A Rescue Me lassan a hosszú, hét éves pályafutása végére ér, többek között ezért is döntöttem úgy, hogy az évadnyitó kapcsán írt bejegyzésben a hetedik évad első része mellett szót ejtek a sorozat születésének körülményeiről, valamint a lehetséges befejezéseket is megvizsgálom majd.

Denis Leary 1999-ben hozta létre a tűzoltókat, illetve azok családjait segítő alapítványát, miután egy szülővárosában történő tűzesetben elhunyt tűzoltó unokatestvére Jerry Lucey, valamint gyermekkori barátja Tommy Spencer hadnagy. A két évvel későbbi események - a World Trade Center elleni támadás közben/után közel félezer New York-i tűzoltó vesztette életét, szintén cselekvésre késztették, komoly összeggel támogatta az áldozatok hozzátartozóit. Két tragikus esemény, melyek arra ösztönözték Leary-t, hogy elkészítse a New York-i tűzoltóság 62-es egységének életét bemutató Rescue Me-t.

Leary ismét azzal a Peter Tolan-nel állt össze, akivel a rövid életű, de annál emlékezetesebb The Job-ot készítették, a sorozattervre pedig az akkor a saját műsorok gyártásában még viszonylag fiatalnak számító FX mondott igent. A többi pedig, ahogy szokták mondani történelem, a 2004-ben indult sorozat, főként az egészen pazarul sikerült két évad mintapéldája volt annak, hogy miként is kell igazán jó dramedy-t készíteni. A sorozat számos emlékezetes, hol vicces, hol drámai jelenettel gazdagított bennünket, mindezt remekül megírt karakterek tolmácsolásában... az utazás azonban lassan véget ér.

A senkit nem tisztelő, (ex)alkoholista ír tűzoltót, Tommy Gavint, valamint kompániáját középpontba helyező Rescue Me idén nyáron zárja le a pályafutását. A sorozat utolsó, kilenc epizódból álló évada, melyet egyébként már tavaly leforgattak, az FX-en ma debütál, itthon pedig az AXN rekordgyorsasággal, már csütörtök este képernyőre tűzi. A következőkben a 'Mutha' címet viselő évadnyitó kapcsán fejtem ki a spoilermentes véleményemet.

A sorozat kapcsán az egyik legtöbbször feltett kérdés, hogy vajon képes lesz-e Tommy megváltozni és felelősségteljes apaként, férjként, valamint tűzoltóként viselkedni. Ahogy haladtunk előre a történetben ez a kérdés mind többször visszatért és ezzel egyidőben egyre hangsúlyosabb lett. Tommy már jó ideje a saját démonjaival küzd, ami az évadnyitó során is központi szerepet kapott. Az írók szembesítettek minket a főszereplő lelkiismeret-furdalásának okival, legyen szó a tavalyi évad legtragikusabb eseményéről, unokaöccsének lebénulásáról, az egész családját tönkretevő alkoholproblémáról, illetve a 9/11 óta kimondatlan kérdésről: miért nem én voltam ott?

Az epizód ennek megfelelően drámai jelleget öltött, viszonylag kevés humoros jelenetet csempésztek bele az írók, de hozzá kell tennem, hogy azok szinte kivétel nélkül jól működtek. A 62-es brigád is mindössze egy jelenet erejéig szerepelt együtt, amint éppen a nem tudunk mit csinálni magunkkal tűzeset nélkül tételt próbálták bizonyítani. Nem kell azonban aggódni, a későbbiekben során minden bizonnyal többet látunk majd belőlük, de a Tolan-Leary kettős most nagyon helyesen a sok problémával küzdő főszereplőre hegyezte ki a történéséket. A viszonylag nyugodtnak mondható, főként párbeszédekre épülő epizód vége kifejezetten erős zárást kapott, aminek előtte azért már szépen megalapoztak.

Bízom benne, hogy az előttünk álló kilenc rész méltó lezárása lesz a sorozatnak, azt viszont még megtippelni sem merem, hogy milyen előjelű, pozitív, avagy negatív végkifejletet kapunk. Peter Tolan elmondása szerint korábban két befejezés volt tervbe véve: 1. Tommy berohan egy égő házba, majd ott leül egy székre, ezzel pedig öngyilkosságot követ el. 2. Tommy visszavonult és a tengerparton Kelly (Maura Tierney) társaságában látjuk őt. Szerencsére (az elsőt egyébként maga Leary javasolta) időközben meggondolták magukat, így kevesebb mint egy hónap múlva, szeptember 7-én kapunk választ a mi lesz Tommy Gavin sorsa kérdésre.

Végezetül hadd fejezzem ki a köszönetemet az AXN-nek, akik lehetőséget adtak az évadnyitó epizód premier előtti megtekintésére. A 7x01 (6x11 alternatív számozás alapján) 24 órával az amerikai premier után, csütörtök 23:10-kor már adásba is kerül a csatornán. Emellett kiemelendő, hogy a premierek után másnap minden epizód felkerül majd az AXN Playerbe, az egyes epizódok 7 napig lesznek elérhetők, HD minőségben.

Értékelés:

Itthon talán kevésbé ismert a sorozat, így kezdjük egy kis történelem órával. A Doctor Who spinoffja 2006-ban kezdte meg a pályafutását a BBC-n, a történet középpontjában a Torchwood nevű, 19. században létrehozott intézet, illetve annak munkatársai állnak. Elsődleges feladatuk a földönkívüli fenyegetések elleni védekezés, az eseteik jó része a pedig a csapat főhadiszállásához Cardiff-hoz kapcsolódik, köszönhetően a város alatt húzódó téridő repedésnek.

Majdnem pontosan két év telt el a legutóbbi, a közönség, valamint a kritikusok által is a sorozat legjobbjának tartott szezon, a Children of The Earth óta. Azóta a negyedik évad kapcsán több pletyka látott napvilágot, eleinte úgy tűnt, hogy a Fox egy amerikai változat készítésére adja majd a fejét. Végül ez nem valósult meg, a reboot ötlete viszont megmaradt, Russell T. Davies (Doctor Who, Queer as Folk) készítő végül a Starz-hoz vitte a sorozatot. A negyedik évadot a BBC és a Starz együtt finanszírozza, az eredeti csapatból mindössze ketten maradtak és a történet nagy része is az USA-ban játszódik. 

Az új évad a Miracly Day alcímet kapta és már ez is mutatja, hogy ígéretes premisszát kínál nekünk. Az amerikai titkosszolgálatok egy különös, a biztonsági hálójukon átjutó e-mailre figyelnek fel, mely egyetlen szót tartalmaz, Torchwood. Ezzel egy időben megmagyarázhatatlan esetekről számolnak be a Föld különböző pontjairól, többek között mi is látjuk, amint a kivégzésre ítélt rab túléli a halálos injekciót, vagy amint a CIA ügynöke csodával határos módon életben marad egy végzetes kimenetelű beleset után.

Senki nem hal meg a Földön, megsérülhetnek, megbetegedhetnek az emberek, de végső soron mindenki életben marad. Úgy tűnik, mintha a kaszás szabadságra ment volna, a szálak pedig természetesen a Torchwood-hoz vezetnek. Davies ügyelt arra, hogy a sorozatot eddig nem ismerő nézők gyorsan fel tudják venni a fonalat, a történetet az új karakterek szemszögéből kezdi el mesélni, velük együtt fedezzük fel a Torchwood-ot, illetve annak két életben maradt tagját. Hasonlóképp piros pont jár azért, mert nem egyből a miértet kezdte el kutatni, az okok helyett egyelőre a 'csoda' következményeire fókuszált.

Emellett a halhatatlanság erkölcsi, illetve társadalmi kérdéseivel is foglalkozott, bízom benne, hogy a sztori ezen aspektusára a későbbiekben is szán majd időt Davies, valamint a többek között Jane Espenson-t (Battlestar galactica, Buffy) is soraiban tudó írógárda. A karakterek kapcsán már nem tudok ennyire pozitív hangnemet megütni, főként az új szereplőkkel voltak problémáim. Ahogy azt korábban említettem, a rendeltetésüket, miszerint vezessenek be minket a Torchwood világába teljesítették, de sajnos ezzel együtt sem tudtam őket megkedvelni.

Az adatelemző hölgy rendkívül unalmas, úgy is mondhatnám sótlan, míg a Mekhi Phifer gyengécske alakításában megjelenő CIA ügynök kifejezetten antipatikus volt számomra. Kellemes meglepetést okozott azonban Bill Pullman a pedofil halálraítélt szerepében és valószínűleg a következő részben érkező Laruen Ambrose-ban sem kell majd csalódnunk. A régi karakterekkel (Jack Harkness, Gwen Cooper) könnyű volt azonosulni, úgyhogy az összkép azért semmiképp sem mondható rossznak. Ez mondható el a nyitóepizódról is, sajnos becsúszott egy-két gyengébb jelenet, így például CIA ügynökünk Wales-be utazása finoman szólva is hiteltelen volt, de a történetszálak többsége elnyerte a tetszésemet.

Meg kell jegyezni azt is, hogy a Starz belépésével jól láthatóan megemelkedett a költségvetés, a tengerparton játszódó jelenetre a BBC-n minden bizonnyal nem lett volna esély. A sorozattól azonban elsősorban nem ezt (plusz adaléknak persze mindenképp jó), hanem a történetben rejlő potenciál kiaknázását várom, mely során alaposan körüljárják majd a Miracle Day kapcsán felmerülő kérdéseket. Úgy érzem a pilotot figyelembe véve erre jó esélyünk van.

Értékelés:

A hét utolsó napját írjuk, ami a blog életében annyit tesz, hogy érkezik a Gaines kollégával közösen összeállított lista, kivételesen azonban nem top 10-es bejegyzést készítettünk. Július 14-én jelentik be a 2011-es Emmy-díj jelöltjeinek névsorát, mi pedig úgy gondoltuk, hogy ennek ürügyén a legfontosabb kategóriában összeállítjuk a saját szavazólapunkat. Volt, hogy nagy egyetértés közepette döntöttünk a jelöltekről és természetesen olyan helyzet is adódott, amikor az eltérő vélemények miatt győzködnünk kellett egymást, de végül kompromisszumra jutottunk. 

A névsor összeállításánál figyeltünk arra, hogy megfeleljünk a díjátadó szabályainak, így sajnálatos módon kénytelenek voltunk kihagyni napjaink egyik legkiválóbb szériáját, a Breaking Bad-et, amely a negyedik évad kései (július közepe) premierje miatt nem vehet részt a 2011-es Emmy-n. A bejegyzés végén egy, az Emmy-n nem szereplő kategóriában is leadtuk a voksunkat, ez pedig nem más, mint a legjobb angol sorozatok.

Az egyes kategóriák győzteseit Gaines dőlt betűvel, míg én félkövérrel szedtem.

• Friday Night Lights

• Game of Thrones

• Terriers

• Justified

• Mad Men

• Treme

Nehéz döntés volt a kihagyásuk: Rubicon, The Good Wife, Sons of Anarchy, Men of a Certain Age, Southland, In Treatment

Legjobb vígjáték

• Archer

• Community

• Louie

• Parks and Recreation

• Raising Hope

• United States of Tara

Nehéz döntés volt a kihagyásuk: Bored to Death, Entourage

• Ray Romano - Men of a Certain Age

• Gabriel Byrne – In Treatment

• Kyle Chandler - Friday Night Lights

• Donal Logue - Terriers

• Jon Hamm - Mad Men

• Timothy Olyphant – Justified

Nehéz döntés volt a kihagyásuk: Steve Buscemi (Boardwalk Empire), Sean Bean (Game of Thrones), Michael C. Hall (Dexter), William H. Macy (Shameless), Charlie Hunnam (Sons of Anarchy)

Mielőtt még az a vád érne, hogy a Falling Skies műfaji besorolása kapcsán engedtem el egy poént, gyorsan leszögezném, ha lenne is benne némi igazság, nem iróniának szántam a címet. Mozgalmas napokat élnek a TNT-nél, előbb csütörtökön berendelték az idegeninváziós sorozat második évadját, tegnap pedig a Dallas új változatának adtak zöld utat, mindkettő premierje jövő nyáron esedékes. Kezdjük az előbbivel.

Kiválóan rajtolt a Falling Skies, a dupla részes premier 5.9 milliós nézettsége az idei év legjobb kábeles debütálását jelenti és a 18-49-ben elért 2.0-ás rating is kifejezetten szép mutatónak számít. Ezt, ahogy az várható volt, visszaesés követte, de úgy tűnik gyorsan stabilizálódott a sorozat nézettsége, legutóbb 4 millió nézőt és 1.4-as demót tudott felmutatni. Emellett a külföldi értékesítések is a várakozásoknak megfelelően alakultak, több, mint 75 országba sikerült eladni, ráadásul többek között Nagy-Britanniában, Spanyolországban, Németországban, Brazíliában és a felsorolást még lehetne folytatni, egyaránt kiváló nézettséggel mutatkozott be. Papírforma döntést hozott tehát a TNT, a második évad, melyet már az új showrunner Remi Aubuchon (Persons Unknown, Caprica) fog levezényelni, 10 részből fog állni, a premier pedig egy év múlva esedékes.

A Dallas-t úgy gondolom senkinek sem kell bemutatni, a CBS-en 1978 és 1991 között 14 évadot (357 epizód) megélt szappanopera több nézettségi rekordot is tart az Egyesült Államokban és nálunk is rendkívüli népszerűségre tett szert. A TNT 2010 szeptemberében adott megrendelést a dallas-i olajmágnások, azon belül is főként a Ewing família életére koncentráló széria új változatára, természetesen akkor még csak a pilotra. A jelek szerint ez elnyerte a csatorna tetszését és a sorozatberendelés után már biztosra vehető, hogy jövő nyáron mutatják be a 10 epizódból álló első évadot.

Nézzük miről is szól a reboot: az új sorozat a Ewing família következő generációját állítja a középpontba, Jockey fia John Ross, valamint Bobby és Pamela örökbefogadott gyermeke Christopher belháborúját követhetjük majd figyelemmel. Az üzleti viták mellett egy szerelmi háromszög is problémát okoz a két srác között, mindketten szemet vetnek a Southfork-i Ranch szakácsának lányára, Elena-ra. Az új arcok mellett viszontláthatjuk az eredeti sorozat három színészét, Patrick Duffy, Linda Gray és hosszú bértárgyalások után Larry Hagman is igent mondott a készítők kérésére.

A pilot írója Cynthia Cidre (Cane) volt, aki várhatóan a showrunner-i tisztséget is betölti majd. A három öreg róka mellett a színészgárda tagja a John Ross-t alakító Josh Henderson (Desperate Housewives, 90210), a Christopher szerepében látható Jesse Metcalfe (Desperate Housewives, Chase), az Elena-t játszó Jordana Brewster (Fast & Furious), valamint a Christopher menyasszonyát megformáló Julie Gonzalo (Veronica Mars). Összesen három egykori Desperate Housewives színész csatlakozott a stábhoz, Henderson és Metcalfe mellett ugyanis Brenda Strong is állandó szereplő lesz, Bobby feleségét alakítja majd. A TNT-nek köszönhetően már hétfőn betekintést nyerhetünk a sorozatba, a The Closer és a Rizzoli & Isles premierje közben levetítenek egy részletet a pilotból.

Valóban ez a legjobb brit dráma a 80-as évek vége óta? - a kérdést június közepén tette fel a The Telegraph, a The Shadow Line utolsó, hetedik epizódját követően. Mivel nincs megfelelő összehasonlítási alapom, nem tudok egyértelmű válasszal szolgálni, de az kétségtelen, hogy egy rendkívül bátor vállalkozásról van szó, a sorozat amellett, hogy alaposan megdolgoztatja az agyunkat, olyan erős atmoszférával bír, melynek köszönhetően szinte minden egyes jelenet során tapinthatóvá válik a feszültség.

Egy komplex, sok szálon futó alkotás, jó néhány megdöbbentő, az addig látottakat teljesen új színben feltüntető fordulattal, ráadásul ezt úgy sikerül véghezvinnie, hogy a hangsúly végig a karaktereken, az ő egyéni drámájukon marad. A kép alatt spoilermentesen folytatom Hugo Blick sorozatának feltérképezését.

Harvey Wratten-t, London egyik legnagyobb befolyással rendelkező bűnözőjét pár órával szabadlábra helyezését követően holtan találják az autója hátsó ülésén. A nyomozást Jonah Gabriel vezeti, aki súlyos sérülését követően, a társával végző lövedék belefúródott az agyába, most tért vissza a munkába. Nem csak ők, hanem az alvilág is tudni szeretné mi történt Harvey-val, így a rendőrség mellett az ő világukba is bepillantást nyerhetünk. A kör szépen lassan kiszélesedik, egyre több karakter tűnik fel, a gyilkossági ügy pedig egy sok szereplős, bonyolult sakk játszmába megy át.

Elsőre talán nyomozós procedural-nak tűnik, de nem is tévedhetnénk nagyobbat, a sorozat előbb bűnügyi dráma jelleget kölcsönöz, majd átvált egy elsőrangúan kivitelezett összeesküvéses thriller-be. Hugo Blick, aki a sorozat írója, producere és egyben rendezője, saját elmondása szerint imádja a 70-es évek amerikai összeesküvéses filmjeit, melyekben nagy szerep jut a morális kérdéseknek is. A The Shadow Line egyik központi témája szintén az erkölcs, a szereplőinknek a történet bizonyos pontján nehéz, sorsfordító döntéseket kell meghozni, majd azok következményeivel továbbélni.

Itt nincsen jó, vagy rossz oldal, a rendőrök, a bűnözők, de az ügybe belekeveredő hétköznapi emberek is hibákkal teli, esendő figurák, többek között emiatt válik hitelessé a sorozat. Fontos megjegyezni, hogy a The Shadow Line lassan építkezik, ugyan az évad első felének fontos szerepe van a későbbiekre nézve és hangulat, valamint karakterizáció szempontjából is elsőrangúnak mondható, de ezzel együtt egyfajta bevezetésként tekinthetünk rá. Blick a fokozatosság elvét követi, majd a különböző történetszálak összeérését követően az utolsó három-négy epizód során áll-leejtő fordulatok tömkelegét kínálja.

Arra mindenképp készüljön fel a kedves olvasó, hogy amennyiben szerencsét tesz a sorozattal, az egyes epizódok alatt rengeteg kérdés fog megfogalmazódni benne. A csavaros történet azonban korántsem öncélú, Blick figyel arra, hogy a legtöbb kérdésünkre választ kapjunk, és az sem mellékes, hogy ezek többsége jó eséllyel elégedettséggel töltik majd el a nézőt. Mindeközben szépen kimunkált párbeszédeknek lehetünk fültanúi, a gyönyörűen beállított, emlékezetes képsorok, valamint a minimális aláfestő zene pedig tovább erősíti a borús hangulatot.

A The Shadow Line legnagyobb erényét abban látom, hogy a sok meglepetéssel szolgáló, okos történetszövés egyszer sem megy a jellemábrázolás kárára, sőt, azt kell mondjam, hogy utóbbi az esetek többségében elsőbbséget élvez. Gatehouse az elmúlt néhány év egyik légérdekesebb sorozatos karaktere, amiben az írók mellett hatalmas szerepe van Stephen Rea bravúros alakításának. Rea már hanghordozásával a frászt hozza az emberre, az elegáns stílus mögött pedig egy a céljai eléréséért mindenre képes, könyörtelen ember áll.

Igazságtalanság lenne azonban csak őt kiemelni, a sokáig háttérbe húzódó Peter Glickman szintén egy kifejezetten izgalmas karakter, az ötödik rész első fele tulajdonképpen az ő bemutatásával telt, ami véleményem szerint a sorozat egyik csúcspontjának tekinthető. A szereplők közül a lelkiismeretével küzdő, a Wratten gyilkosság, majd az összeesküvés kapcsán nyomozó Jonah Gabriel (Chiwetel Ejiofor), valamint a másik oldalon álló Joseph Bede (Christopher Eccleston) állnak hozzánk a legközelebb, de bármennyire is pozitív figurákról van szó, ők is ugyanúgy hibázó, gyarló emberek. A sort még lehetne folytatni, így a Gabriel közvetlen felettesét játszó Richard Lintern játéka is megérne egy külön bejegyzést, de a bejegyzés hossza, valamint a spoilerek elkerülése miatt itt most meghúzom a vonalat.

A The Shadow Line májusban kezdte meg a pályafutását a BBC 2-n, a hét részes évad kiváló nézettséggel kezdett, majd sajnos folyamatosan apadt a nézőszám. Ez is mutatja, hogy nem egy könnyen fogyasztható sorozatról van szó, de ez ne tántorítson el senkit. Hugo Blick egy a történet, a képi világ, valamint a jellemábrázolás tekintetében is rendkívül ambiciózus sorozat készítésére adta a fejét, és ami igazán fontos, végeredményben sikerült megugrania a saját maga által magasra helyezett lécet.

Értékelés:

A legutóbbi rövid teaser után egy új, másfél perces Entourage előzetessel állt elő az HBO. A promó csak nyolcadik évados jeleneteket tartalmaz, így annak, aki teljesen szűzen szeretne nekivágni a szezonnnak, nem ajánlatos, én őszintén megmondom, nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Az utolsó, nyolc epizódból álló felvonás július 24-én veszi kezdetét.

Nehéz általános véleményt megfogalmaznom a Luther második évadával kapcsolatban...ha a pozitív oldalt nézzük, elmondható, hogy a rövidke évad alatt számos emlékezetes jelenetben és emellett remek színészi játékban lehetett részünk, viszont a másik oldalon egy feleslegesen behozott, sablonoktól hemzsegő történetszál, nem eléggé konzekvens karakterizáció és néhány logikai bukfenc rontotta az összképet. A kép alatt spoilerek társaságában folytatom.

A második évad nyitójelenete után dörzsöltem a tenyeremet, gondoltam ismét egy nyomasztó, sötét tónusú évad elé nézhetünk, melyben kiemelt szerepe lesz a Luther és Alice-féle abszurd, de ezzel együtt rendkívül érdekes kapcsolatnak. A remekül megvágott cold open Alice vallomásával és Luther orosz rulettjével mesteri volt és az ezt követő jelenetek sem okoztak csalódást. Szépen visszahozták a történetbe az első évad egyik emlékezetes mellékszereplőjét Schenk-et és Luther korábbi társát Ripley-t, a 21. századi Spring-heeled Jack, vagyis Cameron utáni nyomozás pedig, főként a belevitt pszichológiai játék miatt végig lekötötte a figyelmemet.

A csúcspont természetesen John Alice-szal folytatott párbeszéde volt, mely a jól megírt karakterek mellett nagyban köszönhető a két színész (idris Elba és Ruth Wilson) közötti chemistry-nek. Ekkor még úgy tűnt, hogy jó irányba halad a második évad, azonban nem sikerült kiaknázni a történetben és a karakterekben rejlő potenciált, amiért nagyban hibáztatható a sorozat leggyengébb epizódjának tekinthető második epizód. Az írók kicsit elszakadtak a realitástól, gondoljunk csak Luther gyorsan rendbe tett kezére, de ezen még túl lehetett lépni. Az már nagyobb probléma, hogy Cameron lépései, főként az első részben látottakhoz képest, kissé megalapozatlannak tűntek, ráadásul az elkapása is hagyott kívánnivalót maga után.

A legnagyobb gondom azonban a pornó maffiás történetszállal volt, mely egyrészt felborította a rész egyensúlyát, másrészt hiteltelennek is hatott. Luther karaktere kapcsán sem voltak következetesek az írók, nem ilyennek, megalkuvónak és mondjuk ki, puhánynak, ismertük őt. Mindennek tetejébe Alice és ezáltal a tavalyi szezon legkiismerhetetlenebb karaktere távozott, így nem csoda, ha kissé kedvetlenül vágtam neki a hátralevő két epizódnak. A röhejes pornósaink átívelő szál formájában sajnos továbbra is velünk voltak, de pozitívumként könyvelhettük el, hogy az írók jól kezelik Luther Jenny-vel való kapcsolatát.

Az új ügy kifejezetten érdekesnek tűnt, az ikrek által kitalált játék és természetesen ezzel párhuzamosan a tetteik hátborzongatóak voltak. A szufla ezúttal a következő részre is kitartott, sőt Luther magánakciója még a korábban dicsért cold open-t is felülmúlta. Feszültséggel teli, elsőrangúan kidolgozott jelenet volt, amelybe az írók olyan ügyesen beleszőtték Luther problémáit, hogy a kitárulkozása teljesen természetesnek hatott.

Mindez tökéletes befejezés lett volna, de még volt néhány percünk a részből és ahogy az várható volt, az írók ezt a függőben maradt szálak lezárására használták. A nagyival való dialógust egész egyszerűen nem tudtam komolyan venni, szerencsénkre viszont nem ez, hanem Luther és Jenny közös fagyizása voltak az utolsó képsorok. Felemás érzéseket hagyott bennem a második évad, összességében ugyan pozitív az összkép, de az első évadhoz képest egyértelmű a visszalépés.

Értékelés:

Nem tudok még egy olyan sorozatot mondani a jelenlegi kínálatból, melyben ennyire kevés szerep jutna a szüzsének (valamely mű cselekménye) és helyette inkább a realisztikus ábrázolásmódjával, valamint a semmivel sem összehasonlítható atmoszférájával fogná meg a nézőjét. Szó se róla, a Treme-ben szépen kidolgozott, sok szálon futó történetszövést láthatunk, de a sorozat összetartó ereje nem ebben, hanem a rendkívül gazdag karakterekben, az elsőrangú színészgárdában és a a New Orleans-i, zenei motívumoktól hemzsegő életképekben van.

David Simon (Homicide, The Wire, Generation Kill) New Orleans tablója hétfőn fejezte be a második évadját, melyről a kép alatt, már spoilerek társaságában fejtem ki a véleményemet.

Az első évad egyik legváratlanabb és egyben legtragikusabb jelenete Creighton öngyilkossága volt, melynek családra gyakorolt hatását tavaly még főként Toni szemszögéből láthattuk. Idén a hangsúlyt áttevődött Sofia-ra, a tinédzser lány külsőleg ugyan közönyösnek tűnt, de felelőtlen viselkedése, az éjszakai kimaradások, alkohol fogyasztás és marihuána használat, sokkal inkább az apja elvesztéséből származó dühnek volt köszönhető. Eleinte bizalmatlan voltam ezzel a szállal, nagyon könnyű lett volna klisékbe belefutni, de szerencsére ez nem történt meg.

Simon és az írógárda nagyon szépen végigvitte azt a folyamatot, ahogy az önmagát hibáztató, haraggal teli lány visszatalál a helyes útra, mindezt pedig hatásvadász jelenetek nélkül tették. Ez a hosszú út egészen az évadzáróig tartott, de a csúcspontja korábban, Toni és Sofia nyolcadik részben látott egymásra találása volt, külön kiemelve Melissa Leo alakítását a válasz nélküli, fájdalomtól elgyötört anya szerepében.

Ha már apa-gyermek kapcsolat, akkor meg kell emlékeznünk Delmond és Albert viszonyáról is, mely tavalyhoz képest komoly változáson ment keresztül. Delmond-nak nehéz munkával ugyan, de sikerült kimozdítania édesapját a letargikus állapotból, sőt a végén még azt is elérte, hogy együtt zenéljenek, mindez pedig számos emlékezetes jelenetet eredményezett. Desmond-dal szemben tavaly még ambivalens érzésekkel viseltettem, de ezúttal nagyobb teret kapott és az önzetlensége, valamint a zene iránti tisztelete miatt sikerült megkedvelni, míg a 'Nagyfőnök' kapcsán elmondható, hogy sokkal jobb benyomást tett rám az évad második felében látott mindenkit kritizálok, életvidám emberként.

Idén két karakterünk is együttest alakított, ami kezdetben sikeres vállalkozásnak bizonyult, de a problémák sokasodásával a tervük végül kudarcba fulladt. Antoine Batiste és Davis McAlary azonban elfogadta a helyzetet, előbbi a gyerekek oktatásában, utóbbi pedig régi szakmájában és, ez a hangsúlyosabb az Annie iránti szerelemben keresett vigaszt. Mindez pedig azt is mutatja, hogy talán végre kezd felnőni ez a két bohókás ember. Davis és Annie párosáról külön is meg kell emlékeznem, nagyon szépen ábrázolták kettejük viszonyát, Annie megnövekedett játékidejének pedig minden bizonnyal nem csak én örültem.

Talán őt viselte meg a legjobban Harley halála, egyrészt mert szemtanúja volt a gyilkosságnak, másrészt ő állt a legközelebb hozzá, barátjának és egyben mentorának tekintette az utcai zenészt. Sajnos nem ez volt az évad egyetlen tragikus fordulata, LaDonna megerőszakolása és annak következményei mély nyomot hagytak bennem és valószínűleg a nézők többségében is. Khandi Alexander játékát tavaly a kellemes meglepetés kategóriába soroltam, őszintén meglepett a karizmatikus alakításával. A második évad során a karakter változatlan, a szerep viszont már más volt, megalázottságot, a félelem, düh és a kiszolgáltatottság érzését kellett vászonra vinnie, tette mindezt hibátlanul.

LaDonna esete az egyéni dráma mellett az igazságszolgáltatás gyengeségeire is rámutatott, amit egy másik ügy, az idén állandó szereplővé előlépett Terry történetszála kapcsán is tapasztalhattunk. David Morse remek karakterszínész és ezúttal sem okozott csalódást, maga az eset azonban felemás érzéseket hagyott bennem. A végjáték ugyan elnyerte a tetszésemet, viszont az évad eleji, főként Toni-hoz köthető vizsgálódások nem tudták lekötni a figyelmemet és az évad kevés negatívumai közé kell sorolnom. Ide tartozik a Jon Seda által alakított Nelson Hidalgo is, azt értékeltem, hogy a segítségével jobban beláttunk a politikai játszmákba, itt inkább a karakterábrázolással voltam elégedetlen.

Ha az első évad kapcsán antipatikus szereplőt kellene keresnünk, egyszerű dolgunk lenne, hiszen Sonny magától értetődő választásnak mondható. Mostanra azonban sikerült levetkőznie ezt a nem túl hízelgő jelzőt, az írók ugyanis más irányba vitték el a karaktert, lassan és egyúttal hitelesen ábrázolták a holland srác marihuánáról való leszokását és egy új szerelem kialakulását. Szót kell még ejteni Janette-ről is, aki 'a városon' kívülre kalauzolt minket, a New York-i karrierjét kísérhettük figyelemmel. Élmény volt nézni Kim Dickens élettel teli játékát és örömmel vettem tudomásul, hogy a nagy almában tett kirándulás után visszatér Louisiana-ba.

David Simon-nak és stábjának köszönhetően ismételten egy fantasztikus utazás részesei lehettünk, New Orleans egyedülálló világába, zenei tradíciójába, a helyi politikába, oktatásba, vagy éppen bűnüldözésbe az ott élő emberek életén keresztül nyerhettünk betekintést. Az HBO-nak hála jövőre is folytatódik a sorozat, szerencsénkre ezúttal is a minőséget helyezték előtérbe és a gyenge nézettség dacára berendelték a harmadik évadot.

Értékelés:

Az eheti gaines-szel közös toplistában az underrated, vagyis az alulértékelt sorozatokat vesszük górcső alá. Sajnálatos módon jó néhány olyan széria van, akár a közelmúltat, akár a jelent nézve, melyek nem kapták meg a minőségük alapján nekik járó elismerést, illetve bármennyire is megérdemelték volna a sikert, különböző okoknál fogva nem voltak képesek meghódítani a nagyközönséget. A top 10-be csak olyan alkotás kerülhetett, amely egy évadnál tovább volt műsoron. Ezt a kitételt azért hoztuk, mert a későbbiekben tervezünk egy 'legjobb korai kaszát kapott sorozatok' listát és minden bizonnyal lett volna átfedés.

10. Arrested Development (Fox) 2003-2006

Szeretjük szidni a FOX-ot a csúnyán elkaszált, megbolygatott sorrendű sorozataikért, de ne feledjük az alábbi tényt: kaptunk tőlük három évad Arrested Developmentet, pedig akár egy évad után lehúzhatták volna a rolót. Gond nélkül ki lehet jelenteni, hogy minden idők egyik legjobb szitkomjáról van szó; az AD már-már szürreálisan zseniális, az írók kiengedték a szellemet a palackból, szabadjára engedték a fantáziájukat - és aztán mindent meg is valósítottak a képtelen ötletekből. Csak bízni tudok benne, hogy lesz még valaha szerencsénk hasonlóan elborult, tabudöntögető és kreatív sorozathoz.

Az angol sorozatok több mindenben eltérnek amerikai társaiktól, a legszembetűnőbb, hogy a szigetlakóknál jóval kevesebb részből áll egy évad, de emellett az atmoszférájuk és az egyes sorozatkészítők gondolkodásmódja kapcsán is fedezhetünk fel különbségeket. A brit drámák nagy része sötét tónusú, realisztikus hangvételű, szinte kivétel nélkül nagy hangsúlyt fektet a jellemábrázolásra és a kevés epizód miatt általában mentes az üresjáratoktól, de természetesen nagy a differencia a sci-fi, komédia és tinisorozatok esetében is.

Itthon az angol szériák kissé alulreprezentáltak és ez sajnos a blogra is áll, visszaolvasva fedeztem fel, hogy eddig a Sinchronicity, a Misfits, a Luther és a Skins kapott külön bejegyzést. Ezért döntöttem úgy, hogy a következő két hét során javítunk egy kicsit az arányon, főként évadösszegző írásokra kell majd számítani. Mielőtt ebbe belekezdenénk, bemelegítés gyanánt nézzük meg néhány angol sorozat főcímét. Tizenegy intrót lehet megtekinteni, a kiválasztás során egy kivételével (Sinchronicity) tavaly, illetve idén műsoron levő sorozatokból válogattam.

Mikor mondhatod biztosra, hogy az adott sorozat már nem érdemel meg egy újabb esélyt és itt az idő végleg búcsút venni tőle? Ez természetesen egyénenként különböző, de azért találunk általánosnak tekinthető választ is: amennyiben a karakterek többsége kifullad és úgy érzed, hogy egyikük sorsa sem tud érdekelni, kaphatnak bármilyen történetszálat, legszívesebben áttekernéd a jeleneteiket.

Nem véletlenül hoztam fel ezt a témát pont a True Blood-nál, a negyedik évad kezdése ugyanis rávilágított arra, hogy épp a fent említett oknál fogva nincs értelme több időt pazarolnom Alan Ball vámpírokkal, boszorkányokkal, alakváltókkal és egyéb természetfeletti lényekkel benépesített világára. A kép alatt, már spoilerek társaságában, bővebben is kifejtem a kasza okait.

Nem egy hirtelen meghozott döntésről van szó, hiszen a True Blood a kiváló második évadot követően tavaly hatalmas minőségi visszaesést könyvelhetett el. A hatásvadász jeleneteken már meg sem lepődtem, ez már a kezdetektől a sorozat velejárója volt, inkább ezek mennyisége volt zavaró. Ez azonban még belefért volna, a kapkodó és több esetben kiszámítható történetvezetés, valamint gyenge karakterizáció viszont nem, melynek eredményeképpen egy vontatott és sokszor unalmas jelenetekkel teli harmadik évadban lehetett részünk.

Elsősorban Alan Ball (Six Feet Under, American Beauty) személye miatt azonban adtam még egy utolsó esélyt a sorozatnak, bízva abban, hogy csupán egy évadnyi kisiklásról van szó. Sajnálatos módon a negyedik évad nyitánya nem erről árulkodik... Miközben Sookie pár percet tündérországban kóborolt, addig az általunk ismert világban egy év telt el, ami azt is jelentette, hogy a szereplők többségét új helyzetben/pozícióban találtuk. Kellett is a vérfrissítés a sorozatnak, az ötlet tehát jó, a probléma ott van, hogy a kivitelezéssel már komoly gondok voltak.

Volt olyan történetszál, ami parodisztikusnak hatott, így Tara újabb útkeresése, ezúttal a változatosság kedvéért a ketrecharc és a nők iránti vonzalma szerepelt az étlapon, Arlene minden bizonnyal teljesen megalapozott félelme a kisfiával kapcsolatban, de a tündéres história szintén, még a fordulattal együtt is inkább megmosolyogtató volt. Volt, ami érdektelennek bizonyult, Lafayette boszorkányos sztoriját, Andy drogproblémáit, vagy éppen Sam önmarcangolását lehetne itt megemlíteni. Sookie és Bill, akiből egyébként Louisana királya lett továbbra is antipatikusak számomra, de lassan Jessica is csatlakozik hozzájuk, az írók láthatóan nem tudnak mit kezdeni az identitás zavaros hölgyeménnyel.

Egyedül Eric és Pam kettősét tudom kiemelni, bennük még érezni a potenciált, de ez érthető módon kevésnek bizonyul. Az HBO másfél héttel ezelőtt véget ért sorozata a Game of Thrones kapcsán említettem, hogy az egy órás játékidő olyan gyorsan elrepült, mintha csak 30 percről lett volna szó, ezzel szemben a True Blood-nál ez közel másfél órának tűnt. Sajnos a sorozatot már nem tudom komolyan venni, ráadásul a behozott szálak és a karakterek nagy része is érdektelen a számomra, így a negyedik évad elején búcsút veszek a vérszívóktól.

Értékelés:

Az FX hozzákezdett a Sons of Anarchy negyedik évadjának promótálásához, elsőként egy kifejezetten jól sikerült posztert és egy, a tovább mögött lapuló, rövid teaser-t tettek közzé. A premier természetesen idén is szeptemberben esedékes, addig is ajánlom figyelmetekbe a negyedik etap fő irányvonalát, valamint az újonnan szerződtetett színészeket bemutató posztot, valamint a tavaly év végi, harmadik évadot összegző írást.

megjegyzés: nem véletlen a címválasztás, a sorozat eredeti címe ugyanis Forever Sam Crow volt és Kurt Sutter végül az FX kérésére változtatta meg Sons of Anarchy-ra. Szerintetek jó döntés született?