A Smallville számomra mindig is a guilty pleasure kategóriába tartozott, tisztában vagyok a hiányosságaival, azonban ennek ellenére egyszer sem jutott eszembe, hogy abbahagyjam, a hibáival együtt is élvezem a fiatal Superman kalandjait. A nyolcadik évad elején bekövetkezett showrunner váltás ráadásul új lendületet adott a sorozatnak, melyet többek között a sötétebb tónus és a Doomsday köré épített átívelő szál behozatalával sikerült elérniük.

A jelenleg futó kilencedik szerencsére simán hozza ezt a szintet, sőt... az SV esetében még talán nem is láttunk egy ennyire tudatosan és jól felépített főszálat. Fokozatosan bontják ki Zod és a kandoriaiak történetét, a Lois és Clark kapcsolatban végre fejlődés történt és egyelőre a standalone részek is korrektnek mondhatók. Múlt hét pénteken került sor a két részes, event jellegű Absolute Justice premierjére mely hozta a várakozásaimat, bár Geoff Johns-al (elismert DC-s képregényíró) a fedélzeten nem sok esély volt arra, hogy elszúrják a Justice Sociaty sztoriját.

Az évad elején még aggódtunk a Smallville-ért, a péntekre való elpakolás akár a sorozat végét is jelenthette volna. Szerencsére azonban a rajongók követték az SV-t és a lehetőségekhez képest kifejezetten jól teljesít, sőt a CW által erősen promótált Absolute Justice nézettsége évadcsúcsot hozott, 2.76 millió össznézettségre és 1.2-es demóra volt képes. Bár hivatalos bejelentésre még nem került sor, a kiszivárgott információk alapján kifejezetten jó esély mutatkozik a 10. évadra. A továbbra kattintva a következő rész (9x13), a Warrior egyik jelenetét rejtettem el, kedvcsinálónak legyen elég annyi, hogy Lois-t rohamosztagos jelmezben láthatjuk.

A Breaking Bad harmadik évada március 21-én veszi kezdetét, az AMC pedig nem aprózza el a sorozat promócióját. A szokásos előzetesek és plakátok mellett a csatorna egy turné keretein belül fogják népszerűsíteni a sorozatot, mely a vetítésekkel egybekötve másfél hónapig fog tartani. A bejegyzés alján található címkére kattintva elérhetőek az eddigi, Breaking Bad-hez kapcsolódó bejegyzések, többek között az első két évad kritikája, emlékezetes jelenetek, valamint a harmadik évadhoz kapcsolódó információk olvashatók. További plakátokért pedig ide kattintsatok.

Emlékszem, hogy a tavalyi upfronts idején 'ezt tényleg komolyan gondolta a Fox?' címkével láttam el a Past Life-ot, ami viszont nagyobb baj, hogy ezt a kérdést most, a pilot megnézését követően is feltettem. Már a szinopszist olvasva is értetlenül álltam a berendelés híre fölött, egy a reinkarnációt a sztori középpontjába helyező nyomozós sorozat finoman szólva sem tűnt olyan ötletnek, amellyel komoly nézettséget lehet generálni. Jó, tudjuk, nem egyszerű Reilly (Fox szórakoztatás osztályának vezetője) és társainak fejével gondolkodni, de én sem a történet rövid leírását, sem a pilot megnézését követően nem találok ésszerű magyarázatot arra, hogy miképp bólinthattak rá a sorozatra.

Időközben azért valószínűleg a Fox-nál is észbe kaphattak, ezt jelzi a 13 részes berendelés hétre redukálása, valamint a kapjon-e Idol felvezetést, vagy se kérdésben mutatott bizonytalanságuk. A színészgárda leg(el)ismertebb kétség kívül tagja Richard Schiff (West Wing), aki szerepe szerint egy reinkarnációs eseteket vizsgáló ügynökséget vezet. Természetesen a nyomozós szálat is bele kellett valahogy vinni a sztoriba, a pilotban egy tinédzserből tör elő néhány - a nagy stresszel járó kosárlabda meccs miatt... - furcsa emlék, melyek nem a sajátjai. A flashback-szerűen megjelent képekben egy gyilkosságot lát, illetve él át újra. Kezdi elveszíteni az önkontrollját, a kis csipet csapat a segítségére siet, és próbálják kideríteni, hogy mi áll a dolog hátterében.

Ugyan Schiff a legnagyobb név, de a szerepe minimálisnak mondható, talán ha öt percnyi játékidő jutott neki és azalatt sem kellett túlságosan megerőltetnie magát. Kapunk még egy indiai dokit, aki szintén nem sok vizet zavar, valamint két fő karaktert, egy a reinkarnáció szóval, mintha csak a világ legtermészetesebb dolga lenne dobálózó szöszit (Kelly Giddish), valamint egy eleinte szkeptikus, a családi tragédiája miatt alkoholizmusba menekült ex-szarut (Nicholas Bishop). Ezek szerint ők is olvasták a minden napra egy klisét című könyvecskét.... A természetfeletti és a nyomozós vonal mellett egy kis karakterizációt is próbáltak belevinni, az előbb említett két szereplő magánéleti szálának bevonásával.

Az alapfelállással - reinkarnáció/újjászületés is komoly problémáim vannak és az sem segített sokat, ahogy a pilotban kezelték a témát. Nem hinném, hogy egyetlen kétkedőt is meg tudtak volna győzni, sőt a rész végén látott ölelkezős jelenet valószínűleg nem csak nálam verte ki a biztosítékot. A baj az, hogy amennyiben ezen túl tudnék lépni sem lennék képes sok pozitívumot mondani, a természetfelettit leszámítva átlag nyomozós sorozat, csak itt a a különböző nyomokat a "heti ügyfél" újraélt emlékeiből szerzik meg. A színészek játékát a korrekt, de semmi extra jelzőkkel lehet lehet leírni, bár a rész minőségével összehasonlítva ez akár még dicséretként is felfogható.

Egy kiszámítható, unalmas pilottal kezdett a Past Life, és a procedural jellegéből adódóan a folytatásban sem számíthatunk jobbra. A premier 9 millió nézőt (3.1-es demó) ültetett le a képernyők elé, ami elsőre ígéretesen hangzik ugyan, de ha hozzáteszem, hogy ezt az American idol (27 m., 10.1-es demó) felvezetésével érte el, máris másképp fest az eredmény. A nézettség ráadásul jókorát csökkent a második fél órára, ami szintén rossz hír a sorozat jövőjét illetően.

Értékelés:

Nem könnyű megválni egy olyan sorozattól, melyből már közel öt évadot végignéztél, más szemszögből nézve azonban annak se lenne értelme, ha az idővel erőltetetté és nagyrészt poénmentessé vált szériát csak a szép emlékek miatt folytatnám. Az első két évad során a How I Met Your Mother az az időtájt futott multikamerás sitcomok egyik legjobbja volt, viszont azóta folyamatos lejtmenetet produkál. A harmadik évadban még fele-fel arányban oszlottak meg a jó/élvezetes, valamint a gyengébb epizódok, aztán a negyedik, majd kiváltképp a jelenlegi szezonban ez az arány tovább romlott.

(valami elromlott srácok)

Az eddigi tizenöt részből talán ha kettőt tudok kiemelni, az 5x03-as Robin 101-et, valamint az 5x08 The Playbook-ot, a többit pedig a közepes, gyenge - poénmentes, valamint ezt tényleg komolyan gondolták? (pl. Double Date, Slapsgiving 2) skálán lehetne elhelyezni. A tegnapi rész után döntöttem úgy, hogy részemről ennyi volt, elkaszálom a HIMYM-t, de ez nem elsősorban a mostani epizód miatt - volt már ennél rosszabb is - történt, sokkal inkább egy hosszú ideje tartó folyamat eredményeként született meg. Nézzük, hol és legfőképpen mivel szúrta el a dolgot a két kreátor, Carter Bays és Craig Thomas.

A legtöbb vád a 'mikor tudjuk már meg, hogy ki az anya mondatok?' kapcsán éri a HIMYM-et, azonban ez nem az egyetlen és nyugodtan mondhatom nem is a legfőbb probléma. Engem személy szerint csak akkor frusztrál a dolog, amikor Ted centrikus részt kapunk, és az amúgy is antipatikus karakter mikor találom már meg már az igazit kalandjait kell végigszenvednem. Az első két évad során ez még bőven belefért, egyrészt viccesebben tudták tálalni, másrészt akkor még nem tűnt ennyire elcsépeltnek a nagy szerelem kergetése.

Sajnos az idő múlásával a többi karaktert is fokozatosan tönkretették, az egyik legfájdalmasabb Marshall kiherélése volt - elnézést a szóhasználatért, de talán ez fejezi ki a legjobban, hogy mit műveltek vele az írók. Marshall csak árnyéka régi önmagának, egysíkú, szánalmas szereplőt faragtak belőle. A Lily-vel való kapcsolatának ugyan mindig is fontos szerep jutott, de az utóbbi időben az arányok eltolódtak, egy papucsférjet kaptunk, akinek a jelenetei legtöbb esetben inkább kínosra, mintsem viccesre sikerülnek. Barney tarsolyában ugyan mindig van egy-két poén, de ő sem a régi és az is szembetűnő, hogy Thomas-ék nem igazán tudják, hogy hosszútávon merre haladjon majd a karakter.

Robin időközben teljesen súlytalan lett, mint ahogy ez az őt alakító Cobie Smulders játékára is igaz. Ha Barney-nál szóba hoztam, hogy nem tudják mit kezdjenek a karakterrel, akkor ez Robin kapcsán még nyilvánvalóbb probléma. Lily pedig... mintha csak önmaga paródiája lenne, egyszerűen rossz nézni, hogy mit művelnek vele az írók. A HIMYM-ben lassan már nagyítóval kell keresni a poénokat, ráadásul a heti történetszálak mellett az elején még jól felépített, humoros visszaemlékezések sem működnek, erőltetett és önismétlő lett a sorozat. Nem fogok visszatérni, a kasza véglegesnek tekinthető, inkább már csak abban bízom, hogy az önmagához szintén visszaesést mutató csatornatárs The Big Bang Theory nem követi majd ezt a sormintát.

Értékelés:

A tavalyi Pittsburgh - Arizona döntő nézettségéből kiindulva (98.7 millió néző) bízhattunk abban, hogy a 2010-esen akár a 100 millió néző és talán egy új televíziós rekord is meglehet majd. Egy Super Bowl, a mérkőző felektől függetlenül is az év legfontosabb (és legnézettebb) sporteseménye az USA-ban, de a Saints és a Colts összecsapása tökéletes párosításnak tűnt abból a szempontból is, hogy a New Orleans városát ért 2005-ös tragédia miatt egy egész ország állt a szentek csapata mögött, és a két zseniális irányító, Drew Brees és Peyton Manning párharca, valamint a két csapat támadó orientált stílusa is minden bizonnyal vonzotta a nézőket. Nem is kellett csalódunk a mérkőzésben, a nézettség pedig hozta, sőt nem túlzás ha azt mondom, még felül is múlta a várakozásainkat.

A 44. Super Bowl-t átlagosan 106.5 millió néző követte végig, amely így minden idők legnézettebb televíziós műsora lett az Egyesült Államokban. A rekordot eddig az 1983-as M.A.S.H. finálé tartotta, 105.97 millióval. A két adat összehasonlításakor érdemes figyelembe venni, hogy a tizenhét évvel ezelőtti 218 millióról, napjainkra 292 millióra növekedett a tv nézők száma (háztartásokat tekintve ez 83 és 115 millió), azonban ennek ellenére sem mondhatjuk azt, hogy manapság könnyebb lenne egy ilyen eredmény elérése.

A tv nézési szokások alaposan megváltoztak, nagyobb kínálat jellemzi a piacot, és szintén nem elhanyagolható tényező, hogy a nyolcvanas évekhez képest rengeteg egyéb kikapcsolódási - szórakozási tevékenység közül választhatnak az emberek. Az idei Super Bowl-t közvetítő CBS öröme azonban csak akkor vált teljessé, amikor meglátták, hogy  milyen eredményt ért el a focimeccs mögé rakott Undercover Boss. Őszintén szólva szkeptikus voltam a reality szereplésével kapcsolatban, de végül az előzetes várakozásokat bőven felülmúlva teljesített az Angliából importált műsor.

Az UC 38.6 millió nézőt ültetett le a képernyők elé, amely így a 2001-es Survivor II óta a legnézettebb Super Bowl-t követő programmá és egyben a legnézettebb reality premierré avanzsált. Ez a siker persze csak akkor ér valamit, ha önmagában is képes lesz majd egy korrekt/jó teljesítményre. A kritikák eddig vegyesnek mondhatók, viszont ha hosszútávon is sikerről beszélhetünk majd, akkor kénytelen leszek bepróbálni, egy, a fenti linken elérhető bejegyzés utolsó sorában tett ígéretem miatt... Összességében elmondható, hogy a CBS-nél maximálisan elégedettek lehetnek a vasárnapi eredményekkel, ilyen nézettségi mutatókra talán még ők sem számítottak.

Holnap már az évad hetedik, Chuck vs. the Mask címre keresztelt részét nézhetjük majd, de egy képsor erejéig tekintsünk még vissza a múlt heti epizódra. Scwartzék pontosan tudják, hogy mivel lehet megfogni a geekeket, azt hiszem a képek valóban önmagukért beszélnek. Amíg Yvonne a testével és a Frak Off feliratú pólóval hódított, addig Adam Baldwin hozta a tőle megszokott, csípkelődő, iróniával, de közben nem kevés humorral is átszőtt Casey monológokat:

Casey: Credit card charges show mostly video games, comic books. Phone records indicate only one female caller in the last six months: his sister.
Chuck: I feel so sorry for this guy, he seems so alone.
Casey: Oh, whoops. That's your old file, Bartowski.

What's in dubai?
Casey: Weap-Con, the greatest weapons convention. I go every year. I find it very relaxing.
It looks like this year, I'll be able to write it off as a business trip.

There's only one way to deal with burning an asset: Johnny Walker.... Black.

Az évadról általánosságban eddig azt mondhatjuk, hogy a kiváló kezdést követően sem lassítottak és a Chuck hétről-hétre nagyszerű részeket produkál. A különböző történetszálakról, a behozott vendégsztárokról most külön nem szólnék, várhatóan az évad közepén úgy is jelentkezem egy hosszabb írással. Egy kivételt azért teszek, de ez is csak az évad vége felé realizálódik majd, egy firss hír szerint Christopher Llyod is feltűnik majd a tizenhatodik részben, a szerepéről bővebben pedig itt lehet olvasni.

Ugyan már tavaly év végén megfordult a fejemben, hogy új külsőt kapjon a blog, végül ez csak a mostani hétvégén realizálódott. Kisebb hibák, vagy inkább úgy fogalmazok, hogy kellemetlenségek is előfordultak a régivel, de a fő indok inkább abban keresendő, hogy ráuntam. A mostani ráadásul véleményem szerint tetszetősebb lett, bízom benne, hogy hasonlóképp látjátok majd. A Népkertnek pedig ezúton is köszönet a Carrington sablonért.

Módosításokat azért eszközöltem rajta, a fejléc és az azon szereplő, remélhetőleg mindenkinek egyből beugró sorozatok tűnhetnek fel először, de emellett szintén változtattam a bejegyzések, a kommentek és a sidebar stílusán, elrendeződésén. Néhány új sidebar elem is kikerült, remélhetőleg hasznosnak bizonyulnak majd. Amennyiben bármilyen hibát, problémát észlelnétek, légyszíves írjátok meg, ezenkívül a máshol off-nak számító kérdések, észrevételek is jöhetnek ide, vagy természetesen állandó jelleggel a fejléc alatti kapcsolat menüpontban található e-mail címre.

Közel kilenc hónapnyi böjt után végre megérkezett. Nagyok, sőt talán azt is mondhatnám, hogy irreálisan nagyok az elvárások a Lost utolsó évadával szemben, persze közben azért azt se felejtsük el, hogy a  sorozat esetében már többször elhangzott 'ezt már nem lesznek képesek felülmúlni' gondolatokat Lindeloféknak eddig mindig sikerült megcáfolni. A 80 perces, LA X címre hallgató évadnyitóról alkotott véleményem, már spoilerek kíséretében a kép alatt olvasható. 

A cold open meghökkentő képsorokat hozott - ez persze egy Lost esetében nem túl meglepő - és nem mellesleg a  tartalom mellett a kivitelezés is (Jack Bender ismét kitett magáért) elsőrangúnak bizonyult. Faraday elmélete helyes volt, sikerült meg nem történtté tenni az eseményeket, kisebb változások ugyan történtek, de az Oceanic 815-ös járatán vagyunk, majd Jack deja vu-ját követően elhűlve figyeljük, ahogy egy gyönyörűen bemutatott jelenetben a sziget víz alatti képe tárul elénk. A főcímet követő történések azonban még nagyobb döbbenetet váltanak ki  belőlünk, a robbanás vélhetően egy alternatív univerzumot (melyet a  nyitó  képsorokban láthattunk) hozott létre, így Lindelofék a flashback és a flashforwardot követően egy új narratív formát dolgoztak ki. 

Az évadnyitó történéseit három részre lehet felosztani, egyik az előbb említett alternatív világ, aztán az eredeti idővonalban játszódó, a megszokott csipet-csapat körüli történések, míg a harmadik a Nemezis/Locke-Ben féle szál. Ennek alapján tagolom én is az írásomat, elsőként a szép új kezdetről szólva. Még mindig a rész hatása alatt vagyok, így nehéz elvonatkoztatni az első benyomás és a vajon mi ezzel a céljuk és miképp működik majd a későbbiekben gondolatok között. 

Először jöjjön a negatív oldal: az eddigi narratívák, legyen szó flashback-ről, vagy flashforward-ról egyik legfontosabb szerepe, persze a megdöbbenést kiváltó jelenetek mellett a karakterizáció volt. Lényeges összetevője ez a Lost-nak, a számos misztikus elem és wtf helyzetek mellett ez teszi kerekké/teljessé a sorozatot és többek között a komplex jellemrajzoknak is köszönhető, hogy az elmúlt évtized egyik legjobb drámájaként tartjuk számon. Azzal együtt, hogy néhány karaktermomentum - Lock és Boone párbeszéde, Charlie története, Jack és Locke utolsó dialógja kifejezetten tetszett, a jellemábrázolás során ezúttal nem tudták a megszokott szintet hozni.

Cuse-ék okosan arra játszottak, hogy a szinte teljesen feltérképezett karakterek kapcsán már csak az alternatív jövőkép tudna újat mutatni. Az elképzelés helyes, a kivitelezés egyelőre felemás. A cél talán annak a bemutatása lehet, hogy a sziget nélküli életük üres, boldogtalan lett volna, így az eredeti idősíkban megtörtént események is kedvezőbb megvilágításba kerülnének. Úgy is mondhatjuk, hogy valóban ez volt elrendelve számukra. Persze az alternatív idősík bevezetésének még több, jóval összetettebb szerep is juthat, de ezt majd csak idővel tudjuk meg. 

Térjünk rá az eredeti idővonalra, azon belül is Jack-ék történetére: rossz volt végignézni Juliet második halálát, legfeljebb az vigasztalt, hogya rövid visszahozatala azért nem volt teljesen céltalan. A "we should get coffee sometime" mondat nagy valószínűséggel az alternatív univerzumban hangozhatott el, legalábbis a szövegrészlet, Juliet arcvonásai, valamint a Miles által később megtudott információ miatt - "it worked". Közben a halott Jacob is megjelenik és Hurley barátunk segítségével üzen: Sayid-ot csak a templomban lehet megmenteni és a csapat is egyedül ott lehet biztonságban.

A kis kirándulás végén újabb otherekbe botlunk, melynek során elsőként természetesen a kötelezően letudott konfliktushelyzetet kapjuk meg. A behozott szereplők közül igazából csak John Hawkes ellen van kifogásom, már a Deadwood-ban is antipatikus volt számomra és ez, valószínűleg részben a színész, részben pedig a szerep hibájából adódóan most sincs másként. A Nemezis elleni harcra való felkészülést követően pedig rész végi cliffhangernek Sayid feltámadását kapjuk meg. Utóbbi kapcsán egyébként nem tartom valószínűnek a Jacob szállta meg a halott testet - féle elképzeléseket, szerintem ő a jó öreg, szimpatikus gyilkológép maradt (oké, ez részben oximoron).

Az én tetszésemet leginkább a harmadik, Jacob egykori kis kuckójában zajló történetszál nyerte el. Egyrészt dicséret illeti az évadnyitót természetesen forgatókönyvíróként is jegyző Lindelofot és Cuseot, remek párbeszédeket írtak és emellett Terry O'Quinn-t is ki kell emelnem, aki végig hiteles tudott maradni Nemezis figurájaként. Utóbbi számos kérdésünkre is választ adott, így többek között megbizonyosodhattunk arról, hogy Nemezis egyenlő smokey-val, legfőbb célja - elvileg - a hazatérése, a hamu valóban védelmet nyújt,  és Richard múltjával kapcsolatos részletek (rabszolga lehetett a Black Rockon) is napvilágra kerültek. 

Összességében egy jó iramú, wtf jelenetekkel telerakott 80 percet kaptunk, no persze, mondhatjuk, hogy ez azért mindenképp elvárás volt egy Lost évadnyitó esetében. Az alternatív univerzum felett még nagyon korai lenne ítéletet mondani, egyelőre próbálom félretenni a szkepticizmusomat és bízni a készítőkben. Nem meglepő módon jó néhány újabb kérdés születettet, de azért azt tegyük is hozzá, hogy Lindeloféktól nem kevés választ, vagy legalábbis erős sejtetést is kaptunk.

Értékelés:

Nem egyszer előfordult, hogy egy általam elkaszált sorozatot a későbbiek folyamán ismét elővettem, arra viszont eddig nem volt példa, hogy valaminek két alkalommal is búcsút intek, majd mégis visszatérek hozzá. A Dollhouse-t először a gyenge pilotot követően dobtam, aztán a biztató vélemények miatt adtam neki még egy esélyt - nem bántam meg, lassan beindult a dolog és az Epitaph One-t követően kifejezetten vártam a következő évadot.

Ismét csalódnom kellett azonban, sőt az első három rész után a soha többet babaház mondattal búcsúztam el tőle... most mégis a második évad kritikáját írom, a magyarázat pedig a fentihez hasonló - szerencsére rávettek arra, hogy még egyszer nekifussak.

A második évad felétől pazar iramot diktált Whedon, szinte végig a főszálra koncentrált, remek történetszálak, Joss-ra jellemző pörgős, adott esetben humorral átszőtt párbeszédek és feszült, a tragédia előszeléhez tökéletesen passzoló hangulat jellemezte a sorozatot. A kérdés az, mit csinált Whedon az első négy részben és úgy általánosságban, miért szúrta el ennyire az évadok elejét? Kézenfekvő válasz lenne a Fox, és természetesen nagy szerepük volt az egy eset egy rész séma erőltetésében, de Joss is ludas a dologban.

A standalone részeket is meg lehetett volna jól írni, valamint a babaház ötletének megszületésekor minden bizonnyal nem két évadban gondolkozott, tisztában volt vele, hogy a Fox noszogatásától függetlenül is bele kell majd vinnie néhány a főszálhoz nem kapcsolódó epizódot. Az igazság kedvééért azért azt tegyük hozzá, hogy ezek gyengeségében nem csak a kiszámítható, öltettelen forgatókönyvek, hanem Dushku harmatos teljesítménye is szerepet játszott. Nagyjából az ötödik résztől kezdődően azonban, a széria high concept oldal előtérbe helyezését követően már egy másik sorozatot láthattunk.

A karakterek végre kiteljesedhettek és Joss olyan okosan felépített, fordulatos sztorit tárt elénk, amelyet már az elejétől vártunk volna a mestertől. Az utolsó négy részben pedig még rátett egy lapáttal - elsőként az Attic-et borzonghattuk végig, amely amellett, hogy több felmerülő kérdésünkre is választ adott, olyan egyedi hangulattal bírt, amilyennel az Epitaph One óta nem találkoztunk. A Getting Closer talán a sorozat legjobb epizódja, a meghökkentő jelenetek sokasága - Claire, mint alvó ügynök, Bennette halála, Boyd szerepe a kirakósban - mellett egy a tavalyit alaposan felülmúló Coraline Caroline flashback-et is kaptunk. 

A háttértörténetnek a karakter megismerésén kívül az epizód logikai felépítésében is nagy szerepe volt -  Boyd, mint a Rossum vezetője és mindezt úgy, hogy egyértelmű volt, ez nem egy random módon behozott történetszál, Whedon jó eséllyel már a sztori kiötlésekor ebben gondolkodhatott. "...you'll learn to trust me." Két rész maradt hátra, a The Hollow Man a Rossum elleni leszámolásról szólt, mely nem meglepő módon, főleg az utolsó rész címének tudatában, nem járt sikerrel. Az utolsó előtti epizódban volt talán a legszembetűnőbb, de azért az egész évadra is igaz, az akciójeleneteket gyenge kivitelezése, sajnos ebben a tekintetben a sorozat nem igazán tudta kinőni gyermekbetegségeit...

A sorozatzáró Epitaph Two: Return során ismételten bebizonyosodott, hogy Whedon igencsak elemében van, ha poszt apokaliptikus hangulatot kell átadnia. A rendelkezésre álló pénzből a maximumot hozta ki, és a látványvilág mellett magabiztos kézzel varrta el a különböző történet/karakterszálakat is. Jól felépített, néhol szentimentális, adott helyzetekben viszont meglepő fordulatokkal operáló befejezést láthattunk, melynek végén - ki gondolta volna ezt pár hete - azt kell mondanom, hogy hiányozni fog a babaház... a színészek közül elsősorban Enver Gjokaj-ra igaz ez, minden egyes beprogramozott" szereppel megbirkózott, legyen szó kemény katonáról, a főnöknő kis szexuális játékszeréről vagy éppen geek tudósról.

Nagy kihívással járt a baba szerep, de ő ellentétben Dushku-val és Dichen Lachman-nal (Sierra) a maximálisat hozta ki belőle. Az Epitaph One egyik legnagyobb felfedezettje Franz Kanz volt, aki a második évad során, köszönhetően többek között komplexebb karakterének is remekelt, zárásként bemutatott produkciója pedig szintén önmagáért beszélt. Ne feledkezzünk meg azonban Olivia Williams-ről sem, mint ahogy Harry Lenix, vagy a nem állandó szereplők közül Summer Glau, Amy Acker, valamint Alan Tudyk teljesítménye is elismerésre méltó. A másik oldalt a már említett két "baba" mellett Tahmoh Pinokett képviselte, akinek kapcsán újfent bizonyítást nyert, hogy ő volt anno anno a BSG stáb leggyengébb tagja.

A Dollhouse szerencsére nem csak a bevezetőben említett nem mindennapos hullámvasút miatt lett emlékezetes, Whedon az évad második felében bizonyította a tehetségét és ki tudta aknázni a sztoriban rejlő lehetőségeket. Végezetül az értékeléshez még annyit, hogy az évad elején látott bizonytalanságokat (és finonam fogalmaztam) is bele kellett vennem, így összességében ennél több pontot/csillagot nem tudtam neki adni.

Értékelés:

Tavaly októberben nem sok esélyt adtam volna arra, hogy ezt mondhatom: a Southland március másodikán kezdi meg a második évadát. John Wells (ER) sorozata a 2008/2009-es idény midseasonjében mutatkozott be, melyben a rendkívül hitelesen ábrázolt rendőri munka (járőrök és nyomozók egyaránt szerepeltek) a kritikusok elismerését is kiváltották. Az NBC pedig, a fokozatosan csökkenő nézettség dacára, bekérte a második évadot.

Tavaly októberben mindenkit meglepett a hír, hogy a pávás csatorna két héttel az október közepi premier előtt elkaszálta a Southland-et...mindezt úgy, hogy hat részt már leforgattak belőle. Nem mindennapi, egyben nevetséges döntésről volt szó, melynek kapcsán ismét megkérdőjeleződött az NBC vezérkar szakmai hozzáértése. Bővebben itt írtam róla, mint, ahogy végigkísértem a Southland sorsát az új csatornához, a TNT-hez is. Ez utóbbi, egy elkaszált sorozat másik csatornához való átköltözése pletykaszinten ugyan viszonylag sokszor felvetődik, de csak kevés esetben realizálódik, a Southland esetében szerencsére ez történt.

A kábelcsatorna januárban kezdte el adni az első évadot, kibővített jelenetekkel és ezúttal érintetlenül hagyott káromkodásokkal. Az általunk már nem látott epizódokat, azaz a második évadból leforgatott hat részt március elejétől láthatjuk majd. Amennyiben jól teljesít a sorozat, természetesen a folytatásra is jó esély mutatkozik. Addig is kedvcsinálónak jöjjön egy friss előzetes, részben spoileres természetesen - többek között megtudjuk, hogy mi lett az s1 végén látott cliff feloldása.

A Damages tavalyi évadával igencsak magasra tette a lécet, azonban elnézve a kedden debütáló harmadik évad premierjét minden esély megvan arra, hogy legalább egy ahhoz hasonló, vagy adott esetben még egy azt is felülmúló 13 részt kapjunk. A sorozat felépítése szerencsére nem változott, a flashforwardokkal megtűzdelt történet ezúttal is egy nagy kirakósra emlékeztet, melynek végső megfejtése ugyan a fináléra marad, de addig is élmény lesz nézni, valamint elemezni minden egyes kis puzzle-t. A kép után már spoilerek társaságában folytatom.

Ahogy azt már az előző évadokban megszokhattuk Patty ezúttal is kapott, pontosabban fogalmazva szerzett magának egy nagy, a média érdeklődését is felkeltő ügyet. A Bernie Madoff-féle "Ponzi-trükk" a sorozat kreátorait is megihlette, így a Close által játszott karakter célkeresztjébe ezúttal egy több tízmilliárdos csalást elkövető pénzügyi tanácsadó került. Az ellenfél, illetve annak családjának bemutatása mellett szembesülünk Ellen új munkahelyével  - ügyészség is, míg Tom végre elérte a célját, névadó partner lett. A  jelen idejű, egyébként már itt is szépen keverik a kártyákat, történések kapcsán elsősorban az egyes karaktermomentumokat és színészi játékot, valamint a remekül megírt dialógokat lehet kiemelni.

A hat hónappal későbbi történéseket feldolgozó flashforward-ok (jó volt újra látni Tom Noonan-t) ezúttal kék szűrőt kaptak és bár nem panaszkodhattunk az elmúlt két évadban bemutatott jövőképekre sem, de ezúttal még rátettek egy lapáttal. A KZK csapat (két Kessler és Zelman) remek munkát végzett, a meghökkentő nyitó képsorok után végig feszült lékör uralkodott, aztán az utolsó percekben ismét döbbenet üljön ki az arcunkra. A formátum előnyeit maximálisan kihasználják, ráadásul a behozott történetszálak mellett az aláfestő zene is hozzájárul az egyedi hangulat kialakításához. Tom halála, a jelenben zajló ügy, Petty ajándéka, a rejtélyes telefon, a szereplők egymáshoz való viszonyának feltérképezése, elejtett szavak és még lehetne sorolni, ezúttal is bőven van min kombinálnunk.

A precízen kidolgozott és számos WTF jelenettel bíró szori azonban úgy tud igazán ütni, hogy a karakterizációra is nagy hangsúlyt fektetnek. A Damages esetében ráadásul a mellékszereplők bemutatása is lényeges tényező, a megvalósításban pedig a jelenlegi mezőny egyik, ha nem a legerősebb színészgárdája segédkezik. Évek óta elhűlve halljuk a Damages-hez kapcsolódó casting híreket és látjuk, ahogy évről évre - ebben is - felülmúlják magukat. Az idei érkezők közül elsőként Martin Short-ot említeném meg, az elsősorban komikusként ismert színész kiválóan alakítja a Tobin család ügyvédjét.

Arcjátéka, hanghordozása egyaránt sokat hozzáad a kimért karakterhez, és Zeljko Ivanek, valamint a a tavaly látott Marcia Gay Harden után ezúttal is sikerült elsőrangú ellenfelet tudtak szerezni Close által játszott Patty-nek. A Tobin családtagok esetében sem kell panaszkodnunk, Lily Tomlin, Len Cariou, Reiko Aylesworth valamint Campbell Scott egyaránt ideális választásnak tűnik, melyből eddig elsősorban - persze a nagyobb szerep miatt is - Tomlin és Scott játékát kell külön kiemelni. Keith Carradine is feltűnt a nyitó epizódban, a későbbiek folyamán pedig többek között Ted Danson, valamint Graham Yost-nak köszönhetően (elengedte a Justified forgatásáról) néhány részre Timothy Olyphant is feltűnik majd.

A megszokott színészgárda kapcsán sok újdonságról nem tudok beszámolni - Close továbbra is pazar, de Byrne-t és Donovan-t is dicséret illeti, míg karaktereik esetében megmaradt a sokrétű jellemábrázolás. Petty és Ellen viszonya mindig is központi kérdésnek számított és bár előbbinek ezúttal nincsenek hátsó szándékai, Close karakterénél már korántsem lehetünk ebben biztosak. Az akaratát minden áron végigvivő Petty-t, bár természetesen volt néhány őszinte pillanata nem sikerült eddig kiismernünk, és az első rész címe (ld. bejegyzés cím) és persze a jövőképek is arra engednek következtetni, hogy kettejük, finoman szólva is érdekes viszonyában még lesznek meglepetések...

Talán az eddigi legjobb Damages évadnyitót láthattuk és a behozott történetszálak, a flashforward eddigi menete, valamint a KZK csapat iránti töretlen bizalmam azt mondatja velem, hogy a záró epizódot követően ezt jó eséllyel az egész évadra is kijelenthetem majd. A nézettség viszont, ahogy azt sajnos a Damages esetében sajnos már megszokhattuk gyengén alakult, mindössze 1.4 millióan ültek le a képernyő elé, valamint 0.3-as demó ratinget hozott...és ilyenkor erősödnek fel újfent a köszönjük FX! rigmusok.

Értékelés:

Timothy Olyphant (Deadwood, Damages, Hitman) a múlt heti TCA-turné során kissé kényelmetlenül érezte magát az újságírói kérdésektől, legtöbben ugyanis egykori sorozata - Deadwood, valamint a hamarosan debütáló Justified közötti hasonlóságok felől érdeklődtek. "That show is over, and this is just beginning. And that's appealing."...."Both charachters wear hat. But after that, they start to become their own thing."  - többek között ezek a válaszok jöttek tőle, objektívan nézve azonban van alapja az említett sorozatok és leginkább a két főkarakter összehasonlításának.

Az FX által prezentált Justified-ban Olyphant egy US Marshal-t (Raylan Givens) alakít, akit egy Miami-ban történt incidens után szülővárosába, Harlan-ba helyeznek át. A széria ugyan napjainkban játszódik, de megtalálhatóak benne a westernfilmek főbb stílusjegyei, valamint Givens módszerei is gyakran eszünkbe juttatják majd a vadnyugati seriffek gondolkodásmódját. A karakter leírásában egyébként szerepel a "modern day 19th century-style lawman" részlet, mely szintén a fenti állítás igazát bizonyítja. Olyphant mellett a további szerepekben többek között Natalie Zea-t (Dirty Sexy Money), Walton Goggins-t (The Shield), Jacob Pitts-et (Eurotrip) és Kevin Rankin-t (Trauma, FNL) láthatjuk majd.

A sorozat Elmore Leonard Fire on the Hole novelláján alapul, a showrunneri posztot pedig Graham Yost kapta meg, aki pályafutását a Speed (Féktelenül) forgatókönyvével kezdte, míg tévés korszakában a Boomtown és a Raines kreátora volt. A kezdeti stádiumban még Lawman címre hallgató sorozat tavaly kapta meg a berendelést, az első évad 13 részből fog állni. A premier március 16-án lesz, és az eddig kiszivárgott információk, valamint promók alapján joggal bízhatunk benne, hogy az FX ezúttal is egy kiváló drámát hozott össze nekünk. A Justified új előzetese részben spoileres ugyan, de ezzel együtt érdemes megtekinteni, tökéletes kedvcsináló a sorozathoz.