"Ez tulajdonképpen a Harcosok klubja lenne, amennyiben Brad Pitt-et egy kutya jelmezbe bújtatott srác, míg Ed Norton-t Frodo játszaná." - John Landgraf (FX elnök)

Sejtésem szerint az FX újonca nagyjából a következő reakciókat válthatta ki a nézők többségéből: volt, aki az alapsztorit elolvasva úgy döntött, hogy bele sem kezd a sorozatba, volt, aki adott neki egy esélyt, de Wilfred megjelenése után pár perccel, az 'ezt komolyán gondolták kérdést' mormolva otthagyta az egészet és természetesen voltak olyanok, aki végignézték a valamivel több, mint 20 percet és a szürreális jelzővel, valamint a tetszik/meglátom mi sül ki belőle szavakkal jellemezték a pilotot.

Az azonos című ausztrál sorozat alapján készült Wilfred tehát alaposan megosztotta az embereket, de mindenképp ajánlatos legalább egy pilotnyi esélyt adni neki, ennek okairól bővebben a kép alatt írok.

Már az indítás sem mindennapos, a sorozat kezdő képsoraiban ugyanis a főszereplőnk megpróbál öngyilkosságot elkövetni. Az Elijah Wood által játszott Ryan módszerei azonban sokkal inkább megmosolyogtatóak, mintsem rémisztőek - gyógyszer túladagolás turmix formájában, így nem meglepő, hogy a kísérlet kudarcot vall.  Hősünk ismét letargikus állapotba kerül, melyből végül a felettébb csinos szomszéd lány mozdítja ki, aki megkéri, hogy vigyázzon pár órát a kutyusára, Wilfred-re. És itt jön a csavar a sztoriban, Ryan ugyanis Wilfred-et embernek látja, egészen pontosan egy kutyajelmezbe öltözött, ausztrál akcentussal bíró férfinak.

A helyzetet súlyosbítja, hogy a kutyusunk ráadásul beszél is hozzá és a közösen eltöltött nap bizony jó pár meglepetéssel szolgál Ryan számára. A sorozatot ugyan komédiaként hirdették, de gyorsan kiderül, hogy valójában dramedy-ről van szó, a vicces jelenetek főként az én embernek, de mások kutyának látják szituációból erednek, míg a drámai rész a főszereplő kisiklott életére koncentrál. Ryan-nek szüksége van valakire, aki átsegíti ezen a nehéz perióduson és úgy tűnik Wilfred segítségével, akivel persze se veled, se nélküled kapcsolatban vannak, sikerül túljutnia a depresszión.

A pilot közepére sikerült elfogadnom a bizarr alaphelyzetet és mind a dráma, mind a komédia vonalon akadt néhány kifejezetten jó ötlet, főként a kiszámíthatatlan Wilfred-nek köszönhetően. Ezzel együtt kissé kiegyensúlyozatlanak tűnt ez a 23 perc, jól láthatóan még keresi a hangját a sorozat. Összességében pozitív az összkép és bízok benne, hogy folyamatos fejlődés után hosszú távon is nézőssé válik a sorozat.

Elijah Wood remek casting volt Ryan szerepére, de a Wilfred-et alakító Jason Gann (az eredeti sorozat készítője, valamint ott is ő alakítja a kutyát) szintén dicsérhető, Fiona Gubelmann egyelőre leginkább a külsejével tűnt ki, míg a Ryan húgát játszó Dorian Brown kapta a legantipatikusabb szerepet. Érdekesség, hogy az első évad során Rashida Jones, Nestor Carbonell, Peter Stormare, Ethan Suplee (őt már láthattuk a pilotban) és Ed Helms is tiszteletét teszi majd egy rövid szerep erejéig. Az FX teljes mértékben elégedett lehet a pilot nézettségével, még egy 20 perces sorozatuk sem nyitott ilyen jól, 2.5 millió néző és 1.2-es rating a 18-49-es korosztályban.

Értékelés:

A True Blood negyedik évadjának premierje előtt az HBO elhozta nekünk két nagyszabású drámájának az előzetesét. Az egyik Terence Winter és Martin Scorsese 1920-as években játszódó maffia sorozata, a Boardwalk Empire, melynek második évada ősszel, várhatóan tavalyhoz hasonlóan szeptembertől indul majd. A másik sorozat a Michael Mann és David Milch által készített Luck, a kiváló szereplőgárdával, többek között Dustin Hoffman, Nick Nolte és Dennis Farina bíró dráma a lóversenyek világába kalauzol el bennünket, elsősorban annak árnyékos oldalát bemutatva, a tulajdonosok, szerencsejátékosok és zsokék életére fókuszálva. A premier pontos időpontja ismeretlen, valószínűleg év végén, vagy 2012 elején láthatjuk majd.

Az idei év egyik legnagyobb érdeklődésre számot tartó sorozata a Game of Thrones volt, melynek kapcsán egyértelműen kijelenthetjük, hogy képes volt megfelelni a hatalmas elvárásoknak, erről bővebben az első évadot összegző bejegyzésben írtam. Gaines kollégával úgy döntöttünk, hogy az eheti összeállításban a fantasy sorozat első szezonjáról emlékezünk meg, méghozzá úgy, hogy felidézzük a tíz epizód legemlékezetesebb jeleneteit. Természetesen spoileres tartalomról van szó, így akinek még elmaradása van, az ne folytassa tovább a poszt olvasását. A toplista végén, egyfajta bónuszként az általunk legrosszabbnak ítélt jelenetsort is feltüntettük.

10. Ned és Cersei párbeszéde (7. epizód)

Egy kíméletlenül őszinte párbeszéd, mely előrevetítette Ned sorsát és nem mellesleg elhangzott a könyv egyik legtöbbet idézett mondata is. Ned a szokásoknak megfelelően az erkölcsösséget és a jóindulatot képviseli, mely főként annak tükrében elismerésre méltó, ha számba vesszük, hogy a Lannisterek mennyi keserűséget okoztak a családjának. Természetes, hogy vele tudunk a legkönnyebben azonosulni, de közben érezzük, hogy a Cersei által elmondottaknak legalább akkora súlyuk van és bármennyire is ódzkodunk ellene, sok igazság van a szavaiban. "Ha a trónok harcában veszel részt, győzöl, vagy meghalsz. Nincsen középút."

Nem támasztottam túlzott elvárásokat a Falling Skies felé, tulajdonképpen egy könnyed, szórakoztató sorozatot vártam, mely képes lesz felülmúlni a hasonló tematikával bíró, két évadot megélt V-t. A sorozatnak otthont adó TNT, már csak a rendkívül erős promóció miatt is combos nézettséget várt, azon belül főként a célkorosztályban (18-49) számított erős eredményre. A két részes pilotot követően végül a csatorna és személy szerint én is elégedettségünknek adhattunk hangot, erről bővebben viszont már a kép alatt, a komolyabb spoilereket elkerülve írok.

A sorozat kezdő jelenete, mely az idegenek ideérkezését, majd a háború kitörését volt hivatott összefoglalni kissé hatásvadászra sikeredett, ráadásul a gyerekszínészek nem túl hiteles előadásmódja ezt még tovább rontotta. A döcögős kezdés után szép lassan magára talált a Robert Rodat által jegyzett pilot (a második epizódot Graham Yost írta), megismerkedtünk az emberi ellenállás egyik csoportjával, szépen csepegtették az információkat a Skitter névre hallgató idegenekről, valamint jutott idő morális kérdések felvetésére is. Az már az első két rész során kirajzolódott, hogy a sorozat három fő szegmensre tagolódik majd, ezek közül az egyik a történelem professzor Tom Mason és a családja, valamint a hozzá közel állók története.

A másikat közvetlenül hozzákapcsolhatjuk az idegenekhez, melybe beletartoznak a Skitterek és az ő robotjaik eredetét, illetve céljukat firtató kérdések és maguk az akciójelenetek is, míg az utolsó nagyobb lélegzetvételű téma társadalmi vonatkozású. Utóbbinál az írók főként a katonaság és a civil lakosság kapcsolatára helyezték a hangsúlyt, ezen belül az egymásra utalást és a különböző nézőpontok ütköztetését lehet kiemelni, valamint emellett a gyerekek szemszögéből próbálták érzékeltetni a múlt és a jelen közötti kontrasztot.

A Falling Skies mindhárom, általam felsorolt összetevőjéről elmondható, hogy találunk bennük hibát, legyen szó a kissé sótlan párbeszédekről, a tanító célzatú, nem épp életszerű monológokról, vagy néhány sablonosan megírt karakterről, de mindezzel együtt az összkép pozitív maradt. A szereplők többségének érthető a motivációja, együtt tudunk velük érezni és ennek folyományaként érdekel a sorsuk, az eddig behozott szálak pedig végig lekötötték a figyelmemet. A látványvilág megfelel az előzetes elvárásoknak, ugyan nem fogunk hanyatt esni az idegenek megjelenítésétől, de a lehetőségekhez képest korrekt munkát végeztek velük, a posztapokaliptikus világ, a kihalt utcák/város megjelenítése pedig kifejezetten jól sikerült.

A jó nevekből álló színészgárda, többek között Noah Wyle, Will Patton, Moon Bloodgood közepes teljesítménnyel rukkol ki, de hozzá kell tenni, hogy jelenleg a szerepük sem enged ennél sokkal többet. A hölgyek kapcsán a casting felelősnek mindenképpen kijár a dicséret, férfi társaim valószínűleg az előbb említett Bloodgood mellett örülnek Jessy Schram és Sarah Carter szerződtetésének is. Végezetül nézzük meg a premier nézettségét: a TNT elégedett lehet az 5.9 milliós kezdéssel, mely az idei év eddigi legjobb kábeles debütálását jelenti, de 18-49-es 2.0-ás rating is kifejezetten jónak mondható.

A Falling Skies ugyan nem váltja meg a világot, de az eddigi két rész a hibáival együtt is kellemes kikapcsolódást biztosított és ha lehet hinni az amerikai tévés szakíróknak, a minőség a későbbiek során fokozatosan javul majd.

Értékelés:

Ideje búcsút vennünk a srácoktól, az HBO döntése értelmében idén nyáron látjuk őket utoljára a kis képernyőn. Ezt követően tervbe van véve ugyan egy mozifilm, de ez még korai stádiumban van, és őszintén szólva nem is rajongok túlzottan az ötletért. Térjünk is vissza a záró, nyolcadik évadhoz, mely július 24-én fog elstartolni és a szokottnál kevesebb, nyolc epizódot fog tartalmazni. Remélhetőleg sikerül elvarrni a függőben lévő szálakat, legyen szó Vinnie drogfüggőségéről, Ari házassági problémáiról, vagy éppen Drama animációs sorozatáról és egy méltó befejezésben lesz részünk.

A nyolcadik évad előzetesét ide kattintva lehet megtekinteni, a hivatalos poszter pedig alant látható.

Veena Sud showrunner többször is kihangsúlyozta, hogy a céljuk egy a hagyományos nyomozós szériáktól eltérő sorozat megalkotása volt, ami nem használja a procedurális krimik többségében felelhető jegyeket. Ezúton is gratulálok a korábban a Cold Case írógárdájában dolgozó Sud-nak, sikerült megvalósítania az előzetes elképzeléseit, de sajnos ez nem jelenti azt, hogy minőségi sorozatot tett volna le az asztalra...Pedig milyen ígéretesen indult a The Killing, a kép után spoilerek társaságában megnézzük, hogy mi romlott el útközben és természetesen a nagy visszhangot kiváltó évadzáróról is szót ejtünk.

A pilot megnézését követően elképzelni sem tudtam, hogy az évad végén egy negatív kicsengésű írással jelentkezek majd. Rendkívül meggyőző volt ugyanis a The Killing kezdése, három sok potenciált magában hordozó történetszál, erőteljes alakítások sora, egyből ránk telepedő, nyomasztó atmoszféra és mindezt érdekesnek tűnő karakterek tették még vonzóbbá. A lelkesedésem lassan, de fokozatosan csökkent, a sorozat önismétlővé vált és egyre kevésbé tudta lekötni a figyelmemet. A politikai machinációk során ezerszer látott klisék kerültek elő, a nyomozás vontatottá vált és a fordulatok, melyek kissé kiszámítható módon a rész végén, ugyanarra a zenei motívumra épültek, csak szemfényvesztésre voltak jók.

A Larsen család tagjainak a drámája az első néhány rész során komoly emocionális hatást gyakorolt rám, de ezt nem lehetett 13 részen keresztül fenntartani, a férj börtönbe jutását követően pedig érdektelenné vált, ellaposodott számomra a szál. Hozzá kell tenni, hogy azért akadt néhány kivétel, mint Brent Sexton kórházas jelenete, de ez elsősorban a karizmatikus színészi alakításnak és nem az íróknak köszönhetően vált emlékezetessé. A jellemábrázolás kapcsán sem tudok sok pozitívumról beszámolni, ugyan megismertük a karaktereinket, de ezzel együtt távolságtartó maradtam velük szemben, ráadásul többségük, Holder és talán még Stan kivételével antipatikus volt számomra.

Talán, ha kicsit előrébb hozták volna a 11. részt, a két nyomozó kapcsolatát elmélyítő, a karakterizáció szempontjából legjobbnak tekinthető epizódot... de a finálé ezt is lerombolta, az a rész, mely után a nézők jelentős része és személy szerint e bejegyzés írója is becsapva érezte magát. Sud-ék túl sokat markoltak és a végeredmény kiábrándító lett, a az utolsó percekben bemutatott fordulat átgondolatlan és buta volt, nem túlzás azt állítani, hogy 'cápa ugrással' ért fel. Szerettünk volna választ kapni az AMC promóiban gyakran használt Who Killed Rosie Larsen? (Ki ölte meg Rosie Larsen-t?) kérdésre, de helyette egy logikai bakiktól hemzsegő fordulatot kínáltak nekünk az írók, ráadásul Holder pálfordulásával a legszimpatikusabb szereplőnek is 'búcsút inthettünk'.

Nagy kár a The Killing-ért, a jó kezdést követően folyamatosan esett a színvonal és sajnos pont az évadzáróra érte el a mélypontot. Láthattunk néhány kiváló színészi alakítást, külön kiemelve a Joel Kinnaman, Brent Sexton, Michelle Forbes hármast, dicsérhető a sorozat képi világa is, de sajnos ez kevés, Veena Sud és az írógárda nem tudott felnőni a feladathoz. Az AMC az elmúlt pár év során nagyon magasra tette a lécet, a The Killing-gel azonban mellényúltak, ami így az eddigi leggyengébb alkotása lett a csatornának. A második évad ugyan berendelve, de jövőre már nélkülem folytatódik a sorozat.

Értékelés:

Úgy tűnik, hogy a The Walking Dead sikere megnyitotta az utat a képregény adaptációk előtt, egymás után jelentik be a csatornák az ilyen irányú terveiket. Az FX év elején kérte be a Powers pilotját, a Showtime pedig a Chew szkriptjére adott le megrendelést. A fizetős kábelcsatorna ráadásul a legújabb hír szerint kacérkodik a 100 Bullets kis vászonra ültetésén is. Ugyan a Fox, valamint az NBC végül passzolta a Locke & Key-t és a Wonder Woman-t, a tendencia jól látható, a mozifilmek után a sorozatok világában is egyre több képregény feldolgozásra lehet számítani.

Örömteli, hogy a kábelcsatornák minőségi alapanyagokat választanak, a Powers-hez és a Chew-hoz hasonlóan a 100 Bullets is Eisner-díjjal kitüntetett képregény. Nézzük meg most  ez utóbbit egy kicsit közelebbről: a Vertigo által kiadott sorozat 1999 és 2009 között pontosan 100 számot élt meg és az elmúlt évtized egyik legnagyobb hatású képregényének tartják. Brian Azzarello és Eduardo Risso alkotásában a történet mozgatórugója Graves ügynök, aki olyan embereket keres fel, akiket kihasználtak és eldobtak, az életük pedig már fabatkát sem ér.

Graves először bizonyítékot szolgáltat arról, hogy ki a felelős a jelenlegi helyzetükért, majd átnyújt nekik egy pisztolyt és 100 töltényt...Mindkettő lenyomozhatatlan, így az elkövetőnek, legalábbis jogi értelemben véve, nem kell aggódnia a következmények miatt. A 100 Bullets a tragikus egyéni sorsok és a részenkénti leszámolások mellett komoly átívelő szállal is rendelkezik, a képregény a noir és gengszter történetek kedvelői mellett főként azoknak ajánlható, akik szeretik a sok szereplőt mozgató, fordulatokkal teli, rendkívül jól átgondolt történetvezetést.

Az alapanyag tehát kiváló, azt viszont vegyes érzésekkel fogadtam, hogy a Showtime David S. Goyer-t bízta meg az adaptációval. Goyer eddigi pályafutása során írt már kifejezetten jól sikerült - Dark City, Batman Begins és rendkívül gyenge - Jumper, Blade: Trinity szkripteket is. A tévés pályafutása eléggé szegényesnek mondható, a Treshold, a Blade sorozat és a FlashForward is csupán egy évadot élt meg és sajnos a minőségük is hagyott kívánnivalót maga után. Csak bízni tudok abban, hogy Goyer ezúttal a jobbik énjét veszi majd elő, a 100 Bullets-ben ugyanis hatalmas lehetőségek rejlenek.

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy még egy sorozatot sem kísért műsorba kerülés előtt akkora felhajtás, mint a Game of Thrones-t és ez főleg annak tudatában nagy dolog, hogy az HBO több, mint négy éve, 2007 januárjában vette meg George R.R. Martin regényciklusának megfilmesítési jogait. A legnagyobb érdeklődés természetesen a rajongók oldaláról volt tapasztalható, de a könyvet nem ismerők jó része is, a forgatásról kiszivárgott hírek, az elhivatott készítők, a kiváló szereplőgárda, illetve a csatornába vetett bizalom miatt nagy érdeklődéssel várta a fantasy szériát.

Az egy pillanatig nem lehetett kérdés, hogy hatalmas potenciállal rendelkezik a sorozat, de személy szerint épp ezért óvatos voltam, hiszen tavaly egy hasonlóan nagy hype-pal övezett HBO széria nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A Boardwalk Empire a kivitelezését tekintve ugyan elsőrangú alkotás, viszont sem a karakterek, sem a történet szempontjából nem tudott magával ragadni. Elővigyázatos voltam tehát a Game of Thrones-szal, de így utólag kijelenthetem, felesleges volt, beváltotta, sőt talán túl is szárnyalta az előzetes elvárásaimat. Az első évaddal kapcsolatos benyomásaimról a kép alatt, spoilermentesen számolok be.

Embert próbáló feladattal állt szemben a David Benioff - D. B. Weiss showrunner páros, egy rengeteg szereplőt mozgató, sok helyszínnel operáló, aprólékosan kidolgozott regényt kellett a kis vászonra ültetniük. A pilot lassú tempót diktált és az írók elsősorban Westeros, valamint a karakterek egymáshoz fűződő kapcsolatainak bemutatására törekedtek. Egy (legalábbis a könyvet nem olvasóknak) teljesen új világ tárult elénk, mely az okos történetvezetés, a jól adagolt információk, a hiteles és egyúttal komplex karakterek segítségével egyből beszippantott minket.

Négy részen keresztül tartott a ráérős, úgymond ismerkedős tempó, de szeretném kiemelni, hogy mindez pozitív előjellel értendő, hiszen szükségszerű volt ez a fajta építkezés, ráadásul az egyes epizódok minőségét mindennél jobban jelzi, hogy pillanatok alatt elröpült a közel egy órás játékidő. A Game of Thrones legnagyobb erőssége ráadásul már itt is érződött, a politikai játszmák, a szereplők egymással szembeni intrikái és ügyeskedései, amik leginkább egy sakkjátszmához hasonlíthatók, abból is a legjobbakéhoz, amikor már képtelen vagy kiszámítani a következő lépést.

A tét részről-részre emelkedett, nem egy áll-leejtős, akár a nézők haragját is kivívó fordulatra került sor, a jó alapoknak köszönhetően pedig szinte mindegyik karakter sorsa érdekelt bennünket, kötődtünk hozzájuk. Ennek folyományaként az első évados történetszálak kivétel nélkül lekötötték a figyelmemet, legyen szó a Keskeny Tengeren túli eseményekről, az Éjjeli Őrségről, Tyrion kalandos utazásáról, vagy éppen King's Landing kívülről szép, de belül rothadó erkölcsű világáról. Ennek kapcsán külön ki kell emelnem az írógárda, melyet a két showrunner Benioff és Weiss, valamint egy-egy rész erejéig Jane Espenson, Bryan Cogman, illetve George R.R. Martin alkotott, teljesítményét.

A tehetségüket a történetkezelés mellett az elsőrangúan megírt, gyönyörűen kidolgozott (ez persze Martin érdeme is) párbeszédek és a jellemábrázolás mutatja. A legalaposabb munkát, a sokszor felelőtlennek tűnő, de közben kiváló logikával rendelkező Tyrion-on és a pilot óta komoly személyiségbeli változáson áteső, önbizalomtól duzzadó Daenerys-en végezték, de az állandó szereplők közül mindenkivel elégedettek lehetünk.

A színészeink közül főként Sean Bean, Aidan Gillen, Peter Dinklage, Nikolaj Coster-Waldau, Lena Headey, illetve a sorozat kellemes meglepetéseinek számító Emilia Clarke és Maisie Williams alakítását illeti dicséret. Ki kell térnem még a megvalósításra, mely a tévés költségvetéshez képest elsőrangúnak mondható, egyszer sem estem ki a Martin által megálmodott világból, a pilottól az évadzáró rész utolsó jelenetéig valódinak éreztem Westeros-t.

Az HBO már a premiert követően berendelte a második évadot, ami utólag a folyamatosan emelkedő nézettség, valamint nézők és a szakma pozitív visszajelzései miatt kiváló döntésnek minősíthető. Kockázatos projekt volt a Game of Thrones, de a végeredmény önmagáért beszél, Benioff-ék az év egyik legjobb sorozatát tették le az asztalra, mellyel a könyvet ismerősek és a újoncok is teljes mértékben elégedettek lehetnek.

Értékelés:

Az elmúlt hetekben valószínűleg minden sorozatkedvelőnek megcsappant a heti betevője, nem véletlen, hiszen a kábelsorozatoknak köszönhetően minőségben ugyan nem, de a mennyiséget tekintve uborkaszezonnak tekinthetjük a nyarat. Ezért is döntöttünk Gaines kollégával úgy, hogy a nyári hónapok alatt különböző toplistákat állítunk össze, ezzel is enyhítve a megszokott sorozatadag hiányát. A rovat heti rendszerességgel jelentkezik majd, úgy gondolom érdemes lesz velünk tartani, hiszen főként Gaines-nek köszönhetően érdekes kategóriákat sikerült megalkotni.

Elsőként a televíziózás történetének legjobb cliffhangereit vesszük számba. A fogalom a nyitva hagyott befejezést, az egyes részek, évadok végén, de természetesen akár közben is használt sokkoló zárást jelenti, melynek célja, hogy a néző biztosan visszatérjen a következő epizódra, vagy éppen szezonkezdetre. A kifejezést először 1914-ben használták, amikor egy több részes némafilm nyitóepizódjának végén a főszereplő egy szikla tetejéről lóg le, a cliff (szikla) - hanger (lóg) kettőséből pedig megszületett a ma már széles körben ismert fogalom.

Nézzük akkor az általunk legjobbnak tartott cliffhangereket:

megjegyzés: kivétel nélkül évad végi cliffhangerek kerültek be.

10. Dexter - 4. évad "The Getaway" (2009)

Dexter az utolsó részben a papírformának megfelelően elkapja a negyedik évad során végig üldözött Trinity-t, de az írók végül nem a happy end-et választják. Már a Dexter-Arthur párbeszéd is baljósló volt, érezni lehetett, hogy tartogatnak számunkra még egy utolsó csavart. Pont akkor veszti el Rita-t, amikor legyőzte a családdal kapcsolatos kételyeit és végre megtalálta a boldogságot, saját megfogalmazása szerint azonban a sors ezúttal is keresztülhúzta a számításait.

Úgy tűnik a Starz-nál nagy bizalommal vannak Sam Raimi, valamint munkatársa Rob Tapert irányába, a Spartacus-t követően egy újabb projektjükre mondott igent a fizetős kábelcsatorna. Az új széria nem más, mint a Noir, a 2001-es, 26 részt megélt japán anime adaptációja. A sorozat középpontjában két fiatal női bérgyilkos áll, akik kénytelenek összefogni a közös ellenség, egy titkos alvilági szervezet ellen. Időközben az is kiderül, hogy a két hölgyemény között rejtélyes kapcsolat van, így a múltjuk feltárása szintén nagy szerepet kap majd a történet során.

Az adaptáció forgatókönyvét Steven Lightfoot (Criminal Justice) vetette papírra, a színészgárda kapcsán azonban nem tudok információval szolgálni, a casting még csak most veszi kezdetét. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a pilot elkészülte előtt adtak zöld utat a sorozatnak, ami a legtöbb csatornánál ritkának, a Starz esetében viszont lassan már bevett gyakorlatnak mondható. Így került tavaly berendelésre a Kelsey Grammer és Gus Van Sant fémjelezte politikai dráma a Boss, valamint az 1960-as évek Miami-jában játszódó, Jeffrey Dean Morgan főszereplésével készült Magic City.

Előbbinél nyolc, utóbbinál tíz részes első évadra számíthatunk, valószínűleg a Noir bemutatkozó szezonja kapcsán is hasonlóban gondolkodnak a csatornánál. Végezetül nézzük meg, hogyan néz ki a a Chris Albrecht irányította Starz-nál a közeljövő felhozatala: július 8-án érkezik a Torchwood: Miracle Day, október 21-én a Boss, a Spartaucs második évadja pedig vélhetően jövő év elején kerülhet bemutatásra. A Magic City szintén 2012-ben debütálhat, mint, ahogy a Noir is, míg a Camelot-nál még nem történt meg a második évados berendelés.

Az idei év egyik kiemelkedő alkotása, mely hétről-hétre egyre magasabbra teszi a lécet, de vajon felmerült-e benned, hogy milyen lenne a Game of Thrones komédiaként? Úgy döntöttem, hogy a vasárnapi finálé előtt nem az évadzáró spoilerekkel teletűzdelt előzetesét rakom ki, hanem egy jóval könnyedebb, humoros videóval lepem meg az olvasókat. Mindezt a New York-i Vulture munkatársainak köszönhetjük, akik a Tyrion - Bronn kettőst középpontba helyező, remekül összevágott fake trailerrel kedveskedtek nekünk. A stílusosan One and a Half Man címre keresztelt videón garantáltan jól fog mulatni minden Game of Thrones néző.

Az HBO az elmúlt években jó néhány nagy elismerésnek örvendő, több esetben Oscar-jelölt, vagy díjazott rendezővel dolgozott, így például Martin Scorsese (Boardwalk Empire), Michael Mann (Luck), Alexander Payne (Hung), Jonathan Demme (Enlightened), Kathryn Bigelow (The Miraculous Year - nem rendelték be) és Bill Condon (Tilda - nem rendelték be) nevét lehet megemlíteni. Impozáns névsor, mely most tovább bővül, napjaink egyik legjobb direktora Darren Aronofsky (Requiem for a Dream, The Fountain, The Wrestler, Black Swan) is szerződést kötött a csatornával.

Aronofsky a Hobgoblin pilotját fogja rendezni, melyet az amerikai tévés szakírók az 'Inglorious Basterds varázslókkal' jelzővel illetnek. Nem véletlenül hasonlítják Tarantino filmjéhez, a történet szerint a második világháború során egy varázslók és szélhámosok alkotta csoport ered Hitler nyomába. Elsőre kissé infantilisnak tűnik ugyan a sztori, de a Hobgoblin írójának személye megnyugtathat minket. A Nebula és Hugo-díjjal kitüntetett amerikai író Michael Chabon (Wonder Boys, The Yiddish Policemen's Union) a feleségével Ayelet Waldman-nal együtt jegyzi a pilot forgatókönyvét. Aronofsky egyébként a rendezés mellett producerként is közreműködik a projektben.

Érdekesség, hogy az idei Oscar-jelölt rendezők közül Aronofsky mellett David Fincher is belekóstol a tévé világába, a Netflix által berendelt, Kevin Spacey-t felvonultató House of Cards rendezői és produceri feladatait látja majd el. Maradva a 2011-es díjátadónál, az Oscar-t bezsebelő Tom Hooper pedig néhány éve az HBO minisorozatának, a John Adams-nek volt a direktora.