tudta igazán megmutatni magát, amikor az évad második felében Royce-ék elmélyítették a karakterét.

A hosszabb elemzés ezúttal elmarad, hiszen mintegy másfél héttel ezelőtt követtem el egy nagyobb lélegzetű írást, azonban most is készültem néhány aprósággal. Alan Sepinwall egy kimerítő interjút készített Mike Royce-al, melyben többek között megismerkedhetünk a sorozat születésének körülményeivel, a készítés folyamatával és néhány a jövőre vonatkozó kérdés is szóba kerül. Mindenképp érdemes időt szánni rá és elolvasni. A tovább után még két videót ágyaztam be, az elsőn a MoCA rendkívül hangulatos főcíme, a másodikon pedig egy színfalak mögötti felvétel látható.

Pár órája érkezett a kissé váratlan, de annál örömtelibb hír: az FX berendelte az Archer második évadát. Rezgett ugyan a léc - a premier óta folyamatosan esett a nézettség, de a hetedik rész némi javulást mutatott, ráadásul mindezt a téli olimpia ellen tudta elérni. Ez, valamint az animációs sorozat kedvező fogadtatása (nézői és kritikai visszajelzések egyaránt) arra sarkallta a csatornát, hogy bekérje a következő, 13 részből álló évadot. A zseniális párbeszédekkel megtűzdelt animációs sorozatról épp a hétvégén írtam, aki eddig még nem tette volna, mindenképp tegyen vele egy próbát.

A John Landgraf vezette FX-et ismét csak elismerés illeti, az utóbbi években már nem először helyezik a minőséget a nézettség fölé. Emlékezzünk csak a Damages esetére, a 2007-ben debütáló sorozat, mely kétségtelenül napjaink egyik legjobb drámája, kifejezetten gyenge nézettséget produkált az első évadában. Landgraf-ék azonban megújították, sőt egyből két évadot kértek belőle. Természetesen egy ilyen döntés mögött számos tényező bújik meg, a kritikai visszhang, valamint a neves szereplőgárda is sokat nyomott a latba, de talán mindennél fontosabb volt a díjátadókon való kiváló szereplés.A jelölések mellett Glenn Close két alkalommal, míg Zeljko Ivanek az első szezonban nyújtott teljesítménye után kapta meg az Emmy-díjat.

A jelenleg futó harmadik évad nézettsége sajnos még az előzetes, igen alacsonyra helyezett elvárásokat is alulmúlja, persze az FX miatt minimális esély azért van egy negyedik évadra. A következő példa a Sons Of Anarchy, mely szintén pocsék első évados számokat tudott felmutatni. Senkit nem lepett volna meg a kasza, főleg úgy, hogy a Damages-el ellentétben Sutter sorozatát látványosan mellőzték a díjátadókról (ami persze az utóbbiakat minősíti...).Mindezek ellenére a csatorna bízott Shawn Ryan egykori jobbkezében, ezt mutatta, hogy az első öt részt követően hagyták dolgozni (Sutter rutintalan volt még a showrunneri-poszton, ezért felügyelték addig a munkáját), majd még nagyobb meglepetést okoztak azzal, hogy megújították a sorozatot.

A döntés őket igazolta, a második évad kimagasló nézettséget produkált, és ezúttal már nem lehetett kérdés - bár voltak, akik féltették a SoA jövőjét Sutter néhány, egyébként teljesen jogos beszólása miatt - a következő szezon sem. Tavalyi év során a The League, majd idén az Archer kapcsán lehettünk bizonytalanok, de a közepes/gyenge nézettség dacára mindkét 20 perces sorozatnak bekérték a második évadát.Való igaz, a kábelcsatornák esetében, legyen az fizetős, vagy basic (ebbe tartozik az FX is), jóval kisebb az első évados kaszák aránya, mint az országosoknál, de mindezzel együtt is több, mint figyelemre méltó az FX "üzletpolitikája".

Kurt Sutter mondatában "FX trusts the storyteller - Networks trust charts and graphs" sok igazság van és John Landgraf csatornaigazgató - upfront-os, TCA-s és sorozatberendelés kapcsán adott - nyilatkozatai is erre engednek következtetni. Azon kevés tv-s vezető közé tartozik akinél az interjúk során hallott/olvasott mondatai, majd a később meghozott döntések nagy százalékban mutatnak egyezést. Az elmondottak fényében nem meglepő, hogy napjaink egyik, sőt nyugodtan mondhatom, hogy legjobb csatornájáról (direkt nem írtam oda, hogy kábel...) beszélünk, melynek ráadásul a jövője is több, mint ígéretesnek tűnik. Erről bővebben a tavaly októberi berendelések, valamint a januári TCA-turné kapcsán számoltam be.

Az upfronts közeledtével a hivatalos bejelentések mellett egyre több spekuláció lát napvilágot a sorozatok jövőjével kapcsolatban. Többek között csemegézhetünk az Ausiello által prezentált lajstromban, a tvbythenumbers renew/cancel indexében, illetve akár egy véleményem szerint kevésbé jól sikerült előrejelzést is megnézhetünk a spoiler tv-nek köszönhetően.

Az általam összeállított listában az országos sorozatokat veszem górcső alá, a csatornánkénti lebontáson belül négy csoportba helyzezve őket. A nincs hivatalos döntés kategóriánál természetesen a berendelés esélyeit tüntettem fel, a bejegyzsést pedig folyamatosan frissítem majd. A kábeles sorozatokhoz, dacára annak, hogy több csatorna is köröket ver az országosokra nem készítettem - az ok elsősorban abban keresendő, hogy minimális eltérés lenne csak az EW gyűjtéséhez képest (Archer és Damages esélyeit felcserélve).

update: 2010. május 13. - a berendelés, vagy cancel hírek csak akkor kerülnek be, amikor a csatorna hivatalosan is megerősítette.

ABC 

elkaszált sorozatok: Hank, Eastwick, Ugly Betty, The Deep End

berendelték: Modern Family, Cougar Town, The Middle, Castle

még nincs hivatalos döntés:

Grey's Anatomy 100%

Private Practice 100%

Desperate Housewives 100%

Brothers & Sisters 100%

The Bachelor 100%

Dancing with the Stars 100%

Romantically Chalenged 50%

V 50%

FlashForward 20%

Happy Town 0%

Better off Ted 0%

Scrubs 0%

The Forgotten 0%

bemutatásra vár:
 

CBS

elkaszált sorozatok: Three Rivers

berendelték: The Big Bang Theory, Two and a Half Men, How I Met Your Mother, The Good Wife, NCIS: Los Angeles, The Amazing Race, Survivor, Undercover Boss

még nincs hivatalos döntés:

NCIS 100%

Criminal Minds 100%

CSI 100%

CSI: Miami 100%

The Mentalist 100%

Rules of Engagement 90%

CSI: New York 60%

Ghost Whisperer 60%

Medium 50%

Gary Unmarried 40%

Accidentally on Purpose 30%

The New Adventures of Old Christine 30%

Cold Case 10%

Miami Medical 10%

Numb3rs 0%

bemutatásra vár:  The Bridge (valószínűleg nyáron, Kanadában már vetítik), Flashpoint 3. évad (valószínűleg nyáron, Kanadában már levetítették)

CW

elkaszált sorozatok: The Beautiful Life: TBL

berendelték: The Vampire Diaries, Supernatural, 90210, Gossip Girl, America's Next Top Model, Smallville

még nincs hivatalos döntés:

Life Unexpected 50%

One Tree Hill 50%

Melrose Place 5%
 

Fox

elkaszált sorozatok: Dollhouse, Past Life, Til Death, 24, Sons of Tucsons

berendelték: Family Guy, The Cleveland Show, The Simpsons, American Dad, Glee, American Idol, Fringe, Human Target, Lie to Me

még nincs hivatalos döntés:

House 100%

Brothers 5%

bemutatásra vár: The Good Guys (május 19.)
 

NBC

elkaszált sorozatok: Southland, The Jay Leno Show, Law & Order

berendelték: Parks & Recreation, The Office, 30 Rock, Community, The Marriage Ref, Parenthood, 

még nincs hivatalos döntés:

The Biggest Loser 100%

Law & Order: SVU 90%

Celebrity Apprentice 80%

Chuck 70%

Heroes 30%

Mercy 0%

Trauma 0%

bemutatásra vár: 100 Questions (május 27.), Persons Unknown (június 7.) Day One (nincs időpont egyelőre, backdoor pilot), Friday Night Lights 4. évad (nyáron, bár a téli TCA-n a tavaszi időpontot sem zárták ki - Direct TV már leadta az évadot)

Sterling Archer, the world's most dangerous spy - legalábbis rekeszizom szempontjából biztosan. Az FX animációs sorozatában, melyet a Frisky Dingo alkotópárosa Matt Thompson és Adam Reed hozott tető alá, az Isis (International Secret Intelligence Service) ügynökség agyament dolgozóit követhetjük nyomon. Kémek, irodai alkalmazottak, beteg elméjű tudós, egytől-egyig inkompetensek a szakmájukat illetően (néha azért megvillannak), mely természetesen számos poénforrást hordoz magában. A sorozat legfőbb erőssége azonban a párbeszédekben rejlik, legtöbbször csak kapkodjuk a fejünket, Thompson-ék egy pillanatnyi szünetet sem engednek nekünk.

Archer egy egocentrikus, tapló figura, akit a végletekig eltúlzott tulajdonságai, valamint szarkasztikus humora miatt kedvelünk meg, persze néhányan minden bizonnyal éppen emiatt dobják majd félre a sorozatot. A többieket sem kell félteni, kezdve az ügynökséget vezető anyucitól, aki a KGB vezetőjével folytat titkos kapcsolatot, a kissé kimért Cyril-en keresztül a nevét folyamatosan változtató és részről-részre zakkantabb titkárnőig. A munkahelyi kapcsolatok szakértőjét, Lana-t sem kell félteni, mint ahogy Pam "kill I guess...it's a bad picture Pam", vagy a komornyik Woodhouse karakterét is maximálisan kihasználják az írók.

Elsőre még zavaró volt az animáció stílusa, de viszonylag gyorsan hozzászoktam, ráadásul a már korábban dicsért zseniális dialógusok miatt ez másodlagos tényezőnek mondható. Kémügynökség lévén az akciók sem maradhatnak ki, melyre az utóbbi néhány részben erősítettek rá igazán. Az évadból még három rész van hátra (a következő március elején lesz), a folytatás viszont kétséges. A remek indítást 1.43 millió néző, 18-49-ben pedig 0.7-es rating, gyors visszaesés követte, a pilot nézettsége azóta felére csökkent. A kritikai visszhang viszont kifejezetten jónak mondható, bízzunk benne, hogy ez és a sorozat körüli buzz elég lesz majd a berendeléshez.

A szereplők hangjairól (többek között Jesssica Walter, Judy Greer, Chris Parnell) valamint az alkotókról az FX készített egy összeállítást, melyet ide kattintva lehet elolvasni.

Vegyes érzésekkel gondolok vissza a negyedik évadra, egyrészt kaptunk néhány rendkívül erős, megrázó epizódot és továbbra sem lehet elvitatni a sorozattól az egyik legjobb dráma a tv-ben jelzőt, azonban az évad második felében mintha arány tévesztettek volna az alkotók. Azt, hogy ezalatt pontosan mit értek, a kép alatt, spoilerek társaságában fejtem ki.

Nagyjából a nyolcadik résztől kezdődően a borús hangulat már-már depresszióba csapott át és a drámai részek feloldás nélkül maradtak. Kevés kivételtől eltekintve - leginkább a Lions győzelmét számítom ide - a legtöbb történetszál búskomor zárást kapott, melyet nem minden esetben éreztem helyénvalónak. Ennek köszönhetően megbomlott az egyensúly, és odáig jutottunk, hogy adott esetben az egyébként jól megírt és hitelesen eljátszott drámai jelenetek sem tudtak kellőképp letaglózni minket. A kérdés az, hogy ezt vajon Katims-ék hibájaként kell-e felróni, vagy csak arról van szó, hogy a biztos ötödik évad tudatában szándékosan így építették fel a történetet. Természetesen erre majd csak a záró szezon során fogunk választ kapni.

Azt viszont nem lehet elvitatni, hogy idén is kiváló karakterizációt láthattunk. Ezúttal is el kellett köszönnünk két szereplőtől, Matt sztorija majdnem az egész évadon átívelt, míg Lyla-t csak egy rész erejéig láthattuk (előtte még a temetésen tűnt fel rövid időre). Míg a harmadik évad során Smash és Street búcsúját kezelték bravúrosan, idén az egykori Panthers QB kapcsán mondhatjuk el ugyanezt. Tudatosan építették fel a sztoriját, Dillon egyre szűkebb mozgásteret biztosított számára és szinte csak a barátnője, valamint a nagyija tartotta otthon. Aztán elérkeztünk a 4x05-ös The Son-hoz, mely nem csak az évad, hanem összességében is az FNL egyik legerőteljesebb epizódjának bizonyult.

Zach Gilford élt a felkínált lehetőséggel, az apja elvesztését, valamint a viszontagságos kapcsolatukat feldolgozni igyekvő Matt szerepében lenyűgöző alakítást hozott. Nem sokkal később a távozás mellett döntött, azonban csak az évadzáróban látott visszatérésével lett teljes a sztorija és így már mi is könnyebben engedtük el őt. Lyla esetében a Riggins szálat kellett elvarrni, ugyan csak egy részt szántak rá, de én elégedett voltam a végeredménnyel. Az írók mellett ez talán leginkább a két színész, Kelly és Kitsch közötti chemistry-nek volt köszönhető. Ugyan apróságról, egy pár másodperces jelenetről volt szó, de én kifejezetten értékeltem azt, amikor Smash-t hozták szóba, a már emlegetett The Son-ban láthattuk, amint Taylor edző a tv-ben figyeli Brian egyik egyetemi meccsét.

A Dillon-ban maradt régi csapatból leginkább Tim-et sajnáltam, az egykori 33-as a bátyja helyett is elvitte a balhét, természetesen pont akkor, amikor úgy tűnt, hogy végre sínen van az élete. Az évad forgatása közben derült ki, hogy Taylor Kitsch filmes kötelességei miatt jövőre már nem lesz állandó szereplő, bár ez valószínűleg az évadzáró egyik utolsó jelenetéből szintén kikövetkeztethető volt. Gilford mellett az idei szezon felfedezettje számomra Aimee Teegarden volt, aki egészen kiváló alakítással jelentkezett. Kétségtelen, ez utóbbit nagyban elősegítette, hogy olyan történetszálakat kapott az íróktól, amiben lehetősége volt kibontakozni, de a felkínált eséllyel tudni kell élni is.

Matt-el való kapcsolata, majd az azt követő rendkívül hitelesen átadott szakítást követő depresszió, illetve a mit kezdjek az életemmel című ugyan sablonosnak mondható, de annál életszerűbben bemutatott élethelyzetekben mutatott produkciója miatt csak elismerés illeti Aimee-t. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a negyedik évad során végérvényesen kinőtt a csak egy eyecandy szerepkörből. Vele ellentétben Landry karaktere évek óta egy helyben toporog, és folyamatosan az erőltetett, az írók általi 'kell vele valamit kezdenünk' érzést hozza ki belőlem. Jess-el való kapcsolatának végét már előre láthattuk, azért viszont piros pont jár, hogy végre legalább a focipályán nem elkapó, hanem a hozzá sokkal jobban illó kicker posztot kapta meg.

Taylor edző és Tami talán az eddigi legnehezebb időszakon mentek keresztül, előbbinek a semmiből, számos hátráltató tényező mellett kellett felépítenie egy új csapatot, míg utóbbinak az abortusz-ügy miatt kellett megaláztatást, végül munkahelyváltást elviselnie. Kyle Chandler-t nem lehet eleget dicsérni, a megszokott manírok mellett idén is tudott újat/valami mást belecsempészni a coach karakterébe, és Connie Britton teljesítményét is csak dicsérni lehet. Az abortusz-szálat egyébként rendkívül jól kezelték Katims-ék, az egyéni drámák mellett - Becky, Luke, a szülők és Tammy - a bűnbakkeresést és a túlbugó vallásosságot szintén életszerűen tudták ábrázolni.

Idén négy új szereplőt kaptunk, akik közül egyelőre csak Vince karakterét tudták igazán elkapni. Az igazság kedvéért hozzáteszem, hogy a legtöbb lehetőséget is ő kapta, a nehéz sorsú gettógyerek, közel sem zökkenőmentes felemelkedése sztoriszálnak köszönhetően. Luke-ban van potenciál, remélhetőleg a következő évadban ezt ki is tudják majd aknázni, míg a két hölgyemény sajnos semmilyen szempontból nem tudták helyettesíteni a távozó Lyla-t, valamint a valószínűleg jövőre pár részre visszatérő Tyra-t (idén épp egy filmet forgatott az FNL felvételei idején). Közülük is Becky karaktere volt az, akivel sehogyan sem tudtam zöld ágra vergődni, ami részben a karakter, részben az őt alakító színésznő hibájának róható fel.

A tavalyival összehasonlítva a negyedik évadot, az epizódokat önállóan vizsgálva tán erősebbnek, az összképet tekintve pedig valamivel - az első néhány bekezdésben említett okok miatt - gyengébbnek éreztem, összességében pedig azzal egyenrangúnak értékelem. A következő fejezet pedig egyben az utolsó is lesz, az eddigiek alapján minden reményünk megvan arra, hogy méltóképp búcsúzunk majd el Dillon-tól és attól az utánozhatatlanan hangulattól, amit Katims és csapata teremtett.

Értékelés:

A VIII. Henrik életét feldolgozó The Tudors lassan elérkezik a záró fejezetéhez, illetve ahogy a plakát hirdeti, az utolsó hódításhoz. Az anglikán egyház megalapítója hat feleséget fogyasztott el uralkodása során, a királyt alakító Jonathan Rhys Meyers mögött látható hölgyemények alakították a "szerencsés" hitveseket, illetve közülük kettőt láthatunk a negyedik évadban is.

Április 11-én kezdődik a 10 részes etap, melyben Henrik utolsó hét évét kísérhetjük figyelemmel. A harmadik évadról itt írtam bővebben, míg Michael Hirst, a Tudors készítőjének új sorozatáról, a Borgias-ról a Showtime TCA-Tour-os riportja kapcsán számoltam be. A plakát alatti továbbra kattintva a negyedik évad teaserét lehet még megtekinteni.

Az HBO új sorozatára már viszonylag korán ráaggatták a keleti parti Entourage jelzőt, a pilot alapján azonban ennek nincsen létjogosultsága (természetesen a két producert Mark Wahlberg és Rob Weiss-t leszámítva). A nagy almába helyezett történetben new york-i fiatalok önmegvalósítását követhetjük nyomon, de még csak nyomokban sem fedezhető fel az előzetesen várt könnyedtség, vagy feelgood hangulat. Emiatt természetesen még nem ástam el a sorozatot, legfeljebb ráfogjuk, hogy félrepozicionálták, a nagyobb baj az, hogy akkor sem tudok sok pozitívumról beszámolni, amennyiben félreteszem a várakozásaimat és a pilotot önmagában viszgálom.

A hibák felsorolása sem könnyű, a showrunner Ian Edelman ugyanis korrekt iparosmunkát végzett, de érthető módon ez igencsak kevés egy HBO sorozat esetében. Ha egy 27 perces pilot - amelynek elsődleges feladata ugye pont a néző megragadása lenne - alatt többször is az eltelt időre pillantok, az nem igazán biztató előjel. Nem működött, illetve láthatólag nem akarták az Entourage hasonmás szerepet, de sajnos így sem sikerült egyedi színt belevinni. Már számtalanszor látott helyzeteket kapunk, ráadásul a kreatívnak még véletlenül sem nevezhető írás a történetszálakon kívül a karakterekre is jellemző.

Bryan Greenberg, aki leginkább az October Road-ból és a One Tree Hill-ből lehet ismerős, alakítja a sorozat fő karakterének számító, élete eddigi alakulásával elégedetlen Ben-t. Utóbbi karrierje mellett a csajokra is áll, legalábbis rövid idő alatt kétszer is rosszul kezelte a témát, a volt barátnőnél rendezett produkciója pedig a pilot egyik leggyengébb, az addig látott kliséket is bőven alulmúló jelenetének bizonyult. Persze ez sem lesz mindig így, mint, ahogy várhatóan a bolti (ruházati) eladói állást is csak rövid kitérőként éli meg. Vele ellentétben legjobb barátja Cam egy léha, bármilyen bulit bevállaló figura, aki az idő múlásával egyre antipatikusabbá vált számomra, a rossz casting és a hanyag írás együttesének köszönhetően.

A többiek a háttérbe szorultak, ez minden bizonnyal azért változik majd a későbbiekben. A kiállításszervező Shannyn Sossamon, vagy éppen a gazdag ficsúr szerepkörben feltűnő Eddie Kaye Thomas karakteréről így értelemszerűen nem is lehet még komolyabb véleményt mondani. Ben volt barátnőjét Lake Bell játssza, nála a Boston Legal-ban és a Surface-ben jobban nézett ki megállapításig jutottam csak, ebben az esetben is a minimális játékidőt felhozva magyarázatként. Luis Guzmán-t bármiben szívesen látjuk, a maffiás kapcsolat pedig visszatérő szál lesz, azt viszont szomorúan konstatáltam, hogy Samaire Armstrong csak egy vendégszerepre ugrott be.

A szereplők többsége a miképp legyünk sikeresek az életben kérdésre keresik a választ, de végig úgy éreztem, hogy Edelman-ék egy már bejáratott sablon alapján dolgoztak és nem igazán érdekelt a karakterek sorsa. A drámai részek súlytalannak bizonyultak, humort nem tudtak/akartak belecsempészni, a rossz jelzőt ugyan nem használnám, inkább arról van szó, hogy a pilot bántóan középszerűre sikerült.

Értékelés:

A Men of a Certain Age szinopszisa - három, ötvenes éveihez közeledő barát mindennapjainak bemutatása, valamint a sorozatnak otthont adó csatorna (TNT) hallatán vélhetően sokan legyintettek és még csak esélyt sem adtak anno a pilotnak. Az amerikai kritikusok elismerő szavai és Gaines kollégának köszönhetően szerencsére én nem ezt az utat választottam. A dicséretek igaznak bizonyultak, a pilotról itt írtam bővebben, ráadásul az azóta eltelt időben (még két rész van hátra az évadból) a sorozat további fejlődésen ment keresztül.

Ray Romano és Mike Royce, akik legutóbb az egy sitcomhoz képest csak mérsékelten vicces, viszont kifejezetten sikeresnek bizonyuló Everybody Loves Raymond-on dolgoztak együtt, voltak az ötletgazdák és egyben a forgatókönyvek többségét szintén ők jegyzik. Legutóbbi projektjükhöz képest komoly előrelépést jelent a Men of a Certain Age, ugyan a címben az évad meglepetéseként aposztrofáltam, de akár nyugodtan használhattam volna rá az (eddigi) legjobb újonc kifejezést is. Nézzük meg, mivel érdemelhette ki ezt a titulust: Romano-ék egy emberközeli, hiteles sorozatot tettek le elénk, mely mentes a hatásvadász elemektől és el tudták érni, hogy a kor és bizonyos szociológiai különbségek ellenére minden percben együtt tudjunk érezni a karakterekkel.

Hőseink mindennapi problémákkal szembesülnek, de köszönhetően annak, hogy ezeket a bejáratott formulákat életszerűen tudják elénk tárni, végig lekötik a figyelmünket és közel tudják hozni még a legkisebb gondjaikat is. Nagy szerepe van ebben a kiváló forgatókönyveknek, illetve ezen belül külön említést érdemelnek az életszerűen megírt dialógusok. Romano-ék a drámai jegyek mellett a humort is belecsempészte a sorozatba, az arányokat nézve pedig a MoCA-t nyugodtan besorolhatjuk a dramedy-k közé. A két műfaj keveredését egy pillanatra sem érezzük erőltetettnek, a különböző drámai, vagy éppen humoros történetszálak, vagy akár csak apró momentumok az adott helyzetekben természetesnek hatnak.

A sorozat különleges atmoszférával bír, melyet részben már a főcím alatt át tudunk érezni - a főszereplők fiatalkorából összevágott képsorok, valamint az alatta hallható When I Grow Up (To Be a Man) tökéletes választásnak bizonyultak. A sikerrecept összetevői közül még egy valamiről nem esett szó: a színészgárdáról, melynek kapcsán az első reakció Braugher, de Bakula kapcsán is egy elégedett csettintés volt, míg Ray Romano esetében egy képzeletbeli kérdőjel. Amennyire szkeptikus voltam, olyan nagy meglepetést okozott az alakítása, bravúrosan hozza a kissé bogaras, és nem kevés gátlással megáldott Joe-t. A válófélben lévő karakter a kínos helyzetek nagy mestere, de Romano a drámai pillanatokban is végig uralja a figurát.

Konkrét példákat említve: gyermekeivel való beszélgetései, lánya udvarlójának elmondott monológja jut elsőként eszembe, vagy szinte teljes egészében a hatodik rész, amelyben a különleges randiját követhetjük végig. Ahhoz képest, hogy mennyire bizalmatlan voltam Romano-val szemben, mostanra odáig jutottam, hogy élmény nézni a játékát. Owen-t, az apja árnyékából kilépni igyekvő nagycsaládos ember figuráját Andre Braugher kapta, aki a tőle már megszokott erőteljes alakítást hozza. Ugyan kétségtelen, hogy nagy a merítési lehetőség, de a legemlékezetesebb jelenetének talán az ötödik rész végén elmondott beszédét mondhatjuk, melyet stílusosan a Gonna Fly Now zárt le.

A pilot után azt írtam, hogy a Scott Bakula által játszott Terry léha, nőcsábász karaktere elsőre ugyan egydimenziósnak tűnik, de remélhetőleg sikerül majd elmélyíteni a figurát. Így is történt, egy lassan, de annál okosabban felépített jellemrajzot kaptunk, elsősorban az életmódjával, valamint a család hiányával szembenéző jeleneteknek köszönhetően. Ugyan utóbbiak kapcsán könnyű lett volna belefutni néhány buktatóba is, de ezeket ügyesen elkerülték, és a már korábban is használt jelzőt használva, életszerűen megírt történetszálakat kaptunk.

A középpontban a három gyermekkori barát élete áll, de a sorozat erőssége, hogy szinte kivétel nélkül mindegyik mellékszereplő érdekes színfoltja a sorozatnak. Így például Joe gyerekei, a kis mindenes boltjának dolgozói, vagy éppen a bukija, Owen esetében elsősorban a kimért apa és az odaadó feleség - igen, leírás alapján valóban klisé, de amíg működik, ezt senkit nem érdekel, míg Terry-nél a hozzá képest fiatal pincérnőt említhetném meg. Utóbbit Carla Gallo alakítja (Carnivále, Californication), de többek között feltűnik még Penelope Ann Miller (Carlito újta, Oviszaru), vagy éppen az általam ilyen szépnek még nem látott Sarah Clarke is (24).

A sorozat nézettsége szerencsére jól alakult, így nem ért meglepetésként, hogy január közepén a TNT berendelte a második évadot. Egy illúziómentes, teljes mértékben hiteles közeget látunk, és minden reményünk megvan arra, hogy a maradék két részt is ez jellemzi majd.

Értékelés:

A Band of Brothers "kis"testvére, a II. világháború csendes-óceáni hadszínterét bemutató The Pacific március 14-én debütál az HBO-n, majd másnap a csatorna már a hazai nézőkhöz is eljuttatja a minisorozat első részét. Elődjéhez hasonlóan a 250 milliós költségvetéssel bíró Pacific-et is realisztikus ábrázolásmód és mozifilmeket megszégyenítő látványvilág jellemzi majd, de remélhetőleg a "belső értékekben" sem marad el tőle. A háború borzalmait, a katonák belső vívódásait rendkívül hitelesen mutatta be annó a BoB, így ezekek az elvárások Spielberg-ék új projektjével szemben is fennállnak.

A bejegyzés alatt található címkére kattintva elérhetőek az eddigi, sorozathoz kapcsolódó írások, míg kedvcsinálónak most egy extended, három és fél perces promót tudok ajánlani. A továbbra kattintva bónuszként a Pacific iwo jima-i csatajelenetének egyik részletét lehet még megtekinteni.